Homer Lane

A demokratikus iskolai önkormányzat „feltalálója”. Fóti Péter írása

Sokan számoltak be arról, hogy a Lane-nel való találkozás, beszélgetés után sokkal felnőttebbnek érezték magukat. 

"Homer Lane volt az, akitől a summerhilli önkormányzat ötletét kaptam. Ő mutatta meg nekem, hogyan lehet a rossz viselkedés mélyen rejtőző okait meglátni. Kétlem, hogy Anglia tanárainak ezrei hallottak volna róla. Amikor egy előadáson említettem a nevét, az arcok kifejezéstelenek maradtak." (A. S. Neill)

Az 1875 és 1925 között élt Homer Lane amerikai pedagógus, szociális munkás és pszichoterapeuta alig ismert Magyarországon. Ezen a helyzeten igyekeztem változtatni korábbi írásaimmal is. Az angol nyelvű pedagógiai irodalom ugyan említi néha a nevét, de tevékenységének jelentőséget alábecsülik.

A demokratikus iskolarendszer mai követői – köztük magam is – őrá vezetjük vissza a demokratikus iskolai önkormányzat modelljének kitalálását és kipróbálását. Ötven éves mozgalmas élete során ő alapította meg Detroit közelében a Ford Gyerekköztársaságot (1907), amelyet 1912-ig vezetett. Később ő volt az angliai Dorsetben 1913 és 1917 között működő Little Commonwealth igazgatója.

Ebben a cikkben Lane életének ismertetésén túl azt szeretném bemutatni, hogy hogyan alakultak Lane nézetei 1913-ig, az angliai Little Commonwealth alapításáig.

Lane nézeteiről

Lane egy olyan iskolarendszert és társadalmat szeretett volna teremteni, amely békés, amelyben tisztelik az emberi igényeket és jogokat, beleértve a gyerekek jogait is. Olyan társadalomra gondolt, amelyben autonóm önkormányzatok vannak, beleértve számos iskolát is. Egy ilyen társadalomban a fiatalkorú bűnözést is más utakon kezelik, mint a mai szokásos javítóintézetek vagy a fiatalkorúak börtönei.

Valami olyasmire gondolt, mint azok a telepesek, akik elhagyták az óvilágot, és a mai USA területén próbáltak egy jobb társadalmat felépíteni. A dolog szerencsétlensége, hogy végül is demokratikus eszméik alulmaradtak a puritanizmussal, a tudományos redukcionizmussal, a kapitalizmussal és a nacionalista ideológiákkal folytatott versenyben. (Ez a gondolkodásmód bukkant azután elő tömeges mértékben a 60-as években, sajnos azonban újra csak rövid időre.)

A Lane által megteremtett – ma demokratikus iskoláknak nevezett – szervezetek szakítanak azzal az iskolamodellel, amely arra épít, hogy az iskolában különböző rangú személyek vannak jelen: a felnőttek a tisztek, és a tanulók a közlegények, azaz köztük hierarchikus kapcsolat van. A „tanár-tisztek” felelősek a rendért, ők döntik el a legfontosabb dolgokat, a „tanuló-közlegények” feladata pedig az engedelmesség. A demokratikus iskolamodellben a tanárok és a gyerekek partnerek, és az egyoldalú tanári hatalom helyett a felelősség és a hatalom megosztott. A felnőttek funkciója részben más, mint a gyerekeké, de ez nem teremt közöttük merev hierarchiát.

A fiatalkorú bűnözés

Homer Lane életének sok éven át legfontosabb témája a fiatalkorú bűnözőkkel való foglalkozás volt. Lane ezen az úton fedezte fel az önkormányzat fontosságát.

Érdemes megjegyezni a hasonlóságot és a különbséget Homer Lane és egy másik, nála híresebb reformpedagógus, Mária Montessori pedagógia módszere között: Montessori inspirálója egy másik társadalmi peremcsoport, az értelmi fogyatékosok voltak. Montessori módszerét az ő megfigyelésük nyomán fejlesztette ki és alkalmazta a gyerekekre. Lane a fiatalkorú bűnözök csoportjával igyekezett új módon kapcsolatot teremteni, és ezeket a tapasztalatokat hasznosította a „normális” gyerekekkel kapcsolatban.

Mind Lane, mind Montessori síkra szállt a gyerekek nagyobb szabadsága mellett. Montessori azonban hajlamosabb volt kompromisszumot kötni, mert ő maga is igen tekintélyelvű személyiség volt. Ez tanítására is rányomta a bélyegét. Lane ezzel szemben igyekezett levetni a tekintélyelvű vonásokat, és a gyerekekkel valódi partneri viszonyt kiépíteni.

Lane-nek számos tanítványa volt. Leghíresebb közülük a skót Alexander Sutherland Neill (1883-1973), a Summerhill Iskola alapítója és W. B. Curry (1900-1962), aki 25 évig igazgatta a Dartington Hall demokratikus iskolát. Mind a két szerző említi könyveiben, hogy Lane inspirációja fontos volt számukra akkor, amikor megteremtették az önkormányzatot iskolájukban.

Lane nemcsak pedagógusként és szociális munkásként, hanem pszichoterapeutaként is működött, abban a korban, amikor ez a szakma kialakulóban volt. Pácienseinek elmondása szerint ezen a területen is nagy eredményeket ért el. Szisztematikus munkát azonban nem hagyott hátra.

Lane egyszerre volt tanár, szociális munkás, és pszichoterapeuta. Nem is lehet ezeket a dolgokat valóban elválasztani. Mint minden nagy ember, ő is problémákat látott, és igyekezett ezekre új, meglepő válaszokat találni. A válaszokat nem annyira olvasmányai révén, hanem intuitíven kereste.

Lane vonzó személyiség volt. Nagy hatást tudott gyakorolni kortársaira, a rábízott bűnöző fiatalokra, lelki betegekre. Karizmatikus ember volt. Azt sem hallgathatom el, hogy Lane életének voltak árnyoldalai is. Volt benne valami instabilitás, útját gyakran kísérték súlyos konfliktusok. Életét érdemes alaposan tanulmányozni és kritikával kiszűrni belőle azt, ami maradandó és továbbvihető. Így tette ezt A. S. Neill is, amikor ezt írta róla:

Homer Lane volt az, aki a leginkább inspirált engem. 1917-ben találkoztunk, amikor meglátogattam az ő Little Commonwealthét az angliai Dorset megyében. …Addigra már írtam három tapogatódzó könyvet, amelyeket az a homályos érzés motivált, hogy az oktatásban valami alapvető probléma van, de nem tudtam pontosan, hogy mi is az. …Lane leírása mutatta meg nekem az egyetlen megoldást, ami abban rejlett, hogy a „gyerek oldalára kell állni”. Ez azt jelenti…, hogy bízni kell bennük, hogy a maguk útján növekedhessenek minden külső nyomás nélkül, az önkormányzatot kivéve. Ez azt jelenti, hogy helyére kell tennünk a tanulást, amely így fontossági sorrendben az élet alá kerül.

A történelmi háttér a XIX. század végi USA

A történelem leírása különböző attól függően, hogy kinek a szempontjából nézzük. Így van ez az USA XIX. század végi történelmével is. A kor kapitalistája úgy látta, hogy ez az a világ, amikor az USA ipari nagyhatalommá emelkedik. Máshogy látta ezt a gyári munkás, akinek élete egyre fokozottabb ellenőrzés alá kerül, akinek a munka a megélhetés egyedüli forrása, és igénybe veszi teljes erejét. Ez az az idő, amikor az amerikai külön út újra visszakanyarodik az európai utakra. Az USA történelme különleges kitérője az emberi történelemnek. Az ország nem csupán névleg volt a szabad lehetőségek hazája, hanem egy ideig valóban többet nyújtott polgárainak, mint Európa ebben az időben. Többet adott a meggazdagodás lehetőségében, de többet a mindennapi életben is. Nem létezett az európai arisztokrácia, és a politikai hatalom jóval megosztottabb volt, mint az óhazában bárhol, ideértve Angliát is.

A hatalom megosztása azt jelentette, hogy a központi hatalom nem volt túlsúlyos, hogy maradt intézni való az egyes személyes emberi közösségekben is. Az iskola is ilyen ügy volt, ami fontos volt, de a helyi közösség ügye maradt.

Ez a világ kezd Lane gyerekkorában összeomlani. Vasutak épülnek, amik egyrészt megkönnyítik a közlekedést, azonban összébb húzzák a távolságokat, nagyvárosok alakulnak ki, ahol a közvetlen emberi kapcsolatok, a közösségek szerepe csökken, erősödik a központi bürokrácia, a hatalom centralizálódik. Ebbe a változó világba nő bele Homer Lane, aki egy kicsit még a régi világ foglya. A közösség szerelmese. Látja, hogy az újonnan alakuló világban ez hiányzik. Hiányzik az iskolából, hiányzik a világból. Ez vezet oda, hogy a fiatalok egy része a nagyvárosokba kerülve bűnözővé lesz, és ezen az úton javítóintézetekbe kerül. Itt azonban a gyerekek nem javulnak, mert életük nem lesz jobb. Lane a történelem szelével ellentétes irányban halad: amikor a közösségek szerepe csökken, akkor ő a közösségek szerepét akarja kiterjeszteni: köztársaságot akar csinálni gyerekekkel. Amikor az amerikai köztársaság lassan elveszti korábbi előnyeit, akkor ő megpróbálja a gyerekek között megvalósítani, ami elveszett. Amikor gyerekek milliói nőnek fel a vidék helyett zsúfolt nagyvárosokban, akkor ő kivonul a gyerekekkel vidékre, egy farmra, és igazi jogállamot él velük kicsiben – bírósággal, parlamenttel, munkával, szórakozással, tanulással.

Gyerekkor, Ifjúság

Lane 1875-ben született az Egyesült Államok New Hampshire államában, puritán családban másodiknak öt gyerek közül. Homer apja vasútépítő volt, és így a vasútépítkezésekkel együtt egyik helyről a másikra költöztek. A család nem különbözött az átlag családoktól. A pénzkereső apa ritkán volt otthon, a gyerekeket az anya nevelte.

A gyerek Lane életét egy tragédia árnyékolta be. Ez a tragédia két és fél éves húgának a halála volt, amelyben Lane-nek is szerepe volt. Lane és bátyja kenut épített, amit rögtön ki szerettek volna próbálni, és így a vasúti síneken keresztül elindultak a közeli tóhoz, hátrahagyva kistestvérüket, aki gondjukra volt bízva. A gyerek lelkére kötötték, hogy menjen vissza anyjukhoz. A gyerek be is ment a házba, de az anyával nem közölte, hogy testvérei elmentek. Így aztán, amikor a kislány kiment, az anya nem tudta, hogy bátyjai után indul, és így került a síneken átkelve egy vonat kerekei alá.

Lane az akkori idők gyakori példáját követve már iskolai évei alatt is dolgozott. Hajnali 4-kor kelve tejet gyűjtött be a farmokról. 15 éves korában lépett be a kongregacionista egyházba. Az iskola befejezése után 15 és 17 éves kora között apjával együtt a vasútépítkezésen dolgozott.

Scarborough-i évek (1892-1903)

Lane 17 évesen otthonától néhány mérföldre egy másik városban vállalt kiszállítói munkát egy kereskedésben. A napi hosszú munkaidő mellett is talált időt arra, hogy képességeit más területeken is fejlessze. Így több hangszeren is tudott játszani. Ebben a városban ismerkedett meg későbbi feleségével, Corával 1896-ban.

Lane Scarborough-ban ismerkedik meg Dr. Jonesszal is, aki az első lesz azoknak az embereknek a hosszú sorában, akik Lane követőivé és támogatóivá válnak. Ezek a követők gyakran befolyásos emberek, akik annyira megszeretik Lane elképzeléseit és eszméit, hogy anyagilag is támogatják tervei megvalósulását.

Amikor Dr. Jones megkérdezte Lane-t, hogy mi szeretne lenni, akkor Lane azt válaszolta, hogy valami olyan dolgot szeretne csinálni, amihez szerszámok kellenek.

Ilyen lehetőség volt a szlöjdnek nevezett famegmunkáláson alapuló gyakorlati oktatási módszer, amely Finnországból indult el, és ebben az időben Amerikában is követőket szerzett. Dr. Jones vállalta Lane anyagi támogatását, azzal a feltétellel, hogy Lane ezt a módszert Bostonban kitanulja. Az egyéves tanárképzés feljogosította Lane-t a módszer továbbadására. A szlöjd súlyt helyezett arra, hogy az iskola ne csak az intellektuális készségeket próbálja fejleszteni, hanem a manuális készségek és a művészet is helyet kapjon a képzésben. Ez abban az időben újdonságnak számított. Ugyancsak a szlöjd alapelve volt, hogy a gyereket nem kell erőszakkal arra kényszeríteni, hogy tanuljon.

Nemcsak a szlöjd szabad szelleme hathatott ekkor Lane-re, hanem valószínűleg a Bostoni Egyetem híres tanára, John Dewey is, akiről tudjuk, hogy a szlöjd-képzésben is tartott előadásokat. Előadásának címe is érdekes: Az iskolai munka és a mindennapi tapasztalat. Könnyű elképzelni, hogy Dewey eszméi visszhangra találtak Lane agyában. Dewey egyik sokak által félreértett, szállóigévé vált elve volt a learning by doing, ami nem azt jelenti, mint azt sokan gondolják, hogy praktikus dolgokat kell tanulni, hanem azt, hogy minden gyerek élete első pillanatától aktívan alakítja környezetét, egyáltalán aktív lény, és csak annyiban tanul igazán, amennyiben életét aktívan alakíthatja.

Lane vonattal járt be naponta a háromnegyed órányira fekvő Bostonba. Tanulmányai mellett esténként már maga tanította is a módszert, ahogy ma mondanánk, az iskolai szabad sávban.

Lane 1901-ben a szlöjd-iskola elvégzése után a helyi iskolában nem kapott állást. Ezért megpályázott és elnyert egy állást a messzi Pennsylvania államban, Huntingtonban. Az iskola, ahol Lane nyári helyettes tanárként négy hónapot dolgozott, fiatalkorúak javítóintézet-iskolája volt. Itt érezte meg Lane először azt, hogy a javítóintézet a gyerekeket nemhogy javítja, hanem még inkább rossz irányba tereli.

Huntingtonból visszatérve Dr. Jones elérte, hogy Lane egy évig a szlöjdöt rendes tanidőben tanítsa a helyi iskolában. Egy év elteltével azonban a szlöjd-tanítás lekerült a napirendről annak ellenére, hogy a tárgy népszerű volt. 1902 őszén így Lane megpályázott és elnyert egy szlöjd-tanári állást az onnan több mint 1000 mérföldre fekvő Detroitban.

Detroit / Az első kísérletek (1905-1912)

Detroit ekkor Amerika egyik igen gyorsan iparosodó városa volt, lélekszáma éppen az 1900-as évek elején gyorsan növekedett.

A gyerekek élete Detroitban sem volt más, mint Amerika többi, ebben az időben robbanásszerűen növekedő városaiban. New Yorkról írja Johannes Kamp:

New York a 19. század második felében a világ egyik legnagyobb városa volt, ahova sok bevándorló érkezett, és ahol a Manhattan-szigeten koncentrálódott a munkások, a munkanélküliek nyomorúsága. A fiatalok elhanyagoltsága szélsőséges formákat öltött: elviselhetetlen volt az élet, mert semmi értelmeset nem tudtak csinálni. A fiatalok szokásos vidéki elfoglaltsága, mint a horgászás, kunyhó- vagy csónaképítés, úszás vagy természetjárás itt lehetetlen volt. Játszóterek nem voltak, a labdajátékokat a rendőrség üldözte: ha az udvaron fociztak, az a ház nyugalmát zavarta, ha az utcán, az a nyilvánosságot ingerelte. A fiatalok elleni perek kétharmadára ilyen okok miatt került sor. A gyerekek számára a szórakozás és a bűnözés szinte szinonimává vált. A bandaháborúk jelentették a gyerekek egyedüli játéklehetőséget. Az ellenség természetesen a rendőrség volt. Mivel a fiatalkorú bűnözés tömegjelenséggé vált, szükség volt új megoldásokra, amelyekkel a problémát kezelni lehetett.

Két év tanítás után 1905-ben Lane-t kinevezték a városi játszóterek felügyelőjévé. Ezt az állást egy évig töltötte be. Először volt itt lehetősége Lane-nek a gyerekek szabad játékát megfigyelni. Itteni tapasztalatait összefüggésbe hozta mindazzal, amit korábban a bűnöző gyerekekről tudott meg Huntingtonban, a javítóintézetben. Lane azt mondta, hogy a fiatalkori bűnözőben van valamifajta játékos késztetés. Erre onnan következtetett, hogy a szabadon játszó gyerekek a játszótereken csupa olyan játékot játszottak, ahol ők voltak a rablók, gonosztevők, és ebben a szerepben legyőzték a rendőröket. Játékaikban tehát tekintélyek ellen lázadtak. A fiatalkori bűnözés is valami ilyesmi lehet, csak nem a játszótéren, hanem a valóságban történik.

Erről az időről állítja Lane később, hogy egy másik városban, ahol nem csupán játszótereket építettek, hanem ott felügyelték is a gyerekeket, a fiatalkori bűnözés jóval kevésbé csökkent, mint Detroitban, ahol csupán játszótereket hoztak létre. A szabad játéknak önmagában gyógyító hatása van, állítja ezzel Lane.

Úgy is lehetne fogalmazni, hogy a bűnöző gyerekek éppen azok, akikre a tekintélyelvű viszonyok nagyon rombolóan hatnak. A tekintélyelvű viszonyok elleni lázadás egyik módja éppen a bűnözés. A játszótereken való szabad játék egy feldolgozási mód, amely így csökkenti a veszélyt, és gyógyítja ezeket a gyerekeket. Ugyanez a gyógyító erő nincs jelen a szabályozott játékban. Ezért csökkenhetett Detroitban a fiatalkorú bűnözés, míg a másik gazdagabb városban nem.

A játék folyamán a gyerek magát bátornak és hősnek képzelheti, ami gyógyít. (Mindez emlékeztet engem saját gyerekemre, aki 8 éves kora körül nagyon szerette azokat az általam kitalált történeteket, amelyekben ő akart a rabló lenni és győzelmet aratni a rendőrökön, akik mögött a való életből ismert tekintélyelvű emberek rejtőznek.)

Gyerekklubok

Ekkor ismerkedik meg Lane Fred M. Butzellal egy zsidó származású ügyvéddel, aki ebben az időben Detroit egyik vezető polgára volt. Butzell talál munkát Lane-nek, akinek a zsidó fiatalok klubéletét kellett fellendítenie.

Ekkorra már Lane-t foglalkoztatja az iskolai önkormányzat gondolata, de azt is látja, hogy az iskola merev rendszerében ezt nem lehet megvalósítani. Lane összehívta a klub leendő tagjait, és velük közösen elkezdte lefektetni a klubélet szabályait és programját. A klub azután sok különböző programot szervezett: irodalmi estet, pikniket, kirándulásokat, amik ebben az időben újdonságok voltak. A klubot Lane egy évig kísérte, és az új évben új klubot alapított. A második klub Lane nevét vette fel.

Ebben az időben megmutatkozik, hogy Lane-nek különös érzékenysége volt a gyerekekkel kapcsolatban, és így lett egyszerű árukiszállító munkásból tanárrá. Tehetségét többen felfedezték, és támogatták tervei megvalósulásában. Politikai nézeteiről így ír életrajzírója, Wills:

Lane egy barátja ezt mondta: „legjobban anarchistaként lehetne őt leírni”, és ha a szót tágabb értelmében vesszük, akkor valószínűleg van is benne valami. Nem volt politikai értelemben anarchista – szilárdan hitt a Függetlenségi nyilatkozatban, és az amerikai demokrácia intézményeiben, de tudta mindezeket élesen kritizálni működésükben. Képrombolónak lehetne őt inkább nevezni, mint anarchistának, és nagy élvezetet talált bizonyos dolgok megfogalmazásában például Isten természetét vagy a monogám házasság intézményét illetően, amin aztán sokan megrökönyödtek.

Lane szerette a paradox megfogalmazásokat, és már ekkori ritka írásos megnyilatkozásai között találunk egyet, ami előre vetíti egész későbbi tevékenységének alapjait:

A tanár, aki osztályát a büntetésektől való félelemmel kormányozza, erőteljesen befolyásolja a gyereket, hogy az ellentmondásos viszonyban legyen a társadalommal. Taníthatja a gyerekeket pontosságra az aritmetikán keresztül, a gondolatok kifejezésére az olvasáson keresztül, de nem taníthat társadalmi felelősségtudatot a történelem és a földrajz tanításával. Nem lehet bizonyítani, hogy a köztársaság jobb, mint az önkényuralom, ha az osztályteremben nem köztársaság van, hanem önkényuralom.

Ennek a gondolatnak tömeges megértésére mind a mai napig várnunk kell. Lane is így látta, de legalább a klubokban arra biztatta a gyerekeket, hogy maguk alakítsák ki az együttélés szabályait, és alkossák meg a klub programját. Biztosan közrejátszott Lane sikerében, hogy nagyon őszintén tudott a gyerekekkel beszélgetni, soha nem éreztetett felsőbbséget. Sok emberre, akivel találkozott, nagyon mély benyomást tudott tenni. Ugyanakkor képes volt meghallgatni a másikat, aki ezért azt érezhette, hogy ő is számít. Sokan számoltak be arról, hogy a Lane-nel való találkozás, beszélgetés után sokkal felnőttebbnek érezték magukat. Lane maga instabil személyiség volt. Ezért tudott talán segíteni a gyerekeken, mert bele tudta magát élni az ő életükbe.

Arcampbell Association

Lane, miközben az ifjúsági klubokat szervezte, egy másik intézményben is elkezdett dolgozni. Az Arcampbell Association egy detroiti bentlakásos otthon volt, ahol iskoláskorú bűnöző gyerekeket igyekeztek a „helyes” útra visszatéríteni. Az otthonban 35 gyerek lakott. A gyerekekkel való aktuális probléma az volt, hogy minden figyelmeztetés, kérés ellenére nem voltak hajlandók mosakodni. Lane, amikor erről a szituációról kérdezték, azt mondta: adjál nekik valami motívumot. Mikor azt vetették a szemére, hogy csak prédikál, akkor fogadott velük, hogy el tudja érni, hogy a gyerekek önként mosakodni kezdjenek.

A megbeszélt időpontban megérkezett Lane, nagyon szépen felöltözve, és bevonult az otthon konyhájába, ahonnan hamarosan édes illatok áradtak. Amikor készen volt az előkészületekkel, a gyerekek szeme előtt elkezdett kandiscukrot húzni. A gyerekek kinyújtották koszos kezüket, és azt mondták, hogy ők is szeretnék megpróbálni a cukorhúzást. „Menj innen ilyen koszos kézzel!” – mondta Lane. – Csak akinek tiszta a keze, az csinálhat ilyet.” A gyerekek erre sorba álltak a mosdóban. Mikor visszatértek, Lane azt mondta: „Több hónapos koszt nem lehet egy mosással eltávolítani, de aki egész héten rendesen mossa a kezét, az egy hét múlva, amikor újra eljön, próbálkozhat.” A következő szombaton valóban tiszták voltak. Lane ekkor azt mondta: „Ha nemcsak a kezek lennének tiszták, akkor szervezhetnénk egy színházi előadást.” Lane nem kényszeríttette a gyerekeket arra, hogy megmossák a kezüket. Ez a gyerekek döntése volt, akik hajlandók voltak kezet mosni annak érdekében, hogy cukrot húzhassanak.

Lane, amint egyre jobban bevonódott az intézmény életébe, mindig azt mondta, hogy az intézetet el kellene vinni vidékre. Messze kellene kerülniük ezeknek a gyerekeknek onnan, ahol bűnözővé váltak. Friss levegőre van szükségük, és testi munkára. Tervezzünk nekik – velük együtt – egy ilyen helyet. Lane támogatója, az otthon egyik kurátora, Butzell helyeselte a tervet, és meggyőzte a ház fenntartóit is erről. Lane maga kereste meg a gyerekköztársaság leendő helyét húsz mérföldre a várostól.

A Ford Gyerekköztársaság (1907-12) és annak előzményei

Az Egyesült Államokban az 1800-as évek végén a fiatalkori bűnözés problémáját egy William Reuben George nevű ember új módon igyekezett megoldani: gyerekköztársaságot szervezett az amerikai állam mintájára, ahol a gyerekeknek saját alkotmányuk, parlamentjük, bíráik voltak. A bűnöző gyerekek a gyerekköztársaságban dolgoztak, munkájukért fizetést kaptak a köztársaság pénznemében, stb. Hogy a gyerekköztársaság milyen eredményesen működött, arról nem tudok, és történetünk szempontjából nem is túl fontos. Mindazonáltal a legerősebb ember a köztársaságban maga George volt, aki ha kellett, erővel is bizonyította, hogy ő mondja ki mindig a végső szót.

George hatására több hasonló gyerekköztársaság alakult az USA-ban. Egyik volt közülük a Ford Republic (Ford Köztársaság), amelyet Homer Lane igazgatott Detroit közelében. (A Ford család, a köztársaság mecénása, nem azonos az autógyártóval). A gyerekköztársaság egy a várostól távoli farmon működött, és Lane itt fejlesztette ki módszereit, amelyet később Angliában is kamatoztatott.

Lane ekkori írásából egy másik módszer körvonalai bontakoznak ki, mint amit George követett. George gyerekköztársaságában ő volt a vezér, a legfőbb bíró, bizonyos fokig a törvények fölött álló személy. Lane ezzel szemben egy kívánt lenni a polgárok között, és központi szerepét nem kívánta pozíciók halmozásával hangsúlyozni.

Lane írásának hőse, Mr. Parkes igyekszik a felsőbbrendűségnek még a látszatát is elkerülni. Amikor egy a gyerekek rendelkezésére bocsátott helyiségbe összegyűjti őket, kihívja a legerősebbet birkózni, akitől ki is kap, és ezt rögtön el is ismeri. Azután egy játékot játszott velük. A játék közepette a fiatalok próbára tették Lane jóindulatát: a helyiség ablakait fakockákkal kezdték verni. Az első ablakbeverőt követték a többiek. George ekkor biztosan leteremtette volna a rendbontókat. Nem így Lane, aki beállt közéjük, és ő is folytatta az ablakok betörését. Amikor az összes ablak kitörve hevert, ahelyett, hogy elkezdte volna felelősségre vonni a gyerekeket, elkezdte összeseperni az üvegcserepeket. Amikor a gyerekek kezdték egymást felelősségre vonni, és veszekedni azon, hogy ki kezdte az egészet, Lane azt mondta nekik: „Ne veszekedjenek ezen, hiszen mindenki élvezte a mókát, ami élvezetes is volt, ameddig tartott. Most viszont az maradt, hogy termüket kitakarítsuk, és azon gondolkozzunk, hogy hogyan pótoljuk a kitört ablakokat!” Felbecsülték a kárt, és mindenki, Lane-t is beleértve hozzájárult a pótlás költségeihez.

Az esetből látjuk, hogy Lane elindult az erőszak szerepének megkérdőjelezése felé.

Ebből az időből származik Lane első megjelent írása is, amelyből rögtön érezhető, hogy valami újszerű dologgal kísérletezik.

Abból indul ki, hogy a fiatalkorú bűnözök olyan fiatalokból lesznek, akik valamilyen aktivitásra vágynak, de ezt az igényüket legális csatornákon nem élhetik ki. Így más úton igyekeznek elismerést nyerni, és ez vezeti őket a bűnözés felé. Értékes emberekről van szó, akiknek energiáját pozitív tettek felé kellene terelni. Csakhogy ez természetesen nem egyszerű.

A bűnözővé váláshoz az otthon és az iskola légköre hozzájárulhat. Az iskolában kétféle légkör uralkodhat: tökéletes fegyelem és alárendeltség, és ezért érdektelenség a munkával szemben, vagy másik lehetőségként olyan légkör, ahol a rend a gyerekek igényeinek felel meg, és ezért érdeklődéssel dolgoznak.

Senki nem tanulhatja meg az önuralmat, ha mások uralkodnak rajta.

Lane kifejti saját módszerét szemben az állami javító intézetekben alkalmazottakkal: az állami intézetek külső kényszerekkel próbálnak elérni eredményeket. A legjobb lenne, mondja Lane, a fiatalkorú bűnözőt egy jó családba helyezni nevelőszülőkhöz. A nevelő intézetek fegyelme és az élet minden mozzanatának ellenőrzése és szabályozása nem hoz eredményt. A fegyelemből a javító intézetben nem lesz önfegyelem.

Úgy gondolja, hogy minden gyereknek van érzéke valamihez, amivel elismerést kaphat. Ezt a legtöbben a közös szabad játék folyamán mutathatják meg. A játékban elért sikerek mellett a gyereknek sikerei lehetnek a termelő munkában is. Ez is növeli a gyerek önbizalmát, és javítja önérzetét. Mindezek azonban csak önző motívumok. Lane az önfegyelem kifejlesztéséhez egy új módszert ajánl: az önkormányzat – az egyén személyes felelőssége a közösség jólétéért – adja meg a kulcsot a továbblépéshez.

A cikksorozat négy részében olvashatunk először közösségi gyűlések jegyzőkönyveiből. (State meeting, Citizens’ Court). A gyűlést egy gyerek, a köztársaság elnöke vezeti. A gyűlésen 44 gyerek és 4 felnőtt vesz részt. A gyűlést azért hívták össze, hogy a köztársaság életét szabályozó szabályokat meghozza. Az elnök-gyereknek nagy hatalma van, ő tarja fenn a rendet, ha kell, erős szavakkal. Először felolvasásra kerül az utolsó gyűlés emlékeztetője, amit a gyűlés titkára olvas fel. A gyűlés munkáját segíti a seriff, aki ha kell, eltávolítja a teremből azokat, akik nem engedelmeskednek az elnök rendre felszólító szavának. A tanácskozásnak súlya van. Ami itt a „parlamenti” ülésen megkapja a szavazatok 50%-át, azt a bíróság törvénynek ismeri el, és eszerint ítélkezik. Ez volt a köztársaság 10. heti gyűlése , ahol a meghozott törvények védik az egyének jogait és a közös jólétet. Ha egy törvény nem vált be a gyakorlatban, akkor felülvizsgálatra került. A gyűlést a köztársaság lakói örömmel és érdeklődéssel várják.

A gyerekek fiatalkorú bűnözök – tehát elég bölcsek voltak ahhoz, hogy maguk közül olyanokat válasszanak funkciókba, akik képesek voltak ezeket a nehéz feladatokat ellátni: rendet tartani, betartatni a gyűlés szabályait, szót adni, szót megvonni stb. Ezzel természetesen mintát is adnak, amiből tanulni lehet. Így emelkedik a közösség színvonala összességében is.

A végeredmény egy közösség, ahol az élet rendjét egyrészt külső korlátok szabályozzák (ez minden közösségben így van), másrészt azonban ezen túl csak olyan szabályok vannak érvényben, amelyek átmentek a közösségi gyűlés tisztázó folyamatán, amelyek felülvizsgálhatók. A rend, mondja ezzel Lane, a közösség tagjaiban van, abból eredeztethető. Nincs szükség külső tekintélyre ez ügyben, a hatalom egy része leépíthető. Mindez hozzájárul a gyerekek pozitív önképéhez, amelynek léte elengedhetetlen feltétele annak, hogy konstruktív emberek legyenek. Ez a pozitív alap akkor alakul ki, ha a gyerek teljesítményéért elismerést kap, a közösségben pedig kiegészül még valamivel: ez nem teljes szabadság, hanem korlátozott szabadság, amelynek alapja, hogy szólásszabadság van a gyűléseken, és cselekvési szabadság van a gyűlés által hozott szabályok által korlátozott életben. Az önkény egy eleme megszűnik. Ehelyett a törvények uralkodnak, olyan törvények, amelyeknek meghozatalában a gyerekek is részt vettek. A törvényeket betartják és betartatják a jogállam elvei szerint.

A különbség az, hogy ez a nagyméretű államban elkülönült szervezetekben folyik, sokszor az egyes embernek áttekinthetetlen messzeségben. Ezzel szemben a gyerekköztársaságban a polgárok maguk választják a bírót, ha egyáltalán szükségük van ilyenre, maguk döntenek arról, hogy milyen legyen az eljárási rend, hogyan lehessenek biztosak abban, hogy csak azt nevezzék bűnösnek, aki valószínűleg az is. A büntetés célja itt nem absztrakt elrettentés, hanem jelzés az egyénnek, hogy a többség akaratához alkalmazkodnia kell. A többség azonban változó, és az egyénnek van valóságos esélye annak megváltoztatására egy átlátható mechanizmuson keresztül a közösségi gyűléseken.

A törvényhozás és az igazságszolgáltatás együttes működésének célja a biztonság fenntartása. De ez a biztonság nem az elrettentésen és nem az ellenőrzésen alapul, hanem az önfegyelmen és az önellenőrzésen. Az idő nagy részében ezek működnek, és a korrekciós mechanizmusok csak akkor indulnak be, ha valaki – bármilyen okból is – elveszti kapcsolatát a közösséggel. Mindez oda vezet, hogy a korábban bűnöző gyerekek karaktere megváltozik. A korábbi jogkijátszóból a jog támogatója lesz, a rendőr korábbi kijátszójából egy kicsit egy jó rendőr lesz.

Lane-nek pedagógia sikerei ellenére hirtelen távoznia kellett a Ford gyerekköztársaságból, mert egy reggel kilépni látták egy munkatársnője házából)

Buffalo (1912-13) / Lane nézeteinek változása

1912 márciusától Homer Lane Buffalóban dolgozott mint építőmunkás, később mint művezető. Ebben az évben valószínűleg visszatekintett eddigi munkásságára, és megváltoztatta számos korábbi nézetét. Ez alatt az idő alatt járt Angliában is, ahol előadásokat tartott.

Olvasott Montessoritól és valószínűleg Pestalozzitól is, különösen annak híres levelét, amit Pestalozzi Stansban végzett munkájáról irt. Ennek nyomán kezdett el – hasonlóan Pestalozzihoz – arról beszélni, hogy munkájának lényege a szeretet befolyásoló ereje szemben a gyűlölet, a lenézés és a büntetések romboló erejével.

Valószínűleg még itt az USA-ban ismerkedett meg Freud elméletével. Ennek bizonyos fokú átfogalmazásából születik meg Lane-nél a pszichoanalitikus pedagógia. Amit korábban csak intuitíven alkalmazott, az most tudatos és elvekkel alátámasztott alkalmazása lesz a szeretetnek, terápiás és pedagógiai célokat követve. Korábbi nézetei jól beleillettek ebbe a szélesebb keretbe.

Itt válik a korábban elsősorban politikai és gazdasági gyökerű tana az önkormányzatokról pedagógiai pszichológiai koncepciójának részévé. Ettől kezdve a cél nem az volt, hogy a köztársaság állami és gazdasági rendszerét leképezze a gyerekköztársaságban, hanem az, hogy az önkormányzat segítse azt a szélesebb célt, hogy a felnőtt-gyerek köztársaság tagjai lelkileg egészségesek és ha lehet, születésüktől kezdve belülről vezéreltek legyenek, és így minél jobban fejlődhessenek.

A gyerekköztársaság szervezeti formája továbbra is államszerű maradt. A példakép azonban ettől kezdve nem az állam volt, hanem a jó érzelmi viszonyokra alapozó intakt család.

A Lane által ezután alapított gyerekköztársaságokban a legkisebb egységek a családok voltak, amelyeken belül fontos volt a tagok közötti jó érzelmi kapcsolat mind a gyerekek és a felnőttek, mind a gyerekek között. A távolság a fiatalok és a segítő felnőttek között tovább csökkent, és a segítők aktívan részt vettek az önkormányzat munkájában. A tagok közötti viszonyok mintapéldája nem a városi polgárok közötti szokásos, bizonyos fokig távolságtartó viszony volt, hanem a családtagok közötti meleg viszony, ahol Lane mintegy apa szerepet töltött be.

A rendőrség és a börtönrendszer mint nevelő eszköz eltűnt. Ezek helyébe az alapvető szükségletek lehető legteljesebb körű kielégítése lépett. A nevelés fontos eszköze maradt a kétkezi munka és a környezet saját maguk általi kialakítása. Mindezek között a körülmények között vezetett a szeretet a boldogsághoz.

Lane ezután nem annyira az egyéni érdekeket hangsúlyozta, hanem az annál magasabb rendű társadalmi vonatkozású érzelmeket, mint a kölcsönös szolidaritás, vonzódás és a szeretet. A szociális érzelmek helyettesítették az önző érdekvezéreltséget. Lane számára a szeretet azt jelentette, hogy ő maga és példája nyomán a többiek is az elbukott, önmagát is bűnösnek, kisebb rendűnek érző embert a lehető legbarátságosabban megjavítani, megmenteni próbálják. Mindezt Lane úgy fogalmazta meg, hogy ő az elbukottak oldalára állt igyekezvén azok minden megnyilvánulása mögött a jóra való törekvés legkisebb csiráját is észrevenni.

Későbbi élete

1913-ban Lane Angliába utazott, ahol a Little Commonwealth igazgatója lett annak bezárásáig.

1917-ben Lane fő támogatója az oktatási minisztériumban meghalt. Utódja ellenséges volt a kísérlettel szemben. Megragadott minden lehetőséget, hogy Lane-t támadja. Kapóra jött számára, hogy két a Commonwealthből megszökött fiatal lány azzal vádolta Lane-t, hogy szexuálisan molesztálta őket. Az esetre nem találtak semmilyen bizonyítékot, de Lane ellenfelei elég okot találtak arra, hogy elérjék a kísérleti intézmény bezárását. Ezután Londonban dolgozott mint terapeuta. Mivel elfelejtette vízumát meghosszabbítani, 1925-ben kiutasították Angliából. Még ebben az évben meghalt Párizsban.

Lane hatása

Talán legjobb, ha Lane hatásáról egy mai amerikai oktatásfilozófus egyetemi tanár Ronald Swartz tollából idézünk:

Immár három évtizede annak, amióta kapcsolatba kerültem Lane eszméivel a liberális-demokratikus önkormányzó iskola programjának formájában. Ahogyan teltek az évek megpróbáltam magamat meggyőzni arról, hogy semmi nem megy veszendőbe, ha csatlakozom azokhoz, akik képesek voltak Lane és Neill és Korczak munkáját semmibe venni. De olyan okoknál fogva, amelyek számomra sem egészen világosak, képtelen voltam törölni Lane-t az emlékezetemből. És amikor megpróbálok néhány mondatot oktatási problémákról papírra vetni, Homer a fülembe kiállt, hogy soha ne adjam fel a tanulók szabadságáért folytatott harcot. És nyugodt éjszakákon, amikor lányom és feleségem ágyukban alszanak, Lane beszél hozzám nyugodt hangon, és azt mondja, hogy a gyerekek szabadsága az én szabadságom is. Más szavakkal: a liberális-demokratikus önkormányzó iskolákban a tanárok nem tekintéllyel bíró figurák, akiknek hatalmuk van ellenőrizni, hogy mit tanulnak a tanulók, hanem a tanárok olyan emberek, akiknek szabadságukban áll dönteni arról, hogyan töltsék el legjobban idejüket az iskolai nap alatt.

Kapcsolódó oldal: Homer Lane életének kronológiája