Lencse Máté: 1000 szó
Zsáktelepülésnek nevezzük azokat a településeket, amelyeket csak egy útirányból lehet megközelíteni, és a településtől tovább út vagy vasút nem vezet, tehát nincs sem átmenő, sem más irányba egyéb forgalma – írja a Wikipédia. Nem mondom, hogy nem így van, de árnyalódott kép. Ugyanis egy zsáktelepülésen is lehet lejjebb és lejjebb kanyarodni. A cigánysorra. És ha már ott vagy, még onnan is van kijjebb. Például, ha egy töredezett, apró kőúton mész egy házhoz, ami nem is a falu végén van, hanem inkább kívül rajta.
Amikor megálltunk a kapu előtt, mosolyogva szaladtak elénk. Nem tudtuk, ki a nő, nem ismerte ő sem, akit olyan nagy örömmel üdvözölt közülünk. Kiderült, hogy félreértés az egész, csak hasonlít valakire, egy egykori kollégára, aki felment a fővárosba, és nagyon régen látta. Ettől persze mindenki még mosolygósabb lett, s az üdvözlés üdvözlés maradt. Akkor még nem gondoltuk, hogy ez a motívum végigvonul az egész napunkon. Majd mindenki integet, örül nekünk, de főleg Nórika néninek – nem tudom olyan színnel mondani, mint az ottani emberek (gyerekek, felnőttek egyaránt), írni meg végképp –, szaladva a kocsihoz, ablakból kinézve. Aztán az érintések. Fejbúbok simogatása, ölelések, kéz a kézben üldögélések, és nem csak a gyerekek viszonyulnak így Nórika nénihez – most én is így hívom, mert még ott vagyok. A Nagyvárosból jőve nagyon furcsa ez a szeretetteljes légkör. Amikor érkezés után kiszállunk a kocsiból, mi is puszit kapunk a sok mosoly mellé, és persze egy kis kedves szidást, hiszen késtünk. Nagyjából három perce vagyunk ott, de utólag látható, hogy az egész nap hangulata megalapozódott. Egy gyereksereg előtt, mellett, között megyünk fel az emeletre. Már a folyosón a csodaszép rajzok, festmények vesznek körül minket, aztán leülünk a Nagyműhelyben – minden ajtóra fel van festve, hogy mi rejlik mögötte –, ahol finom, lekváros süti várt ránk. Történeteket kapunk. Mit csinálnak, mi történik mostanában? Vannak jó hírek, hiszen érkeztek adományok, nyertek pályázaton, de kedden abortusz lesz. Sötétebb történeteket jönnek. Sok. Valamiért, ami igazán megmarad, ami mindegyiket áthatja, az a viszonyulás. Fentről, megvetően nézik őket, vagy együtt élve velük – inkább egymás mellett persze – félve, haraggal. Idézni nem idézek, de vannak ötletek arra, hogy miként lehetne megszabadulni tőlük. Úgy tűnik, hogy megoldást csak Nórika néniék keresnek. Biobrikett, kiskert. Például. És persze az a másféle viszonyulás: emberszámbavétel, szeretet. Kellemesebb témához érve, csillogó szemmel hordják befelé a legújabb csodákat. Táskák. Az ismert, gyönyörű gyermekrajzok hevertek előttünk táskákra hímezve. Ez az új projekt. Valaki megvarrja a táskákat a lányok, asszonyok pedig ráhímezik a gyerekek rajzait. Nem tudom, értik-e. Dolgoznak. És itt most ez túl van az alkotáson.
Mindjárt világosabb lesz, csak ahhoz ki kell mennünk a huszonpár kilométerre lévő zsákfaluba. Előtte kipakoljuk a kocsinkat, mert vittünk ezt-azt. Gondoltam, erről nem beszélek, hiszen nem azért vittük, hiszen nem nagy dolog, hiszen alap. De rájöttem, hogy fontos írni a hogyanról. Bepakoltunk egy raktárba. Ott aztán majd szétválogatják, csomagokat hoznak létre a családoknak. Mert ismerik őket, tudják, kinek mi kell, beosztják. Nem arról van tehát szó, hogy a látogatók lejönnek, hoznak mindenfélét, kiviszik őket a szegény családokhoz, ahol a játékokért, csokiért hálás gyerekek összepuszilgatják őket. Itt szükség van, segítés. És ezt nagyon jó volt látni, mert azon túl, hogy jó helyen van, amit adtunk, jó kezekben is. És csak így van értelme. Zsáktelepülésnek nevezzük azokat a településeket, amelyeket csak egy útirányból lehet megközelíteni, és a településtől tovább út vagy vasút nem vezet, tehát nincs sem átmenő, sem más irányba egyéb forgalma – írja a Wikipédia. Nem mondom, hogy nem így van, de árnyalódott kép. Ugyanis egy zsáktelepülésen is lehet lejjebb és lejjebb kanyarodni. A cigánysorra. És ha már ott vagy, még onnan is van kijjebb. Például, ha egy töredezett, apró kőúton mész egy házhoz, ami nem is a falu végén van, hanem inkább kívül rajta. De ide csak később megyünk. Előbb a művelődési ház piciny szobája jön. Ahol már várnak minket. Asszonyok, lányok, gyerekek. Itt készülnek a táskák, ebben a faluban hímeznek. Ha jól értettem nagyjából a falu tizede foglalatoskodik ezzel, ott, ahol mindössze az egy százaléknak van munkája. De most dolgoznak, és ezért mondtam, hogy ez több, mint alkotás. Mert táskákat készítenek, amik ráadásul szépek. És ezeket majd el fogják adni. A pénzből pedig lesz tartós élelmiszer. Olyan, ami nem adomány, ami nem segély, hanem olyan, amiért megdolgoztak. És ez nagyon fontos. Ehhez ugye az is kell, hogy ezeket a táskákat ne szánalomból vegyék az emberek, de itt valóban minőségi munka folyik, amire persze Nórika néni a garancia. A nő, aki vezeti a munkát (őt alkalmazni is tudták), mesél nekünk. Történeteket. Romaként beszél magukról, ami nagyon furcsa a fülemnek – szerencsére ez csak pár mondatig marad így. Oldódik a légkör, mi is, ők is, kérdezünk, válaszolnak, kérdeznek, válaszolunk. Közben három gyerek játszik körülöttünk. Rajzolnak, ez napocska, az kutya, büszkén mutogatják. Ott van az anyjuk is. Nem idős. A régi, hatalmas kályha szinte túlfűti a szobát, de ezt valószínűleg csak én érzem így, nekik öröm a meleg. Ritka. Megjön egy fiú meg egy lány. A lány perfekt németből, tudjuk meg, de azt is, hogy nincs meg a nyolc osztálya. Ahogy sokaknak. Tizennyolc-húsz évesek két-három osztállyal. Ezzel is kell majd kezdeni valamit. Talán lesz rá program. Egyébként zsúfolásig van könyvvel a szoba, ráadásul jó könyvekkel. Adományok. Erre is van terv. Meséket olvasni a gyerekeknek, népszerűsíteni, tanítani, gyakorolni az olvasást. Ki kell dolgozni. Emberek kellenek hozzá. Önkéntesek. Leszünk. Tényleg jót beszélgetünk, érdekesen, értelmesen. Volt ott egy kisfiú, utólag tudtam meg, hogy szakemberek szerint visszamaradott, nem elég kommunikatív, ha jól értettem. Nem éreztem. Persze nem vagyok szakember… Búcsúzunk. Most jön majd az apró kőút. Igazából leírhatatlan, ami fogad. A házban hidegebb van, mint kint. Mondanám, hogy kosz, rendetlenség, de ezek nem ide való szavak. Olyanokat meg persze nem találok. Tény: így élni nem lehet. Aztán tessék. Megyünk tovább. Útba ejtjük a lányt, akire kedden komoly megpróbáltatás vár. Mosolyog ő is, megöleli Nórika nénit, arrébb mennek. Meghitten. Mindenfelől gyerekek kerülnek elő, és nagy beleéléssel szerelik az autónkat. Egyébként végiggurulva az utcán mindenhol integetnek, úgy tűnik, örülnek nekünk. Eleinte tartottam ettől, mert ezek itt valódi életek, ez nem egy állatkert – talán érthető mire gondolok. Aztán megértettem, hogy itt már régen más a kontextus. Gyakran és sokan járnak arra, és már felépült a bizalom. Tudják, hogy, akiket Nórika néni hoz, azok jót akarnak. Nekik lehet örülni. Megyünk vissza a központba. Beszélgetünk, ajánlkozunk. Hogy miben tudnánk segíteni. Mert szeretnénk. És most ennek a közlését sem kell félreérteni. Azért írom le, hogy számon lehessen kérni. Mindenkit felhatalmazok erre. Napról napra ülepszik bennem a látogatás, de nem akar arra a szintre jutni, hogy be tudjam fejezni ezt a szöveget.
Látogatás Berettyóújfalun és Toldon, 2012 március 9.