Szabó Balázsné: Berhidi Jolán

1954. augusztus utolsó napja.

Háromszáz kilométeres utazás után megérkezem a fővárosi középiskolába, ahol másnap kezdődik az új tanév. El kell jutnom Kőbányára a diákotthonba, nem ismerem a fővárost. Tele vagyok szorongással, félelemmel. Kihez fordulhatok? Kitől kérhetek útbaigazítást? Riadtan álldogálok, és ekkor a lépcsőn álló csoportból elindul felém egy fiatal nő, és ezt kérdezi: „Kislány, honnan jöttél?” „Büdszentmihályról” – válaszolok. „Ki kísért el?” „Senki, egyedül jöttem.” „Jesszusom, ilyen messziről egyedül? Pécsi lányok, – kiált egy csivitelő csoport felé – hogy mentek ki Kőbányára?” „Taxival, Joli néni.” „Ezt a lányt vigyétek magatokkal!” „Sokan vagyunk egy kocsira” – szabódnak a lányok. „Nem baj, húzódjatok összébb, el ne hagyjátok őt!” – hangzik az ellentmondást nem tűrő tanári parancs. Oldódik a feszültség, elszáll a félelmem. Már nem vagyok egyedül ebben a nagy városban, mellém állt Berhidi Jolán tanárnő.
 

BERHIDI JOLÁN
1924–2006

Rákosligeten, kertes családi házak csendes utcájában 2008-ban is áll a ház, amelyben 1924. április 23-án megszületett a MÁV tisztviselő Becker Jenő és Felber Gizella első és egyetlen gyermeke, Jolán. A családi házban két generáció élt együtt tisztes polgári létben, amiről a gondosan megőrzött bútorok, használati tárgyak, fényképek, iratok is tanúskodnak. A szülök szemefénye a kislány, akinek kitűnő szellemi képessége korán megcsillant. Négy éves korában már tudott olvasni, édesanyja tanította. Közös sétáikon a nagypapa segítségével boldogan olvasta össze az utcaneveket. A harmonikus gyermekkorhoz hozzájárult az is, hogy az elemi iskola az utcájukban volt, csak át kellett sétálnia a kisiskolásnak.

Az elemi iskolát a rákosligeti polgári követte, ahol az osztályfőnök Lázárné Koch Margit matematika szakos tanár volt. Neki köszönhette a matematika szeretetét, ami meghatározta későbbi pályaválasztását is. A törékeny kislányka ezekben az években vidámságával és elevenségével is kitűnt osztálytársai közül. „Nagyon jól tanult, mindig az első padsorban ült” – emlékezik reá a még élő osztálytárs, Lakics Teréz. Az itteni emlékek oly mélyen éltek benne, hogy negyedszázaddal később megszervezte akkori osztályuk első találkozóját.

A Budapest Székesfővárosi Dobó Katalin Női Felsőkereskedelmi Iskolában, 1942-ben szerzett érettségi bizonyítványt. A felsőkereskedelmi Pesten a Wesselényi utcában volt, nap mint nap vonattal járt be Rákosligetről. Az osztálytársai szeretettel vették körül. „Kedves, barátságos, vidám, segítőkész lány volt. A matematika érettségimet neki köszönhetem, jobban elmagyarázta az anyagot, mint a tanárnő, mindnyájunkat korrepetált” – emlékezik Berhidi Jocira a még élő osztálytárs, Honvári Gyuláné, Nelli. Kedvenc tantárgyai ebben az iskolában – a matematika mellett – újabbakkal bővültek: a könyvvitellel és az idegen nyelvekkel. Óráról órára példásan vezette a füzeteit, hibátlanul, gyönyörű külalakkal dolgozott, ezt bizonyítják egykori füzetei is.

Az érettségi után az egyetemen matematika – fizika szakra iratkozott be, akkoriban a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen még nem volt könyvvitel szak.

Egy év múlva indult a könyvvitel, párosítva a matematikával. „Mintha nekem találták volna ki, azonnal átiratkoztam” – mesélte később a diákjainak. Az otthoni életét, a gondtalan diákéveket beárnyékolta a II. világháború. Az egyetemi oktatás bizonytalanná vált. Az előadásokat, vizsgákat légiriadók, bombázások zavarták meg. Nem lehetett tudni, lesznek-e még, és ha igen, mikor, egyetemi foglakozások. A zavaros időkben rendszeresen érdeklődött az előadások, kollokviumok időpontja iránt, és – amint azt megmaradt levelek piszkozataiban olvashatjuk – a megszerzett információkat azonnal továbbította egyetemista társainak szerte az országba.

1944. április 9-én írta Erzsikének: „… bizony elég komoly dolog volt Pesten, a robbanásokat mi is hallottuk, a füstöt is láttuk. Erről nem akarok bővebben írni, mert nem tudom, mennyit szabad. Pesti rokonaink lejöttek hozzánk, képzelheted, mennyi dolgunk volt, a húsvéti készülődések, meg még nekik és a holmijuknak is helyet keresni. Ma beszéltem egy fiúval, azt mondta, ki van írva az ajtóra (az egyetemen), hogy április végéig lesznek előadások. Nekem az az érzésem, hogy Húsvét után már nem lesz tanítás. Hidd el, nem bánnám. Otthon sokkal nyugodtabban tudnánk tanulni, Anyu nem is akar beengedni. Még az is gondot okoz, hogy az indexekért mikor menjek be, mert itthon nyugodt vagyok, „légókor” nagyon félek. Pénteken feljössz kollokválni? Én a Te helyedben inkább elhalasztanám, legalább egy héttel, addigra talán megtudok valamit és azonnal megírom.”

1944. április 11-én így ír: „Felhívtam a Huszár tanszéket (matematika). Megkérdeztem, mikor lesz a legközelebbi kollokvium, azt mondták, még bizonytalan. Legjobb lesz, ha egyelőre otthon maradsz. Ha megtudok valamit, azonnal értesítelek.” 1944. április 18-án írt leveléből is az derül ki, hogy egyre romlik a helyzet a fővárosban. „Ugye már azt gondolod, hogy lebombáztak és azért nem írok. Hála Istennek még élünk, de levelem késésének tényleg a bombázás az oka. Bizonyára hallottad, hogy több bomba is esett arra a környékre, ahol Nóráék laknak. Mi már régebben hívtuk őket, hogy jöjjenek ki hozzánk, a nagyhéten ki is jöttek.”

Az élet Budapesten és környékén nehézzé vált, a bombázások nyomán pusztult a főváros, és egyre többen estek el a harctereken is. Légiriadók, bombázások közepette, Berhidi Jolán másodéves egyetemista szorgalmasan tanult, és készült az alapvizsgára. Milyen körülmények között? Megtudhatjuk egy újabb, barátnőjének írt leveléből:

„Mi még élünk, nem is nagyon izgulunk a támadásoktól, de azért lemegyünk a pincébe, ha nagyon bombáznak. Margit néni a szomszédból mindig átjön, sokszor már a zavarórepüléskor. Nagyon fél. Nálunk tölti az egész éjszakát a fotelben. Nem csodálom szegényt, eléggé ideges, két fia van a fronton. Nem tudom, hallottad-e a szomorú hírt, hogy az Ágner Gyuszi elesett. Nagyon sajnálom”.

Főleg az otthoni tanulásra alapozva, a céltudatos egyetemi hallgató 1944 áprilisában sikeresen alapvizsgázott. Csoporttársainak többsége a rendkívüli helyzet miatt elhalasztotta vizsgáit. Jolán nagy akaraterővel készült a választott pályára, a diploma megszerzésére. A sikeres alapvizsgát nem követte gondtalan nyári vakáció. Egyre komolyodtak az ellátási gondok, nehézkesebb lett a lakosság szükségleteinek kielégítése. Bevezették a civil lakosság légoltalmi szolgálatát, a biztonságot nyújtó család élete is nehezebbé vált.

„Azt hittem, hogy ha túl leszek a vizsgán és már nem kell tanulnom, mindenre rá fogok érni. Bizony, nagyon tévedtem. Mos még jobban elfoglalt minden percem, Hogy mivel? Az alapvizsga utáni héten varrónő dolgozott nálunk, kicsit rendbe hozta a nyári ruháimat, neki kellett segítenem. Azután egy zokni-kötésbe fogtam, amelyet az unokahúgom születésnapjára készítettem. Emellett behívtak légószolgálatra.. Tíz naponként hat-hét óra szolgálat, és ezzel kapcsolatban egy rádiós tanfolyamot kell végeznem, ami szintén sok időt vesz igénybe. Legtöbb dolgom az állatokkal van. Három hete öt, tegnap szintén öt darab nyulam született. Most összesen 14 nyulam van. El sem képzeled, mennyi ennivaló kell nekik, és ezt mind nekem kell előteremtenem, részben a kertből, gyomlálással. A kertben sokat dolgozom, sőt a főzésnél is segítek, legtöbbször teljesen magam főzök. Mindezt nem panaszképpen mondom el, mert nagyon jól esik a fizikai munka a sok tanulás után.”

A pedagógus pályára készülést és a tanítás utáni vágyat egy hirdetésre írt levél tanúsítja:
„A Magyar Nők Lapjában közölt hirdetésre válaszolva szíves tudomásukra hozom, hogy örömmel foglalkoznék a nyár folyamán egy II. osztályos polgárista kislánnyal, Húszéves, római katolikus, alapvizsgázott kereskedelmi iskolai tanárképzős vagyok. Németül nem tudok perfekt beszélni, de az iskolában és most az egyetemen is állandóan jeles eredménnyel, már összesen tíz éve tanulok németül. Kedvező válasz reményében zárom soraimat. 1944. V. 31. Berhidi Jolán  Rákosliget, VIII. u. 6.”

A barátnők, egyetemi kollégák nyaralni hívják vidékre. Megköszöni a meghívásokat, örül ezeknek. Tervezi az utazásokat, de addig is fordulnak a levelek. „Képzeld, mit hallottam! Azt mondják, hogy augusztusban megkezdődik a tanítás. Nem nagyon hiszem el, különösen az utóbbi napokban történt események után. Nem sokat érne az olyan tanítás, amelyet minduntalan meg kell szakítani a légiriadók miatt. Éppen most járt itt az unokabátyám, és olyasmit mesélt, ami egyelőre végképp elvette minden bátorságomat az utazástól. Egy barátját éppen a vonaton érte a riadó. Pesthez közel ki kellett szállniuk, és hason fekve védekeztek a repeszdarabok ellen. De még így is tele lett sebesülésekkel szegény gyerek!”

Az utazást fontolgatja, de büdszentmihályi barátnőjének ezt írja: „Hála Istennek eddig még nem bombáztak minket és így szívesebben vagyok itthon a szüleimnél, de azt hiszem, még ha lenne is valami, akkor is inkább itthon maradnék, mert a folytonos aggódás egymásért még a bombázásnál is rosszabb lenne.”  A biztonságot adó otthonban a vakáció sok kerti munkával, állatgondozással telt, de kedvenc tantárgyát, a számvitelt ezen a nyáron sem hagyta el. Hetente háromszor másfél órát foglalkozott egy harmadikos keristával, akit számvitel pótvizsgára készített fel. A sok elfoglaltság, az örökös bombaveszély mellett pedig hogy szeretett volna szórakozni!
 
„Én már másfél éve nem táncoltam, pedig néha nagy kedvem lenne rá. No de bele kell törődni, hogy úgy táncolunk, ahogy a bombák fütyülnek.” –írta 1944 szeptemberében. A barátnők vidéki meghívásai jelentették volna a nagy kikapcsolódást, pihenést, szórakozást, de ezek elmaradtak.„Addig halogattam az utazást, míg lehetetlenné vált. Bizonyára Te is olvastad az újságban, hogy a napokban erősen korlátozták a vasúti forgalmat, és előfordulhat, hogy kénytelen lesz az utazóközönség az utazását időközben megszakítani. Nem szeretnék így járni, tehát inkább itthon maradok. Úgy látszik, kénytelenek leszünk a tervünket a jövő nyárra halasztani! Addigra remélhetőleg a háború befejeződik, és akkor a légiriadótól sem kell félni.” Akkor még nem sejtette, hogy a következő nyár élete legborzalmasabb nyara lesz. Az utazások elmaradtak, de készült az új egyetemi évre, a kollégákkal való találkozásra. Az egyetem kezdése iránt érdeklődött, tankönyveket cserélt, és már júliusban tanult. „Ma két oldal gyorsírást írtam, a szomszéd gyereket fogtam be diktálni, mert kíváncsi voltam, hányassal tudok írni. Hozzákezdtem a politikai számtanhoz is. Elhatároztam, hogy ebben a hónapban minden nap tanulok egy kicsit, sajnos nem mindig sikerül, mert ha délelőtt légiriadó van, már nem jut időm a tanulásra.” 1944 augusztusában folyamatosan érdeklődött arról, hogy mikor kezdődik az egyetem. A Pestre való bevonatozás sokszor azzal járt, hogy óvóhelyeken töltött órákat.

„Már egészen közel voltam az egyetemhez, amikor megszólaltak a szirénák. Az emberek elkezdtek szaladni, én csak álltam, és elkezdtem törni a fejem, hogy mit csináljak. Kérdezgettem az embereket, hogy hol van nyilvános óvóhely, de egyik a vállát vonta, a másik azt mondta „nem tudom”, a harmadik meg sem hallgatta a kérdésemet. Végre útba igazítottak az Apponyi tér felé, de mire odaértem, megtelt az óvóhely. Azt mondták, a Petőfi Sándor utca elején is van. Gyorsan odaszaladtam és ott végre helyet kaptam. Másfél órát ültem ott, majd meghaltam az éhségtől. A bombázásból semmit nem lehetett hallani, amikor kijöttem, nagyon csodálkoztam a füst láttán. Anyu otthon szörnyen izgult, hogy nem történt-e valami bajom.”

Az egyetemre – a légiriadók ellenére is –  bejárt intézni a beiratkozással kapcsolatos hivatalos dolgokat nem csak magának, hanem vidéki társainak is. Származási lapokat kellett kitölteniük, és ezeket 1944 szeptember 1-ig be kellett adniuk a dékáni hivatalba. Nyugtatta társait. „Az adatok valódiságát csak később kell igazolni.” Tandíj kérvényeiket is összegyűjtötte és leadta az egyetemen. Leveleiben arra ösztönözte csoporttársait, hogy iratkozzanak be, nehogy lemaradjanak a következő tanulmányi időszakról.

Elszántan készült a pályára, a tanulmányok folytatására, amikor az egész életét befolyásoló, személyiségére ható szörnyű esemény történt. A biztonságot nyújtó, menekült rokonokat befogadó szeretetteljes otthonból, családja köréből, a bevonuló oroszok elhurcolták Berhidi Jolánt, a húszéves egyetemistát. Először közös gyűjtőhelyre került Rákosligeten, ahol még szót válthatott szeretteivel a kerítésen keresztül. Egy nap múlva hosszú gyaloglás következett Ceglédbercelig, majd fogolytábor a Szovjetunióba. Az elhurcolás oka pedig a német hangzású családi név volt, a Becker, amelyet már 1933-ban – akkor már több mint egy évtizede – Berhidire változtatott édesapja családja. Német származásúnak hitték, pedig nem volt az.

A hadifogság 1945 decemberéig tartott, csont – bőrre lefogyva, egy pokrócba burkolózva kopogtatott házuk kapuján, Mikulás estéjén. A család koldusra gyanakodva, csak nehezen nyitott ajtót.

Erről a 11 hónapról, az elszenvedettekről, csak élete végén – túl a nyolcvanon - beszélt, akkor is keveset. A fogság megpróbáltatásai rövid időn belül kikezdték az egészségét, törékeny teste nem bírta az orosz földeken végzett nehéz fizikai munkát. Megbetegedett, kórházba került, de ott is dolgoznia kellett, ápolta a betegtársait. Közös ágyban aludt egy tüdőbeteg nővel, majd tífuszos fertőzést kapott. Az őt gyógyító orosz doktornőre nagy hálával emlékezett. Ő segített abban, hogy hazaengedjék, és tőle kapta azt a pokrócot, amely a télikabátja volt hazáig. Az orosz parasztemberekről, akikkel a földeken együtt dolgozott, szeretettel beszélt. Az Istenbe vetett hite vezette és reményt adott a hazatérésre. Sokat imádkozott, fogadalmat tett, amit nem árult el soha senkinek, de talán az átéltek is szerepet játszottak abban, hogy –csekély nyugdíjából gyűjtött- megtakarításából a budapesti ferences templom tornyának a felújítására nagyobb összeget ajándékozott. A fogság tárgyi emléke egy karszalag, 1 rubel és a szűkszavú naplója.

Feljegyezte fogolytársai nevét, a napi élelmet és néha azt, hogy milyen munkát végeztek. Sajnos a helység neve úgy elmosódott, hogy nem tudhatjuk, hogy hol töltötte fogsága napjait. Jegyzetei nem tartalmaznak mást, mint azt, hogy kik voltak a társai, és mit evett naponta, ebből következtetni lehet az ottani állapotokra. Önéletrajzában erről a borzalomról egy mondat szerepelt: „Hadifogságban voltam 1945 januárjától 1945 decemberéig a Szovjetunióban.”

A testi felépülése után első útja az egyetemre vezetett, hogyan folytathatja a tanulmányait? 1946 őszén nyílott erre lehetőség. Egyetemi társainak feltűnt, hogy az egykor vidám lány csendesebbé, visszahúzódóvá vált. 1949-ben - két évvel később, mint korábbi évfolyamtársai – szerezte meg a tanári oklevelet, matematika, könyvvitel, levelezés szakon, a Budapesti Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán alakított Gazdasági Szaktanárvizsgáló Bizottság képesítő vizsgálatával.

Első munkahelye, ahol már egyetemistaként is vállalt matematikatanítást, a Pesterzsébeti Állami Irodai Szakiskola volt, amelyet már az első tanévében összevontak a XX. kerületi Közgazdasági Gimnáziummal. Fiatalon igazgatóhelyettesi megbízást kapott, az új iskola irodai szakiskolai részét vezette. Ez a megbízatás rövid ideig, 1951 januárjától 1951 novemberéig tartott. Az erzsébeti közgazdaságit az I. István Közgazdasági Technikummal vonták össze. A kibővített középiskola, pénzügyi ágazatú középfokú iskola volt. A két intézmény egyesítésekor volt elegendő matematika szakos tanár. Berhidi tanárnőnek, a legfiatalabbnak nem jutott más, mint a leánykollégium nevelőtanári állása. A kollégium egy kőbányai pénzügyőr laktanyában volt, amelynek az egyik szintjére beköltöztek a lányok. A Harmat utcai épületnek még házszáma sem volt, 42392/4. helyrajzi szám a cím, kukoricaföld a szomszéd.

Nevelőtanári munkájának legnagyobb része a matematika korrepetálással telt, de szívesen segített szakmai tantárgyakból is. Az ország minden részéről jöttek a kollégiumba, sokan gyenge matematikai alapokkal, Joli „néni” fáradhatatlanul pótolta a hiányokat, küzdött a diákok bennmaradásáért. Szívesen vezette a városnéző, fővárost ismertető sétákat, szervezte a hét végi kulturális programokat. Sokoldalúsága, az irodalom, és általában a kultúrtörténet iránti érdeklődése elkísérte fiatal korától a haláláig. Ennek egyik példája az a jutalomkönyv is, amelyet a Film Színház Irodalom kitűnő rejtvényfejtőjeként kapott, és megőrzött.

Többször kérvényezte áthelyezését az iskola tantestületébe, de ez négy évig nem sikerült. 1958-ban, 34 éves korában került a képesítésének megfelelő munkakörbe, matematika – könyvvitel szakos tanári állásba. Három évtizedes pedagógiai munkássága alatt nem változtatott munkahelyet, az akkori időszakot jellemző nagy átszervezések miatt mégis három munkahelye volt. Összevonások, megszűntetések – Berhidi tanárnőre mindig szükség volt. Ő pedig zokszó nélkül elfogadta az új helyzetet, soha nem panaszkodott, nem elégedetlenkedett. A rábízott feladatokat pontosan, lelkiismeretesen végezte. Gondoskodásának, tevékenységének központjában mindig a gyerekek, a tanulók álltak. Bár nem adatott meg a számára sokszor, nagyon szerette az osztályfőnöki munkát. Ebben a tevékenységében a vezérelve volt, hogy az első pillanattól sokat legyenek együtt a tanulók. Osztályának tanulóit saját gyermekeinek tekintette.

Tanári munkája a Mester utcai közgazdaságiban, az I. Istvánban teljesedett ki. Vállalkozó szellemű tanárként tanított pénzügyi ismereteket, statisztikát, államháztartási számvitelt. Ezek a tantárgyak a számára is új ismereteket jelentettek, és ő szorgalmasan megtanulta ezeket. Költségvetési könyvvitelből 1969-ben szerzett képesítést azért, hogy az új tantárgyat tanítani tudja. Tanításának színvonalát mi sem jellemezte jobban, mint az, hogy az 1972-ben megrendezett országos tanulmányi versenyen az első tízben végzett két tanítványa is. Ezt követően verseny bizottsági tag lett, és érettségi feladatok készítésével bízták meg.
Büszke volt arra, hogy a pénzügyi iskolában eltöltött éveit a Pénzügyminisztérium vezetői elismerték. A megőrzött, megsárgult levelek a tanúi, hogy tíz éves munkaviszonyához Nyers Rezső miniszter gratulált, 25 éves munkásságáért Lakos Éva főosztályvezető mondott köszönetet, törzsgárda tagságát Faluvégi Lajos miniszter jegyezte. A munkából mindig derekasan kivette a részét, évekig az intézmény munkarendjének az alapját, az órarendet készítette, amely nagyfokú kombinációs készséget, kreativitást igényelt, és az érdekek összehangolásának a képességét. Empátiája és igazságérzete segítette ebben a munkában.

Az emberek iránti érdeklődése fejeződött ki széleskörű levelezéseiben is. Már egyetemista korában is komoly levelezést folytatott elsősorban német nyelven. A háború előtti legfontosabb levelezőpartnere egy Angliában élő, osztrák származású férfi volt, akivel a háború éveiben megszakadt a kapcsolata. Ekkor leveleivel az otthonuktól távol lévő, fronton harcoló katonáknak próbált vigaszt nyújtani: „Felhívására sietek válaszolni, hogy ott a messzi távolban valaki ne várja hiába a postát”.

A háború befejezése után angolul akart tanulni, de a korábbi angliai levelezőpartnere azt javasolta, inkább az eszperantó nyelvet tanulja meg. A tanácsot megfogadva, beiratkozott a legjobb magyar eszperantista, Baghy Gyula nyelvtanfolyamára. 1963-ban sikeresen letette az eszperantó nyelvvizsgát. Levelezéseit ezen a nyelven folytatta. A világ minden részérők írtak partnerei a rákosligeti VIII. utcába. Volt olyan nap, hogy négyszáz levelet hozott a postás.

A levelezést korábbi hobbyja, a szalvétagyűjtés is motiválta. Tizenhatezer darab katalogizált, szebbnél szebb papírszalvétát őriz egykori otthona. Harminchatezer darabos szalvéta gyűjtemény halála után is együtt van. Tanítványait is arra ösztönözte, hogy gyűjtsenek valamit, a szalvétát gyűjtő diákokkal rendszeresen cserélt, különlegesen szép példányokkal örvendeztette meg cserepartnereit.

Az iskolai munka után otthon várták a levelek. Szortírozta, értékelte azokat, válaszolt rájuk. A levelezésből feltárult a nagyvilág. Földrajzi ismeretek, történelmi emlékek, kultúrtörténeti kincsek jutottak a birtokába, és ami a legfontosabb, a világ minden tájáról barátságok szövődtek, meghívások születtek, és csodálatos papírszalvéták érkeztek. Azokban az évtizedekben, amikor nagyon korlátozottan utazhattak magyar állampolgárok nyugatra, Berhidi Jolán a rákosligeti otthonában „utazott” világszerte, gyarapította ismereteit és élményeit.

Az eszperantónak köszönhette első valóságos nagy utazását. 1964-ben 40 évesen. Ekkor Hágában rendezték az eszperantó világkongresszust, ezt a lehetőséget használta ki, és egy hónapot töltött nyugaton, Ausztria, NSZK, Belgium, Hollandia, Luxemburg volt az úti cél, ahol várták eszperantista barátai. A kongresszusokra egész évben készült, ezekre kaphatott a hatvanas – hetvenes években kiutazási engedélyt. Kiemelkedő eseményt hozott az 1966-os esztendő, ekkor volt hazánkban a világkongresszus. Egy egész vendégsereget fogadott rákosligeti otthonában, jöttek a barátok és levelezőtársak.

A Mester utcai közgazdaságiban az egyébként is gazdag szakköri kínálat (könyvkötő, bélyeggyűjtő, háziasszony, képzőművészet, pénzügy, könyvelés, tervezés szakkör) 1961-ben az eszperantó szakkörrel bővült.

A korábbi iskolaújság így tudósított a szakkör munkájáról:

„Az elmúlt évben igen nagy érdeklődés közepette iskolánkban eszperantó szakkör alakult, Berhidi Jolán tanárnő vezetésével. Minden szakköri tag nagy lelkesedéssel tanulta ezt az igen könnyű nyelvet. Már az elmúlt tanévben megindultak a levelezések külföldi diákokkal. Az év végi szakköri kiállításon érdekes levélgyűjteménnyel vettünk részt. Az 1961/62. tanévben új tagokkal bővült szakkörünk. Úgy tapasztaltuk, hogy ők is érdeklődéssel foglalkoznak a nyelvvel. Egy ideig külön voltak órák a kezdők és a haladók részére, de jelenleg már egy szinten haladunk velük, amiből arra következtehetünk, hogy szorgalmasan foglalkoztak a szakkörön vett anyaggal. Foglalkozásainkon verset tanulunk, magyar népdalokat énekelünk, természetesen eszperantóul. Tanulásunkat azzal igyekszünk segíteni, hogy különböző eszperantó folyóiratokat rendeltünk meg, nemcsak magyar, hanem külföldi kiadványokat is. Célunk az, hogy minél több ország fiataljaival vegyük fel a kapcsolatot. Igen örültünk a most kapott japán és bolgár címeknek. Most már lehetővé vált, hogy a kezdők is bekapcsolódjanak a levelezésbe. A nyelv tanulásával a békét kívánjuk erősíteni. Sok olyan országgal tudunk kapcsolatot tartani levelezés útján, akikkel saját nyelvünkön nem tudnánk levelezni. Ezúton szeretnénk Joli néninek köszönetet mondani fáradságot nem kímélő munkájáért, és hogy segít bennünket ilyen érdekes nyelv elsajátításában. Nándori Krisztina”. Az eszperantista diákok megismertették az iskolaújság olvasóival Albert Schweitzer és Zamenhof életét, munkásságát, Karinthy Frigyes eszperantó nyelvet támogató tevékenységét és a szakköri munkát.

Az eszperantista külföldi vendégek a 60-as években gyakran megfordultak az iskolában, és találkoztak a diákokkal. Az 1967/68-as tanévben Berhidi tanárnő kézbe vette az iskola tanulóinak idegen nyelvi levelezését is. Felmérte, hogy kik milyen nyelven leveleznek. „Mi a felmérés célja?” – kérdezte az iskolaújság riportere. Joli néni válasza: „Az a célja, hogy minél nagyobb kedvet csináljunk a nyelvtanuláshoz. Aki idegen nyelven levelezik, nagyon sokat tanul a levél megírásának a lefordításával. Egy idegen nyelv megtanulása nagy többletet ad az embernek.” Szívesen segített mindenkinek a levelezésben, címeket adott, leveleket javított, a csüggedőket bíztatta. Amikor elérte a korhatárt, nyugdíjba vonult. Várta őt az eszperantó, a levelezés, a 36000 darabos szalvéta gyűjtemény. Rákosligeten azonnal eszperantó tanfolyamot szervezett nyugdíjasoknak, gyerekeknek, s ezért a munkáért kitüntették.

Berhidi Jolán tanárnő nem született szerencsés korszakban. Életének nyolc évtizede alatt megtapasztalta a gyűlöletet, háborút, szegénységet, az ideológiai zsarnokságot, a vasfüggöny mögötti elszigeteltséget. Ezek között a viszonyok között kereste és találta meg saját világát, amelynek középpontjában hivatása, a pedagógus munka állt.

Szerette a tanítványait. Öregdiákok legendaként mesélik a vele kapcsolatos, jellemző történeteket. Egy bonyolult matematika feladaton dolgozott a táblánál, amikor legjobb tanítványa a táblához szaladt: „Joli néni, ezt egyszerűbben is meg lehet csinálni” – harsogta. „Tessék” – mondta Joli néni. Táblatörlés, felkerült F. Éva megoldása. Tanárnő hátra ment, nézte a táblát, gondolkodott, és a következő percben átszaladt a szomszéd terembe, ahol nagy tekintélyű, tudós kollégája tartotta a matek órát. „Jöjjön, nézze meg, mit tud az én tanítványom!” A kolléga átment és megcsodálta a szellemes megoldást. Gazdaggá tette életét hivatástudata, kulturális érdeklődése, az emberek iránti vonzalma, levelezési és gyűjtési szenvedélye. Legfőbb személyiségjegyei –a céltudatosság és az akaraterő. Ezek segítették a nehéz élethelyzetekben, vezették lépteit. Szólt a sziréna, hullottak a bombák, ő akkor is tanult, vizsgázott. Fogolytáborban éhezett, súlyos betegséggel kínlódott, de haza akart jönni télvíz idején kabát nélkül, betegen, de haza! Folytatni az egyetemet, megszerezni a diplomát sebzetten, az átélt borzalmak ellenére hinni a jövőben!

A kollégái és a barátai a személyéről és a munkájáról nagy elismeréssel beszélnek, de mindenki megemlíti, hogy a legbenső énjét senki sem ismerte. Az egykor vidám, barátságos kislány, a nyíltszívű fiatal a lelke legmélyén soha nem heverte ki az elhurcolását, és a húsz évesen, átélt borzalmakat. Az egyetem befejezése után, két évvel a fogság után így írt barátnőjének: „Ha be akarnék számolni az elmúlt évek legfontosabb eseményeiről, meg tudnám tenni egy-két szóban, de egy könyvet is lehetne írni belőle. Inkább az előbbit választom.” A „regényt” magába zárta, de mindennél beszédesebbek életének tettei, az a hagyaték, ami ránk maradt.

*

Köszönettel tartozom dr. Walz Gézánénak, Áginak, aki türelemmel segítette munkámat. Összegyűjtötte és átadta azokat a dokumentumokat, fényképeket, amelyekre, mint jó forrásokra támaszkodtam. Kegyelettel megőrizte és gondozza Berhidi Jolán gazdag életének tárgyi emlékeit olyan szeretettel, amilyen szeretettel segítette Őt idős korában, beteg napjaiban. Legyen áldás múltat idéző gondos munkáján!