A szívás mint tanterv

Mann Dániel írása

Mert közben, aminek igazán a mesterei leszünk, és ami kiverhetetlenül bennünk marad, előbb gyerekként, aztán felnőttként, az maga a szívás.

„Parancsoljatok magatoknak, az áldóját!” – mondja Kengyel tanár úr a kamaszodó Tutajosnak és Bütyöknek a Téli berek elején. Fekete István az első részben (Tüskevár) részletezett karakterének ebben a regényben mindösszesen két mondatot ad, talán ezért is horpadnak be körülötte a bekezdések. Parancsolni magamnak. Kettészed. Pont úgy, ahogy Sartre kommentálja Descartes „gondolkodom, tehát vagyok”-ját, miszerint a tudat, ami végzi ezt a gondolkodást, nem azonos azzal a tudattal, ami szemléli ezt a gondolkodást, és megállapítja, hogy „vagyok”. Parancsolni magamnak. Ülök a mályvacukor előtt, és nem eszem meg, mert tudom, hogy ha most kibírom, akkor később kettőt kapok. Akkor később jó lesz. Jobbak lesznek a jegyeim, kisebb eséllyel hízom el, sikeresebb leszek, jobb lesz az életem, kész. Ha önuralom van, minden van. Ez ilyen, hogy most egy kicsit, hát, nem annyira jó, de fegyelem, türelem és majd jó fog lenni. Annyira. Elérem, amit akarok. Így készül a siker, így leszek én high achiever. Most nem, hanem később lesz jó.

És aztán megszületnek a gyerekeink, és mintha a „parancs” és a „jó” oldaláról is lenne valami árulásféle.

Először is, amíg gyerek a gyerek, addig azért hadd parancsoljak neki én, meg fogadjon szót, és maradjon nyugton, mert nagyon bonyolult lenne, ha nem így lenne. Rendetlenség lenne. Én is kaptam méterrúddal fizikaórán, aztán mégis egész normális ember lett belőlem, naugye. Közben ezzel a módszeres szófogadtatással éppen arra készítettük fel, hogy szófogadásban legyen nagyon jó. Hogy igényelje az iránymutatást, a saját életének felelőssége ne az ő vállán legyen. Jól teljesítsen – parancsra. Mások parancsára. Hiszen ezt az együttműködést ismerjük. Aztán majd egyszer ő is parancsolhat másoknak. Ha ügyes. És szerencsés. Mint Karinthy a búgócsigára, meredünk a jó jegyekre, a sportteljesítményekre, a gazdagságra, és arra, ami feltételezésünk szerint ezekhez kell, miközben a gyerek a ki tudja, milyen szükségleteivel egy szobával arrébb ordít – vagy éppen magában, belül –, aztán elhallgat. És csak zavartan lesünk, ha ő mással akarna játszani, máshogy, és bele sem gondolunk, hogy neki mennyire másmilyen élete lesz, és hogy mennyire kell majd hozzá az ő önmagához viszonyulása, és az abban való jártasság. Az erős iskolakell, meg a jó jegyek, az a biztos.

Az óvoda végétől bonyolódni kezd a dolog, egyre több a csücsülj le, maradj nyugton, bírd ki, radírozd ki, csináld újra, tanuld ezt meg. Szívjál, kicsikém. Ne kérdezd, miért, még nem értheted, majd később megérted. Én is azt csináltam, aztán most már értem. És majd Te is meg fogod. Aztán majd elfelejted azt, amit most tanulsz, de a lényeg megmarad. A lényeg. Mert közben, aminek igazán a mesterei leszünk, és ami kiverhetetlenül bennünk marad, előbb gyerekként, aztán felnőttként, az maga a szívás. Később sem tesszük fel a kérdést, hogy miért, mert hát nem érthetjük. Küzdünk és bízva bízunk, vagy ha átitat bennünket a keresztény kultúrkörrel járó alanyi bűntudat, akkor csak egyetértően vezeklünk. Emlékszem, nagyanyám húga a Vajda Péter utcai evangélikus templom takarítása közben milyen bársonyosan tudta értésemre adni, hogy velem bizony gondok vannak. Már onnantól, hogy emberként vagyok. Lesznek is. Az iskolában, mint felnőtt, mint férj. Szenvedés ez az egész. És ha így van, akkor legalább legyen valami eredménye. Hadd szublimáljam szívóösztönöm. Legyek sikeres. Bírjam a strapát, viseljem el. Aztán megboldogulok. Vajon van-e nyelv, ahol ilyen piszokul kódolódik a reménytelenség kultúrája? Az amerikaiak legalább kergetik (pursuit of happiness). A jó tehát az, hogy az elkerülhetetlen szenvedésünk közben nagy teljesítményt adunk le az életünkben. Ez a siker maximuma.

És akkor itt a második árulás, hogy voltaképpen mire megy ki ez az egész, mi is az a jó. A Sapiensvégén azt piszkálgatja Harari, hogy vajon sikeres fajnak tekinthető-e az ember? Mert bizonyos szempontból az 1 milliárd sertés vagy a 20 milliárd baromfi is az. Vagy számít a boldogságunk is, amiről elég keveset tudunk. Egyszóval, örülünk-e, Vincent?

Azért írom most ezt, mert szerintem nem. Nem tanuljuk meg, hogy is kell örülni, kiegyensúlyozottnak lenni, mert más számít. És nem tudatosítjuk, hogy mivel fizetünk végül felnőttként az elért eredményeinkért. Például:

• a folyamatos nyomás alatt nem bátorít semmi bennünket az önmagunkról való gondolkodásra (majd később kell elkezdeni),
• pláne nem figyelgethetjük magunkat, miközben gondolkodunk (nincs rá időnk),
• a kérdések, miértek feltevése elmarad (úgysincs válasz),
• nem tanulunk meg bánni a saját szabadságunkkal, a másiké is inkább összezavar (ugyanaz a bonyolultság, aminek szülőként sem járunk a végére),
• és végül már nem is tartjuk olyan sokra a szabadságot, mi sem ismerjük rendesen.

Pedig tudjuk, hogy a vezényszóra cselekvő ember teljesítménye messze elmarad az önszántából tevékenyétől. David Orr foglalta összetalán a legszebben, hogy miért érdemes a gyerekek szívatásán elgondolkodnunk:

Az a helyzet, hogy a világnak nem kell több sikeres ember. De hatalmas szüksége van békéltetőkre, gyógyítókra, helyreállítókra, mesélőkre és mindenféle szeretni tudó lényre. Olyan emberekre, akik jól és a helyükön vannak. Olyanokra, akikben van morális bátorság és hajlandóak csatlakozni a harchoz egy lakható és humánus világért. És ezeknek a minőségeknek bizony kevés közük van ahhoz, amit ma sikernek tekintünk.

Meddig tart hát az utamon az akarat és az erő egészségben, és honnantól hajt a kollektív siker fenntarthatatlan tévútjára? Szempont-e, hogy jól legyek, tartozom-e a derűmmel pozitív jelenlétemmel a környezetemnek? És végül lehet-e, hogy annak a társaságában éreznénk magunkat jobban, aki leszakítva a pillanat virágát mosolyogva kapja be azt az egy darab mályvacukrot?

Azt, hogy mit jelent a mi európai békétlen elmevezéreltségünk (szemben a keletiek lélekvezérelt békésségével), én is Indonéziában észleltem először. Hogy van az az állapot, amikor az ember csak úgy jól van. Egyfajta tettek nélküli létezésben. Nézni is jó, tényleg. Nekem talán már késő, az én megbillentségem és nyughatatlanságom már kitart, amíg élek. De talán van beavatkozási pont, méghozzá éppen a megbillentésnél, tehát amikor a ránk bízottak életében az öröm/nélkülözés arányait állítgatjuk tanárként, szülőként, vezetőként. Tegyük hát lehetővé másoknak – és mi se féljünk – a sok szívás közt fújni is egyet-egyet.