Avagy az iskolai szelekció mindannyiunkat megfoszt a tudástól. Knausz Imre írása

Az előadás elhangzott az Országos Neveléstudományi Konferencián, Szegeden 2025. november 13-án.

1.

A tanulás igazi és szinte egyetlen célja, ha manapság ez feledésbe is merült, éppen a figyelem képességének növelése.

Ezek Simone Weil szavai egy 1942-ben, tehát röviddel a halála előtt papírra vetett szövegéből, amelyet teljes egészében a figyelem jelentőségének szentelt (Weil, 1985: 748). Első olvasásra talán meglepő lehet az a centrális szerep, amelyet Weil éppen az iskolai tanulás kontextusában a figyelemnek tulajdonít. Ahhoz, hogy ezt megértsük, föl kell ismernünk, hogy amit Weil figyelmen ért, az némileg eltér az általános pszichológia sztenderd figyelemfogalmától. Számára a figyelem mindenekelőtt azt jelenti, hogy kiürítjük az elmét, és azt mintegy fölkínáljuk a figyelem tárgya számára. Az elmét így diszponibilissé, elérhetővé, rendelkezésre állóvá tesszük, megnyitjuk a tárgy igazsága előtt. A figyelem nem aktivitás  –  lényegében ez Weil üzenete –, hanem nyitottság az igazságra.

Legfőbb, hogy a szellemnek üresnek kell lennie, hogy a maga igazságában befogadhassa a tárgyat, amely beléhatol.

A figyelem tehát ebben az összefüggésben nem egyszerűen koncentráció, hanem a dolgok értelmének fölismerése, a lényeg keresése a felszín mögött. Még radikálisabban fogalmaz Weil egy nagyjából ugyanebben az időben kelt levelében, amelyet barátjának, Joë Bousquet-nak írt. Ebben arra reagál, hogy a költő elolvasta és mélyen megértette az írásait. A levél egy mondata nagyon ismertté vált, és azóta befészkelte magát az összes idézetgyűjteménybe. Így hangzik:

A nagylelkűség legritkább, legtisztább formája a figyelem.

A gondolat a figyelemnek morális jelentőséget is tulajdonít, erre még visszatérek. E ponton számomra érdekesebb a jóval ritkábban idézett következő mondat:

Nagyon kevés elmének adatott meg, hogy fölismerje: a dolgok és a lények léteznek. Gyerekkoromtól fogva semmi mást nem akartam, csak hogy ez teljes mértékben föltáruljon előttem. (Idézi: Pétrement, 1976: 462. Az eredetileg franciául írt szavakat angolból fordítottam magyarra, remélem, nem sok veszett el az értelmükből.)

Talán nem elhamarkodott értelmezés, ha azt mondom: Weil szerint egészen más dolog tudni valamit és tudni azt, hogy az a valami tényleg létezik. Erre az élményre, a létezéssel való szembesülés élményére utal, amikor úgy fogalmaz, hogy a figyelem a tárgy igazságának a befogadása.

Weilnél persze elsősorban Istenről van szó. A figyelmünket igénylő geometriai vagy fordítási feladatok előkészületek az imában megvalósuló és Istenre irányuló figyelemre. Bármilyen fontos is azonban, hogy Isten áll a gondolatmenet középpontjában, nem szabad azt érdektelennek nyilvánítani agnosztikus vagy ateista perspektívából sem. Weil egészen világossá teszi  –  szigorúan az Evangélium intencióit követve –, hogy amikor Istenről van szó, akkor az emberről is szó van.

Nemcsak Isten szeretete kívánja meg az odafigyelést, hanem a felebarát szeretete is, amelyről tudjuk, hogy ugyanaz a szeretet, mert ugyanaz a lényege. A vi­lág elesettjeinek nincs másra szükségük, mint olyan emberekre, akik végre képe­sek rájuk odafigyelni. A képesség, hogy odafigyeljünk egy szerencsétlenre, na­gyon ritka, nagyon nehéz, majdnem csoda, egy igazi csoda. (Weil, 1985: 752)

A figyelem tehát igazi célja szerint a szenvedésre irányul. Ismét idézem az esszét:

A felebarát szeretetének teljessége abban áll, hogy képesek vagyunk megkér­dezni tőle: "Mi kínoz?" Ez azt jelenti, hogy felismerjük, hogy a szenvedő létezik; nemcsak mint egy halmaz tagja, vagy mint egy társadalmi kategória “szerencsétlenként” címkézett példánya — hanem mint ember, pontosan hasonló hozzánk, akit egyszer elért a szenvedés és megjelölt utánozhatatlan jelével. Eh­hez elégséges, de elengedhetetlen is, hogy rá tudjunk tekinteni. (Weil, 1985: 752)1

A szenvedés létezése követeli a figyelmünket. Nem azt, hogy tudjunk róla, hanem hogy figyeljünk rá. Innen érthető meg az a meghökkentő mód, ahogy egy alkalommal Ferenc pápa meghatározta, hogy mit is ért találkozáson: nem elég látni, nézni is kell, és nem elég hallani, hallgatni is kell (Pope Francis, 2016, Knausz, 2018: 373). Figyelem nélkül nincs találkozás.

Az a meghatározó jelentőség, amit Simone Weil a figyelemnek tulajdonított, különösen annak fényében válik fontossá, hogy napjaink kulturális átalakulása éppen a figyelmünket sodorja veszélybe. A figyelmi idő sokak által leírt drasztikus csökkenése a kiterjedt médiafogyasztás, és különösen az ún. közösségi médián való elidőzés során természetesen nem a véletlen műve. Justin Smith egyenesen azzal a címmel írt könyvet 2022-ben, hogy Az internet nem az, aminek gondolod  –  Történelem, filozófia, figyelmeztetés. Ebben kifejti, hogy az internet, különösen a közösségi média, mindenekelőtt azzal fenyegeti a szabadságunkat, hogy bennünket tesz áruvá: a figyelmünket kínálja eladásra a hirdető cégeknek, és értelemszerűen abban érdekelt, hogy minél rövidebb ideig időzzünk egy oldalon, inkább görgessünk folyamatosan, és egyáltalán töltsünk minél több időt a világhálón (Smith, 2022). Ez a masszív tendencia elsősorban a Z- és alfa-generációt fenyegeti két egymással szorosan összekapcsolódó veszélyt idézve föl. Egyfelől csökken a bonyolult gondolatmenetek végiggondolására való képesség és hajlam, ami egyáltalán a világ racionális befogadását sodorja veszélybe. Másfelől csökken a másik emberre  –  embertársainkra  –  fordított figyelem időtartama és mélysége is, az átalakulásnak tehát óhatatlanul morális konzekvenciái is vannak.

2.

Itt sajnos kénytelen vagyok egy kis kitérőt tenni arról, hogy a világ megismerése és a másik emberhez való viszony hogyan fonódik össze a figyelemben.2 Induljunk ki abból, hogy minden ember tapasztalati világa más. Többféle értelemben is. Van, amit egyesek megtapasztaltak, mások nem is hallottak róla. Van, ami egyesek világában fontos, mások világában ugyan érintőlegesen jelen van, de nem fontos. És van, ami különböző emberek tapasztalati világában különböző formában van jelen. 

Az egyéni tapasztalati világok azonban nem függetlenek egymástól. Mindennapi életünkben rendre azt tapasztaljuk, hogy szubjektív világunknak legalább egy része a másik ember szubjektív világában is ugyanolyan, mint a miénkben, sőt az időt is ugyanúgy érzékeljük, ugyanabban az időben vagyunk. Előadást olvasok föl egy konferencián, és eközben joggal számíthatok arra, hogy akiket jelen lenni látok, azok saját megélésük szerint is ugyanezen a konferencián ülnek, velem egy időben, tehát valós időben hallják, amit fölolvasok. Az az erős (nehezen elhárítható) benyomásunk alakul tehát ki, hogy bár világunk különbözik, objektíve azért mindannyian ugyanabban a világban próbálunk tájékozódni, hogy tehát létezik egy közös világ. Nem állítom tehát, hogy ez a közös világ objektíve létezik (erről ugyanis nem lehet tudásunk, és nem is akarok ebben a kérdésben állást foglalni), csak azt, hogy úgy élünk, mintha létezne, és ez a feltevés általában nagyon hasznosnak bizonyul.

A szubjektív tapasztalati világok más módon is kapcsolódnak egymáshoz. Az ember kommunikáló lény. A világ megismerése (a saját tapasztalati világ kialakítása) csak kis részben történik közvetlen érzékszervi tapasztalás útján, nagyobb részt másoktól jutnak el hozzánk az információk, azaz mások tapasztalati világa és a miénk közlekedik egymással. Ez néha olyan simán megy, hogy észre sem vesszük, máskor a megértés nehézségekbe ütközik, és félreértések tarkítják. A másik embertől jövő információ néha kihívás a világunkkal szemben, amely eddig koherens volt, de egyszerre valami összezavarodik benne. Jól ismert mém: te azt mondod, 6, én azt mondom, 9. Némi veszekedés után ráébredünk, hogy ugyanaz az objektum, ami a te nézőpontodból 6, az az én nézőpontomból 9. De a diskurzus eredménye nem feltétlenül az, hogy legyen mindenkinek az ő hite szerint. Jó esetben mindketten felülvizsgáljuk saját korábbi egyoldalú álláspontunkat, elfogadjuk a másik igazságát számunkra is érvényesként, megtanuljuk a másik szemével is nézni a tárgyat, amely már nem egyszerűen a mi saját tapasztalati világunk egy darabja, hanem közös világunk része. Nevezhetjük ezt a dialógus elvének vagy dialektikának, a hermeneutika pedig horizont-összeolvadásról, azaz egymás megértéséről beszél (Gadamer, 1984, p. 217). Egy koherens világ(kép) kialakítását segítik a tudományok, a művészetek és a vallások által kidolgozott nagy világkonstrukciók. Ezek nem azonosak egyikőnk tapasztalati világával sem, de mindannyiónk számára kereteket kínálnak saját koherens világunk megteremtéséhez, és mintegy az egész emberiség számára kínálnak közös világot, amivel egyben közösséget is teremtenek azok között, akik ennek a közös világnak a lakói.

A lényeg, amire kilyukadni szeretnék, tehát ez: a világ megismerése szinte soha nem közvetlen, hanem mindig mások közvetítésével történik. Másként fogalmazva: a világ megismerése mindig a másik ember világának megismerése. Megmaradhatunk a saját tapasztalati világunkban úgy, hogy azokkal érintkezünk, akiknek világa a miénkhez hasonló, és ignoráljuk azokat, akik “fura dolgokat mondanak”, akik “másban vannak”. Ezen az úton kiszolgáltatottá válunk a gazdasági és politikai befolyásolással szemben egyszerűen azért, mert világunkat olyan erők határozzák meg, amelyeket nem ismerünk, így kezelni sem tudjuk őket.  Vagy nyithatunk a más világok felé vállalva, hogy rendszeresen újra kell építenünk a világképünket. Ennek azonban feltétele, hogy figyelni tudjunk mindarra, ami ezekből a világokból hozzánk érkezik. Hogy képesek legyünk “mély tekintettel”3, az igazságra nyitottan és bizony hosszan, adott esetben hosszú gondolatmeneteket követve, azaz gondolkodva figyelni az idegen világok üzenetére. Az igazságra való figyelés azonban mindig a másik ember igazságára való figyelés, amely kapcsolat ember és ember között viszont csak akkor jön létre, ha a másik ember fontos számunkra, bízunk benne, világára kíváncsiak vagyunk, elhisszük, hogy amit mond nekünk, az számunkra is igazságot tár föl. És éppen ez az, aminek az iskolában történnie kellene.

3.

De nem ez történik. Az iskola hagyományosan és makacsul azt tekinti feladatának, hogy a tudás egy meghatározott és strukturált kontingensét (ami a tanterv) beleplántálja valamiképpen a tanulók fejébe. Kis túlzással azt mondhatjuk, édesmindegy, hogy ezt hagyományos vagy interaktív módszerekkel teszi, amíg a tanulót passzív befogadónak, azaz lényegében tárgynak tekinti, és nem saját teljes világgal bíró individuumnak. A motiváció itt teljesen eszközi szerepet játszik: a gyereknek meg kell tanulnia a Pitagorasz-tételt, és hogy ez valamiképpen megtörténjék, ügyes módszerekkel motiválni kell. Ez a megközelítés valószínűleg soha nem működött annyira, hogy a tanulók akár jó közelítéssel elsajátítottak volna mindent, ami a tantervben volt, de annyit még a 20. században kibontakozó tömeges középiskolázás is elért, hogy a tanulók megtanulták tisztelni a tudást: én ugyan semmit nem értek a Pitagorasz-tétel bizonyításából, de a Steinmann ragyogóan érti, és nagyon jó, hogy vannak ilyen emberek, akikben megbízhatunk (és lemásolhatjuk róluk a leckét, v. ö. Mérő, 1997). Az internet által meghatározott tömegkultúra korszakában, úgy tűnik, már ez sincs. A tananyag nemcsak érthetetlen, hanem elsősorban érdektelen: az élet máshol (az én  világbuborékomban) van. Vegyük észre, hogy ez is tanulás, éspedig a legrosszabb fajtából: megtanuljuk, hogy lehetőleg egész további életünkben nagy ívben kerüljük el a találkozást azokkal a szellemi javakkal, amelyekkel az iskolában próbálták tömni a fejünket. Az iskola ily módon fontos szerepet játszik egyfajta irracionális mentalitás újratermelésében.

Hogy lehet ezen a helyzeten fordítani? Az egyik feltételről  –  hogy az iskolától ne meghatározott információk átadását várjuk, hanem a tudvágy fölkeltését  –  máshol már sokat írtam és beszéltem. Most befejezésül inkább a bizalom megteremtésének lehetőségéről és szükségességéről szeretnék szólni. Tapasztalati világunk fala kemény, mint a dióé. Feltörése művészi érzéket és szakértelmet kíván különös tekintettel arra, hogy tanár és tanuló között ma éppen a bizalom hiányzik a leginkább és a legfájdalmasabban. Egy ilyen kívánatos átalakulásnak azonban a pedagógiai képességeken túl strukturális feltételei is vannak. Hogy lehet az iskola az a hely, amely megtöri a generációk közötti bizalmatlanságot, egyáltalán a bizalmatlanság kultúráját? A krónikus bizalmatlanság kiemelkedő oka, hogy a pedagógus egyszerre edző és pontozóbíró. Az osztályozás kényszere folytonos ítélkezésre kényszeríti, ennek az ítélkezésnek tétje van, ezért a gyerek arra kényszerül, hogy megfeleljen a tanár elvárásainak (ahelyett, hogy őszintén megmutatná magát a hibáival együtt). Az osztályozás azonban funkcionális eleme a közoktatásnak. Ellentétben a közkeletű tévedéssel nem lehet egyik napról a másikra egyszerűen megszüntetni. Szorosan összefügg a szelekcióval, azt mutatja meg, hogy áll a tanuló az osztályon belüli versenyben, milyen a teljesítménye a többiekéhez képest. A gyerek osztályon belüli pozíciója közvetve megmutatja, illetve előrejelzi a továbbtanulási versenyben elérhető pozícióját (Knausz, 2008). Iskolarendszerünk a 4. évfolyamtól kezdve újra és újra elágazik, éspedig olyan módon, hogy egyes ágakba sokan mennének, de kevesen jutnak be, míg más ágakba kevesen szeretnének menni, de végül a legtöbben oda kerülnek. Ez a továbbtanulási verseny tétje. Az az állításom, hogy amíg az iskola versenypálya, addig nem lesz a tudás szentélye, legalábbis azoknak nem, akik ebben a versenyben rendre alulmaradnak, azaz a többségnek. A világdió feltörésének tehát szükséges, bár korántsem elégséges feltétele egy komprehenzív iskolarendszer, amely minél tovább, lehetőleg a 12. évfolyam végéig együtt tartja a különböző felkészültségű és különböző motivációjú  –  nota bene: különböző társadalmi helyzetű  –  tanulókat. És akkor elkezdhetünk dolgozni egy olyan figyelmen, amely a bizalmon, az elfogadáson és az őszinteségen, rövidítve: a szereteten alapul, és ami lehetővé teszi a világdió feltörését.

Hivatkozott irodalom

Gadamer, Hans-Georg (1984): Igazság és módszer [1960]. Ford.: Bonyhai Gábor. Gondolat.

Knausz Imre (2008): Mit kezdjünk az értékeléssel? Adalékok az integrációs nevelés pedagógiájához. Educatio Társadalmi Szolgáltató Közhasznú Társaság. Budapest.

Knausz Imre (2018): A találkozás kultúrája. In Uő: Műveltség és demokrácia. DIA, Budapest, 372-380.

Knausz Imre (2025): A találkozás pedagógiája és a pedagógusképzés. (Megjelenés előtt a Pedagógusképzés c. folyóiratban.)

Mérő László (1997). Mérő László a matematikatanításról. Mire való a matematika tanítása? Bölcsesség vagy frusztráció? Kónya Anikó interjúja. Eredeti megjelenés: Tandem, 1997.

Pétrement, Simone (1976): Simone Weil. A Life. Trans.: Raymond Rosenthal. Pantheon Books, New York.

Pope Francis (2016): Morning Meditation in the Chapel of the Domus Sanctae Marthae. For a Culture of Encounter. The Holy See.

Smith, J. E. H. (2022): The Internet Is Not What You Think It Is. A History, a Philosophy, a Warning. Princeton University Press.

Weil, Simone (1985): Iskolai tanulás és istenszeretet [1942] (Ford.: Barsi Balázs). Vigilia, szeptember, 748-752.

• 1. Barsi Balázs fordítását korrigáltam.
• 2. Itt és a szövegben máshol is közel szó szerint vettem át részleteket egy megjelenés előtt álló hosszabb esszémből (Knausz, 2025).
• 3. “Miért adtad mély tekintetünket, / hogy jövőnket sejtse szüntelen…?” (Goethe: Charlotte von Steinhez, Vas István fordítása.)