Eck Júlia könyvajánlói

Recenzió Gabnai Katalin Színházas könyvéről és Trencsényi László Gyerekek színpadon, nézőtéren című könyvéről

Magam is drámatanár lévén nagy örömömre szolgál, hogy két olyan könyvet ajánlhatok minden olvasó figyelmébe, amelyek szerzői nemcsak a magyarországi drámapedagógia legjelesebb művelői, de személyükben és munkájukkal nagyon sokat tettek azért, hogy ez a fiatal tudományterület értékeihez és lehetőségeihez méltó módon bekapcsolható legyen a nevelés, oktatás, közoktatás és felsőoktatás több szakterületébe és a mindennapi oktató-nevelőmunka folyamatába egyre több intézményben. 

Gabnai Katalin: Színházas könyv (Helikon Kiadó)

Gabnai Katalin tanárom és tisztelt-szeretett mesterem. Mostanában véletlenül többször kerültem abba a helyzetbe, hogy bemutathattam őt – és bár munkakapcsolatunk jó húsz évre datálható már, mindig zavarban vagyok ilyenkor. Miről és milyen sorrendben beszéljek vele kapcsolatban, mit emeljek ki számtalan tevékenysége közül?

A szakirodalom előszeretettel nevezi őt „a drámapedagógia nagyasszonyának”, de az az érzésem, ő nem igazán szereti ezt a megnevezést önmagáról. Sokkal inkább „út-építőnek” vallja magát, és ezt a fogalmat igazolja egyrészt önzetlen és fáradhatatlan harca azért, hogy a legkülönbözőbb területekről érkező és a legkülönbözőbb irányokat képviselő kollégáink teret és lehetőséget kapjanak a szakmában, megismertethessék elgondolásaikat, másrészt elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a drámapedagógia belekerült az ország köztudatába, majd később a közoktatásába, 1995-ben pedig a NAT-ba.

Magyarországon ő hozta létre és csinálja azóta is töretlenül a szakirányú továbbképzéseket, és kövezi ki sok-sok próbálkozás árán az utat a felsőoktatásba.

Emellett művész: író, drámaíró, a színház embere. Első drámáját, a A mindenlátó királylányt 1989-ben mutatták be Budapesten, később ő maga állította színre ezt a művét Veszprémben. 

A Tüskerózsa, a Táltos János, A láperdő szelleme című drámákból is kedvelt előadások születtek, 2010-ben pedig A jó élet című cigány népmese-feldolgozásával a Magyar Rádió drámapályázatán első helyezést ért el.

Innen is látható munkásságának harmadik nagy területe: Gabnai Katalin a néphagyomány beavatottja, tanítója, ismerője és kutatója, ezen belül jó három évet szentelt a roma folklór kutatásának.

Mindemellett színházi kritikus is: több mint 300 színházi előadásokkal foglalkozó cikke jelent meg a Kritika, Criticai Lapok, Színház, Zsöllye stb. folyóiratokban.

Méltatásából azonban a legfontosabb, hogy mind a mai napig gyakorló tanár: a legkülönbözőbb korú érdeklődőket tanítja kisgyerekektől a felnőttekig. Drámajátékok című könyve 1987 óta több kiadást ért meg, a szakma alapműve, 1999-ben a kibővített, átdolgozott kiadás a Helikon Kiadónál jelent meg.

Ugyancsak a Helikon adta ki a most megjelent írást, a Színházas könyvet.

A terjedelmes, majd 400 oldalas munkát a szerző Keleti István emlékének ajánlja, mottója, a Keletitől idézett „a színház csak ürügy” azonban a szerző mottója is. Gabnai Katalin is beszél a színház ürügyén mindarról, ami számára fontos, izgalmas, boldogító, laza szálakkal fölfűzve mindezt a színház elméleti-történeti ismeretanyagára.

Nem vállal többet, mint ami, már az előszóban figyelmeztet: a kezünkben tartott munka nem tankönyv – inkább olvasókönyv, adalék „szép beszélgetésekhez” (ismét egy Keleti-idézet).

És a könyv valóban nem tankönyv, de rengeteget lehet belőle tanulni: beszél a színháztörténet nagy korszakairól (az ókori görög drámáról és színházról, a római színházról, a commedia dell’arte-ról, a klasszicizmus és Brecht színházáról… és a lista korántsem teljes.

A témák kiválasztása mégis szubjektív, nem törekszik ugyan teljességre, de hangsúlyokat tesz, ráirányítja a figyelmünket a színháztörténet egy-egy kiemelkedő pillanatára, segít, hogy találkozhassunk egy-egy nagyszerű szerzővel, korszakkal, helyzettel, megérintsen minket az illata (mint XIV. Lajos udvarában a narancsillatú parfüm – lásd a könyv 123. oldalát).

A fenti mondatban kiemelt három kifejezés – figyelem–találkozás–pillanat – talán a könyv legfontosabb szerkesztési elveit foglalja össze.

Ugyanakkor a szerző azt is megjegyzi az előszóban, hogy munkája nem is igazán olvasókönyv: „azoknak igazán érdekes, akik megpróbálkoztak már színielőadás létrehozásával.”

Valóban: a Színházas könyv hiánypótló alapmű a könyv első fejezetében összegyűjtött színházi, dramaturgiai fogalmak ismertetésének, magyarázatának közreadásával, a megfogalmazások közérthető, mindenki számára befogadható, ugyanakkor minden definícióízű szárazságot nélkülöző megközelítéseivel. Emellett jó segédkönyv is, hiszen a munka utolsó három egysége a színpadra állítás útját-módját tárgyalja, jó kapaszkodókat, elgondolkodtató ismereteket tartalmazva kezdő és kevésbé kezdő rendezéssel próbálkozó műkedvelőknek, diákoknak, tanároknak.

De olvasókönyv ez a javából, hiszen rengeteg olvasnivalót tartalmaz, nem utolsó sorban azért is, mert kiváló szöveggyűjtemény. Találhatunk benne verseket (Pilinszky, Baudelaire, Milne, népköltések stb.), irodalmi művek, drámák részleteit, a színháztörténet alapvető szakirodalmának részleteit (Arisztotelész, Brecht, Goldoni, Lessing, Schiller stb. és Nánay István több szövegrészlete a XX. századi színházról) mindenhol a szövegbe szerkesztve, magyarázatként, illusztrációként vagy asszociációként. A szerző itt sem tolmácsol, nem is értelmez, hanem: találkoztat szöveggel, művel, gondolattal – meghagyva a befogadói munka örömteli szellemi izgalmát az olvasónak.

A könyv szerkezete mégis magán viseli, hogy szerzője tanár: egyrészt egy-egy fejezet után mindenhol ott következik az Alapolvasmányok felsorolása (hogy ha valami hiányzik műveltségünkből, bizony nem restelljük kiegészíteni azt), másrészt a szerző tanítványai írásait is beemeli a könyvbe, főleg a gyakorló munka kapcsán – gyakorló tanárok pillanatait mutatja meg, teszi közkinccsé. (Sági Zsuzsa, Csörsz Kati, Almási-Tóth András, Bagossi Edit, Achs Károly mellett olvashatunk ilyen gondolatokat Kaposi Lászlótól és Nánay Istvántól is.) Ez a gesztus pedig a már említett önzetlen „út-építés” mellett Gabnai Katalin egy másik tanári tulajdonságát is kiemeli: a műhelyteremtő mesterét, ahol a segítő-támogató útmutatás mellett kollégák tanulhattak és teljesedhettek ki – saját és mesterük örömére.

Ahogy a szerző, úgy én is hiszek a megidézett szöveg erejében.

Ezért rövid idézeteket emelnék ki a könyvből zárásul, melyek mind kapcsolódnak a szerkezet (általam kiemelt) három alappilléréhez: a találkozáshoz, a figyelemhez, és a pillanathoz.

Figyelem

„Reménytelennek tűnő vállalkozás középiskolásokat megismertetni Johann Wolfgang Goethével. (…) Egészen biztos, hogy Goethe életműve is nyitható, de máshol nyílik a tizenévesek számára. Néha elég csak annyit megemlíteni, hogy volt egy ember, aki például azt mondta: «A másik kiváló erényei ellenében egyetlen mentőeszköz a szerelem.» Oda fognak figyelni a következő percekben.” (161-162. o. )

Találkozás

„Meglehet, nem illendő ilyet kérni egy könyvben. De egyszerűen nincs mód kihagyni ezt a lehetőséget. Egyszer legalább látni kell Anton Pavlovics Csehovot. Aki teheti, nézze meg az ő arcát. Akár magyaros átírásban, akár Chekhov formában, akár cirill betűkkel írjuk be nevét a képkereső programok valamelyikébe, a megjelenő számtalan fotográfia és festmény híven mutat egy lágy vonású, végtelen jóságú ifjú férfit és egy későbbi, szálkás, szenvedések szántotta, szigorú angyalarcot.” (206. o.) 

Pillanat

„Ez a fejezet felnőtteknek és gyerekeknek szól. Adni tanít. De a gyerekek csak a felnőtteken keresztül tudják birtokba venni azt, ami itt írva áll. (…) Ezek a szövegek akkor élnek, ha élő ember mondja őket élő embernek, itt és most. Egyébként csak a tudósi szakirodalom részét képezik. De van talán egy harmadik lehetőség is. Ez a mostani pillanat az, amikor valaki, aki olvasni tud, véletlenül kézbe veszi a következő pár oldalt, s átfutja a benne lévő sorokat, melyek – talán még nem későn megkísérelt – segítséget adhatnak örökítő tevékenységünkhöz. Ez a mostani pillanat lehetővé teheti a későbbiek során, hogy – újra megtalált szavai és mozdulatai segítségével – ember az embert szebben köthesse magához, s ha úgy adódik, e kötést el is tudja oldani, ha annak jön el az ideje. Vannak, akik gyerekkorukban nemigen találkoztak ezzel a világgal. Nem történt semmi helyrehozhatatlan. Egy felnőtt már könyvből is tanulhatja a «simogatást».” (287-288. o. Dünnyögők és dúdolók)

A Drámajátékok ma is alapmű, generációk nőttek fel rajta, használták örömmel és haszonnal. A Színházas könyv is lehet ez talán, szép pillanatok, jó találkozások várnak arra, aki figyel.

Trencsényi László: Gyerekek színpadon, nézőtéren (Fapadoskönyv.hu Kiadó)

Trencsényi László könyve szintén a színházról és a tanításról szól.

De itt a szerző figyelmének szemszöge más: a szerző tanárként (az oktató- és nevelőerőt – tehát a hatást keresve) néz rá a gyerekkultúrára, és gyűjti össze saját ilyen témájú írásait.

Trencsényi László habilitált egyetemi docens, az ELTE PPK tanára. Nagyszámú megjelent írása tematikailag igen változatos. Találhatunk írásai között a nevelési intézmények szerepével, feladataival és azok változásával foglalkozó írást, a pedagógusszerepről szóló vizsgálódást, olvashatunk tőle a művészetpedagógiák helyéről és szerepéről, az életen át tartó tanulás fontosságáról, de a néphagyomány pedagógiájáról is. 

Tudományos munkáira is jellemző, hogy közérthető, élvezetes olvasmányok, jelen írásai azonban nem tudományos céllal íródtak, hanem kimondottan a széles olvasóközönséget szólítják meg.

Egy honlapon (talán egy téves tördelésnek köszönhetően) ez áll róla: kutatási területe: gyerekek. (Persze a művészetpedagógiák, iskolakutatás, civil szerveződések vizsgálatának felsorolása mellett.) Érdekes elírás, hiszen nem az. Valójában ez a szó az, amely a fenti szerteágazó tudományos tevékenységet összeköti, szinte minden kutatás erre irányul: a gyerekre, a gyerekeket ért kulturális és oktatásban kapott hatásokra, az iskola és a művészet, a színház hozzájuk való viszonyára.

A Gyerekek színpadon, nézőtéren kötet témája a gyerekszínház.

A szerző a szó mindkét jelentésében, tehát gyerekeknek szóló és gyerekekkel zajló színjáték értelmében is használja a kifejezést. A könyv Trencsényi László gyerekszínházzal kapcsolatos írásait gyűjti össze 30 évre visszatekintve. Harminc év nagy idő, különösen Magyarországon mostanában. Ezért ennek a válogatásnak megismerése három, egymástól független, mégis egymást kiegészítő szempontból is érdekes lehet, meglepő eredményekhez vezethet az olvasó számára.

Először is az írásokat olvasva akarva-akaratlanul színháztörténeti áttekintést kapunk egy korszak kiválóságairól, nagy alakjairól, izgalmas műhelyeiről. Fiatal olvasók is tanulsággal forgathatják ezért a számukra már történelemmé emelkedett személyekről, alkotócsoportokról szóló gyűjteményt, információkat szerezve így az egykori Arany János Színházról, a Kalamajkáról – az aprók táncházáról, a Közép-Európa Táncszínház első korszakáról, az Amadinda ütőegyüttes első együtt-zenélési próbálkozásairól, Levente Péterről, a Garabonciás együttesről, a tiszasasi műhelyről vagy a Fapihe csoportról. Azok számára pedig, akiknek vannak ezekből az időkből személyes élményei, torokszorító múltidéző pillanatokat idézhet meg, ezt magam is megéltem Györgyfalvai Katalinról, Kricskovics Antalról vagy Bognár József Don Quijotéjéről olvasva. 

Második szempontként, ha már jócskán belemerültünk az olvasásba, és a könyv jó néhány írását megismertük, szemünkbe tűnik a szerzői vizsgálódás nagyon következetes iránya, a már emlegetett tanári attitűd: bár Trencsényi László a színházról ír, de ami igazán érdekli, az a gyerek helye ebben a folyamatban. Hogy hol van, mi történik vele, mit él át, amikor színházat játszanak neki vagy vele.

Csak néhány idézet hadd álljon itt ennek igazolására!

„Ismert jelenség a pódiumi gyermekműsorokon, hogy az előadó nézőket hív a színpadra (…) A színpadra hívott gyerekekre régi cirkuszi hagyományt követve a bűvészsegéd vagy a bohóc beavatatlan párjának szerepe vár. Feladatuk: alkossanak sajátos hidat a pódium meg a nézőtér között. (…) a színpadra lépő képviseli a nézőtéren maradottakat. A vetélkedőkkel ezt a közmegegyezést sokkal nehezebb létrehozni. A hoppon maradt és a győztes közti feszültség kellemetlen, kínos elemeket keverhet a műsor hangulatába.

Még bonyolultabb, ellentmondásos helyzet keletkezik példánkban: a népszerű Szergej bohóc vetélkedőre hívja műsorában a gyerekeket, de azok valójában beugratás „áldozatai” lesznek: hiába húzzák teljes erejükből a zakó két szárát, egymással huzakodnak, a bohóc titkon összekötötte a zsinegeket. Noha egy ideig a közönség is szurkol egyik vagy másik félnek, végül – mit tehet – kineveti az előbb még irigyelt színpadra jutottakat.” (13-14. o. „Kérek három gyereket a színpadra”)

Vagy: „A kreatív, improvizatív, ritmikus mozgással kísért szerkesztett játékok feltűntek az 1974. évi pécsi gyermekszínjátszó fesztiválon. Talpraesett kisiskolások töltötték meg a játékteret, pódiumot, s töltötték meg mozgással, élettel a verssorokat. Hány emlékezetes vásári kikiáltó «Csimpilimpi» és «csodaszép pejkó»! Ahogyan a mozgásokhoz jó stiláris fogódzó volt a néptánc-népi játék «mozgásos anyanyelve», úgy vált e műsoroknak, szerkesztett játékoknak alapanyagává a Magyar etűdök.” (27. o. Vadrózsából tündérsíp)

És utolsó példaként: „A gyerekek kicsinosítva, csokornyakkendősen, feketemellényesen tisztán, de unalmasan énekelték a szokásos dalokat, a szólisták hegedülték, fuvolázták a tananyag könnyű klasszikusait. Nyoma sem volt a nemzedék közölni valójának, neki tulajdonított elemi közlési vágynak. Szereplések voltak! Díszben, rokoni közönség előtt. Amúgy polgári módon.” (72. o. Ugyanabban a folyóban – másodízben?)

És végül a harmadik – számomra legizgalmasabb – szempont, amely érdekessé, szinte krónikává fűzi össze a kötetet. A könyv Trencsényi László 1981 és 2011 között megjelent írásait gyűjti össze, melyek különböző folyóiratokban (Köznevelés, Pedagógiai Szemle, Iskolakultúra, Tanító, Drámapedagógiai Magazin, Óvodai Nevelés stb.) jelentek meg.

Ám azzal, hogy a szerző ezeket az írásokat egy kötetbe rendezte, új jelentést adott, új értelmezési síkot nyitott olvasatuknak: ez a 30 év Magyarországon a történelem, társadalom, oktatás és politika változó és változatos helyzeteit hozta létre, a vizsgált előadások, de maguk a kritikák is ennek tükröződései. Így egy folyamat rajzolódik ki és követhető nyomon a gyerekszínházak életében, stílusváltásaiban, érdeklődési körének alakulásában, társadalmi szerepének változásában, melynek Trencsényi László így krónikásául szegődik. A folyamat egésze pedig érdekes kérdésként hagyja nyitva az olvasók előtt a jövőt. A folytatás lehetséges útjait, vagy útvesztőit, a hangsúlyokat még nem ismerjük. De kíváncsiak vagyunk rájuk. 

A krónikási tevékenység pedig – reményeink szerint – a továbbiakban is a szerzőre vár.

Örömteli olvasást kívánok!