Már egy éve nincs közöttünk

In memoriam Sallai Éva (1952. december 19. – 2020. január 13.). Borsodi Csilla Noémi írása

Egy biztos, kiváló tanár, ízig-vérig pedagógus, elhivatott egyetemi oktató, kutató-fejlesztő volt...

Szinte hihetetlen, hogy már egy éve nincs közöttünk. Emlékszem, hogy örültem, mikor 2015-ben felvételt nyertem az Eszterházy Károly Egyetem (akkor még egy évig Főiskola) Neveléstudományi Doktori Iskolájának képzésére. Falus Professzor Úr tájékoztatott, hogy ő, Sallai tanárnő lesz a témavezetőm. Nagyon boldog voltam, hisz kutatási témám – a pedagógusokkal, eredményes pedagógussal kapcsolatos elvárások, tanári és tanulói nézetek, vélekedések, hiedelmek – területének egyik legkiemelkedőbb szakértője. (Azzal együtt is, hogy kutatási célom a különféle középiskola-típusok pedagógusainak megítélése kapcsán egyfajta komparatisztikus, azaz összehasonlító elemzés volt.)

Már mikor elvállalt, betegeskedett, de mindvégig bízott a gyógyulásban. Emlékszem, mikor 2016 tavaszán megkerestem, hogy haladásomról tájékoztassam. Ekkor olyasmiről értesített, amire nem is gondoltam: megírta, nagybeteg és nem vállalhatja témavezetésemet a továbbiakban. Bár ekkortól témavezetőként nem segíthetett, de 2017-ben visszatért. Ekkor a pedagógusgyakornokok és kezdő tanárok, valamint vezetőtanáraik, mentoraik közti kapcsolat, eredményes együttműködés percepciójának vizsgálatát tervezte, hiszen elhivatott volt a mentorképzés fejlesztése, gyakornokok pályakezdésének könnyítése iránt. E tervezett vizsgálatába egy tantárgy keretében társaimmal együtt engem is bevont, azonban a kutatás nem valósult meg, feltehetően betegeskedése miatt.

Dolgozatomban több hivatkozás is szerepel, melyben szó esik a pedagógusok önmagukkal szembeni elvárásairól, azok változásairól, melyek bár 2004-ben fogalmazta meg azokat, még mai nap is olyannyira időtállóak, hogy mikor ezeket disszertációmba beemeltem, gondoltam, majd látja és örül… Szerettem volna, ha a műhelyvitámra, védésemre eljön… Akkor még nem tudtam, hogy online lesz, bár ha tehette volna, minden bizonnyal részt vett volna valamilyen módon.

2019. decemberére készült el doktori disszertációm. Pontosabban ekkorra került „műhelyvitakész” állapotba. Kerestem őt, szerettem volna kikérni a véleményét, hisz bár betegsége miatt nem tudott továbbvinni, de egyfajta „tiszteletbeli témavezetőként” tekintettem rá és mielőtt dolgozatom műhelyvitára bocsátom, jól esett volna, ha átolvassa, de nem válaszolt. Megijedtem. Mikor 2019. december 19-én 67. születésnapja, névnapja, a közelgő karácsony, újév táján üdvözletemet küldtem, arra sem reagált. Igen rossz előérzetem volt. Féltem, hogy talán beteg… Azon gondolkodtam, vajon hol lehet kórházban, meglátogathatom-e? Valóban rosszul volt. Nem tévedtem, de nem gondoltam, hogy ennyire nagy a baj. Január közepén már a gyászjelentését olvastam. Január 13-án hunyt el, röviddel 67. születésnapja után. Most, mikor 2020. november 19-én lezajlott a doktori védésem, majd mikor ismét közelegtek az ünnepek, eljött a születésnapja, karácsony, Éva nap, rengeteget gondoltam rá, hogy mi lenne, ha még élne? Hogyan viselné napjainkat, a covidos időket? Milyen új vizsgálatokat tervezne, mely projektekbe kapcsolódna most be? A videotréninggel, filmezéssel kapcsolatos úttörő munkái ma aktuálisak és adaptálhatóak lennének. Mit tenne most? Dolgozna lelkesen home office-ban, vagy kivárná míg elmúlik a veszélyhelyzet? Hogy élné meg, hogy nem utazhat többszáz kilométert, mint ahogy rendszeresen tette Balaton-környéki otthona és Budapest, illetve Eger között? Sajnos e kérdések már örökre megválaszolatlanok maradnak. Egy biztos, kiváló tanár, ízig-vérig pedagógus, elhivatott egyetemi oktató, kutató-fejlesztő volt, de sajnos róla egy éve már csak múltidőben beszélhetünk. Egy éve már, hogy elment. Akik közelebbről nem ismerték, akiket nem tanított, csupán szakirodalomként hivatkozzák meg munkáit, talán többen nem is tudják… Mikor én disszertációmat írtam, még magam is élő személyként gondoltam rá. Arra, mennyire igaz mindaz, amit dolgozatomban leírtam az ő, immár 16-17 évvel ezelőtti, mégis aktualizálható munkájára hivatkozva. Dolgozatomban ezt írtam:

Sallai Éva (2004) szerint a tanári közérzetet az olykor egymással is ellentétes, magas elvárások is befolyásolhatják. Ilyen többek között az új tantárgyak kidolgozásának, az új módszerek megtanulásának szükségessége, a diákok, szülők elvárásainak való megfelelés és a velük kapcsolatos különféle szituációk kezelése, vagy éppen az adminisztrációs többletterhek elvégzése.

Gondoljunk csak például a „jelenlét nélküli” oktatásra, mely némely iskolában digitális pedagógiát jelent, míg máshol azt, hogy a tanár valamennyi diákhoz házhoz viszi a tananyagot, vagy a pedagógusok beosztják, melyikük mikor látogassa meg a tanulókat, hogy a tananyagot eljuttassák hozzájuk, de ugyanúgy jelentheti azt is, hogy hetente a diák vagy a szülő bemegy a feladatokért az iskolába majd a megbeszélt időben visszaviszi őket. Ezek valóban többletterheket jelentenek, változó pedagógusi és intézményvezetői szerepeket kívánnak. Az elvárások egyre csak gyarapszanak.

Sallai Éva (2004) már idejekorán felhívta a figyelmet arra, hogy a „hagyományos” tanári szerep elavulóban van, ugyanakkor arra is, hogy a mentális egészség, közérzet kulcsfontosságú az eredményesség szempontjából. Azonban aki egy szerepben nem érzi biztonságban magát, annak közérzete aligha lehet kedvező (Sallai, 1996), mivel a tanulók magaviselete, annak megítélése és így a tanári „fegyelmezéssel”, illetve a tanulói magatartásra adható reakciókkal kapcsolatos elvárások is átalakulóban vannak. Az „életminták változása” ugyanis olyan helyzeteket hozott magával, melyek korábban (akár az egykoron idealizált tanár pályájának idején) ismeretlenek voltak, ily módon hívva fel a figyelmet arra, hogy az énideál keresése, egy korábbi pedagógus munkájával kapcsolatos percepció „lemásolása” nem feltétlenül jelenti a mában megélt/megélhető eredményesség zálogát. Már 2004-ben is említette a tanórai sms-ezést, a tanár vagy a társak fényképezését tanórán vagy óraközi szünetekben, ezek kezelésére megfelelő viselkedési sémák nem álltak/állnak rendelkezésre. Napjainkban e problémák élők lehetnek, ám az sms-ezés helyét átveheti a chatelés, sőt, videochatelés, és az élőben bejelentkező tanulók akarva-akaratlanul megmutathatják beszélgetőpartnerüknek a gyanútlanul órát tartó tanárt is. Netán „YouTube-sztárrá” is tehetik. Napjainkban az online órák okán e kihívások megszelídíthetőek lehetnek, és a jelenléti oktatásba történő visszatérés után fegyelmezési probléma helyett akár a tanítás eszközeivé is válhatnának. Erre vonatkozóan Éva biztosan tudna hasznos támaszt nyújtani, de sajnos erre már nincs lehetőség. Példaképnek tekinthetjük őt, akinek munkája aktuális, aktualizálható, hisz mint láttuk, évekkel ezelőtt is olyanokat írt le, mondott ki, amelyek napjaink neveléstudományi kutatásainak és a mindennapi pedagógiai gyakorlatának is alapjai lehetnek. Köszönjük, Éva, hogy tőled tanulhattunk, tanulhatunk!