Viszontagságos esztendők

Iskola a kamaraerdőn (1900–1978). Kálmánné Bánvölgyi Rozál írása

Az Erzsébet Otthon épülete áll, lakóházként emelkedik a dombon, a lakók már nem ismerik az egykori gyerekzsivajt, gyereksorsokat.

Az első tanévek az Erzsébet Otthonban

1900. október 19–én megnyitotta kapuit a Nagypénteki Református Társaság Erzsébet Otthona. Ekkor 34 gyerek költözött be.1 Az iskolai foglalkoztatás az otthon elsődleges feladata volt, mindez népiskolai formában. 1901-ben, az első, immár rendszeres tanulási évben 3 osztályba sorolva, 45 tanulóval működött az intézmény, az 1901. évről szóló Évkönyv adatai szerint: I. o. 2 fiú, 4 leány; II. o. 15 fiú, 5 leány; III. o. 9 fiú és 10 leány). Az első tanévben 48 gyerek bentlakó, 4 gyerek intézeten kívüli, de az árvaház által gondozottak (vallásra nézve: 31 fő református, 1 fő evangélikus, 15 fő római katolikus, 1 fő unitárius, 2 fő izraelita, nemek szerinti elosztásban: 29 fiú, 21 leány). A tanulás 1 teremben zajlott, de az órákon kívüli időt, tekintettel a növendékek számára és nemére külön-külön töltötték el.

 
Nyári iskola az Erzsébet Otthonban (az 1901-es évkönyvből)

Az első évzáró vizsgán, 1901. június 23-án a vizsgálatokat dr. Kiss Áron elnök vezette fényes és számos úri közönség, több választmányi és igazgató tanácsi tag, a buda-eörsi községi képviselők, valamint szülők s rokonok jelenlétében. A tantestület a következő volt: igazgató-tanító és református hittantanár: Makay Lajos okl. népiskolai tanító. Római katolikus hitelemző nevelőnő: Makay Lajosné. Az otthonnak az első évben egy, míg 1902-től már két tanítója volt: Makay Lajos és Tóth Lajos. Teljes elemi népiskolává 1905/06-os tanévre vált az intézmény, ekkor már az iskolába nemcsak az otthon lakói, hanem mérsékelt tandíj ellenében külsősök is járhattak, illetve az ismétlő osztályok is működni kezdtek. A hatosztályos elemi népiskola után a 12. életévüket betöltött gyermekeknek „ismétlő iskolába” kellett járniuk. Itt már nem mindennapos tanítás folyt. Télen hetenként öt, nyáron heti kettő volt a kötelező tanítási nap. 1907-benöt, 1909-ben hat fiú járt felsőbb iskolába. 1907-ben 23, 1909-ben 10 elemi iskolás árva vagy nélkülöző gyermek tanulmányait támogatták nevelési segéllyel az ország több pontján.

Az 1915-1916-os tanévet rendes időben, szeptember elején nyitották meg Ekkorra lett teljes, 6 osztályos a tanítás (I. osztályba 6, II. osztályba 10, III. osztályba 11, IV. osztályba 11, V. osztályba 10, VI. osztályba 5, összesen 53 növendék járt, ebből intézeti diák 43 fő, bejáró tanuló 10 fő).1916-ban háborús év volt, 79 tanuló volt az intézetben (az 1917-ben kiadott utolsó évkönyv szerint). Árvaházuk elemi iskoláját a Budai Református Egyházközség felügyelete alá helyezték, hogy hivatalosan is felekezeti jellegűnek nyilvánítva állami támogatásban részesüljön. A Budai Egyházközség presbitériuma 1934. XII. 3-án hozott 7. számú határozatában elfogadta az iskolát és vállalta a felügyeletét.2 Az Otthon iskolája 1944 júniusáig működött. A közeledő front miatt el kellett hagyni az Erzsébet Otthont.

A második világháború és következményei

Abaffy Tiborné tanítónő Fekete Ágnesnek adott interjújában 91 évesen számolt be az árvaházhoz kapcsolódó emlékeiről. Húsz évesen maga is részt vett abban a munkában, aminek során a gyerekek megtanulták a helyi gyönyörű barackost művelni. Az interjút a kézirat alapján idézem.

Az alsó négy osztályt tanítottam, és a fiúk felügyelője voltam. Így állandóan ott voltam, ott is laktam. A Baár-Madasban érettségiztem 1941-ben. A vallástanárnőm, Novák Olga néni nagyon szeretett, és azt mondta nekem egyszer, hogy engem a Jóisten is papnénak teremtett, ezért menjek tanítónőnek. Ezek után beprotezsált a kecskeméti Horthy Miklós Református Tanítóképző ötödévére az érettségi után. Így lettem tanító. A Szilágyi Dezső téri gyülekezetben nőttem fel. Az apám is itt volt alkalmazásban. A Baár-Madasban vasárnapi iskolát vezettem, és itt a gyülekezetben is mindenben benne voltam. Jártam a leánykörbe, a Soli Deo Gloria-ba, az énekkarba, a színjátszó csoportba, egy rövid ideig a cserkészcsapatban is tag voltam. Amikor a kamaraerdei árvaházban meghalt a tanítónő, beadtam a pályázatom erre az állásra. Fel is vettek rögtön. 1942 szeptemberében kerültem a Kamaraerdőbe és itt tanítottam 1945. június elsejéig. 1944-ben behívták az igazgatót katonának. Felesége volt a gondnok, és elvitte a családját magával. Ottmaradtam a huszonnyolc fiúval. Volt egy lova az árvaháznak, de a kocsist is behívták katonának. Az ő felesége maradt ott, meg egy tizenhat-tizennyolc éves falusi kislány. Az asszony főzött a konyhán, a lány meg olyan mindenes-féle volt ott. Velük maradtunk ott. A háború borzalmas volt, éjjel-nap

pal bombáztak. Folyton le kellett menni a pincébe. A gyerekek úgy vettek körül, mint a csirkék és ahol értek, fogták a szoknyámat, amikor az óvóhelyre mentünk. Húszéves voltam akkor. Meg-megjelent egy magyar vagy német katona, a gyerekek szinte ösztönösen testőrként voltak mellettem. Akkoriban nagyon sokat dolgoztam. Éjjel varrtam a kisfiúk ruháját, hogy reggel legyen mit felvenniük, mert hát nem volt olyan sok ruhájuk. Nappal meg tanítottam, voltak a környékről bejáró gyerekek is. Még a háború alatt is.

1944-ben végig tanítottam, de a beszerzés is rám hárult. Budaörsre kellett menni kenyérért meg mindenért, mert már mindent jegyre adtak. Én, a pesti lány, befogtam a lovat, és elindultam Budaörsre. Nagyon sokszor megtörtént, hogy a határban ért a légiriadó, akkor bebújtam a kocsi alá. Iszonyatos volt a szabadban lenni, amikor jöttek a nehézbombázók. Év vége felé, amikor nagyon közeledtek az oroszok, már nehezen bírtam. Ekkor az egyház elkezdte keresni a gyerekek hozzátartozóit. Végül csak öt gyerek maradt, őket befogadta a Vöröskereszt. Így történt, hogy 1944 végén otthagytam az árvaházat, és hazajöttem. Akkor üresen maradt az árvaház. Azt hallottam később, hogy még a gerendákat is ellopták. Pedig milyen gyönyörű volt! Volt egy tizenkét holdas őszibarackosa az árvaháznak. A gyümölcsöt a piacra hordták, amiért sok pénzt kapott az árvaház. Az igazgató intézte ezeket a dolgokat, amíg ott volt. Én nemcsak tanító voltam, hanem ezeknek a gyerekeknek anya-helyettes is. Életemnek az egyik talán legnehezebb, de a legszebb korszaka volt. Este, amikor már mindegyik gyerek megmosakodott és lefeküdt, akkor minden este másnak az ágyánál ültem és beszélgettünk. Mesél

tek, elmondták az élményeiket. Egyszer az egyiket betakargattam és megkérdeztem tőle: „Nem fázol kisfiam?” Akkor megfogta a kezem: „Tanító néni, tessék nekem még egyszer ezt mondani, mert nekem az életben, még sohase mondta senki, hogy kisfiam!” Másik alkalommal egy másik fiú azt mondta: „Tanító néni, tessék megengedni, hogy azt mondjam, hogy édesanyám, mert én ezt nem mondhattam soha senkinek.” Így éltem én! Csodálatos volt! Egyszer például nagyon poros szenünk volt, csak pislogott a kályha tőle. A gyerekek leszöktek a pincébe, és kiválogatták a darabosat, hogy a tanító néninek a kályhájába darabos szén legyen. Szóval, annyi szeretetet kaptam, hogy azt el se lehet mondani! Sok volt abban az időben az árva. A Szilágyi Dezső tér nagyon pártolta, hogy segítsék őket. Hány gyerek volt akkor? Körülbelül ötven. Olyan harminc körüli fiú és húsz kislány. Volt ott a fiúk között olyan is, aki már kijárta a nyolc általánost és inas volt, de nem volt hova mennie és ott kapott helyet. Nem tették ki az árvaházból. Az egyik ilyen ipari tanuló volt, én jártam be a műhelybe, meg a tanárához, hogy egyengessem az útját.

Hogy telt egy nap az árvaházban? Felkelés. Reggeli. Délelőtt tanítás. Az első emeleten volt két tanterem. Az egyikben az igazgató tanított, a másikban meg én. Én az alsó négyet, ő a felső négy osztályt. Tanítás után ebédeltünk, majd foglalkozások voltak. A nagyobb fiúkat a kertben és a ház körül foglalkoztattuk. Mindenkinek volt feladata. Volt, aki tüzelőt hordott, volt, aki takarított… Az őszibarackosban is volt mindig feladat. A gyerekek csomagolták a gyümölcsöt, és az egylovas kocsival hordták be a piacra. Délután volt a tanulási idő, és este a vacsora. A meleg vizet mindig a konyháról hozták fel a mosakodáshoz. Mosakodás után ellenőriztem, hogy tiszták-e, utána jött a lefekvés és a beszélgetés. Így telt egy nap. Ima mindig volt. Minden reggel és este imádkoztunk. Vasárnaponként az igazgató tartott bibliaórát.

Templomba nem tudtunk elmenni. Nem volt rá lehetőség. Nem volt ott templom sehol. Budaörsön sem volt. A Szilágyi Dezső térhez tartoztunk, de nagyon árvák voltunk akkor.
Ezek a gyerekek, amikor odakerültek mindenfelől, nem tudták, hogy mi a család. De az árvaházban nagyon jó nevelést kaptak. Emberségesen, de szigorúan az életre neveltük őket.

Mint az interjúból is kitűnik, a harcok elől a budaörsi Erzsébet Otthon utolsó lakóit a fővárosba menekítették, az épületbe katonák költöztek be, akik után csak romok maradtak. A gyülekezet anyagi helyzete nem tette lehetővé, hogy a kifosztott árvaházi épületet rendbe hozzák és pótolják a berendezést, így a nevelőmunka nem folytatódott. Az őrizetlenül maradt budaörsi épületet szétszedték, a Társaság anyagi tartalékok nélkül nem indíthatta újra az árvaházi munkát. Az erősen megfogyatkozott tagság – többségük a Budai Egyházközség tagja – évente befizetett csekély tagdíja még valamiféle szűk körben folytatott gyermekvédelmi munka költségeit sem fedezte volna. Ötletként felmerült a budaörs-kamaraerdei épület használatba adása a Vöröskeresztnek, de végül ez a terv sem valósult meg.3

Glöckner Konrád (később Gergely Konrád) 1944-ig állt az intézmény élén igazgató-tanítóként. A háborúból 1945 őszén tért vissza, és mindjárt azon volt, hogy újraindítsa az iskolát. Az iskola és az árvaház bútorzata, felszerelése szétszóródott. Ennek ellenére az iskola beindult. Bútort a község iskolái adtak, kályhát a szülők barkácsoltak egy fel nem robbant bombából. Az elemi iskola az árvaházzal ellentétben 1945-ben, ha nehéz körülmények között is, de folytatta működését. A háború végeztével Gergely Konrád, a volt árvaházi iskolaigazgató a saját lakhelyén, Kamaraerdőn, a Zombori utca 53-ban egy, az udvarán levő épületben nyitotta meg a tanítást a környék gyerekeinek. Egy tanulójának írásos beszámolója is ezt igazolja.

Horn Fabiola visszaemlékezései az iskolára

Megpróbálom pár mondatban visszaidézni a múltamat. 1946 augusztusának végén költöztünk Kamaraerdőbe. Ekkor 5 éves voltam. A következő évben Édesapánk beíratott engem és az ikertestvéremet a kamaraerdei osztatlan népiskolába. Az iskola az igazgató úr lakásához hozzáépített szoba volt. Mivel 8 osztály tanult ott, 8 padsor volt, minden osztálynak egy. Elfértünk. Csak tizenhatan voltunk diákok. Hol csendes foglalkozás, hol hangos felelés volt. Minden osztály megkapta a maga feladatát. Az aznapi tanítás vége előtt igazgató urunk mindent ellenőrzött, és akkor kaptuk meg a házifeladatot. A második osztály félévénél átköltöztünk egy iskolatársunk lakásába. Ez a szoba egy kicsit szűk volt ennyi gyereknek. A harmadik osztályt már az Árvaházban kezdtük. Ott kaptunk két szobát, ahol az 1-4. és az 5-8. osztályok külön voltak. Ott is megvolt a csendes óra és a „felelős” (hangos) óra, a kikérdezés és az órák végén a leckefeladás. Nem volt problémánk ezzel a rendszerrel. Élveztük, sokat tanultunk előre a felsőbb osztályosoktól. Abban az időben még volt hittanóra is, egészen 1949-ig. Budaörsről jött egy református lelkész, hiszen az iskola a református egyház alapítványáé volt. Az órákat kint a kertben tartottuk. Az gond volt, hogy zömmel (16-an) római katolikus vallásúak voltunk.

Az Igazgató urat Gergely Konrádnak hívták.4 Akkor talán valamivel idősebb lehetett, mint Édesapám. Szerettük: szigorú volt, de jól tanított, következetes volt a számonkérése is. Úgy tudom, hogy korábban az Árvaház meglétekor az ott nevelkedő gyerekeket a szomszédos kertészeti gazdaságban is foglalkoztatták. Növényismeretet és annak felhasználási módját tanította. A negyedik osztály elvégzése után már Budafokra írattak Szüleink, mivel ott fejlettebb volt az oktatás.

A használt vaskályhában fával fűtöttünk. Az volt a rendszer, hogy a fűtési szezonban minden gyerek kapjon otthon a hóna alá egy hasábfát és vigye az iskolába. Nem volt nagy élmény esőben, hóban, jeges úton bohóckodnunk a fával, de elvittük. Voltak enyhébb napok, amikor nem fogyott sok fa, így a keményebb napokra volt egy kis tartalékunk. Természetesen az Igazgató bácsi volt a fűtő. Napközben is Ő ellenőrizte a hőmérsékletet. Arra már nem emlékszem, hogy az Árvaházba is kellett-e vinni fát. Régen volt!

Nem is a „rendes” úton közlekedtünk. Szüleink ezt eleinte nem tudták, de rájöttek. Mindig volt valahol a Törzsgyümölcsös kerítésen hézag, így lerövidítettük az utat. Kedves Testvérkém télen ráült a hátitáskájára, s lecsúszott a lejtőn. Nagyon élvezte. Természetesen a táskájának hamar elfogyott a hátsó része! Az árvaházba már nem kellett hézagos kerítésen közlekedni, mert szomszédos volt a Törzsgyümölcsössel.5

A kamaraerdei református elemi népiskola

A viszontagságok újabb stációja: átköltözés az Árvaház épületébe mint református iskola. 1946/47-ben az iskolának 28 növendéke volt. 1947/48-ban a hat osztályba (I–IV. és VII–VIII.) összesen 16 tanuló járt. Mindkét évben a tanítást osztatlan rendszerben az igazgatói irodában tartották, mivel a többi helyiséget nem lehetett használni. Az általános iskolává történő átszervezéshez hiányoztak a feltételek. A felettes egyházi hatóság (a Budapesti Református Egyházmegye) az állapotokkal korántsem volt megelégedve. Az egyedüli olyan budapesti református iskola volt, amelynek államosítása ellen nem szólaltak fel, mert számolt a megszűnésével.6

1948 év a változások éve volt. Haypál Béla eredménytelenül próbálta legalább a Nagypénteki Társaságot életben tartani, mert 1948 nyarán a közgyűlés a feloszlatás kimondására kényszerült, a Társaság ingatlanait pedig az anyagyülekezetre ruházták át. A vagyont így sem sikerült megtartani, mert hamarosan államosították. Az iskola átkerült Budaörsre, állami általános fiókiskola gyanánt. 1948-ban a felekezeti iskolákat államosították. A fiúiskola tanárai így is vállalták a tanítást, a lányiskola tantestülete azonban nem. Így a két iskolát egyesítették, igazgatója Weber Mihály lett. A tantestületben lévő feszültségeket azonban nem tudta feloldani, ezért helyette Lakatos Gyulát nevezték ki. Ő sem töltött itt sok időt, 1949-ben már Révész Béla igazgatott. Egy év után őt váltotta Fátyol Jenő. 6 év múlva a minisztérium Bandur Aladárt nevezte ki az iskola élére, de úgy, hogy közben Fátyol Jenőt nem mozdította el az állásából. Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy egy iskolának két igazgatója volt egyszerre. Ezt az ellentmondást úgy oldották fel, hogy ismét kettéválasztották az iskolát, s a fiúiskolának Bandur Aladár, a lányiskolának Fátyol Jenő lett az igazgatója. Az előbbi lett az 1. Sz., az utóbbi a 2. Sz. Általános Iskola, mivelhogy koedukált tanítás folyt mindkét intézményben. 1957-ben Hauser József követte Fátyol Jenőt egészen 1973-ig, a nyugdíjazásáig, amikor a két intézmény ismételten Bandur Aladár vezetése alá került. Az ő igazgatói működése alatt kezdődött el a német nemzetiségi nyelv oktatása. 1963-ban egy új épülettel gazdagodott az iskola a Rózsa utcában. Ez tette lehetővé, hogy gimnáziumi oktatás is induljon Budaörsön. Így 1973-ban 5 épületben (Esze Tamás u., Rózsa u., Béke tér, Árpád u., Kamaraerdő) folyt a tanítás 100-nál is több pedagógussal. 8 párhuzamos osztály működött, pedig a lakótelep akkor még csak tervben létezett. Az iskola akkori neve: Általános Iskola és Gimnázium, Budaörs. Később a gimnázium önálló épületet kapott, s levált az anyaintézményről. Ahogyan kezdtek kinőni a földből a házak a lakótelepen, egy új iskolát is építettek. A tantestület nagy része oda ment tanítani.7

Az utolsó felsős osztály – 1973

Romenek Jánosné Krakomperger Katalin, egykori tanítvány adott interjút e korszakról 2022-ben.

Olvastam, hogy a kamaraerdei – valamikori – általános iskola tanulóit keresi. Én oda jártam 1966-tól 1973-ig. Akkor ballagtunk 8.-ból. Tudomásom szerint az iskola ezután megszűnt, mi voltunk az utolsó végzős osztály. Nagyon kevés gyerek volt már, a mi osztályunk is 9 főből állt, de volt, amelyikbe ettől kevesebben jártak, s Hámori igazgató is akkor ment nyugdíjba. Később már szerintem nem működött az iskola, de itt kicsit elbizonytalanodtam. Esetleg még alsó tagozat lett volna? Az osztálytársak közül sajnos hárman már nem élnek, ill. a többiek közül is csak egyről tudok valamit is.

A termekben kis kályha volt, szénnel tüzeltek. A gondnok néni (akit mi vezetékneve alapján csak Giga néninek hívtunk) fűtött be reggelente, és napközben a szünetekben is rakott a tűzre. A kályha körül volt rács védelemként. A terem padlós volt, szélesebb (kb. 12-14 cm lehetett) padlólapokkal volt lerakva, amit időnként átkentek valamivel. A padok fából voltak, egymáshoz voltak csavarozva. Két hosszú padsor volt minden teremben. A tanári asztal alatt dobogó volt. A falon tábla és térkép. Alsó tagozatos tanárként nekem csak Rózsi néni rémlik, mindent ő tanított. De biztos kellett még lenni valakinek, hisz két osztályban egyszerre nem lehetett jelen. Felsőben állandó tanár 3 volt, Hámori István, Thuránszky Lehelné, Mészáros Istvánné, az utóbbira sajnos nem is emlékszem, pedig az ellenőrzőt nézve 5. és 6. osztályban ő volt az osztályfőnök, és kémiát is tanított. A nyelvtanár Csapó Györgyné, majd Egresi Károly (ő rajzot is tanított) Budaörsről járt ki, a tornatanár Kovács Lajosné szintén. Az alsó tagozatosok tantermei az első emeleten, a felső tagozatosokéi a másodikon voltak. A tornaterem és a tanári szoba a földszinten volt.

Az alsó tagozat később szűnt meg. Az alsós tanító nénink Rózsi néni (Hechtl Györgyné) volt. Kis létszámú osztályok voltak. Összevont osztályokban folyt a tanítás, 1-2., 3-4., 5-6., és 7-8. osztály volt egyben. 4 tanterem volt az épületben, meg egy tornaterem és egy tanári szoba. Az épület többi része lakás volt. A tanítás úgy zajlott, hogy volt „csendes” és „hangos” óra. A hangos órában történt a feleltetés és a tananyag magyarázata, addig a másik osztálynak csendes órája volt, amikor feladatokat kellett megoldani, amit majd a következő órában számon kértek. Általában dupla órák voltak bizonyos tantárgyakból (matek, magyar), így az egyik csendes, a másik hangos. A testnevelésórák rossz idő esetén a tornateremben, jó időben az udvaron voltak megtartva. Tornatanár, ill. nyelvtanár a budaörsi iskolából járt ki tanítani, nem volt állandóan itt, csak ha órája volt. Volt az iskolának egy kis kertje is, gyakorlati órákon „műveltük”, tanultunk veteményezni és gondozni a növényeket. Ilyen órák keretében volt barkácsolás is, meg megtanultuk a hímzés és kötés alapjait. Tanulmányi versenyek a budaörsi iskolában voltak tartva, azon vett részt, akit a tanára küldött. Matematika- és rajzversenyre emlékszem. Szavalóversenyeket, farsangot helyben rendeztek. Osztálykirándulásokra is emlékszem, több osztály ment együtt, voltunk Dobogókőn, Leányfalun, egyszer Pécsett is.

Az utolsó osztályképek (1975)

Az utolsó tanító visszaemlékezései az otthonbéli iskolára

Varali Judit Mária tanítónő vagyok. 1976-ban szereztem diplomát a Debreceni Tanítóképző Intézetben. 1976-77-ben az orosházi József Attila Általános Iskolában tanítottam egy évet.

1977-ben férjhez mentem. Lakásra volt szükségünk, ezért olyan iskolát pályáztam meg, ahol szolgálati férőhelyet kaptam. Így kerültem Budaörsre. Mivel elvállaltam az összevont osztályt, Kamaraerdőn megkaptam a férőhelyet, ami egy tanterem volt a 2. emeleten. A tantermek az első emeleten voltak. A tanári és a tornaterem a földszinten. A kamaraerdei iskola a budaörsi iskola kihelyezett tagozata volt. 1977-78-ban 1-3. osztályt tanítottam itt. Három elsős és négy harmadikos diákom volt. Ezen kívül volt még 2-4. és 5-6-7. osztály, összesen kb. 17-18-an voltunk. Olajos padló, régi széles padok és régi széntüzelésű vaskályha. Pistályból és Kamaraerdőből jártak ide a gyerekek. Az iskola 1978-ban a kis létszám miatt megszűnt. Budaörsre, Budapestre mentek a tanulók. Én Budaörsön az Esze Tamás utcai Iskolában folytattam a tanítást. Amikor megépült a 4. sz. Iskola 1988-ban, én is átkerültem ide (ma Kesjár Csaba Általános Iskola). 2019-ben eljöttem nyugdíjba.

Epilógus

Az Erzsébet Otthon épülete áll, lakóházként emelkedik a dombon, a lakók már nem ismerik az egykori gyerekzsivajt, gyereksorsokat. Emléktábla figyelmezteti az arra járót a múltra, melyet Kiss Áron tisztelői 2005-ben szegeztek az épület falára.

• 1. A gyermekvédelem hazai története szempontjából különösen jelentős Erzsébet Otthon keletkezéséről, működéséről, benne különösen Kiss Áron szerepéről ld. Kriston Vizi József tanulmányát Kriston Vizi (2021), Kiss Áron és az Erzsébet Otthon. In. Kriston Vizi (szerk., 2021), Tanító emberség. Tanulmányok Kiss Áron (1845-1908) tiszteletére. Magyar Pedagógiai Társaság Budapest 65-77.
• 2. „Az Egyházkerületi közgyűlés a budapesti egyházmegyei tanács határozatát megváltoztatja s jóváhagyja a budai egyháztanácsnak 1934. december 3-án hozott azon határozatát, amellyel vállalja a Nagypénteki Református Társaság kamara-erdei iskolájának felügyeletét s jóváhagyja az erre vonatkozó egyezséget. A Duna melléki egyházkerü1et közgyűlése elfogadta a fellebbezés indokait és egyházi törvényeink értelmében lehetőnek tartja a budai egyházközségnek a kamaraerdei iskola feletti felügyeleti jogát. De figyelembe veszi azokat a szálakat is, amelyeket a Társaság és a budai egyházközség között szövődtek, s amelyeknek még a lazítása is zavarokat idézhetne elő egy áldásosán működő jótékony célú egyesület életében. Mivel a felügyeleti jog gyakorlása ellen a területileg érdekelt egyházközségek kifogást nem emeltek, közgyűlés kimondja, hogy a Nagypénteki Társaság kamaraerdei iskolája a budai egyházközség felügyelete alá tartozik.”
• 3. Géra Eleonóra (2017): A Budapest-Budai Református Egyházközség története a második világháború előtt. Valóság, 60. évf., 2. sz.; Géra Eleonóra (2006): Református karitatív intézmények a magyar fővárosban, 1850–1952. Doktori disszertáció. Kézirat. Budapest, ELTE BTK.
• 4. Az igazgató életútját önéletírása dokumentálja. Glockner-Gergely Konrád (Mórágy, 1894. január 19. – 1969. július 28.) Szekszárdon végzett középiskolai tanulmányai befejezése után a pápai Tanítóképzőbe nyert felvételt. Diplomáját 1913-ban szerezte, majd szülőfalujában kezdett tanítani. Az első világháborúban fogságba eséséig az olasz fronton harcolt, tetteit Ezüst Vitézségi Éremmel és tiszteletbeli zászlós cím adományozásával ismerték el. 1914-ben bevonult a 44. gyalogezredhez. 1916-ban olasz fogságba esett, ahonnan 1918-ban tért haza. 1929-ben igazgatója lett az árvaháznak. 1944-ig állt az intézmény élén igazgató-tanítóként. A háborúból 1945-ben tért meg, 1945 után a Kamaraerdőn kialakított iskolában volt igazgató. Az államosítás után az Árvaházi épületbe költözve tanárként dolgozott.
• 5. Horn Fabiola (egykori tanuló) írásos beszámolója alapján.
• 6. Rébay Magdolna (2017), Az általános iskola megszervezéséről szóló rendelet hatása a budapesti református iskolákra. In: Németh András, Pukánszky Béla (szerk.): Gyermekek, iskolák, tanárok - egykoron és ma. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 138-164. o.
• 7. Vö. Iskolánk története – Budaörsi 1. Számú Általános Iskola (elsoiskola.hu)