Makai Éva írása

A Gyermekjogi Civil Koalíciónak és az ELTE Társadalomtudományi Karának „Realitás vagy illúzió? A gyermekjogok jövője” címmel 2025. november 20-án rendezett konferenciáján elhangzott előadás szerkesztett változata.

Napjaink több súlyos gyermekvédelemmel összefüggő történése is okot adhat rá és indokolhatja, hogy az időben is visszatekintve ráirányítsam a figyelmet a gyermeki jogokra, fókuszba helyezzem a gyermeki jogokat. Egy kérdésfelvetéssel kezdem. Van-e, és mi a relevanciája annak, hogy 100 évvel visszalépve az időben Janusz Korczak gyermekjogi gondolatait1 idézzem meg? Igenlő válaszomat megelőzendő, lássuk az érveimet!

A XX. század elején – a gyermekek emberi méltóságát és szabadságát tiszteletben tartó nevelés elkötelezettjeként – a francia Célestin Freinet (1896-1966) és a varsói Janusz Korczak szinte egy időben fogalmazták meg tételesen a gyermek jogait.2 Elsők között hívták fel a figyelmet ezekre még azelőtt, hogy 1924-ben megszületett volna a gyermekekre vonatkozó, első, átfogó nemzetközi normaszöveg a Genfi Nyilatkozat. Történelmi tény az is, hogy Korczak a Genfi Nyilatkozatot kritikával illette.3

Kevéssé ismert, hogy az 1979-es Nemzetközi Gyermekévet Korczak születésének 100. évfordulója tiszteletére hirdették meg. Ezt követte az ENSZ Gyermekjogi Egyezményének kidolgozása. Bizonyított tény, hogy az Egyezmény létrejöttében „Korczak gondolkodásmódja szerepet játszott”.4 1991-ben hazánk is törvénybe iktatta az Egyezményt5, amelyről úgy gondoljuk, hogy kellőképpen orientálja a gyermekvilág életének meghatározó részét, így az intézményben – óvodában, iskolában – töltött idejét is. 

A korczaki életmű hazai ismertségének hiányai is indokolják, hogy hangsúlyossá tegyem hatását a gyermekjogi gondolkodásra. Következzen néhány életrajzi adat! 

1879-ben született Varsóban, asszimilált zsidó családban. Életét végigkísérte a kettős identitás (lengyel-zsidó). Orvosként végzett Varsóban, jól ismerte a szegénynegyedben élők gondjait. Külföldi útjain gyermekkórházakat, menhelyeket, bentlakásos gyermekintézményeket látogatott. Katonaorvosként két háborút is megjárva a gyermekek kiszolgáltatott, nyomorúságos helyzete foglalkoztatta. Ezen tapasztalatok és inspirációk nyomán született meg döntése: az orvosi praxissal felhagyva a gyerekeknek szenteli életét. Kamaszkorától írt, újságok közölték szociografikus tényregényeit – ismert alkotói nevén – Janusz Korczakként. Gyerekregényei (így a Matykó királyról szóló történetek is) a legkisebbek reményeit, szenvedéseit, világképét tükrözték. Pedagógiai feljegyzései, a Hogyan szeressük a gyermeket? és A gyermek joga a tiszteletre megjelentek könyvalakban is. Nemzetközi elismerés övezte munkásságát.

A XX. század elején megalapította, 1912-től 30 éven át vezette a Varsói Árvaházat. A német megszállás az Árvaházat a gettóba telepítette, majd 1942-ben a gyerekek útja a treblinkai haláltáborban ért véget.6 Az Öreg Doktor a menlevelet visszautasította, a gyermekeket – méltóságukra, méltó halálhoz való jogukra hivatkozva – halálukig elkísérte. Mártír? Orvos? Író? Pedagógus? A gyermeki jogok egyik első megfogalmazója? Így együtt ő: Janusz Korczak. 

Mint említettem, Korczak A gyermek joga a tiszteletre című munkájában fogalmazta meg gyerekjogi téziseit. Két, napjainkban különösen aktuális követelést emelek ki e munkájából és szembesítem a mai, hazai óvodai-iskolai valósággal.7 Nemcsak azért, mert míg korábban jobbára a gyakorlatból érkezett jogsértésekre figyeltünk, újabban a szakma több tekintélyes személye is tagadja a gyermeki jogok iskolai érvényesíthetőségét. E jogok fókuszba helyezésével szeretném ráirányítani a figyelmet a pedagógustársadalom „kultúraváltásának” szükségességére – a fenti jogok érvényesítése érdekében. 

Az elemzés előtt vissza kell térni az előadás kiinduló felvetéséhez: nem változott-e a világ ennyi idő alatt olyan mértékben, hogy kétségessé váltak a korábbi normák? 

A XX. századra – a svéd tanítónő, Ellen Key jövendölése nyomán – a Gyermek évszázadaként reméltünk tekinteni.8 (Be kellett látnunk, hogy megannyi tragédia sújtotta a gyerekvilágot: háborúk, szegénység, éhínség, mindez nem igazolta e jövendölést, bár a gyerekkép az európai, középosztályi kultúrában sokat fejlődött.) A XX. század újabb metaforája "a gyermekkor halála”.9 A szemünk előtt zajlik az a folyamat, hogy – nem kis részben a média hatására – eltűnnek a gyermekkor hagyományos védettségét szolgáló tabuk; a szexualitás és a halál mediatizált látványa megfosztja gyermekkorától a felnövekvő embert.

Egybevethetünk három kiemelt dátumot is. 1924 a Genfi Nyilatkozat keletkezési ideje. 1989-ben indult „diadalútjára” a Gyermekjogi Egyezmény. Végül itt a XXI. század első negyede, azaz napjaink. 

1924-hez a világháború utáni társadalmi kríziseket, az autoriter válaszokat, a gyerekszegénységet köthetjük. A 80-as évek a századvég reményteli ideje. Béke van, enyhül a hidegháború, a demokratizálódás és a jóléti társadalmak kialakulásának időszaka ez, megjelenik a permanens művelődés elmélete, az alternatív pedagógiák legitimitása és növekvő terjedése támogatott – ezek jellemzik a korszakot nagy általánosságban. És napjaink? Háborúk tüze a világ megannyi táján, teret nyernek az autoriter államok és nyomukban az autoriter társadalmak. Diktatúrák, globális migráció és klímaválság fenyeget, újra erősödik a szegénység, fokozódik a gyermekek kiszolgáltatottsága, az iskolareformok elakadnak. Ferge Zsuzsával valljuk: „Egy alapvetően feudális viszonyokkal terhelt országban élünk, ahol a szimmetrikus méltóság tisztelete egyszerűen nem létezik, alulról felfelé jár a tisztelet, felülről lefelé pedig ennek hiánya a természetes.”

Lássuk tehát a továbbiakban, miképp érvényesülnek a kiemelt korczaki alapjogok!

Az első kiemelt korczaki tézissel, a gyermeknek a tisztelethez fűződő jogával összefüggő jogsértéseket, a panaszokat az oktatási ombudsman 2024. évi jelentéséből vettem.

Ha áttekintjük az alábbi felsorolásban bemutatott példákat, eseteket: helytől és intézménytől független, sztereotip mondatok sorakoznak előttünk. Abban a meghatározó közegben, ahol és ahogyan ma élünk, és mindezek lejátszódnak, a bemutatott esetek némelyikében szinte már fel sem tűnik, hogy az miért megalázó, miben és hogyan sérti az emberi méltóságot. E mikrojelenetekhez képzeljük hozzá a pedagógust, hanghordozását, mimikáját, gesztusait, ugyanígy a gyermek, a tanuló és a tanulótársak reakcióit:

• …(egy súlyos műtéten átesett kislánynak):”Miért csak matematika órán leszel rosszul, vagy csak dolgozatra való felkészüléskor?”
• …ha nem szeretnél hetes lenni, menj másik iskolába, vagy legyél magántanuló”
• …kiabál az óvodásokkal, sípot használnak fegyelmezési eszközül, ragtapasszal ragasztja be a gyermek száját,
• …helytelen válasz esetén ordított az ötödikes tanulókkal, és kitépte a lapot a füzetükből,
• … (SNI-s gyermek):az osztályfőnök a szakvéleményt figyelmen kívül hagyva az osztály előtt megalázta, hazugnak nevezte,
• …”én nem anyád vagyok” – mondta a tanár, majd nyakon ütötte és kiküldte a tanulót,
• …”Mit képzelsz magadról, ne add elő magad!”
• …testnevelés órán megalázta, szilvásgombócnak, túrógombócnak nevezte,
• …szakközépiskolában az osztályfőnök ezeket a kifejezéseket használta a diákra: „hülye gyerek”, „fogd be a pofád”, „szamár”, „buta”, „jövőre nem fog ide járni”.

Térjünk át a második korczaki tézisre: A gyermeknek joga van arra, hogy az legyen, ami. 

A „tiszteletre való jognál” felsorolt egyedi esetek alapvetően pedagógiai műhibák voltak, látszatra módszertani kérdések. Most, amikor rátérek a gyermeki önazonossággal összefüggő normára (hogy „az legyen, ami”), akkor az iskolarendszer minden szintjén – vertikálisan és horizontálisan, lépten-nyomon – rendszerhibába ütközünk, az intézményrendszer működési anomáliái mutatkoznak meg. Tapasztalhatóak az intézmények szintjén, óvodától az általános iskola alsó és felső tagozatán át a gimnáziumig, a szakképzésig, egészen a felsőoktatási karrierig. Horizontálisan pedig az irányítás-működtetés, az igazgatás elemei szerint: az osztályteremtől, a gyermekotthoni hálószobáktól az intézményfenntartáson, a tantervi szabályozáson át egészen a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésének elodázásáig.

Nem kerülhetem meg, hogy ne tegyek említést arról a nagy visszhangot kiváltott állásfoglalásról, melyet a nemzetiségi ombudsmanhelyettes10 adott ki, rámutatva az etnikai szegregáció és az egyházi fenntartás összefüggéseire. Az AJBH honlapjára november elején kitett állásfoglalás egy hét után lekerült onnan.

Néhány példát sorolok a fent jelzett rendszerhibákra.

• A kötelező és egységes 6 éves kori beiskolázás az első osztályos tanulók 1/5-ét stigmatizálta évismétléssel, ez a trauma igazolhatóan jelentősen visszaveti őket egészséges énképük kialakításában.
• Iskolabezárások sora nehezíti az egészséges fejlődéshez vezető utat. Lásd pl. az Iványi Gábor nevéhez fűződő intézményeket ért intézkedéseket követően megannyi – sok esetben SNI – tanuló nem lelt biztonságos, befogadó, új iskolára.
• A köznevelési intézmények egyházi kézbe adása fokozza a szegregációt, gátolhatja a világnézeti szabadság érvényesülését („keresztény értékrend” beemelése az Óvodai nevelés országos alapprogramjába). 
• A kettészakadt ország, az iskolai szegregáció, a kistelepülések gettósodása, a településlejtőből következő iskolai teljesítménydeficit gátat szab a valóságos önérvényesítésnek.
• A gimnáziumi beiskolázást szűkítő keretszámcsökkentés gátolja a tehetségek kibontakozását.
• A gyermekotthoni rémtörténetek életutak végzetes megtöréséről adnak számot.
• A segítő és szakszolgálatok szűk kapacitása jelentősen akadályozza a rehabilitációt, korrekciót.

A bemutatott példákból adódó következtetéseket szükséges nagyon szabatosan megfogalmazni. A kulcskérdés ezúttal is az, hogy az egyéni helytállások enyhíthetik-e a feszültséget, orvosolhatók-e az osztályterem intimitásában a társadalmi bajok? Vagy ezzel ellentétes folyamat érvényesül: a pedagógiai kultúraváltás késlekedik, a pedagógusok egy része beletörődik a sokszor gyermekellenes szabályozások kényszerű rendjébe?

A makrokelemzések kapcsán gyakorta felmerülő kérdés: hol marad ezekből a gyerek? A pedagógia társtudományainak kutatásai is igazolják, hogy a gyerekek csak látszólag ugyanolyanok, mint 100 éve. Fiziológiai, kognitív, pszichológiai és társas-érzelmi szinten is jelentősen eltérnek akár az 50 évvel ezelőttiektől, de attól is, amit az elavult iskolarendszer elvár. Fokozottan ingergazdag világban élnek, szembeötlőbbek az egyéni eltéréseik. Változatlanok ugyanakkor a rájuk is érvényes elemi emberi (humán) szükségletek: mint az autonómia, az érdeklődés, a kompetencia. A legfontosabb kompetenciák (önállóság, tanulási agilitás, együttműködés) is ehhez kapcsolódnak. E szükségletekre alapozva az iskolának hagyni kellene, hogy a gyerekek a „maguk természetes módján, az emberi szükségleteknek megfelelően működjenek” – állítja Gyarmathy Éva. Gondolatai összecsengenek Korczakéival. E korszerű tudások nem korlátozzák, hanem kiteljesítik Janusz Korczak 100 éve megfogalmazott elvárásait. 

Írásaiban kiemelte a pedagógusi felelősséget. Álljanak itt zárszó helyett az ide vonatkozó fontos gondolatai.

Az orvos kiragadta a gyermeket a halál karmaiból, a nevelők feladata, hogy élni engedjék, jogot szerezzenek neki ahhoz, hogy gyerek legyen… A gyermekek nem a holnap, hanem a ma emberei. Joguk van ahhoz, hogy komolyan vegyék őket, és hogy gyengédséggel és tisztelettel bánjanak velük. Hagyni kell őket, hogy azzá váljanak, akivé lenniük hivatottak – a bennük élő ismeretlen személy a reményünk a jövőre nézve… Nem szabad úgy hagyni a világot, ahogy van. A világ helyreállításának a gyermekeket érintő ügyek helyreállításával kell kezdődnie.

• 1. Janusz Korczak (2018): A gyermek joga a tiszteletre. Flaccus Kiadó, Budapest.
• 2. Janusz Korczak: A gyermekek jogairól. In: Trencsényi László (1997) (szerk.): Korok, gyerekek nevelők. Okker Oktatási Iroda, Budapest (184-185. old.) A korczaki szöveg szerint (A gyermek joga a tiszteletre című műve alapján) a gyermeknek joga van: “tudatlansága tiszteletére és a megismerés fáradságára, kudarcai és könnyei tiszteletére, titkainak tiszteletére, a növekedés nehéz feladatainak tiszteletére, múló ideje és aznapi napja tiszteletére, a megjavulás misztériumának tiszteletére, az erőfeszítés és a bizalom tiszteletére, annak lenni, ami, a róla szóló tárgyalásokon ás ítélkezéseken való részvételre, problémái iránti figyelemre, gondolatai kifejtésére, élete önálló megszervezésére, sikereinek kihasználására és kudarcai elrejtésére, a protestálásra, a hibázásra, a titkokhoz, a mozgáshoz, a tulajdonhoz, a játékhoz, a halálhoz.”
• 3. Makai Éva (2016): A nevelés és a gyermeki jogok. In: Makai Éva: Pedagógiai írások. Fapadoskonyv.hu, Budapest.
• 4. Hammarberg, T. (2009): Korczak: our teacher on the rights of the child. Janusz Korczak's legacy. In: Janusz Korczak : The child's right to respect : Janusz Korczak's legacy : lectures on today's challenges. Strasbourg: Council of Europe, 2009., Michalak , M. (2018): O prawa dziecka trzeba walczyć – korczakowskie idee pedagogiczne z perspektywy Rzecznika Praw Dziecka.
• 5. 1991. évi LXIV. törvény a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt ENSZ Egyezmény kihirdetéséről.
• 6. Janusz Korczak életpályája a Gettónapló tükrében. In. Makai Éva (2018): Korczak-tanulmányok. Új Helikon Bt., Budapest.
• 7. A két alapelv: a gyermek joga a tiszteletre – vagyis az emberi méltósághoz fűződő jog; a gyermek joga arra, hogy az legyen, ami – vagyis az önazonossághoz fűződő jog.
• 8. Ellen Key (1976): A gyermek évszázada, Pedagógia Források sorozat, Tankönyvkiadó Vállalat, Budapest.
• 9. David Buckingham(2002): A gyermekkor halála után, Helikon Kiadó Kft., Budapest.
• 10. Prof. Dr. Szalayné dr. Sándor Erzsébet 2025 októberében vette át a FEUN-díjat (Federal Union of European Nationalities), az európai kisebbségvédelem legrangosabb elismerését az elmúlt tizenkét évben végzett ombudsmanhelyettesi és negyven éves oktatói tevékenységéért.