A digitális bennszülöttek evakuációja

Borsodi Csilla Noémi írása

Azt is tudjuk, hogy a korai iskolaelhagyás oka jellemzően a kedvezőtlen tanulói közérzet és az, ha nem érzik az iskolát motiválónak, életszerűnek a diákok, tehát erre hatványozottan kellene odafigyelni, és a pedagógusoknak ez irányban fejlődni, megújulni.

Korábban – az elmúlt legalább 12 évben – egyre inkább evidenssé vált, hogy a digitális kultúra életünk része, ezért egyre inkább azonosulnia kell azzal a mindennapi gyakorlattól fokozatosan elszakadó iskolának. A tény, hogy a világ dinamikus fejlődését az iskolai élet technikai-módszertani-tartalmi fejlődése nem követi kellő tempóban, nem járul hozzá a korai elhagyás mértékének mérsékléséhez. A diákok gyakorlatorientált oktatásra vágynak, más ingerek vonzzák őket, mint az iskola és a zöld, krétás, majd fehér, filctollas tábla. Egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy a diákok, akiket Prensky után egyre gyakrabban neveztünk „digitális bennszülötteknek”, egyre inkább életközeli tapasztalatokat nyerjenek az intézményes nevelésben, olyanokat, melyben kulcsszerephez jut a digitális kultúra. E témában azóta számtalan nemzetközi és hazai kutatás született, számtalan innováció alapját is képezte, nem véletlen akár csak maga a digitáliskultúra-oktatás, hisz számukra ezen eszközök léte evidencia, annak használata alapvető mindenhol, így teljesen természetes, hogy az iskolában is. Korábban ezen az alapon került kidolgozásra – egyebek mellett – a Komplex alapprogram Digitális alprogramja is. Azt is tudjuk, hogy a korai iskolaelhagyás oka jellemzően a kedvezőtlen tanulói közérzet és az, ha nem érzik az iskolát motiválónak, életszerűnek a diákok, tehát erre hatványozottan kellene odafigyelni, és a pedagógusoknak ez irányban fejlődni, megújulni. El is indult többek között a gamification és egyéb hasonló módszerek.

Mindezek ismeretében igen elgondolkodtató az a napokban felröppent hír, miszerint az iskolákban – egyéb teljesen logikus és valóban nem iskolába való tárgy mellett – az okostelefont és egyéb digitális eszközt le kell (!!!) adni a diákoknak erre kijelölt személy(ek)nek és ezen eszközöket csupán a munkanap (tanítási nap) végén kaphatják vissza. Ez teljesen reális lett volna mondjuk 1995-ben. Ekkor még nem volt okostelefon, de 1-2 újgazdag családnál volt laptop, ami miatt esetleg félhettek az iskolai élet résztvevői, hogy kiélezi a társadalmi különbségeket. Logikus lett volna 2010-ben, még – fogjuk rá – 2015-ben is, amikor szintén csak keveseknek volt okoseszközük, és szintén a tanulók közti különbséget élezte volna ki. Sőt, bizonyos keretek közt még 2024-ben, azaz ma is….

A probléma, hogy az iskolákban a telefonokat nem opcionálisan lehet leadni, hanem kötelezően, és a tanár esetlegesen beszámolni tartozik valaki felé, hogy tanórai célra használják, azért van a diáknál. A diák a tanítási nap elején átadná, és annak végén vehetné át az eszköz(ei)t. Igen. Lehetséges, hogy ez az általános iskola alsó tagozatában – azok körében, akik tényleg jobb, ha nem a digitális eszközökkel foglalkoznak, hanem abban nőnek fel, hogy első a személyes kommunikáció, és az iskolának a digitalizációtól mentes arcát ismerik meg először – valóban hasznos. Nem tudhatjuk, nem került kipróbálásra. (Erre volt egykor az OFI. Ha történt valamiféle innováció, azt célirányosan az arra kijelölt szerv tesztelte, és fokozatosan, évek alatt vezette be az intézményes nevelés felmenő rendszerében. A szeptemberben történő ugrásszerű bevezetésnek ilyen előzményei nincsenek.) Tegyük fel, alsó tagozatban tehát úgy-ahogy rendben van.

A probléma nem itt kezdődik. Talán még nem is általános iskolában, hanem a 16 év felettiek, illetve fiatal felnőttek körében, akik gimnáziumba, szakképzésre, érettségi utáni szakképzésre járnak. Egy felnőtt ember, aki ha nem az iskolában van, hanem esetleg érettségi után elhelyezkedik, már hivatali laptoppal járhat dolgozni… A számítógép, illetve digitális eszközhasználat tehát helyrajzi kérdés? Ez abból kifolyólag ellentmondásos e cikk szerzője szerint, hogy ha az iskola célja a tanulás megszerettetése és valamilyen szinten maga az élet – hisz egyfajta életközösség, tanulóközösség, mely az élethosszig tartó tanulás igényét is felébreszteni hivatott –, miért távolít el attól a világtól, amibe épp bevezetni igyekszik? Ennyit a korai iskolaelhagyás elleni küzdelemről… Ha valaki választhat, hogy a munkahelyén 10 osztállyal dolgozhat adatrögzítőként, saját laptoppal, miért is menne az iskolába, ahol rendőrt hívnak rá, ha nem adja oda akár több százezer forintot érő laptopját, táblagépét, okostelefonját.

Olyan is előadódhat – jelen írás szerzője évekkel korábban szakképzésben dolgozott, ahol több 18-22 év közötti fiatal tanult –, hogy a fiatal távol lakik az iskolától, más településről utazik, esetleg éjjel dolgozik árufeltöltőként, és fáradtan esik be, vagy épp az iskolából sietne dolgozni, ezért minden perc számít. Néznie kell a telefont, hogy a tömegközlekedést valós időben követve elérje a távolsági buszt, hogy ne késsen a munkahelyéről vagy épp idejében hazaérjen az éjszakai rakodás előtt még aludni egy kicsit, netán tanulni is… Ha lemarad 2 perccel, az esetében akár 2 órát is jelenthet, ami gyakran igen sokat számít.

Gyakori jelenség továbbá, hogy a fiatal felnőttek korán családot alapítanak, majd „lemorzsolódnak”. Szerencsére e folyamat nem végleges, visszatérnek az iskolába, és a gyermekre a nagyszülő vigyáz. Emlékszem, jómagam is több efféle életmódot élő tanulót segítettem (egy-egy 20-22 fős osztályból 5-8 ilyen tanuló volt). A fiatal szülő (általában anya) aggódik, és szereti tudni, mi van a gyermekkel. Hazatelefonál akár óránként… Nem megnyugtató, hogy reggel le kell adnia a telefont, és majd este megtudja, mi van a gyermekével. Olyan is lehetséges, hogy a kistelepülésről bejáró fiatal felnőtt az, aki bevásárol családjának a nagyvárosban. Célirányosan úgy kell elindulnia, hogy a vásárlást hazafelé menet el tudja intézni, és még a távolsági buszt is elérje (utána esetleg tudjon menni dolgozni)… Ha 15 órakor megkapja a telefonját, amely szép lassan frissít, és fél óra múlva meg is jönnek az üzenetek, az nem biztos, hogy elég.

Ez csupán néhány probléma a gyakorlatba ültethetőség kapcsán. Ide tartozik az a kérdés is, hogy kinek kell leadni, milyen garancia van arra, hogy visszakapja – és igencsak aránytalan, ágyúval verébre történő lövöldözésnek tűnik, hogy rendőr veheti el tőle, sőt a táskáját is átkutathatják, nincs-e mobiltelefon a fiatalnál. Lehet, ez még 1995-ben kevésbé váltott volna ki ellenérzést a fiatalokban, szülőkben, pedagógusokban, mikor még félelem és tudatlanság övezte a digitális kultúrát. A kezdeti félelmet azonban mindig a fokozatos elfogadás követi. Na, de szó sincs ilyesmiről, hisz megéltük 2020-at, az iskolabezárásokat, amikor a jelenlét nélküli oktatás jegyében hirtelen az informatika lett a „legjobb”, talán „egyetlen, igazi barátunk” a bezártságban. Tegnap a „barátunk” volt, ma az „ellenségünk”? Emellett milyen „rejtett tantervet” sugall mindez a fiataloknak, (Hisz jól tudjuk, az iskolában a rejtett, nem szándékolt elemek gyakran erőteljesebb hatást gyakorolnak, mint a direkt, tudatos módszerek.) ha az egyik nap természetes dologtól hirtelen félni kell, mint a tűztől, és ami egyik nap munkaeszköz, azt holnap rendőrökkel vetethetik el. Így biztosan nem a következetes személyiség kialakulásához járulunk hozzá.

Emellett összemossák a kisgyerekeket a fiatal felnőttekkel, akik az életük elmúlt 10-12-14 évét úgy élték, hogy számukra evidens volt: a laptop vagy táblagép a táskájukban lapul. Bármikor elérhetők, ha pl. állásra szeretnének jelentkezni, azt azonnal, a hirdetés megjelenését követően megtehetik. Több fiatal felnőtt ugyanis diákévei alatt állást keres, és jelentős hátrányba kerülhet akkor, ha napközben nem tudja felvenni a telefont, ha behívják állásinterjúra. Mire a telefont megkapja, az állást akár már el is nyerhette más.

Jelen feltételek mellett az iskola gyakorlatilag ellehetetleníti a fiatalok álláskeresését, sok esetben jelentős mértékben rontja időkezelésüket. Nem veszi figyelembe, hogy a fiatalok számára annyira evidensek ezek az eszközök, mint egy pénztárca vagy egy golyóstoll. Napi eszközük.

Arról nem is beszélve, ha valóban nem vonható senki felelősségre az eszközök eltűnése esetén. Azon eszközök (iPhone-ok, Macbookok), melyekért a diákok akár két évig dolgoztak, spóroltak. Hátrányos helyzetű családból származó fiataloknál lehetséges, hogy ők az egyedüli kenyérkeresők (ösztöndíj, gyakorlati helyről kapott jövedelem, diákmunka révén) és eddigi életük munkája elvész: ki kárpótolja őket anyagilag, és milyen jogorvoslatra számíthatnak? Minden nap kockáztatnak, minden nap rizikót hordoz magában (többszáz tanulóval együtt beadják az „értékmegőrzőbe” a tárgyaikat), minden nappal nagyobb az esélye, hogy egyszer megtörténik a baj. Ennek elkerülésére viszont nem tehet az egyén semmit, hisz tárgyainak „értékmegőrzőbe” helyezése nem az ő döntése, de a kötelessége: ha nem teszi, akkor gyakorlatilag „bűnözőként” kezelhetik.

Emellett ellentmondásos, hogy ma már kulcskompetencia a digitális tudás, az iskola pedig ebből szinte vonuljon ki? Elméleti digitáliskultúra-tanulás legyen? Vagy a pedagógus igazolja, hogy miért is van a diáknál a laptop? Esetleg csak digitális kultúra órákon lehet nála, és a többi tantárgy pedagógusainak óráin nem? Nem fog a pedagógusok közt konfliktust okozni, hogy az egyikük óráit amiatt szeretik jobban a diákok, mert náluk lehet IKT-eszköz, és a másikuknál nem? Ha meg mindenkinél van, ugyanott vagyunk, mint eddig, annyi különbséggel, hogy a pedagógus úgy érzi, ő valami „bűnös dolog” cinkosa, hisz „megengedi” a tiltott tárgy használatát. Ha egy egész kollektíva tesz így, akkor ez egy renitens kollektíva?

Mindezek fényében jelentős visszalépés lenne, hogy mindenkinek, aki intézményes nevelésben vesz részt, 7-22 éves korig be kelljen adni minden digitális eszközét. Esetleg érdemes lenne megfontolni valamiféle korrekciót. Pl.  csak 16 éves kor (a tankötelezettségi kor vége) alatt vagy 18 éves kor (a nagykorúság) alatt legyen érvényes az új rend. Esetleg – mivel gyakran több, nem azonos naptári korú gyermek tanul egy osztályban – évfolyamhoz kötni, pl. 11. évfolyamtól vagy az érettségi évétől nem érinti a fiatalokat e tiltás. Ugyanis ezek híján a diákok úgy érezhetik, az iskola indokolatlanul és aránytalanul fosztja meg őket jogaiktól.

További lehetőség, hogy ha (amint arra korábban utaltam) esetlegesen értékmegőrzés lenne ennek a célja, úgy mindenkinek lehet saját szekrénye, melyben e tárgyakat őrzi és tanórára veheti elő. Ez akár minden korosztály esetén reális, és ily módon teljes mértékben korrekt, csak éppen eddig a kommunikációba csúszott hiba. Úgy vélem továbbá, hogy amennyiben ez nem értékmegőrző, tehát egyfajta kibővített ruhatári funkció lenne (nem tűnik annak, hisz a könyvtárba sem jön a rendőr, ha felvisszük a táskánkat), hanem egy vagy több személy felelne a megvalósulásért, akkor milyen módon garantálná(k), hogy mindenki ugyanazt az eszközt kapja vissza, ugyanolyan állapotban. Esetleg minden reggel átadás-átvételi elismervényt, listát írnának az eszközökről? Ahol több száz tanuló van, hány órával tanítás előtt kellene sorba állni, hogy leadják az eszközöket és regisztrálják is azokat (gondolom, eleinte papíralapon, és később létezne erre valamilyen informatikai alapú nyilvántartás is), majd a tárgyak délutáni felvétele is órákat vehet igénybe. A repülőtérhez hasonlóan képzelem el, mikor a bőröndöket adják be, majd veszik fel. (Az sem mindig kerül átadásra, és olyan is van, hogy az utas már hazaér, és a bőrönd még a szálláshelyre sem ért oda.)

Mindezen gondolatok keringtek e cikk szerzőjében, aki úgy véli, a rendelkezés bevezetése esetén érdemes lenne mérlegelni, pontosítani. Elképzelhető, hogy lennének előnyei (pl. nyugdíjas katonák számára álláshely biztosítása, mint egyfajta kárpótlás, esetleg az általános iskola alsó tagozatában – mint erre már utaltam), de sajnos sok olyan szituáció is van, melyben hátrányos lehet, és igen sok körülötte az ambivalencia, melyeket érdemes lenne átgondolni.