„Mégsem tudok írni ma rólad” (Radnóti)

Szendrei Juli halálhírére

Jaj, nagyon szerettem! Nagyon sokan szerettük! Miért veszem a bátorságot, hogy  géphez üljek? Miért is gondolom, hogy írni, beszélni kell róla?

Amikor alig öt éve Miskolcon kollégáim, barátaim  megszervezték a Connected People konferenciát, ő, Juli volt az a személy, aki  ismeretségünket, barátságunkat az akkor eltelt 60 évből a legkorábbra datálta. Még fényképet is kért matematikatanítási  előadásához „akkori” magamról, közös gyerekkorunkról, kamaszkorunkról, ami  akkor, a hatvanas évek elején az úttörőháznak nevezett zuglói közösségi fészekben telt. Ebből az emlékezésből indította előadását, ezt  a folyamatos barátságot vállalta ott a konferencia komoly közönsége előtt (az előadás meg is jelent a konferenciával hasonló című kötetben, Knausz Imre szerkesztette).

Aztán valóban szinte folyamatosan felbukkantunk egymás szakmai  útján. Ha reneszánsz táborban Ladislaus Magisterként versfaragást tanítottam Visegrádon szolnoki gyerekeknek, a harmadik napon elválaszthatatlan papírhajtogatós geometriai játékaival ő is játékos nevet választott, s elbűvölte a kis reneszánsz királyfiakat és hercegnőket.

Mindig tudtunk egymásról. Tudtuk, hogy hasonlóképp gondolkodunk az emberi és az emberibb világról, egy az emberi, emberibb világ ígéretét magába  foglaló iskoláról, ahol a „matek”  nem a tanuló „kicsinységét” rejtett tantervében szuggeráló  fétis, hanem az emberi gondolkodás és magatartás jelképe. Ilyen matematikát tanított évtizedeken át a Budai Képzőben.

S ilyen matematikát  vizionált, amikor Loránd Ferenc Komp-csoportjához csatlakozott, s éveken át kísértettük a lehetetlent: esélyegyenlőséget, a különbözőségekhez igazodó iskolát, iskolarendszert, tankönyvet, tantervet, tantestületet – mikor mit kínált a titokzatos innovációt akaró-nemakaró oktatáspolitika. Együtt készítettük a Komp-tantervcsalád tantervét. Amikor az elágazások pontját kerestük, akkor ő képviselte leghatározottabban, hogy lehetséges az egyéni képességstruktúrákhoz, érdeklődéshez igazodó matematikaprogramokat fejleszteni. (E tantervek valahol az OFI-OKI-OPI rozsdásodó Tudástárában – mint a táltos paripa mesebeli szerszámai  – várják a parázzsal etető királyfi megérkezését.)

És mégsem ez a meghatározó élményem Juli halálhíre hallatán. Ennek is jó pár éve már. Lényegében búcsúztattuk a komprehenzív programot – Loránd Ferenc asztalánál, felesége hagyományos sztrapacskája mellett. Mérgesek voltunk, bánatosak. Megint nem sikerül. Megint elbuktunk egy stratégiai, taktikai párbajt valamely oktatáspolitika-csinálóval vagy iskolaigazgatóval vagy tankönyvkiadóval. És akkor Juli  beszámolt  betegségéről. Beszámolt a halállal való ismerkedéséről, a kezelések előidézte élményekről. Tárgyszerűen, természet-, és embertudós módjára. Higgadtan. Megrendülten hallgattuk. Erről így is lehet beszélni? Ezeket az élményeket az emberi megfigyelés tárgyaivá szelídíteni? Együtt élni velük? Az emberi méltóság, az emberi nagyság érintett meg valamennyiünket, akik körülültük az asztalt. Csodáltuk Julit. Nyugalma átáradt ránk. S eszünkbe nem jutott, hogy ez a tárgyilagos küzdelem a betegségével az ő vereségével is végződhet.

Olyannyira, hogy új szövetségben is egymásra találtunk. A Hálózat a Tanszabadságért mozgalom soraiban konok következetességgel állt a rendszerkritikai gondolkodás élére. A megszokott, csendes, tárgyilagos, de határozott módján. Készült az Agora Közoktatási Kerekasztal jövőképének megfogalmazására. Még az utolsó napokban is részt vett a NAT szakmai hibáin, a kerettanterv tévedésein tépelődő elektronikus körlevelezésben.

Nem tudom folytatni (Arany János járt így többször verseit írván). Záruljon hát ez az elégia a HAT körlevelének  mai bejegyzéseiből. Sokan szerettük Szendrei Juliannát, az ELTE Tanító- és Óvóképző Kar Matematika Tanszékének professzorát.

Megrendítő hír! még annyi mindent kellett volna megkérdezzünk tőle... BI

Hát igen.  És nem mertem megkérdezni, hogy mi van vele. Pedig nem tudtam, csak éreztem, hogy beteg, utolsó találkozásunk alapján.  SL

Le vagyok sújtva. Ezer embertől ezer helyen ezer évig tanultam mindenfélét, de ha valaha bármi jót, hasznosat és igazat tehettem ezen a pályán, azt mind Julinak köszönhetem. Nagyszerű ember, ízig-vérig pedagógus volt. Kár, hogy a szavak nem képesek tükrözni, ki volt ő. Emlékszem a hangjára, a gesztusaira, és mindenre, amit kaptam tőle. Amikor végeztünk, a Kivi és apó c. könyvét néhányunknak személyre szólóan dedikálta. Hatalmas veszteségem, hogy egy költözés során lába kelt sok más értékes könyvemmel együtt. November körül írtam neki, sok mindent és kértem, találkozzunk, de nem válaszolt. Nem tudtam, hogy ilyen beteg. Olyan,mintha a családomból veszítettem volna el valakit. KM

Csak csendesen jegyzem meg, hogy – még be sem jegyzett – alapítványunk elveszítette Személyében egyik alapítóját. Valaki olyat, aki rettentő sokat tett érte úgy erkölcsileg, mint anyagilag. Valaki olyat veszítettünk, aki egyéb támogatásokkal is mellettünk állt (pl: az, hogy Nórihoz le tudtunk jutni a nagyteherautónyi cuccal nem kis mértékben volt köszönhető az Ő áldozatvállalásának. FP

Éppen tegnap emlegettük mérnökmatek, tudósmatek, művészmatek kapcsán. Nyugodjék békében! TGy

Jaj. EVÁ

Nagyon jaj BA

Kedves Listatagok! Köszönjük az együtt érző szavakat. Édesanyám, Dr. Szendrei Julianna tegnap  sajnos valóban elhunyt. A HAT listatagságot én „örököltem” tőle. RM

Trencsényi László

Kapcsolódó írás: "Én őket nem tudom megtanítani tanítani"