Rákos Dániel Oszkár: „Barátságosabbá tudjuk tenni a tanulást és a világot is”

Interjú Hemrik Lászlóval

Hemrik László múzeumpedagógust, a Ludwig Múzeum Múzeumpedagógiai Osztályának vezetőjét annak a kutatásnak a keretében kerestük meg, amely a magyar múzeumpedagógia aktuális helyzetét elemzi. A beszélgetés olyan témákat jár körül, mint az iskola és a múzeumi nevelő munka szükségszerű együttműködése – különös tekintettel a life long learning eszméjére –, a múzeumpedagógiában rejlő lehetőségek a társadalmi integráció előmozdítása terén, valamint a múzeumpedagógusok közösségének bemutatása. Az interjút Rákos Dániel Oszkár készítette.

Hogyan váltál múzeumpedagógussá?

Pedagógus vagyok, magyar-népművelés szakon végeztem. Általános iskolában tanítottam, majd dolgoztam egy ipari iskolában is. Később váltottam, a Ludwig Múzeumhoz kerültem. Múzeumpedagógussá a múzeumban váltam, a megváltozott környezethez szabva korábbi pedagógiai tapasztalataimat.

A múzeumpedagógia irányában mi táplálja ezt a hivatástudatot, ami a tanári pályán ezek szerint hiányzott belőled?

Nekem volt hivatástudatom, nem a gyerekekkel volt a gond, hanem azokkal a keretekkel, amelyek az iskolában voltak. Egy múzeumi kollektíva esetében mások a viszonyok, máshogy szerveződik az élet, mint egy tantestületben. Ezért a pedagógiai tevékenység is sokkal nagyobb kedvvel és ambícióval végezhető, összehasonlítva egy állami iskola tanári közösségével, amelyet legtöbbször a fásultság jellemez, az állandó panaszáradat, miközben a megoldásra kevés az ambíció. A múzeum sokkal szabadabb.

A múzeumpedagógusok közössége – ez a nagy tantestület – milyen emberekből áll össze? Pedagógiai célkitűzéseiket, végzettségüket tekintve?

Sokkal színesebb közösség ez, mint egy tantestület, mert múzeumpedagógussá sokféle kolléga vált az elmúlt évek során: vannak iskolai pedagógusok, vannak múzeumi szakemberek, könyvtáros, muzeológus, történész, művész… Én az ezredfordulón kezdtem el foglalkozni múzeumpedagógiával. Az akkori erőviszonyokhoz képest nagy változás, hogy ma már vannak fiatalok, akik tudatosan készülnek erre a pályára, mert érzékelik, hogy a múzeumpedagógiai tevékenységnek van relevanciája, jó perspektívának számít.

A korszellem is ezt diktálja: az országos múzeumok küldetésébe beépült, hogy a múzeumi gyűjteményeket kommunikálni, interpretálni kell, akár pedagógiai módszerekkel is. Ez az igény egyúttal megteremtett egy kínálatot is a felsőoktatásban, magam is 2000-ben talán a második évfolyam hallgatójaként végeztem az ELTE PPK által indított múzeumpedagógiai szakon. Nem sokkal később oktatóként is bekapcsolódtam a képzésbe, a hallgatóknak igyekszem a kortárs művészeti múzeumpedagógiai tapasztalataimat átadni. Fontos megjegyezni azt is, hogy ma már nem csak ez az egyedüli intézmény, amely múzeumpedagógiai képzéssel foglalkozik. S nem csak képzik a múzeumpedagógusokat, hanem egyre több helyen fontosnak tartják, hogy a már múzeumpedagógusként működő kollégákat továbbképezzék, tapasztalataikat szélesítsék, tanfolyamok, workshopok, konferenciák keretében. Ennek a legfontosabb helyszíne a Szentendrén működő Múzeumi Oktatási és Képzési Központ, ahol szervezetten nagyon intenzív, komoly, barátságos, az EU támogatásának köszönhetően ingyenes tanfolyamokat szerveznek.

Hogyan fogalmaznád meg a célodat múzeumpedagógusként?

Azt gondolom, hogy a Ludwig Múzeumban a múzeumpedagógia nagyon széles spektrumon megvalósuló pedagógiai tevékenység. Egyrészről nagyon fontos számunkra, hogy minden múzeumba látogatót, ha igényli, elérjünk és segítsünk a kortárs művészet izgalmas, de sok esetben bonyolult, elvont világának megértésében. Másrészről nagyon fontos számunkra, hogy minél több lehetséges látogatónak minél szélesebb csoportját szólítsuk meg. Ami azt jelenti, hogy a legkisebbektől a legidősebb korosztályig igyekszünk testre szabott programot kínálni. Ezt azért tartjuk fontosnak, mert a Ludwig Múzeum gyűjteménye és kiállításai elsősorban egy nagyon jól körülhatárolható, viszonylag szűk réteget szólítanak meg: a múzeum kommunikációs osztálya által készített felmérés szerint elsősorban 25-33 év közötti, jellemzően fővárosi, jellemzően értelmiségi látogatóink vannak. A múzeumpedagógiai osztályon mi azt gondoljuk, hogy ezt a képzeletbeli ollót minél szélesebbre kell tárni, nekünk azt kell elérnünk, hogy mind többek megértsék: ez a művészet sokkal érdekesebb és sokkal több emberhez képes szólni, mint ez a nagyon behatárolt társadalmi csoport.

És miképpen lehet megszólítani azokat, akik potenciális látogatói a múzeumnak?

Azt gondolom, hogy van néhány szép vállalkozásunk, amelyek igazoljk, hogy mi tényleg nagyobb merítésre törekszünk. A Raiffaisen busz-projekttel megvalósult, hogy a Ludwig Múzeum házhoz megy, ezzel nagyon sok fiatal számára megteremtve azt a lehetőséget, hogy sokszor nemcsak a múzeumba, de egyáltalán a fővárosba is eljussanak. Nekik klasszikus múzeumpedagógiai programokat kínálunk, beszélgetünk a kiállításainkról. A buszos projektjeink a legnagyobb eredményeink.

De más utakon is törekszünk a hátrányos helyzetű, valamint a fogyatékkal élő fiatalok megszólítására. Mögöttük általában jellemzően erős szervezetek vannak, jó érdekérvényesítők. Ezek a szervezetek részben szakmai segítséget nyújtanak, részben biztosítják, hogy csoportok kerüljenek ide: siketek, gyengénlátók, megértésben akadályozottak és kerekesszékesek. Ez nagy kihívás, izgalmas társadalmi feladat is ugyanakkor. Nemcsak kultúraközvetítés van, hanem egyáltalán csoportok integrációjának segítése.  Ha egy vak ember itt egy izgalmas programmal találkozik, ő nagyobb bizalommal fog fordulni a többségi társadalom felé.

Ezenkívül nagyon jó kapcsolatom van egy kőbányai hátrányos helyzetűek beilleszkedését segítő iskola igazgatóval, akik megkerestek azzal, hogy megpályáztak egy biztonságos iskola programot. A program a Tolerancia címet kapta. Az iskola a Wesley Alapítvány része. Egy nagyon komoly programot visznek végig, hogy nehéz sorsú gyerekeiket lehetőleg minél tovább bent tartsák az oktatásban, tartalmat nyújtsanak nekik, képezzék őket. Ebben egészen elképesztő sikereket érnek el.

Mi az, amit a múzeumpedagógia tud nyújtani ezeknek a gyerekeknek, mi az, ami az integrációban segít? Mi a célja ennek a programnak?

Ezek a gyerekek jellemzően nagyon szörnyű családi háttérből érkeznek. Az ő számukra maga a környezet különös esztétikája, szokatlan méretei, tisztasága, játékai egy nagyon komoly élmény. Volt egy osztály, akik egy éven keresztül minden héten jöttek hozzám, nem voltak egyszerű esetek, de velük a munka sokkal hatékonyabb volt, pedig ugyanazt csináltam gyakorlatilag, mint máskor a többi osztállyal. Nem kellett a kézműves technikák alapjait, az eszközhasználatot magyaráznom például.  Ez ennek a sikernek egy igazolása. Valamint aki részt vett egy ilyen programon, nyilván megismert engem, a szóhasználatomat, a logikámat, vagy a kortárs művészet logikáját.

De a társadalom peremére szorult felnőtt csoportokat is meg kívánunk szólítani. 2010 egyik további feladata az lesz, hogy kopogtatunk a ferencvárosi, józsefvárosi vagy csepeli munkaügyi központ ajtaján, hogy van egy ötletünk: egy beszélgetés teával, tárlatvezetéssel, kézműves foglalkozással, amire várunk tíz főt. Szervezze meg, mi fogadjuk! Akik így részt vesznek múzeumi programokon, talán könnyebben fognak tudni integrálódni. Az, hogy velem beszél, eljön az új közegbe, nem a kocsmába megy aznap… Nem ettől kell várni a csodát, de ilyen egyszerű dolgokban kell gondolkodni.

Kutatások egyelőre nincsenek, magabiztos kijelentéseket nem tehetünk arra nézve, hogy pedagógiánk sorsfordító folyamatokat indít el, de nagyon pozitív a visszajelzés, mind az iskolák, mind a közönség oldaláról. Óriási az igény a múzeumi kommunikációra. Azt gondoljuk, hogy a múzeum egy nagyon progresszív helyszíne a kultúrának, egyre nagyobb tömegeket mozgat meg. Ez bizonyosan pozitív tendenciákat indíthat el, és sokakat mozgathat meg a társadalomban.

Az iskolai oktatás és a múzeumpedagógia milyen viszonyban áll egymással? Ezeknek nyilvánvalóan egymásra kellene épülniük. Mennyire egészítik ki egymást a gyakorlatban?

Ennek a történetnek minden résztvevője elmondja, akár iskolában, akár múzeumban dolgozik, akár művész, hogy nem kap elég teret a mai magyar oktatási rendszerben a múzeum. Vannak ugyan utalások a tantervben, de tény, hogy nincs elég idő arra, hogy egy mélyre ható, esetünkben a kortárs művészetet is érintő múzeumi oktatás jöjjön létre. Ebben a helyzetben dolgozom én egy kortárs művészeti múzeumban, a felelősség tehát komoly ránk nézve. Olyan dolgokat kell mutatni, elmesélni, és pozitív tartalmakat, üzeneteket kibontani ezekből a jelenségekből, melyeket máshol nem kapunk meg. De úgy tűnik, igény is van rá, jó példa erre a nagyon sikeres kortárs művészeti szabadegyetem projektünk – ahogy a címében is szerepel: ami a tananyagból kimaradt –  amit az eredeti gimnazista célcsoporton kívül sokkal szélesebb korosztály látogatott: a nyugdíjasok és egyetemisták mellett érzékelhető, hogy vannak olyan úriemberek, hölgyek is, akik munka után jönnek ide…

Ugyanakkor az iskola és a múzeum világának hatékony együttműködése nagyon fontos eleme a társadalom kulturális állapotának, fejlettségének. Ha valamiről tanulunk, annál nincs hitelesebb, mint hogy azt a valamit, azt a tárgyat – elvont és konkrét értelemben is – közvetlen közelből szemléljem meg. Az e-learning, az elektronikus média segítségével is komoly tudás szerezhető meg, el lehet jutni komoly szakmai sikerekig, de egyáltalán az embernek jó érzés, hogy az, amivel foglalkozik, egyszerűen tárgyiasul, és ott lesz az objektum is a tanulás folyamatában.

A legnagyobb érzés, amikor egy olyan kolléga vagy kolléganő hozza el az osztályát, aki ismer engem, tudja, mi várható, és esetleg az órát már szerencsésen előkészíti: egy-két dolgot megmutat a múzeumról, a térről, felmutat egy-két műtárgyat, akkor nagyon erős az élmény mindannyiunk számára. Nekem is van kisgyerekem: egy gyereknek sok esetben nagyon elvont, amit tanulnak, és a szemléltetés sokszor elmarad.

Az iskola sok mindent előkészít, és az a jó, ha már ott odafigyelnek arra, hogy a gyerek fedezze föl a világot, hogy építsenek a gyerek közreműködésére. Ha idejönnek a múzeumba, én ehhez próbálok segítséget nyújtani, hogy megerősítsünk folyamatokat. Nyilván nem tudjuk pótolni azt, amit az iskola megtanít, de barátságosabbá tudjuk tenni a tanulást és a világot is.

Egyre népszerűbb múzeumpedagógiai gyakorlat a múzeumi óra…

Erre is vannak jó példák: Németországban kimondottan divatos, hogy múzeumba kihelyezett nyelvórákat tartanak. Nem is a nyelvtani problémákat érdemes körbejárni, inkább a szóhasználat tanulását segíthetik a szituációs játékok, ha múzeumi környezetben képekről, műtárgyakról kell beszélni. Nyilván ez az adott múzeumnak teljesen jó, mert a gyűjtemény, a kiállítás anyaga értelmeződik, ha egy kicsit megcsavartan is. Ez a benyomás, a műtárgyak közvetlen megjelenése, tudjuk, hogy mennyire fontos a tanulásban, mennyire mélyíthet egy bizonyos ismeretet, legyen az nyelv, vagy bármilyen terület.

A Ludwig Múzeum is szívesen segíti az iskola munkáját adottságaival, ha az iskola egy speciálisan kibontandó témát egy új helyszínen akar adaptálni. Legfrissebb példa erre egy matematikaóra-sorozat, melyet egy pályázat keretében valósítottunk meg. Két iskolából ötödik osztályok jönnek hozzánk hat alkalommal: csak matek, csak geometria, szorosan kapcsolódva a tananyaghoz. Három elemet határoztam meg, amikor ezt összeállítottam: a geometria, a kortárs művészet és lehetőleg a hétköznapi helyzetekben való értelmezés. A kortárs művészeteken keresztül keressük a formákat, alakzatokat. Bizonyos alapelveket igyekszem valamennyi múzeumi foglalkozás során érvényre juttatni: több interakció legyen, minél több kereső feladat legyen, minél több játék legyen. Tehát múzeumpedagógiai foglalkozáson vesznek részt, de nem szórakozzuk el a dolgot. Néven nevezzük a homorú szöget, tisztázzuk a fogalmakat. Én arra figyelek, hogy több eszközt vigyünk be. Olyan dolgokat csinálok, amiket egyébként meg lehetne csinálni egy iskolában is, de a múzeum adottságaival ezek kivitelezése evidensebb, mint osztálytermi környezetben. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy ez a művészeti közeg, a képek, a szobrok, a modellek, makettek ott élni kezdenek, és elkezdenek beszélni a matematikáról, ha nyitottak vagyunk rá. A végén mindig alkotunk is valamit, amit hazavihetnek, sokszor tényleg olyat, ami jól néz ki, és a matekteremben is ki lehet rakni.

A legutóbbi szögekről szóló óra alkalma úgy nézett ki, hogy körbeültünk, kezükbe adtam a hátuk mögött egy-egy szöget úgy, hogy ki kellett találni, hogy mi az, s aztán kezdtük az órát. Nyilván ez egy szójáték, de a végén egy olyan munkát csináltak a gyerekek, hogy minden csoport habosított kartonba szurkált szögeket, és azok között színes madzagokat, fonalakat húzgálhattak, lehetőleg absztrakt formában, ami sok-sok szöget rajzol fel. Ezek végül elég mutatós tárgyak lettek. Ez rámutat arra is, hogy a művészet is ezeket a formákat használja. Sokszor a művészettel szemben is problémát jelent, hogy nem találják a létező valóság és művészet közötti szálakat, pedig ezek megvannak. A matematikának is sokszor ez a problémája, pedig csak a jó példák hiányoznak sok esetben.

Mit tud nyújtani a múzeum pedagógiai szempontból egy felnőtt csoportnak?

Rendszeresen vannak interaktív tárlatvezetések, az infomediátorok állandó jelleggel segítik a felnőttek tájékozódását. A szabadegyetem éppen most ért véget, de vannak további tervek a folytatásra, további beszélgetős programokra, melyek kimondottan felnőtteknek szólnak majd. Korábban volt egy sikeres példa Is-is randevú néven, melynek során kortárs művészeket hívtunk meg, akik a saját műveikről beszélgettek a programon résztvevőkkel. Ezen kívül ősz óta szervezünk programokat nyugdíjasok számára Tea jó társaságban címmel. Ezeken az alkalmakon beszélgetünk egy könnyed, általam felépített, nagyon egyszerű gondolatmenet kapcsán, melynek célja egyrészről az, hogy megmutassuk, miről szól a kortárs művészet: mindig erről a világról, amiben benne vagyunk. Egyre magabiztosabbá válnak így a kortárs művészettel való gondolkodásban, és van, mikor ezek nagyon tartalmas beszélgetések. Az öregeket nem kell leírni, megszólításuk fontos, be kell vonni őket a társadalomba, szüksége van a társadalomnak rájuk.

A bécsi MuMoK-ban (a bécsi Ludwig Múzeumban) olyan programot szerveznek, hogy nyugdíjasoknak és a legkisebbeknek egyszerre szól: együtt vannak, kézbe vehetik a kisgyereket, és ezzel a különleges és nagyon emberi helyzettel teremtenek egy olyan szituációt, ami alkalmas lehet a múzeumi kínálat befogadására mind szélesebb körök számára. Mi is úgy döntöttünk, hogy szerdára rakjuk a teákat, mert szerdán van a legkisebbekhez szóló programunk is, a LumiMini. Itt igazából nem is a legkisebbekhez szólunk, hanem az anyához. Nagyon kedvezményes áron bemehetnek a kiállító térbe, ott fogadja az infomediátor az anyukát, a gyereknek már lerakott egy kis szőnyeget egy barátságos tárggyal, ami lefoglalja 20-25 percre. Addig tud beszélgetni az anyuka, ki tud szakadni a gyereknevelésből, adunk neki egy élményt egy napra, lehet, hogy egy hétre és még nem is feltétlenül felületesen.

Szó esett már a pedagógusok képzéséről, továbbképzéséről is. A Ludwig Múzeum milyen programokkal szólítja meg a pedagógusokat?

Közel harminc Ped.kedd programot tartottam már, amelynek alcíme: Művészetpedagógiai műhely.  Mindig egy aktuális kiállítást mutat be egyetemi hallgatóknak, pedagógusoknak annak művészetpedagógiai, múzeumpedagógiai hátterével, ez egy igen fontos munka. Angliában szokás a Modern Tate-ben, hogy felkészítik a tanárokat, milyen programokat tartsanak a saját osztályuknak a múzeumban. Nem közvetlen múzeumpedagógia zajlik, hanem felkészítik a tanárokat, akik a saját osztályuknak fogják megtartani a foglalkozásokat. Itt még nem tart a magyar múzeumi világ, de ez egy lehetséges út.

Egyébként most nagyon komoly pályázati élet van. Kicsit félünk is, hogy ez egyszer kimerül. Nagyon jó kezdeményezéseket támogatnak. Sok esetben ez arról szól, hogy kapcsolatokat kell kiépíteni pedagógusokkal. Nyilván egyfelől építünk a már meglévő kapcsolatokra, de a pályázatok gyakran előírják, hogy vidéki közönségnek, hátrányos helyzetűeknek szóljon, szóval új kapcsolatokat kell kiépíteni. Hatékony, értelmes munka akkor van, ha a két fél között, a két pedagógus között bizalom van, jó kapcsolat, ismerik egymást.