Szabó Andrea - Hegedűs Erzsébet: Két történet
ANDREA
Számomra különlegesen szép és várakozással teli volt 2004 szeptember elseje. Nagy és merész álmom vált valóra. Harmincegy évesen rászántam magam, hogy középiskolába jelentkezzem.
Tíz hónapos koromban már megtettem az első lépéseim, de hirtelen egyik napról a másikra megbetegedtem. Ekkor kezdődött szüleim végeláthatatlan küzdelme. Orvostól orvosig rohangáltak. Az egyszerű megfázásnak tűnő betegség DMP-izomsorvadás volt. A dokik nem tudtak mit kezdeni velem, mert addig csak férfiaknál találkoztak ilyen tünetekkel. Nyíltan, kertelés nélkül megmondták: önmagamat nem fogom tudni ellátni, és az izmaim folyamatosan gyengülnek, sorvadnak, ez a folyamat feltartóztathatatlan, legfeljebb tíz-tizenkét évet élhetek.
Szüleim nem akartak intézetbe adni, ezért addig járták a hivatalokat, amíg sikerült elintézni, hogy nyolc éven keresztül hetente kétszer kijöjjön hozzánk egy tanítónő.
Nővérem három évvel idősebb, öcsém négy évvel fiatalabb nálam, így láthattam, hogy ők mennyivel másként tanulnak, és mennyivel több élményt jelent a mindennapos suliba járás. Amikor már tudtam olvasni, írni, számolni, együtt tanulhattam velük. Közösen gyakoroltuk az éneket és még számtalan olyan dolgot, ami az én órarendemből kimaradt.
Öcsém informatika szakkörös volt. Sokszor készített itthon programokat. Ilyenkor ámulva figyeltem, milyen gyorsan jár az egér a keze alatt.
Anya reggelente készítette az uzsonnákat, és útnak indította a testvéreimet, néha eljátszottam a gondolattal: milyen lenne, ha én is mehetnék velük? Hátamon vihetném az iskolatáskát! Milyen jó lehet a többi gyerekkel kint szaladgálni az udvaron a szünetekben! Utána beülni a padba, és velük írni, olvasni, számolni...
Nekem a gyerekkorom egészen más volt. Nem élhettem a gondtalan gyermekéveket. Vizsgálatok, gerinccsapolások, szövettanok és egyéb fájdalmas kezelések voltak a játszóterek, labdázások helyett. Nem ismerhettem meg az iskola, a tantermek kellemes illatát, gyerekzsivaját, ehelyett a kórterem áporodott levegője, gyermeksírások, szenvedések jutottak.
Nagyon nehezen szoktam meg a gerincferdülésem, kerekes székem.
Egyszerűbb volt majdnem huszonnyolc évig a sarokban gubbasztani, sajnálni önmagam, mint elfogadni a megmásíthatatlant.
Amikor beiratkoztam a gimnáziumba, eszembe jutott, milyen sok anyagot, átlapoztunk otthon: „erre úgysem lesz szükséged”. Akkor még sem a tanítónő, sem én nem tudtuk, később ez majd mennyi nehézséget, hátrányt fog okozni.
Tudtam, nehéz lesz, hiszen sose jártam óvodába, az iskolába minden évben csak egyszer kellett bemennem, hogy az év végi záróvizsgát letegyem. Így most majd egy egészen más világ nyílik meg előttem, addig ismeretlen élményekkel, kihívásokkal. Az ingerszegény környezetet felváltja az iskolai élet. Addig az én tanulási ütememnek megfelelően haladtunk a tananyaggal. Megszokott bútorok közt, és a családom is ott volt a közelben. Sokszor hallhattam, ahogy anya pár helyiséggel arrébb pakol, mosogat… Ezek a neszek biztonságérzetet teremtettek bennem.
Az első tanítási napokon olyan sokan voltunk a teremben, félő volt, hogy nem jut mindenkinek hely. Az elszántság, hogy ez a negyven ember mind tanulni akar, nagyobb hitet adott. Minden korosztály képviseltette magát az osztályban – a kamaszkorútól a nagypapajelöltig.
A szünetekben a többiek kimentek, én ilyenkor egyedül maradtam, mert nem dohányzom, és mert lépcső vezet az udvarra. A nyitott ablakon beszűrődő beszélgetésekből tudtam: munkahelyi, családi gondokról, élményekről mesélnek. Jóízű nevetésük szinte kitöltötte a termet, ettől még jobban szenvedtem a rám kényszerített magányban, szerettem volna köztük lenni.
Október elején kézbe kaptunk egy papírt a vizsga dátumaival. Ekkor kezdtem érezni, itt már tétje van a dolognak. Minden vizsgától, már magától a vizsga szótól is féltem. Fogalmam sem volt, mit és hogyan kell majd tennem. A padba nem tudtam beülni a kerekes székem miatt, ezért egy mindenes füzetet raktam az ölembe, és ebbe jegyzeteltem. Itthon pedig nyugodt körülmények közt kimásoltam, kiegészítgettem a könyvben leírtakkal. Féltem: a vizsgán majd az ölemben készített kör, vonal, írás olyan ronda lesz, hogy nem fogadják el.
A téli szünet előtt volt a fizikavizsga. Viccelődtünk, hogy ez lesz a mi karácsonyi ajándékunk. Csupán néhány kérdés és számolási feladat volt a papíron. Ideges voltam, kapkodtam, minden feladatot elkezdtem, és egyet sem tudtam befejezni. Hideg zuhanyként ért, mikor negyven perc elteltével megállt előttem a tanár: letelt az idő! Két nap múlva lélegzet-visszafojtva vártam az eredményt. Biztos voltam benne, nem sikerült, mégis azt mondogattam magamban: görbülnie kell!
– Andrea, ez sajnos egyes – visszhangzott a tanár szava.
Pocsék érzés volt, hisz a többiek mind hármast, négyest írtak. Egész karácsonyom, szilveszterem sírósan, rosszkedvűen telt. Elvesztettem a hitem. Addig úgy gondoltam: bár fizikailag képtelen vagyok felvenni a versenyt másokkal, szellemileg mégis menni fog.
Január elsején nagy elhatározásra jutottam. A következő vizsgám biológia, ha ez jól sikerül: folytatom, ha nem: vége a gimis pályafutásomnak. Sokat tanultam, ezt az akadályt könnyen vettem, és az ötös mellé sikerült visszakapnom az önbizalmam.
Újult erővel kezdtem neki a második félévnek. Azért néha még szinte beláthatatlan messzeségbe veszett, hogy egyszer majd június elején fellélegezve élvezhetem a szünetet.
A második évfolyam már könnyebb volt egy kicsit. Az osztálytársak elfogadtak, természetesnek vették, hogy minden órán ott ülök, és elkérhetik a jegyzeteimet, ha hiányoztak, tőlem megkérdezhetik.
Már nem maradtam mindig egyedül a teremben, mert volt két srác, akik szintén nem dohányoztak, és inkább bent beszélgettek egymással és velem.
A családom támogatott, anya minden téli este várt rám, hozta a kabátom, segített felvenni. Unokatestvérem hetente egyszer átjött, és végtelen türelemmel próbálta megértetni velem a matekot. Ennek ellenére minden vizsga előtt napokig gyomoridegem volt. Olyan érzés kerített hatalmába, mintha sziklát kellene másznom, miközben több mázsa kő van a vállamon.
A harmadik évfolyam nem várt nehézséget hozott. Az informatikaórákat az emeleten tartották. A liftet addig senki sem használta. Ha fel akartam menni vele, szólnom kellett a takarítónőnek, kapcsolja be.
Mikor a felvonó nem működött, ideges voltam, mert tudtam: azok a gyakorlások, amiket a gépen végeznek, nagyon fognak hiányozni a vizsgán. Az informatikát nem lehet könyvből megtanulni, és már testvérem sem tud segíteni, hiszen Angliában él.
Visszamentem az üres terembe, az elektromos kerekes székem nagyot zökkent a küszöbön. Hogy ne múljon haszontalanul az idő, készültem a következő órára, de folyton az járt a fejemben: a többiek vajon mit csinálhatnak? Magányosnak és kirekesztettnek éreztem magam.
Az utolsó év szinte észrevétlenül elrepült, pedig rengeteg feladatot hozott. Már csak tízen maradtunk. A többiek feladták. Minden szerdán fél órával hamarabb bejártunk, hogy magyarból fel tudjunk készülni. Ismételtük a négy év anyagát, gyakoroltunk helyesen írni, feladatokat oldottunk meg. A történelmet új tanár tanította, mert aki három évig tanított bennünket, nyugdíjba kényszerült. Kértük: még ezt az évet bírja ki velünk, de nem tehette.
November elején az osztályfőnökünk egy papírt osztott szét köztünk. Két tantárgyat kellett választanunk a matematika, történelem, irodalom mellé. Gondolkodás nélkül ikszeltem az informatikát és biológiát.
A téli szünetre minden tantárgyból megkaptuk a tételsort. Igyekeztem mindet pontosan, részletesen kidolgozni; ha valamit nem értettem, megkérdeztem a tanároktól, rákerestem az interneten. Néha úgy éreztem, könnyedén meglesz, hiszen végig erős közepes voltam. Máskor meg olyan intenzív félelem tört rám, hogy fél éjszaka sírtam.
Április közepén már az is eszembe jutott, hogy otthagyom a sulit. Inkább tartsanak gyávának, mintsem bukottnak.
Természetesen a vágy és az a rengeteg szenvedés, hogy idáig eljutottam, nem engedte a megfutamodást.
2007. május hetedikén elérkezett a megmérettetés első napja. Kissé álmosan, az izgalomtól reszkető ujjakkal gombolkoztam. Bő volt az ing és a nadrág is, mégis úgy éreztem: szorít. Egyszer melegem volt, máskor meg fáztam. Kértem anyát, kísérjen el a gimnázium ajtajáig, mert biztosan szerencsét fog hozni.
Amikor megkaptam a tételt, izzadságcseppek jelentek meg homlokomon, tenyeremben, féltem, még a papírt is összemaszatolom. Egy pillanatig láttam magam kívülről, elgyötört ábrázatomat, hogy papír zsebkendőt gyűrögetve próbálom eltüntetni a verejtékcseppeket. Felnéztem a tábla feletti órára. Tudtam, minél hamarabb meg kell nyugodnom, összeszednem a gondolataim, mert különben kifutok az időből. Vettem néhány mély lélegzetet, és messze távol képzeltem magam. Tengerparton, bőrömön érzem a meleg homokot, hallom a tenger morajlását… Alig néhány perc elteltével sokkal jobban éreztem magam.
Tizenkét órára az első megmérettetésen túl voltam.
Az írásbeli második napja volt a legnehezebb. Matematika. Egy kicsit sok idő ment el, amíg minden oldalra leírtam a nevem, talán ezért sem sikerült elég gyorsan végeznem a feladatokkal. Két pont hiányzott a sikeres írásbelihez, így ebből a tantárgyból is szóbeliznem kellett.
A következő nap a történelemé volt. Az atlaszt is használhattuk az évszámokhoz és a térképek kirajzolásához, ezért egy kicsit könnyebb volt a vártnál.
Két napon szóbeliztünk, mert a harmadikosok előrehozott érettségit tehettek. Miénk volt az első nap. Az osztályunkból ötünknek kellett matematikából szóbeliznünk, így az első csoportba kerültem, kerültünk. Még mindig a matektól féltem a legjobban, de sikerült jó tételt húznom, és minden feladatot megoldanom. Sorra húztam a tételeket a többi tárgyból, írtam a vázlatokat, kulcsszavakat. Mire az utolsóhoz értem, már nagyon fáradt voltam. Zúgott a fejem, mint a méhkas.
Amikor a szóbeli után kimentem a többiekhez, falfehér arcú sorstársaim tekintetéből láttam, én is szörnyen nézhetek ki.
Másnap az érettségis termünkben a vizsgaelnök ünnepélyesen bejelentette: sikeresen megértünk. Személyesen adta át a bizonyítványokat, mindenkinek gratulált. Türelmesen kellett várnom, mert a névsorban utolsóként következtem. Mikor átvettem a bizonyítványt, körbenéztem, és láttam tanáraim szemén a meghatottságot, elismerést. Éreztem: ez a pillanat mindannyiunknak sokat jelent.
Átszellemülten léptem az utcára. Sikerült! Negyvenen kezdtünk, csak tízen maradtunk, de én benne vagyok abban a tízben! Ma már bátrabban kezdek el merész álmokat szőni, mert tudom: ha akarom, sok mindenre képes vagyok. Az érettségi mellé egy jó nagy adag önbizalmat is kaptam.
Büszkén elmondhatom magamról: megszereztem a középfokú végzettséget, igaz, nehéz megszokni, hogy túl vagyok rajta. Hogy végre nem kell tanulni, hogy nem kell lelkiismeret-furdalást éreznem, ha filmet nézek, és nem csak tankönyveket, kötelező olvasmányokat olvashatok.
Azért egy kicsit hiányzik is a tanulás, mert amíg iskolába jártam, voltak kötelezettségeim és visszajelzések, hogy nem üresen múlnak a napok.
Az idén már én biztattam az érettségizőket: „Nyugi, ha nekem sikerült, akkor nektek is menni fog!”
ERZSÉBET
Nagyon kevés diákomról mondhatnám el, hogy nem volt kedves, az egyik legkedvesebb. Sajnos a nevek kiesnek emlékezetemből az évtizedekkel, de most már a néhány évvel ezelőtt érettségizetteknek is be kell mutatkozniuk, ha összefutunk. Ám az arcvonásokat őrzöm, s ahogy a nevet meghallom, a közös emlékeket is sorolom hozzá...
Pályám kezdetén és végén volt szerencsém levelezős tanulókkal együtt dolgozni a középiskolában. Az első években önként vállalkoztam rá, aztán (óriási túlterheléssel) évtizedekig csak nappalisok között tevékenykedhettem. Utolsó éveimben ifjú titán igazgatóm életkorom miatt „büntetésként” száműzött a levelezősök közé, hogy kizárhasson a tizenéves nappalis korosztályból.
Az érettségi előtt állók igen hálásan, a harmadikosok fanyalogva fogadtak, a másodikosok egy része nem titkolta ellenszenvét. Mindenütt elképesztő lemaradással indulhattam. Hogy a végzősöket sikeres érettségire vigyem, elsődleges célom az ő tanmenetbeli hátrányuk leküzdése lett.
Andrea akkor harmadikba járt. Előtte már többször láttam kerekes székében az utcán, majd az első két évben órára várakozva az iskola földszinti folyosóján is. Az ő osztályában Kölcseyvel (tehát az előző tankönyv felénél) kezdtünk. Andrea két közös tanévünkben csaknem minden órámon ott volt. Mikor „pótórát” tartottunk, fél három helyett kettőkor kezdtünk. Rossz időben és télen édesanyja kísérte, és várta esténként tanítás után. (Le kellett segítenie róla, majd rá kellett adnia a kabátot.)
Hogy Andrea az elektromos kerekes székkel be tudjon jönni, a főépület ajtajának mindkét szárnyát ki kellett nyitnunk. Az ügyeletes nappalis diákok, a dolgozók, a felnőtt osztálytársak is készségesen segítettek, bárki, aki éppen az ajtó közelében járt.
Tantermükben a nappalisok órája csaknem kettőig tartott. Ilyenkor a takarítónők siettek, összehúzva hagyták a padokat. Andrea széke előtt sarkig kellett tárnunk az ajtót, két padsort szélesebb távolságra állítottunk. Székével átzökkent a küszöbön, ügyesen fordult, és megállapodott hátul, hogy később érkező osztálytársainak ne legyen útjában.
Több alkalommal jelent meg egyedül a külön félórákon, ilyenkor ritkán haladtunk tovább a pótlandó anyaggal, inkább a helyesírást gyakoroltuk. Eltelt néhány hónap, mire először kérdezni mert.
Látszólag ő volt legszabadabb tagja osztályának. Társai munkahelyről jöttek, „be-estek”, vagy éppen műszakba szaladtak, hiányoztak nemcsak saját bajuk, hanem gyermekeik betegsége, családi gondok miatt is. Őt viszont nem terhelte se munkahely, se házastárs, se gyerek gondja, „csak” izomsorvadása és gerincferdülése.
Harmincnégy évem alatt ő az egyetlen tanítványom, aki nyolcéves magántanulás után – miközben másfél évtizedet hagyott ki iskolai tanulás nélkül – lett órákra bejáró diákká. Ezt modern kerekes széke tette lehetővé: ebben egyedül is képes gyors helyváltoztatásra, mozgásában nincs másokra utalva.
Élete egyik nagy tragédiája, hogy tankönyvei, tanszerei súlyát sose tapasztalhatta meg: se gyerekként, se felnőttként nem vehette se kezébe, se hátára az iskolatáskát. Tíz hónapos korában érte ez a súlyos betegség, amelyet az itthoni orvos nem ismert fel, s lázcsillapítóval kezelte volna az izomsorvadást. Később a kisgyermek Andreát szinte „leírták” a tudós doktorok: tíz-tizenkét évnyi életet jósoltak neki. Ő harmincéves kora fölött, az addigi otthon ülés után szedte össze a bátorságot, hogy közösségben tanulni kezdjen.
Harmincnégy évem alatt egyetlen tanítványom, aki mellé nem telepedhetek be az iskolapadba, hogy készségei megalapozásában segítsem, hogy hibáit könnyebben javíthassuk, hiányosságait pótoljuk. Mert harmincnégy évem alatt egyetlen tanítványom, aki soha nem ülhetett, nem ülhet iskolapadba(n).
Kerekes széke nemcsak kényelmét és közlekedését szolgálta (szolgálja ma is), hanem ki is emelte (kiemeli), el is különítette (elkülöníti) a többiek közül. Néhányszor, mikor idegenek között találkoztunk, vagy az utcán együtt mentünk, kellemetlen érzéssel tapasztaltam, hogy Andrea bizony látványosságként is szolgál: úgy veszik szemügyre, mintha leltárt készítenének tagjairól. Megnyugtatott: már függetlenítette magát, közönyösen viseli ezt a szájtáti bámészkodást.
Andrea megbízható vázlatokat készített, füzetéből naprakészen lehetett követni, éppen hol tartunk. Kiderült, hogy dupla munkát végez: elégedetlen csúnya írásával, az órán kényelmetlen pózban rögzített vázlatot otthon tankönyvből, olvasmányokból, a netről átírja, kiegészíti. Pontosan, határidőre olvasta a kötelezőket, adta be a házi dolgozatokat. Mikor a városi könyvtárban tartottunk órát, ahogy megjelent kint, a könyvtárosok is szolgálatkészen szaladtak Andi kerekes széke elé, hogy beengedjék. Kiderült, hogy törzsvendég náluk.
Saját számítógépe, az interneten már addig megszerzett jártassága segítette a precizitásra való törekvésben. Szívesen nézett utána bárminek – s nemcsak a törzsanyagnak –, ami az órán szóba került, kikeresett adatokat, kidolgozta a tételeket, s vállalta mások anyagának gépbe vitelét, a tételek kinyomtatását osztálytársai számára is.
Neki minden szünetben (levelezőn ötperces szünetek!) azt kellett választania, hogy nem megy ki felfrissülni, mert körülményes lenne az ajtónyitás, mert az udvarra, a felnőttek cigarettázó és beszélgető helyéhez lépcső vezet.
Csak néhányszor hiányzott: mikor kötelező orvosi vizsgálatra kellett a nagyobb városba bemennie, illetve amikor a kerekes szék nem volt képes a hóval megbirkózni.
Érettségi dolgozatait a külön engedéllyel behozott rajztáblán, két térdén írhatta meg. Neki a négy- és háromórás írásbeli érettségik napjain is azt kellett választania, hogy nem megy ki felfrissülni, mert mozgása körülményeivel esetleg megzavarna másokat...
Mikor osztályából a névsorban utolsóként átvehette az érettségi bizonyítványt, matematika kettesével, más tárgyakból hármas-négyesekkel maximális erőfeszítésének, emberfeletti helytállásának bizonyítékát tarthatta kezében. Bizonyítékot, hogy nem kevesebb, mint a többiek.
Bármelyik jelzővel illetném: „rokkant”, „fogyatékos”, „mozgássérült” – nagyot hibáznék: ennek a törékeny, gyenge fizikumú, járásra, önellátásra képtelen nőnek csodálatra méltó az akaratereje, a kitartása, megbízhatósága. Neki a mindennapi felkelés is külön erőfeszítésbe kerül. („Reggel olyan nagyon szédültem, négyszer kellett megkezdenem a felülést.”)
Csodálatos család van mögötte: szülei és testvérei nemcsak elfogadták és segítik, hanem önzetlenül szolgálták-szolgálják azt is, hogy más közösségbe teljes jogú tagként épülhessen be, és továbbadja ezt az önzetlen szolgálatot.
*
A mai tantervek, vizsgakövetelmények alaphibája a zsúfoltság, a túlméretezettség, hogy készségek, helyzetfelismerések, konkrét feladatmegoldások helyett tételes tudást követelnek. Szörnyű tapasztalat, ha a katarzist megöli a tananyag, ha annyira rohanunk, hogy a szépséget nem vesszük észre, vagy eltapossuk.
Levelezősök közt heti másfél órában (negyvenperces órákban!) nehéz a billegő egyensúlyt megteremteni a tantervben, hogy ugyanazt az anyagot elvégezzük, amely a nappalisokkal (igaz, ott vannak negyvenkettes létszámú osztályok is) heti négy órában is (negyvenöt perces órák!) nehezen győzhető. Megvan a veszély, hogy a tananyag kiszorítja a diákot. Természetesen az a tanár is lehet eredményes, aki óraadó gépként diktál, a diák saját megnyilatkozására nem enged időt, csak a kötelező dolgozatokat íratja meg és javítja ki, és csak az általa megfogalmazott szabályokat fogadja el egyetlen, kizárólagos megoldásként. Heti másfél órába is bele kell férnie az órai feleletnek, a szabad véleménynyilvánításnak, a vitának, a kételynek, a kérdezésnek, a másképpen látásnak, a tévedésnek is.
Tantárgyaimat – a magyar nyelvet és irodalmat – sosem tartottam tantárgyaknak, hanem eszköznek arra, hogy műveltségünket, magyarságunkat, emberségünket formáljuk, kiteljesítsük. Az anyanyelv oktatásával-gyakoroltatásával mindig a mindennapi nyelvhasználatot, az önkifejezést-önmegvalósítást szolgáltam; az irodalomhoz hozzákapcsoltam a kort, a kor emberét, a társadalmi hátteret, a művészeti összefüggéseket. Diákjaimat – életkoruktól függetlenül – mindig munkatársaimnak tekintettem, s képességüktől függetlenül segítettem gazdagodásukat: próbáltam együtt szárnyalni a tehetségekkel, továbbtanulásra, versenyekre is felkészítve őket. S próbáltam a tananyagban együtt totyogni a leggyengébbekkel, s miközben tartalmat adtunk a kettes tudásúaknak is, mindenkiben, mindenkivel megkerestem azt, amivel kiemelkedhet, teljesebb önmaga lehet.
„Természetesen” kezelheti a tanár a levelezős tanórát jövedelemforrásként, többletkereseti lehetőségként, „természetesen” meg lehet beszélni, hogy elmaradjanak a foglalkozások; be lehet csempészni az írásbelire, vagy nyíltan fel lehet írni a táblára a feladatok megoldását; meg lehet egyezni, hogy melyik jelölt melyik tételt húzza a beszámolón és a szóbelin stb. Még egyszerűbb „megoldás” a készen megvásárolható érettségi bizonyítvány, sőt utána a diploma is. Ezeket az anomáliákat társadalmi szinten kellene megszüntetnünk.
Ki kellene venni az általános és a középiskolát a versenyszférából, megszabadítani az anyagi bizonyítási kényszertől. Meg kellene szüntetni azt az áldatlan állapotot, hogy egy-egy középiskola elismertsége, rangja attól függ, hány végzősét vették fel neves felsőoktatási intézménybe, és a középiskola által megtermelt jövedelemnek kellene tekinteni a benne megszerezhető/megszerzett tudást, és az elért eredményeket az általánosból hozott alapokhoz viszonyítani...
Minden munkáltatót: államit és magánvállalkozót is kötelezni kellene arra, hogy ne gátolhassa a tanulni szándékozót. Legalább az érettségiig ingyenessé kellene tenni az iskolákat, visszaadni a tanulásnak, a tudásnak a becsületét, benne az érettségi becsületét is.
Idén nyáron botrányos körülmények között távozott utolsó munkahelyemről, volt iskolámból az az igazgató, aki a levelező oktatást – mint a középiskolai gazdálkodás „legráfizetésesebb ágazatát” – visszafejlesztette, a megszűnésig juttatta (tavaly és idén már nem indult első osztály). Ha (eddig még meg nem talált) utódja esetleg visszaállítja, vállalja is ennek a „ráfizetéses” területnek a finanszírozását, Középiskolám már legkevesebb két évet veszít a felnőttképzésben megalapozott szép hagyományából.
Megható csendes ünnepség, mikor a négyéves tanulási folyamat, küzdés végén jól dolgozó tanítványainknak az érettségi bizonyítványt kezükbe adhatjuk. Sok egyéni csúcsteljesítmény van hátrányos helyzetű középiskolánk kettes-hármas, néha-néha jobb jegyeiben: a lányával egy évben érettségiző anyuka bejön a nappalisoknak szendvicset készíteni (gyermeke ezt a levelezős „meleg napon” viszonozza), megható a három műszakban dolgozó ápoló erőfeszítése, vagy a takarítónőé, akivel közlik, hogy az ő munkaköréhez nincs szükség érettségire... S külön egyéni csúcs Szabó Andrea csendes küzdelme, aki harmincéves bezártság után vállalta az iskolába járás fáradalmait, aki önmagának bizonyította, hogy nem kevesebb társainál.
Az ő szavaival:
„Igaz, a levelezőn elvégezhető iskola sokkal nehezebb, mint a nappali, de az emberekben jó érzést kelt, hogy felnőtt fejjel is tanulhatnak.”
A közvetlenül a második világháború után született nemzedék egyik tagjaként nem tudom eléggé megköszönni szüleim, nagyszüleim önzetlenségét, hitét, amellyel minket egy kiüresedett, kiégett világban tartalmas, gazdag emberi életre készítettek fel. Sajnálom, hogy tanítványaimat, gyermekeimet ma egy sokkal üresebb, kiégettebb világba kell elengednünk, ahol a belső értékek keveset (vagy egyáltalán nem) számítanak... Ha tenni akarunk értük, vissza kellene adni a jövőképet, a közeli és későbbi holnap távlatát, a „Magyarországon is érdemes (fiatalnak is) élni” elvét.
Köszönöm megcsúfolt pedagóguspályám utolsó két évének, hogy Szabó Andreával és tízfős osztályával nemcsak munkakapcsolatba, hanem emberközelbe is kerülhettem. Nekik köszönhetően páratlan élményekkel gazdagodhattam, amelyek enyhítették megcsúfolt, megnehezített eltávolításom („kirúgásom”) kudarcélményeit.