Gergely Ferenc: Libbenő szoknyák, reccsenő bokák (folytatás)

Ugrás az előző oldalra

Remélem sikerült érzékeltetnem otthonunk légkörét. Azét az otthonét, ahonnan gyalogosan vagy többnyire piros bringámmal – talán Laci bácsitól kaphattam – robogtam valahová: iskolába, edzésre, „galeri” időmorzsolgatásra, bálba, biliárd- és pingpongterembe, nagyritkán színi próbákra vagy cserkésztáborba vagy egyszerűen csak szoknyaterelgetésre.

Végezzünk „jó munkát”, kezdjük a cserkészkedéssel. A váci 811-esekénél farkaskölyök minőségben már belekóstoltam a mozgalmi életbe. Abonyban a két „torony” köré egy katolikus és egy református csapat szerveződött. Dénes káplán úr fiaival, akik között Nagy Laciékat is megismertem, Észak-Erdély visszatérésekor vendégként táboroztam. Most a háború után se lettem én igazi cserkész. Nem tudom Cibak, Piros Gyuszi és a többiek azoknak érezték-e magukat? Mindenesetre az elsővel azonos zászló alatt a Balaton déli partján vertünk sátrat. Két emléket őrzök erről a „jamboree”-ról: az egyik a reggeli zászlófelvonást ünnepélyessé avató Szent Ferenc-naphimnusz, a „Ragyogva fénylik már a nap…” kezdetű – ha dúdolom ma is meghatódom –, a másik pedig a balatoni kaland csónakkal című tragikomikus életkép, csipetnyi halálfélelemmel fűszerezve. 

Mit csinál a cserkész Balaton-parti táborában a krumplipucoláson, mosogatáson, őrt álláson, egymás feketére boxolásán, tábortüzelésen kívül? Fürdik, úszik – ha tud –, fejel és… csónakázik, hiszen az alföldi legénység vitorlát alig-alig látott, nemhogy élni tudott volna az esetleges lehetőséggel. A csónak, az más. Arról mindenki azt hitte, csak bele kell ülni, és máris siklik – holmi tiszai emlékfoszlányok alapján. Rövid időn belül igazolódott, a valóság más. Az alkalmi tengerészek – lévén sekély a víz – sorozatosan „rákot fogtak” az evezőkkel. Reccs-ropp, pillanatok alatt tetemes kára támadt a kölcsönzőnek, bosszúsága a parancsnoknak hiszen ilyen rendkívüli kiadásokra a csapat kasszája nem volt felkészülve.

Mi, a Cibak vezette négyes – vagy talán csak hárman voltunk? – mélyebb vizekre eveztünk. Vezérünk – erre minden helyzetben képes és hajlandó volt – szerzett egy sok mindenre kapható sellőt, s a csónak orrával ellentétes oldalon, a balatoni ladik faránál csüggeszkedve, lebegve próbálgatta a szerelem víz alatti fogásait. Mi pedig Piros Gyuszival – a 30-35 fokos melegben – égre emelt szemekkel eveztünk – egyre beljebb. Cibak hol nekünk, hol a vihorászó leányzónak adott határozott utasításokat. Mi pedig egyre elégedetlenebben ugyan – mert részesedni kívántunk a földi örömökből –, de leszegett fejjel húztunk befelé. Mígnem arra lettünk figyelmesek, hogy a) az északi part, Tihany magasságában, már közelebb van, mint ahonnan kifutottunk; b) szerelemgerjesztő ladikunkban lassan, de elháríthatatlanul szivárog a víz. A baj nem jár egyedül – ld. az idevágó rendőrviccet –, forró testünk, melyről csíkokban patakzott a víz, enyhülést kívánt. Víz mindenütt, rajtunk kívül senki a közelben. Megkönnyebbülten csobbantunk a Balcsi rezzenetlen vizébe, természetesen Gyula úr is. Egyedül a begipszelt karú Nikoláj maradt a fedélzeten. Prüszköltünk, csapkodtunk, tomboltunk a gyönyörben, amikor kiáltást hallok: a Gyuszi, a Gyuszi! Hirtelen körbepillantva én csak egy sárga hajcsomót láttam a felszínen és Cibakot, amint igyekszik a felszínen tartani a leendő uhrmeistert, s üvöltve sürgeti a csónakost: evezzen közelebb, Gyulát kiemelendő. Csakhogy fél kézzel ez nehezen ment. A ladik Nikoláj igyekezete nyomán inkább körbe forgott, mintsem a cél felé haladt. Végül utolsó erőnket mozgósítva beemeltük Gyulát a csónakba. Kicsorgattuk belőle a vizet, jól lehordtuk, és mivel a csónakon belüli vízállás elmerüléssel fenyegetett, nem törődve a kikötés lehetőségével, sebesen a partra eveztünk. 

Hol szálltunk partra? Pont azon a szakaszon, ahol még meredeztek a második világháborúban felállított drótakadályok. Huh. Lerogytunk, fujtattunk, és – fordulhattunk vissza. Mert az idő sajnos nem állt meg, s a nap egyre alább szállt. A déli parton lévő táborunkban vacsorához készülődtek… Hogy visszafelé történt-e valami említésre méltó, arra már nem emlékszem. Egy kétségtelen: teljesítményünkért ünnepélyes parancskihirdetés keretében nem kaptuk meg – fejenként – az „Ezüst Szarvast”. A serdülő mivoltunkat kellemetesen érintő történések közül felködlik az abonyi lányok egy csoportjának vízi hancúrozással összekötött látogatása s a tőlünk nem messze üzemelő szakszervezeti üdülő hölgykoszorújának félreérthetetlen tendenciájú közeledése a szociális segítőkészség álcájában. Utóbbit – szerencsénkre? – valahogy megúsztuk. A tábor zárásakor kötelezően elhangzó „Üres a tábor, nincs lakója már…” volt pszeudo-cserkészkedésem utolsó akkordja. Sokat tanultam mindabból, ami a táborban történt, s talán még többet hasznosítottam – tanárként.

Színészi, pódiuménekesi fellépéseim kisiklásaim és kisiklatásaim közé sorolhatók. Két színdarabban léptettek fel. Az egyikben – ez valami iskolai előadás lehetett – IV. Béla királyt voltam kénytelen megjeleníteni, oldalamon királyi nőmmel, a kitűnő atlétává fejlődő Farkas Katival. A másikban, amit Dénes káplán úr vezényelt, a nagysikerű Iglói diákokban pedig az ütődött professzorok egyikét. Odrobina Jano – őt Soós Imi alakította remekül – dalából mostanában sokszor eszembe jut a befejező sor: „Hej már öreg a legény, nincs szívében nótácska…” Nem tudom, hogy Szüleimen kívül tetszett-e valakinek alakításom, minden esetre Csúti Gyuszival nem tudtam, és nem is akartam felvenni a versenyt… A színpad az ő világa volt.

Legkínosabbnak egy jótékony célú előadáson való szereplésemet éreztem. Talán a Vöröskereszt rendezte a hazaszivárgó hadifoglyok javára. A központi általános iskola igazgatója, aki zenei zseninek tartotta magát, komponált egy szívfacsaró dalt, kimondottan erre az alkalomra. Úgy gondolta, remeklésének akkor lesz megrázó hatása, ha az előadóból a lehető legmagasabb énekhangokat csikarja ki. Már a próbákon kiderült, nem vagyok ura a kívánt magasságoknak. Ám ez a komponistát nem hatotta meg. Nyúztuk, nyúztuk mígnem elérkezett a nevezetes nap. A kultúrház nagytermében gyülekeztek a vigaszra szoruló asszonyok, és én a Mester zongorakísérete mellett égő fülekkel és teljesen összeszoruló torokkal elrikoltoztam a dalt. Amilyen gyorsan csak lehetett, igyekeztem elfelejteni ezt a gyötrelmet, de mint olvasható, még 1999-ben sem sikerült.

A lányok körüli legyeskedés, mint ezt már annyian és annyiszor megírták – 13-15 éves korban, főként piarista neveléssel lelkem zugaiban –, csipkelődésből, csúfolódásból, hajhuzigálásból, szerelemteli hógolyózásból-mosdatásból, sokat sejtető pillantásokból, postázásból, órai súgásokból, házimunkában való segédkezésből vagy kergetődzésből állt.

Magasabb fokozat esetében már kézen fogva sétálgattunk. Kesej személyesen, gyakorlatilag mutatta meg, hogy séta közben a fiúnak a leányzó melyik oldalán illik haladni! A demonstráció alanya – ebben az esetben – Gönczöl Kati volt. Ezek a lejtések többnyire az „ügyeletes” kedvesék háza, lakása körül bonyolódott. Többnyire az artézi kutak egyike volt a találka helye, a vízhordás a széptevés alkalma. A mozi, a bál, a tánc s eközben némi anatómiai ismeretek begyűjtése már a „csúcsot” jelentette. A Pannik, a Katik, az Évák, a babák pedig osztogatták kegyeiket: kinek mikor mennyit. Ezek a jórészt ártatlan és sziromfinomságú próbálkozások időnként – mert hát falun voltunk és 1945-1947-ben! – életveszélyes összezördülésekkel is párosultak. Egy ízben Fecó bácsi, a nagy erejű prímás mentett meg részegségében dúvadként rám acsarkodó felesbérlőnk fiának karmai közül. Máskor pedig Nurmi világcsúcsát kellett döntögetnem, kukoricásokon keresztül, holdvilágnál – testi épségem védelme érdekében. 

Ezeknek a kalandoknak tárgyalása volt – többek között –, nem egyszer „háriázva” azoknak az esti darvadozásoknak a tárgya, amelyeket a Községháza mögötti „park” padjain gubbasztva rendeztünk nyári esetéken, éjszakába nyúlóan. Ilyenkor rendszeres látogatónk volt a fiatal, törekvő prímás: Gudi Miska. Mi slágerekre tanítottuk őt, viszonzásul jóízű történeteket hallhattunk tőle, főként a szovjet bevonulás körüli időkről. Énekelgetve, beszélgetve, néhanapján a tehetősebb klántagok éléskamráját igénybe véve múlattuk az időt. Ha bál volt, és ezekben az években minden hét végén rendeztek múlatságot, ráztuk a rongyot, kivilágos-kivirradtig, egyik helyről a másikra vándorolva. Hogy küllemem ilyen alkalmakkor Cibakéhoz „méltó” legyen, képes volt hetekig személyesen alakíttatni készülő ruhámat szegény Nagy úrral, akinek persze fogalma sem volt a legmodernebb „jampi” szabásvonalakról.

A remekmű végül is elkészült, és én feszíthettem Imi elégedett tekintetétől támogatva. Még szerencse, hogy ritkán nyílt lehetőségem „ruhatáram" gyarapítására. 

Időnként átruccantunk a szolnoki strandra. Gondoltunk egyet, fölpattantunk drótszamarainkra, olykor vázon szállítva gép nélküli társunkat. A kétszer 15 kilométeres séta már önmagában is változatosságot jelentett. Az usziban pedig láthattuk hazánk akkor egyik legerősebb vízipólócsapatának játékosait, edzéseit. Találkozhattunk a szolnoki focicsapatok ismerős tagjaival. Csapattársammal, a nagy erejű Retkes Pistával – egy ízben – élvezhettük a még bennünket is meghökkentő nyíltsággal célratörő ifjú hölgyek társaságát. Szerencsénkre (?) hazatérési kényszerünk megóvott bennünket e futó ismeretség messze ható következményeitől. Végül egy történelmi morzsa: az uszoda területén kívül tilos volt fürdőruhában tartózkodni. Ha mégis, a rendőr megbüntetett. Ez is jelezte: a „fél fordulat” után következik az „igazi”, az 1947/48-as!

Ezt a fordulatot hosszan készítette elő – a sztálini vezetés utasítása szerint – a Magyar Kommunista Párt.

Az alábbi történet, amely arról szól, hogy a tanulás és szórakozás mellett – időnként – pénzkeresetet is biztosító fizikai munkát is végeztünk, a balratolódás mibenlétére is fényt derít. Mi történt? Abonyban is megkezdődött a nem minden előzmény nélküli Nagy Átépítés. Volt mit „átépíteni”, mert a kastélyok és udvarházak némelyike – pl. a Vigyázóké – nem csak szép volt, de parkjaik, fáik, bokraik határainkon túl is megbecsülésnek örvendtek. Tulajdonosaik, talán a Sívó „gyerek" kivételével (?), elmenekültek, vagyonukat a cselédségre hagyták – megőrzésre. Nem őrizték – tisztelet a kivételnek, ha volt ilyen –, de széthordták mindazt, ami mozgatható volt. A rövid ideig tartó, de alapos szabad rablás után sor került az épületek hasznosítására. Gyermekotthon, gabonaraktár, önkényes beköltözők lakhelye lett minden épület. Az egykor oly megközelíthetetlen, irigyelt és félt „feudális” hagyaték demokratizálódott. A helyi felsőség (vajh ki lehetett az az ökör?) úgy döntött, hogy a magyar tudományos élet egykori mecénásának, Vigyázó grófnak a kastélya a szocialista mezőgazdaságért folyó harc egyik fellegvára lesz, azaz gépállomás. Az egykor gyönyörű és most sebesen irtott parkban – később – a helyi Maracana stadion formálódott. Az épület átalakításának feladatát egy szolnoki építőipari vállalat kapta, s felröppent a hír: segédmunkásokat keresnek. Cibak úgy határozott: nyár van, kell a pénz, megyünk. Egyetértésben vonultunk a tetthelyre, ahol a hivatásos kőművesek, a helybéli kipróbált munkavállalók – a testőrméretű építésvezetőről nem is beszélve – meghökkenve, gúnyos megjegyzéseket téve, eleve fenntartásokkal fogadtak bennünket. Ezen nem lehetett csodálkozni, hiszen inkább hasonlítottunk egy jampec beütéssel színezett cserkészőrshöz mint kívánatos, lapáttenyerű építőmunkásokhoz.

Cibak fecskéje, ami zsebkendőnyi is alig volt, ráadásul tarkabarka, csak a fiatal, egy kis népi erotikára mindig kész lányokból, fiatal asszonyokból váltott ki érdeklődést. Soós viszont meg akarta mutatni, a látszat csal, ő (=mi) tartja a lépést bárkivel! A nem hivatásosok közé tartozott Horváth Laci, egykori ludovíceumi hallgató, aki bikaerejével és sértett tisztjelölti önérzetével Cibak ellenpólusa volt. A „gödör ügytől” kezdve állandóan a felmondás, illetve a jövünk-e, jöhetünk-e a jövő héten „sorozatadást” élvezhették az építők. 

Mi és a munkavezető „húzd meg, ereszd meg”-et játszottunk. Ha valami miatt elégedetlen volt velünk – és mikor nem volt az? –, „számoljanak el”-lel fenyegetőzött. Ha munkaerőhiány volt, maradhattunk.

No, de mi fán termett a „gödör”, s hogyan lett belőle „ügy”? Ha most itt ülnének körülöttem a történet résztvevői, akkor sem tudnánk pontosan visszaidézni – minden részletében – a helyzetet, a történteket, az elhangzottakat, a légkört, a hangulatot. Mégsem hátrálhatunk. Íme a kezdet. „Maguk – reccsent ránk a munkavezető – ásnak egy ilyen és ilyen méretű meszes gödröt. Vigyázzanak – emelte meg hangját, s nyomatékul jobb karját az ég felé lökte –, a norma ennyi és ennyi.” Kimérték a gödör helyét, mi pedig nekiláttunk. Az elszánás nem is hiányzott, csak az erő, no meg a technika. Ahogy a cigány nem szokta a szántást, úgy mi sem a nehéz testi munkát. Én a pingpongozó csuklómmal, Gyulánk az órák finom szerkezetét doktoroló kacsójával… nem sokra mentünk. Viszont Cibak, Miki, és Hori küzdött derekasan. Mélyült a gödör. Magasba lendülő ásóink, lapátjaink nyomán gyarapodott a sárga kupac formálódó gödrünk peremén. Azt hittük, győztünk! De nem. A munkanap végén felmérték teljesítményünket, s kiderült, nemhogy fizetés nem jár érte, hanem nekünk kellene fizetni a vállalatnak. Ez a munkavezetői közlés robbantotta fel a feszült hangulat puskaporos hordóját. Mindenki mondta a magáét, egyre hangosabban. A munkavezető szidott bennünket, Imre a munkavezetőt. Adatok, normaszámítási elvek röpködtek a levegőben. A villongásba Horváth Laci is bekapcsolódott. Már csak ez hiányzott. Cibak és Hori kölcsönösen becsmérelték egymást, mígnem ölre mentek. Mindez a gödörben s annak peremén, emlékeztetve az Ember Tragédiája londoni jelenetére.

Végül is, kölcsönös engedmények alapján csitult az indulatok háborgó tengere. Nem kellett fizetnünk, végleg távoznunk sem. Még több héten át dolgoztunk. Esős napokon a kastély belső terének elválasztó falait bontottuk, pajszerral. Tisztogattuk az így nyert téglákat. Napsütésben maltert kevertünk, s hordládával cipeltük az anyagot ringó farú parasztlányokkal párban. Ebédet Édesanyám hozott. Éltem legjobb étvággyal fogyasztott finom falatjait tömtem magamba. Fájront után fáradtan, de a jól végzett munka örömével vonultunk haza, öltöztünk civilbe, és mint öntudatos munkások vettük kezünkbe a dákót.

Hogy időközben villámokkal terhes politikai viharfelhők gyülekeznek a kéttornyú „metropolisz” fölé, arról nekünk sejtelmünk sem volt. Bizony gyülekeztek, és az ÁVH képében le is csaptak. Az ún. KALOT-összeesküvés helyi történéseit, bár két históriai összefoglalás is született már a mozgalomról, eddig sajnos még senki sem dolgozta fel. Mit éreztem én belőle? Egyik munkanapunk végeztével otthon azzal fogadtak: csomagoljak, mert az egyik ismerős fiú közölte, a nyomozók engem is kerestek. Holott: sejtelmem sem volt, mi az a KALOT, s kik esküdtek össze kik ellen és miért! Időhúzás nélkül egy mezőtúri rokonunkhoz „menekültem”, s náluk lapultam nyár végéig. Ez volt az első „futtatásom”, a másodikra 1957 nyarán kerül majd sor.

És most – nem tudom tovább halogatni – szóljon az ének az „oskoláról”, a polgári iskolai évekről.

1944 április 6. óta – ekkor fejeződött be ez a háborús tanév – szervezett keretek között folyó tanulásban nem vettem részt. Még ha akartam volna, akkor sem tehettem, mivel Vitnyéd közelében sem volt gimnázium. Bár tankönyveimet is cipeltük magunkkal, tanulásról szó sem volt. Az 1944/45-ös tanévet elblicceltem, évet veszítettem. Nem gondoltam vele. A mindennapos iskolába járással együtt járó feszültségek nem hiányoztak. Itt Abonyban visszaterelésem a régi vágányra Szüleim gondjait növelte, én most se nyugtalankodtam. Lehettem volna bejáró (?), de a naponkénti utazás költségeit, erkölcsi veszélyeit, a szovjetek nyílt garázdálkodásairól nem is szólva a család nem vállalta – gondolom. Mert az erről szóló egyre ingerültebb tanácskozások elől kifaroltam játszani, s csak a végső megoldásként, fenyegetésként elhangzó: „akkor mehetsz suszternek” rögzült emlékezetemben. 

Végül, most s a későbbiekben is, Apám múltja, összeköttetései – ami egyet jelentett a gyermekkori, fiatalkori ismeretségekkel – döntött. Itt van helyben – érveltek – a lassan általános iskolává alakuló, nagy múltú polgári iskola. Igazgatója, tanárainak egy része régi jó barát, ismerős. Biztos segítenek kiheverni a háborús megrázkódtatásokat, behozni a mulasztást, s a kapcsolattartást sem nehezíti a távolság. Igaz, nem a váci Piarista Gimnázium, de hol vannak már azok az idők…

Polgári iskoláról és polgáristákról már tudtam, hiszen Vácon elemi iskolám udvar- szomszédja volt. Csak egy drótkerítés választott el bennünket a „polistáktól”. Játszótársaim, labdakergető barátaim egy része is ezek közül került ki. De, hogy mint iskola mennyiben hasonlít és miben különbözik a gimitől, arról sejtelmem sem volt. Értesítőm (azonossági száma: 1685320013) a továbbiakban elsőrendű történelmi forrássá lép elő. Kiállításának kelte: 1942. szeptember 6. A III. polgáriba pedig 1945. szeptember 28-án vettek fel. E dokumentum szerint különbözeti vizsgát kellett tennem: német nyelv és irodalomból, történelemből, gazdaságtanból és kézimunkából. Mivel németül nem tanultam, történelem nem szerepelt a gimnázium I-II. osztályos anyagában, a gazdaságtanról azt sem tudtam, eszik-e vagy isszák, s a kézimunka – egész életemben – riasztó feladatok sorával volt azonos, csak az ismerős tanárok, s főként Gerl Árpád igazgató úr elnéző jóindulatának, gyakorlati segítségének volt köszönhető, hogy átestem a tűzkeresztségen. Az előkészületekből semmire sem emlékezem, csak a „vizsgáztató” felnőttek egy kis csoportjára. Ők egy asztal mögött ülve, talán nálam is jobban várták a pillanatot, mikor kegyesen elbocsájthatnak.

Drága Szűcs Vali néni, Édesanyám képzős osztálytársa mint a német nyelv tudora minő kínokat állhatott ki nyögdécselésem hallatán. Szegény Ilus – gondolhatta. Engem viszont csak egy dolog foglalkoztatott: a minél gyorsabb távozás. A lényeg: felvettek. Ennek következményeként 1945. szeptember 28-tól 1947. június 25-ig, azaz két tanéven keresztül növeltem tanáraim gyötrődéseit. Serdületlen osztálytársaimmal koptattam az 1901. szeptember 22. óta működő „demokratikus intézmény” épületét. Mindezt a szociális érzékenység gesztusaként: díjmentesen. Az 1945/46. évről kiadott Értesítő szerint a tanítás rendes időben kezdődött, négy teremben. Délelőtt a lányok, délután a fiúk tanulhattak, ám az orosz katonai parancsnokság szeptember 20-tól október 17-ig igénybe vette az épületet. Ezalatt a tanítás a rk. Elemi iskolában folyt. November 28-tól 1946. március 1-ig két tanteremben folytatólagosan, minden nap tanulhattunk, koedukált osztályban, de csak elméleti tárgyakat. Ennek oka az „óriási tüzelőhiány. „Az iskola vezetése kénytelen volt egyhetes szénszünetet elrendelni. Ebben az évben került hozzánk: Gál tanárnő, a Nagy házaspár, Magyar József és Rolkó Róza. Bevezették a szabadon választható tárgyakat, az osztályfőnöki óra helyett pedig a „demokratikus élet fejlesztése” érdekében a „mindennapi kérdéseket”. Tanulmányi kirándulás – anyagi okok miatt – csak helyben volt. Az ifjúság – ezek mi voltunk! – magatartásán – állapította meg az Értesítő szerzője – érezhető a „háborús károsodás” és a „csonka tanévek” hatása.

Osztályunk létszáma 41, a lányoké 34 fő. Osztályfőnökünk az angyali természetű Varga Margit. Mindkét osztályból egy-egy társunk maradt ki év közben. A tanulmányi rangsort pedig hárman vezették – Bartúcz, Csák, Hegedűs –, kitűnő eredménnyel. Én az előkelő 15. helyet foglaltam el, a matek elégséges jóvoltából s Gerl papa kegyelméből. A következő tanévben már 8 teremben rosszalkodhattunk, de a „nagy tüzelőhiány” miatt december 1-től március 1-ig négyre csökkent a használható termek száma. Ismét két műszakban dolgoztunk. A szénszünet hat napig tartott. Lassan haladt a háborús károk felszámolása. Újjáépítésre a község adott 413.000, a kincstár pedig 24.000 forintot. Gál Julianna tanárnő Kiskunfélegyházára távozott – ott mint prepát hozott vele össze a jó sors? – Lajos bácsiéknak gyermeke született, Polgár tanár úr pedig hadifogságból tért haza „szerencsésen”. Szervezte és foglalkoztatta az ifjúságot az „Abonyi Lajos” Önképzőkör, a „Petőfi Sándor” Önképzőkör, a 916. sz. Szt. Imre cserkészcsapat, az Ifjúsági Vöröskereszt és a Sportkör.

Végzős osztályunkat örömünkre Nagy Lajos tanár úr vezette – ő volt a Sportkör elnöke is –, létszámunk csökkent, már csak 38-an voltunk, a lányok 28-an. Az iskolának három folyóirat járt, az ifjúsági könyvtár pedig 6 művel – hét kötetben – gyarapodott. Tanulmányi helyzetemben lényeges változás nem következett be, a középmezőnyben tipródtam. Most, hogy ennek a mondatnak a végére értem, magam nyugtatására belepillantottam a bal kezem felől heverő indexembe. A záróbizonyítványom számszerű eredményei a továbbtanulást segíteni kívánó nevelői szeretet kifejezői, ti. két négyes kivételével minden osztályzatom jeles. Bölcs tanáraim voltak! Tudták: a bizalom – jó esetben – szárnyakat adhat. És lám, hosszú távon – az égből láthatják – igazuk lett. A „kántor fia, a bitang” egyszer csak – sajnos csak az egyetemen – megemberelte magát.

A két tanévről mindössze néhány éles kontúrú kép vésődött az emlékezetembe: személyek, helyzetek, események képei. Gerl Árpád, az iskola egykori növendékéből lett igazgató, jó magyar emberhez illőn szerette a matematikát és a bort. Bennem emberére lelt. A piaristáknál egy életre megutáltatták velem ezt a tárgyat, de lehet, hogy eleve reménytelen eset voltam. A kérdés eldönthetetlen. Kerültem is a találkozásokat Árpád bácsival, hacsak egy mód adódott rá. És én ezeket szorgosan kerestem. Egy alkalommal – készületlenségemet magyarázva – valós indokra hivatkozhattam. Eljött ugyanis a gabonaőrlés ideje, s egy zsák búzát – tragacson – nekem illett eltolni a malomba. Atyai kísérettel, segédlettel. Az akció sikerült, s vele a nap hasznos eltöltése is. Másnap Apám által művészien megszerkesztett igazolással a kezemben jelentettem: őrlés miatt nem tudtam elkészíteni a házi feladatomat. A Mester néhány percig a kezébe nyomott papírra meredt, majd felkiáltott, mint egy drámai színész: „Kántor fia a bitang! Egyszer őröl, másszor örül! Mars a helyedre. „A nézőközönség – osztályunk – fergeteges röhögésbe tört volna ki – ha nem matek óráról van szó. Így csak a szünetekben hallgathattam: „Kántor fia a bitang…” Hogy mégsem buktam meg, azt Krajcsi Jóska barátomnak köszönhetem, aki néhanapján hajlandó volt felvilágosítást adni a tárgy rejtelmeiből.

Vali néni sem tudott megnyerni Goethe és Hitler nyelvének. Már Vácon visszavertem minden ilyen irányú kísérletet, de nem „ellenállásból”. Szegény, nagyot csalódott bennem. Bár a memoritereket – többnyire versrészleteket, dalszövegeket – kertünkben fel-alá sétálva, félhangosan mormolva bevágtam, lesújtó véleménye volt idegennyelvészeti távlataimról, s ezt szüleim előtt nem is tagadta. Ilonám – közölte Anyámmal – a fiadnak botfüle van a némethez. Az apjára fajzott. Schade mondhattam volna, de nem tettem. Inkább tovább nyekergettem a verklit: Nikolaus, Nikolaus lieber Mann…” Ám helyzetemen Szent Miklós sem tudott segíteni. Nem szándékom disznólkodni, de a német nyelv szépségeiről – legyen ez tanulság felnövekvő pedagógus nemzedékeinknek! – többek között az is elvonta – időnként? – társulatunk nemi fantáziálásban éllovas tagjainak figyelmét ahogy tanárnőnk bizonyos testfelületével nekidőlt a katedra derékszögben csúcsosodó végének

Rövidesen franciára kellett átnyergelnem. Komolyan!

A Hegedűs házaspár: jelenség volt! Egy betegesen vékony, karvaly arcélű, őszülő hajú, ugratásra mindig kész, elegáns férfi és a századelő mikszáthi nemes hölgyet idéző, Florentin kalapban, méltósággal lépdelő hölgy – karonfogva – a DÉFOSZ-os Abonyban... Álomkép. Óráin sokat énekeltünk: eredeti népdalokat, katonanótákat. Rögtön meghallotta, az éneklés jobban megy a mateknál. Volt szeme a diákok közötti „rejtett hálózatok” felismerésére. Tudta, hogy B. Panni meg én „rokonszenvezünk” egymással. Egyik kora nyári órán, amikor nyitott ablak mellett dallottunk, az ablaknál állva észrevette Pannit a kis udvaron. Kihívott a katedra elé, mintha feleltetne, és felszólított, énekeljem a „Kecskemét is kiállítá nyalka verbunkját…” kezdetű dalt. S miközben én rázendítettem, ő azt vizslatta, felfigyel-e hangomra Pannika. Jól sejtette. Arcán elégedett mosollyal közölte a szívet dobogtató hírt. Egy pillanatra úgy éreztem, én vagyok Manrico a Trubadúrból.

Néhanapján kaszát, kapát, pontosabban ásót, kapát és gereblyét ragadtunk. Az így felfegyverzett brigádot Édesapám képzős osztálytársa Weslényi (Waczek) Guszti bácsi dirigálta. Határozottan, katonásan, végtelenül meleg, megértő lélekkel. Gyér fürtökkel övezett, jórészt kopasz feje a mezei élettől cserzett – barna – volt. Az iskola körüli terep gyomtalanításán – akkor még nem tudtunk a parlagfűről, s Amerika bizonyára még nem is ajándékozott meg vele minket – kívül más agrikulturális tevékenységünkre nem tudok visszaemlékezni. Szegényt teljesen elhanyagoltan, szinte vakon láttam utoljára, mint egy abonyi Homéroszt, ülni az állomás előtti padon. Hic transit, gloria mundi…

A záróbizonyítványom két „jó” osztályzata közül az egyiket Kostyán doktor úrnak köszönhettem, aki orvosként igyekezett fejünkbe verni az egészségtan alapelemeit. Sokan állítják, jó orvos volt. Biztosan így van. Ám az is vitathatatlan, hogy a serdülők neveléséhez- oktatásához korántsem értett. Ezt ő is érezhette. Óráin feszültség, morózus hangulat uralkodott. A „rokonszenv” kölcsönös volt. Kertjének dúsan termő gyümölcsfáit nem egyszer dézsmálták hálátlan növendékei. Órái alatt pedig olyan szexis események is történtek, amelyek részletezésétől kénytelen vagyok eltekinteni. Hölgyeim! Uraim! A feszültség teremtésének művészetével bánni kell tudni!

A harmadik osztályt gyűrtük, amikor órakezdésre várva szokatlan határozottsággal nyitott be valaki osztályunk ajtaján. A ruganyos léptű, kemény arcélű, hátrafésült hajú, közepes vagy annál kisebb termetű idegen a tanári asztalhoz érve derűs tekintettel nézett szembe velünk, és: bemutatkozott. Emígyen: én vagyok az új tanár, feleségem az új tanárnő. Passz! Nagy Lajos, negyedikben osztályfőnökünk, ahogy a diákok mondják manapság: „jó fej” volt. Lejött közénk az udvarra, beállt focizni – civilben. A vele szemben elkövetett szabálytalanságokért nem fortyant föl, nem húzódott a tanári tekintély bástyái mögé. Amikor egy ízben én „rúgtam föl”, és elesett, megszeppenve segítettem neki a föltápászkodásban. Bocsánatkérésemre csak annyit válaszolt: nem tesz semmit. És kergettük tovább a labdát jelző csengetésig. Akaratlanul is követtem nyomdokát – tanárként. Igazgatóságát már nem élvezhettük.

Nem volt szerencsém a hit- és erkölcstant oktató káplánnal. Nekem a háborút követően különösen nagy szükségem lett volna egy csupaszív, megértő de határozott és tekintélyes lelki vezetőre. Olyanra, mint amilyen Bán Márton tanár úr (Marci bácsi) volt a piaristáknál. Ez sem adatott meg. Össze is tűztünk rövidesen. Az oka? A szent ember arról tájékoztatta Édesapámat, nem teljesítem kötelességemet, nem járok a kijelölt időben ministrálni. Bár ezt a szolgálatot egyik piarista tanárom hírhedt villám-misemondásai félelmetessé tették szememben, ha kissé tartózkodóan is, de elláttam az oltár körüli teendőket. Az egyik alkalommal, pont akkor, amikor a szentelt bort és a vizet öntöttem a miséző káplán kezében lévő kehelybe – a helyzethez illő áhítattal –, így szólt hozzám az Úr szolgája: jaj, de szép kezeid vannak, Öcsike… Uram istenem… majd kiejtettem kezemből a kancsókat. Hol vagyok, és mit akar tőlem ez az ember? futott végig rajtam a jéghideg gondolat. Ettől kezdve nem akartam, nem mertem vállalni a ministrálást. Félreértettem? Önigazolásként értelmeztem így a helyzetet? Kizárni ezt a lehetőséget sem tudom, de az elképedés ma is frissen él bennem.

Nem térhetek ki az elől a kötelességem elől, annyi év után sem, hogy osztályunk és a magam nevében lelkünk mélyéről fakadó bocsánatot ne kérjek attól a szerencsétlen zsidó tanárunktól, akit lelki fertőzöttségünk és feneketlen tudatlanságunk miatt megaláztunk, üldöztünk. A két háború közötti s főként a háború alatti antiszemita nevelés és propaganda valamilyen mértékben minden fiatalt érintett. Mi sem voltunk kivételek.

Amikor ezt a szerencsétlen embert fennhangon csúfoltuk, dobáltuk – órái alatt is –, tanártársai sem álltak ki mellette egyértelműen és a szükséges határozottsággal: nem tudtuk, mit cselekszünk. Erre a kínzássorozatra egyik társunk úgy tette fel a koronát, hogy nyilaskeresztes karszalaggal, álpisztollyal hadonászva akarta kikergetni tanárunkat az osztályból. Ez a tett már súlyos következményekkel járt, de jóvá tenni semmit sem tudott, egyik fél esetében sem. Mert az áldozatokat megalázók maguk is áldozatok voltak, olyanok, akiknek hosszú lelki gyógyításra s nem az ÁVO közbelépésére lett volna szüksége. Ilyen világban nőttünk fel, ilyenekké váltunk. Ezt tudnia kell utódainknak is. Volt és van mit törlesztenünk. Tettük, tesszük ma is, de tőlünk vajon kér-e egyszer már valaki bocsánatot!?

Megvallom őszintén – emlékezetem szerint – a tanítási órákon kívül nemigen tartózkodtam az iskolában. Ezért osztálytársaimról a szívemhez közel került hölgyeken kívül megörökítésre méltó emléket felidézni nem tudok. A magunk szervezte osztályok közötti labdarúgó-bajnokságok lelkes pillanatai, válogatottunk diadala a szolnokiak felett egyaránt beleolvad Vasutas-béli szereplésem emlékeibe. „Savanyú”, az örökösen veszekedő Cunci, Tóth Öcsi és a többi „aranylábú” örökre társam maradt. Találkozóinkon is ezekre a felhőtlen és felejthetetlen időkre emlékezünk a legszívesebben.

Zsebemben a bizonyítvánnyal ismét dönteni kellett: merre tovább? Nekem változatlanul a labdarúgó pálya volt az egyetlen vonzó, a meghatározó viszont a családi „hagyomány” tehetetlenségi nyomatéka volt. A Tanítóképzőn kívül más változat fel sem merült. De vajon felmerülhetett-e egyáltalán? Utólag, a mából visszatekintve, igen. De az akkori tájékozatlanságunk mellett ez tűnt az egyetlen járható útnak. Én pedig sodródtam: várakozással, izgalommal. Ha már egyszer tanító leszek – gondolta Apám –, a legjobb helyen képezzenek, s ez a hely a Budai Állami Tanítóképző volt. (Ma a tőszomszédságában lakunk.) A túljelentkezés ellenére szép írásom és hangom örvén felvettek, s kollégistaként 1947. szeptember 1-től 1948. január 25-ig ebben a valóban sokat nyújtó iskolában éheztem, fáztam s kezdtem végre tanulni. Ám fizikai állapotom fél év alatt olyan mértékben romlott, hogy Szüleim nem merték vállalni ennek esetleges egészségbeli következményeit. 

Ismét egy abonyi intermezzo következett, mikor is, egy újabb évveszteség elkerülése végett, a Polgáriban működő Szentlélekről nevezett Szociális Leánylíceum kihelyezett tagozatában húztam az időt február 11-től június 15-ig, a tanév zárásáig. Az elbűvölő és szociális szempontból is unikumnak számító társulat, Lenkice nénivel és Monsieur-vel körítve, Orvos Jancsival (Mucus) és Stahrmann Arival fűszerezve, deklasszáltak klubjának megfelelt, oktatási intézménynek kevéssé. Egy előnye volt: nem kellett éheznem – örökösen málét és görhét nyeldekelnem – és fáznom. Egy elvarázsolt tündérként, kapafogakkal és őszülő bubi- frizurával felszerelt, örökké sürgölődő rajztanárnő – becsületes nevén Lády Lenke – lehet, hogy a nemesi y-t csak én ragasztottam a nevéhez? – természet utáni rajzaim fölötti önfeledt lelkendezésével némi önbizalmat adott.

No de, ha nem Buda, azaz ha oda Buda, hová tegyem át székhelyemet e „szilárd alapokat” biztosító év után? Kiskunfélegyházára! Ott a helyem. Apám is ott végzett anno domini, kitűnően. Jegyzője volt az Önképzőkörnek…

Így azután felmálházva a szükséges javakkal 1948. szeptember 7-én megkezdtem – Mucussal együtt – tanulmányaimat Petőfi vitatott szülőhelyén. Haza – főleg anyagiak hiányában – csak ritkán látogattam. De ez már egy újabb alfejezete életemnek.