Bessenyei István megjegyzései Knausz Imre tanulmányához

A továbbgondolásra serkentő, inspiratív tanulmány két területen keltett bennem hiányérzetet.

Knausz Imre nagyívű tanulmánya nem kevesebb célt tűzött ki, mint hogy elméleti keretbe foglalja azt a szabadságharcot, amelyet az iskolarendszer vív az igazságot manipuláló hatalmakkal. Az iskola mint az igazságkeresés és -őrzés, a világismeret, a felvilágosítás intézménye jelenik meg, és áll szemben az ipari társadalmak elidegenítő, „eldologiasító”, a tudatot elhomályosító1 tömegkultúrájával, reklámiparával. A „hamis tudatban”2 élő elnyomott rétegeket ez a kultúripar úgy manipulálja, hogy ne ismerjék fel elnyomott mivoltukat, és mint fogyasztók (és mint tűrőképes részmunkások) engedelmes profittermelő állampolgárok legyenek. Sőt, a tudomány is az elnyomás szolgálatába állítható, és a hatalmat birtoklók élnek is azzal a lehetőséggel, hogy hatalmuk szolgálatába állítsák a tudományos kutatásokat is. Az iskolarendszer sem tölti be felvilágosító küldetését – hangsúlyozza a szerző –, hiszen tömegtermelésre beállt üzemmódjával, merev tantervi kereteivel, ideologikus mivoltával, központosított, bürokratikus struktúrájával maga is beáll a tudatot elhomályosító intézmények sorába. Az információs társadalmak digitális (tömeg)kultúrája is követi ezt a logikát: szolgáltatásokat nyújtok neked, te cserébe nekem adod az adataidat, aminek segítségével irányítani tudom szükségleteidet.

A szerző rendszerbe szedi azokat a módszertani, pedagógiai eszközöket, amelyek alkalmazásával az iskolarendszer elvileg sikerrel vehetné fel a versenyt a manipulatív hatalmakkal. Olyan iskolát vázol fel, amely az egyéni igényekre is képes reagálni, az érdeklődésre alapozva motivál, a diákok kérdéseiből indul ki, a kreatív gondolkodtatásra szoktat, kevesebb megjegyzendő tényanyagot követel meg, több együttműködő saját tudástermelésre biztosít lehetőséget, amelyben a tanárképzés követi az aktuális pedagógiai és tudásgenerálási fejleményeket. Megállapítja azt is, hogy a központosított, tananyagcentrikus, tényközpontú, a kritikus gondolkodást nem fejlesztő iskolarendszer maga is a megismerés örömétől való elidegenedést szolgálhatja.

A továbbgondolásra serkentő, inspiratív tanulmány két területen keltett bennem hiányérzetet. Egyrészt úgy érzem, hogy a szerzőnek reflektálnia kellett volna arra az ismeretelméleti helyzetre, hogy nincs a tudásnak jól megalapozott tudománya, és így egységes definíciója sem, és hogy végül is a tudat, a tudatosság, az igazság, vagy akár a műveltség mibenlétéről is csak homályos elméleteink, s legfeljebb többé-kevésbé termékeny hipotéziseink vannak. Emiatt egy ilyen nagy igényű munkában elengedhetetlen lett volna a fogalmak pontosabb definíciója és a fogalmak egységesítése. Ilyen fogalmak például a közömbös igazságérték, az igazságfelejtés, a valódi tudás, az igazságkonstrukció, a tárgyi ismeret, az eldologiasodott szabályozás.

Komoly hiányosságnak érzem, hogy a digitális világ pozitív lehetőségei reflexió nélkül maradnak. Röviden megjelenik a dolgozatban a digitális világ szokványos és jogos kritikája a függőségről, az álhírekről mint az „igazságfelejtés” hatásos eszközeiről, a megbízhatatlannak tartott szöveggenerátorokról, ugyanakkor a szerző nem tematizálja a digitális világ hatalmas tudást tároló kapacitásának pedagógiai felhasználhatóságát, pedig már a világháló régóta működő tudástárainak (a Wikipédiának, a Google-nak és társaiknak) didaktikai potenciálja is említést érdemelt volna.

A mesterséges intelligencia mindennapjainkba való betörése nyomán mind a manipuláció, mind a termékeny tudásgenerálás rendkívül nagy hatású új eszközökhöz jutott. Megjelenésük nyomán számos merőben új gyakorlati és elméleti kérdés merül fel a dolgozatok eredetvizsgálatának technológiai kérdésétől a válaszok hitelességének ellenőrzésén keresztül az MI által generált tudás jellegéig. Fontos kutatási témává válhat, hogy nem teszi-e kérdésessé az előadás-tananyag-házi dolgozat és a feleletválasztós tesztekkel való számonkérés rutinját az a lehetőség, hogy a diákok otthon az egyre megbízhatóbb, egyre jobban teljesítő Bing és Bard segítségével fáradhatatlan és gyakorlatilag minden iskolai közegben felmerülő kérdésre érdemi – és ellenőrizhető ­– választ kaphatnak.

Az MI által támogatott új eszközök (a keresési eredményekkel megtámogatott szöveggenerátorok) ráadásul interaktívak, tehát egyéni kérdésre adnak válaszokat, míg például a Wikipédia néma lexikon, amely válaszaiban nem igazodik a kérdésben kifejeződő egyéni információszükségletekhez. Ezek olyan vadonatúj fejlemények, amelyek ismeretelméleti, pedagógiai elemzése, a konkrét tapasztalatok összegyűjtése és megfigyelése még éppen csak megkezdődött, és amelyek megfigyeléséhez, elemzéséhez, elméleti megalapozásához Knausz Imre vitára késztető tanulmánya pozitívan hozzájárulhat.

A „homályos tudat” értelmezéséhez kértem a Bing segítségét. Legnagyobb meglepetésemre a Bing Knausz Imre cikkére hivatkozva pedagógiai összefüggésben válaszolt, valószínűleg azért, mert keresője, az Edge a weben összesen csak egy anyagot talált, amely így használta a fogalmat, és kikerülte a pszichiátriai értelmezést. Ezt az tette lehetővé, hogy a Bing az Edge kereső és a GPT szöveggeneráló képességeit egyesítette.

A Bing:

A „homályos tudat” kifejezés általában a világ és saját helyzetünk felismerésének hiányát jelenti. Ez a tudati állapot gyakran megnehezíti az egyén számára, hogy tisztán lássa a valóságot, és felismerje cselekvési lehetőségeit. A homályos tudat gyakran hozzájárul a társadalmi manipulációhoz és a strukturális eredetű hatásokhoz, amelyek az elnyomottak számára úgy tűnhetnek, mint örök és megváltoztathatatlan körülmények. A homályos tudat természetes ellenszere a világismeret, amelynek közvetítése klasszikusan az iskola feladata. Azonban a modern társadalomban az iskolák gyakran részt vesznek a homályos tudat társadalmi újratermelésében.

• 1. A „homályos tudat” kifejezés a pszichiátriában használatos, az iskola vagy a tömegkultúra által manipulált tudat értelmében nem.
• 2. Bár Knausz irodalomjegyzékében felsorolja Lukács „Történelem és osztálytudat” c. művét, annak „hamis tudat” kategóriáját nem emelte be a dolgozatba, a másik manipulációt elemző klasszikus, Herbert Marcuse „Egydimenziós embere” nem jelenik meg az irodalomjegyzékben.