2015. szeptember

A szerző felvétele

L. Ritók Nóra írása

…a múlt héten is, és ma reggel is ezt mondta a kicsi, hogy „megyek az óvodába húst enni. Gyere te is, anyu.”

L. Ritók NóraMost, hogy a menekültáradat nyomorúsága ekkora, az ember átértékelheti a saját baját: hol vagyunk mi ehhez viszonyítva? Hiszen nekünk nem mészárolták le a családunkat, nem égették fel a házunkat, nem vagyunk életveszélyben, nem kell útra kelni karon ülő gyerekkel, terhes feleséggel, egy hátizsákban mindenünkkel.

Ha van tőlünk szegényebb, elesettebb, akkor a saját nyomorúságunk is átértékelődik.

Az elszegényedett kis falvakban nem találkozunk velük, a híradásokat nézzük csak rémülten, és örülünk, hogy akik közel vannak hozzájuk, azok segítő kezet nyújtanak. Segítenek, ahogy és amivel tudnak. Ebbe próbálunk kapaszkodni, és nem a hátborzongató kommentekbe vagy videókba, melyek a gyűlölet olyan szintjét mutatják, amit az ember már nem is ért.

Talán épp ezért most könnyebbnek éreztem a tanévkezdést, kaptunk megint iskolaszereket, a bejáratott úton ment minden, az osztás, a szülők is nyugodtabbak voltak, tudták, ha megígértük, lesz táska, tolltartó, füzet, és az idén először az iskolákat is próbáltuk segíteni tanszerekkel, hogy akinek nincs, annak a pedagógus az órán adhasson. Az iskolákban mindenhol örültek a pedagógusok a csomagnak, ami megerősített bennünket abban, hogy jó pontot találtunk a segítségnyújtásra.

Persze nyomasztóan sok kérés jött megint, újabb és újabb falvakból, az ország távolabbi pontjairól is. Nehéz azt mondani, hogy nem, arrafelé nem dolgozunk, de muszáj, hisz ezt is alig győzzük.

Aztán jött a beiratkozás a művészeti iskolába. Az előírt adatlapot, amit ki kell tölteni, sokan nem értik. Az egyetlen mondat, ami biztosan átmegy: akinek nincs hátrányos helyzetű igazolása, annak fizetni kell.

A lány, aki egész nyáron bombázott a facebookon az üzenetivel, hogy mikor lesz már rajz, és tényleg elviszem-e Budapestre, mert már hetedikes lesz, és még sosem járt ott, nem hozta vissza a jelentkezési lapot. Kollégáim sem értették az okát, tavaly olyan örömmel járt ő is, és a testvére is, de most határozottan csóválta a fejét: nem akar járni. Egy nap múlva a Facebookon kétségbeesett üzenet jött: ugye alá lehet még írni a papírt? Az anyjuk azt hitte, fizetni kell, és ettől megijedtek. Mert amiért fizetni kell, arra ők nem tudnak jönni. De most valakitől hallották, hogy nem ez volt ráírva, vagyis rosszul értették, szóval, ha nem kell fizetni, akkor szeretnének jönni, nagyon.

És jön a többi segítségkérés is, pl. egy pedagógustól, akinek most valami közmunka-lehetőség jut csak, a férje rokkantnyugdíjas, és nem hátrányos helyzetűek, csak gyermekvédelmi kedvezményük van, mert dolgoznak, tanultak, és a lakhatásuk is rendben. De a két gyerek térítési díja, amit kötelező befizetni, meghaladja a lehetőségeiket.

Miközben ezekkel a történetekkel foglalkozunk, jön persze más is, hiszen az alapítványnál másfajta segítő tevékenységet is végzünk. Ma pl. jött egy anyuka, aki már napokon belül szül, leültetjük az irodában, orvosnál volt, már nem kell mennie többet, csak ha jönnek a fájások. Próbálunk összeszedni neki mindent, ami kellhet.

Közben beszélgetünk. A fiáról, aki három múlt, és most szokatja az óvodába. Jó a dajka, mondja, ismerik, reggel sírt még ma is a kicsi, de már nem annyira, mint a múlt héten. Kellene neki gatya, zokni, sorolja, mert egy van csak. Meg egy melegítőalsó. És valami kabát is jó lenne, mert reggel nagyon hideg volt.

Aztán, nevetve meséli, képzeljem, hogy azzal csalogatta az óvodába a gyereket, hogy ott húst ehet. És a gyereknek át is ment a dolog, ez lett a vonzó, a múlt héten is, és ma reggel is ezt mondta a kicsi, hogy „megyek az óvodába húst enni. Gyere te is, anyu.”

Hát ez a hívó szó azért nagyon elnémított. Más azt mondja a gyerekének, lesz ott játék, rengeteg, meg sok gyerek, akivel lehet játszani, választhatsz jelet magadnak, lesz ott fogkeféd, zsákod, kedves óvó nénid, aki szeret majd, meg viheted itthonról a macidat… és van, aki azt mondja a háromévesnek: az óvodában lesz hús.

Nem lesz könnyebb ez a tanév sem. Miközben mások szegénységét nézzük, a magunkéval sem tudunk mit kezdeni. Továbbra sem.

A szerzőről: