Ahol a színeket életre hívják

Juhász Rebeka írása

De ez az iskola más, itt partnerség, egyenlő kapcsolat és bánásmód van felnőtt és fiatal, diák, gyerek között. Nem akarják a gyerekek helyett tudni a tutit, okosabbnak és mindentudóbbnak lenni. Sőt, abban hisznek, hogy ki tudná jobban mire van szüksége, és mi a jó egy gyereknek, mint ő maga?

Akkor is szerencsésnek éreztem magam, és most is, hogy 2025 márciusában, egy csütörtöki napon beleshettem a tatai Színes Iskola világába (a Magyar Pedagógiai Társaság Gyermekvédők Korczak Közössége delegációjával). Orientációs mentorként – ez a munkám a TaNext Iskolában – hatalmas tapasztalat meglátni egy, a mi elveinkhez nagyon hasonló hiteles működést. Megnyugtatott ez az „egy alomból valók vagyunk” érzés, nekem további erőt adott az ottani pedagógusok-szakemberek őszinte elhivatottsága, motivációt szereztem a gyerekek valódi nyitottságából, szeretetéből. 

A legminimálisabb információkon kívül teljesen tudatosan nem ástam magam bele abba, hogy milyen is a Színes Iskola, kik ők, mi a szándékuk, programjuk. Egyrészt szeretek saját tapasztalatból merítkezni és hagyni, hogy a totális valóság morzsáit magam szedjem fel a földről. Így a Tata felé tartó vonaton külön örültem, hogy más témában beszélgethettem útitársaimmal egy ízeset, vagy a kedvenc könyvemet olvastam sémáról és kötődésről. Fantasztikus tájon haladtam keresztül a kíváncsiság zakatoló érzésével.

A vonatról leszállva egy kellemes tavaszi sétát követően egy valóban színes iskola előtt álltam, a legszebb hangot hallva a napsütésben: gazdag gyereknevetést. Én magam őszintén szólva sokra tartom a zajos, hangos, valódi gyermeket, aki még mer hangosan nevetni, szeretni, kérdezni, akár nemet mondani. Intézményünkben, az Arany Iránytű orientációs programjában, a kilencedik évfolyamon sokszor ennek a teljes vagy részleges elvesztésével érkeznek a diákok, az iskolás éveik rossz tapasztalata, csalódottsága, ebből fakadó bizalmatlansága azt a védekezési módszert hozza magával, hogy „jobb ha láthatatlan leszek és csöndben maradok”. Felemelő és reményt adó érzés volt látni, milyenek is valóban a gyerekek a szomorú állapotuk előtt. Hogy ezek a károk és állapotok ne következzenek be vagy legalább mérséklődjenek, óvoda, általános iskola és gimnázium is rendelkezésre áll az ide járó gyerekeknek.

Erről is mesélt nekünk egy tanteremre még véletlenül sem hasonlító szobában idősb Elekes Mihály pszichológus, aki az iskola 32 évvel ezelőtti alapítója, egyben szakmai vezetője. Először is tisztázta azt, hogy nagyon tudatosan van kialakítva úgy a terem, hogy az inkább egy meghitt, barátságos nappalira hasonlítson, ugyanis itt nem csak szakmai megbeszéléseket tartanak, de ide érkeznek azok a gyerekek is, akik szeretnék egy mélyebb beszélgetés alkalmával megosztani örömüket és bánatukat is. A teremben a nagy példakép és Mester, Carl Rogers, illetve a terem névadója, a jeles amerikai kreativitáskutató, E. P. Torrance arcképe.

Fontos, hogy a gyerekek minél hosszabb ideig legyenek egy közösségben, ez az öröm mellett a közös fejlődés malmára is hajtja a vizet, így akár óvodától az érettségi bizonyítvány megszerzéséig együtt járhatják be az utat. Ez segíti a közös teherviselést, a biztonságos tér és érzelmi biztonság megteremtését és alkalmazhatóságát, amit aztán magukkal vihetnek a felnőtt életbe is (ezt nevezik a szakmában komprehenzivitásnak, nem véletlen, hogy évekkel ezelőtt Loránd Ferenc megbízásából Nahalka István is járt erre „háztűznézőben”).

Ahogy hallgattuk a pátriárka korú Mestert, nem győztünk bólogatni. Nekem az a tapasztalatom, hogy vészesen eltávolodtunk a törzsi közös gondolkodástól és életformától egy nem organikus létezésben, s ennek a fájdalomnak a nyomait fedezhetjük fel magunkban és a fiatalokban is. Helyette, talán nem feltétlenül rossz szándékból, de tekintélyelvű pedagógiába szorítjuk a gyerekeket abban a legszebb és legérzékenyebb időszakban, amikor a legszabadabbak lehetnének. 

De ez az iskola más, itt partnerség, egyenlő kapcsolat és bánásmód van felnőtt és fiatal, diák, gyerek között. Nem akarják a gyerekek helyett tudni a tutit, okosabbnak és mindentudóbbnak lenni. Sőt, abban hisznek, hogy ki tudná jobban mire van szüksége, és mi a jó egy gyereknek, mint ő maga? Lássuk meg, mennyit tanulhatunk tőlük. Ennek egy a titka: ne akarjuk, hogy csendben legyenek. Nem is kell ehhez magázódni vagy egyenbólogatni.

A program során a látogatók szabadon választhattak, melyik évfolyam melyik órájára lépnek be, és vesznek részt akár az óra menetében. Voltak társak, akik a 11. évfolyam történelemórájának váltak aktív részeseivé, beszélgetőtársakká, mások matekórán jártak, míg én a második osztályosokat választottam, ahol ha szeretnék is a teljes csöndet, akkor is nehezen lehetne kivitelezhető – valljuk be. Milyen szerencse, hogy itt nem szeretné senki! Helyette van zsivaj, kíváncsiság, fáradhatatlan energia. Nem is emlékeztem, hogy a játéknak illata van, a két tanító érezhetően szíve minden szeretetével, jóságával alkalmazkodik a gyerekek pillanatról pillanatra alakuló érdeklődéséhez.

Teljesen egyetértek azzal a gondolattal, hogy az általános iskola alsó osztályainak inkább kellene óvodára hasonlítania, mint az iskolarendszerre, ahol rögtön erősek a követelmények.

Az egyenlőség, partnerség jegyében a gyerekek egy vidám „sziával” és „hellóval” köszöntenek bennünket. Belépünk a terembe, ahol minden színes, organikus és a legfontosabb: egy igazi otthon, gyermekszínű, gyermekközpontú bázis, egy olyan biztonságos megtartó tér, ahol akár lehet papírmaséból gyúrt bolygó száz is a földön, matrica a padon – ha valami ilyesmi a felkínált feladat, tevékenység. Ami a legfontosabb tapasztalat volt számomra, hogy egyértelműen magukénak érzik a teret, kedves lényükből áradt a nyugodtság („itt mi vagyunk otthon”), ugyanakkor érezhető volt, hogy a felnőttek iránt nyitottak, kíváncsiak, szerencsére nem tört meg a bizalom. 

A feladat az aznapi „bogaras projekt” dokumentálása írásos-rajzos formában. Nem volt megadva semmilyen támpont, még az sem, hogy mit kell konkrétan írni vagy rajzolni, úgy lehetett csinálni, ahogy a gyermek jónak érezte, és azt, amit magával vitt a projektből. Voltak akik egyedül, mások csoportosan, párban, énekelve, ülve, állva, rohangálva, beszélgetve készítették a mesterműveket, de senkin egy percig nem éreztem, hogy ne lenne kedve csinálni, ehhez csupán az kellett, hogy megkapják ezt a szabadságot. Mindenkinek másképp lehet jó tanulni, dolgozni, nem alkalmazhatunk egy módszert mindenkire. A tanító nénik kedvesen jelzik, hogy kíváncsiak az elkészült munkára, üljenek körbe és beszélgessenek róluk. Többen nem fejezték be a rajzot, az aggódásnak, szégyennek semmi nyoma. Orsi néni azt kérdezi, sikerült befejezned? Mikor szeretnéd befejezni? Szükséged van valamire, hogy befejezd? Van olyan gyermek, aki azt mondta: még ma, holnap, szerintem így már jó, és van aki be sem ült a körbe, mert annyira belefelejtkezett a rajzolásba. Egyikből sem csináltak problémát. Valahogy minden annyira egyszerű, szelíd és természetes.

Kicsit önző voltam: a további osztályok és tanórai látogatás helyett azt választottam, hogy a gyerekekkel töltöm a maradék időm, csak úgy lazulunk, játszunk, éppen ami jön. Azt gondoltam saját diák tapasztalatomból, hogy bár biztosan izgalmas lehet itt minden óra, a valóság a szünetekben rejtezik. Mikor az előző osztály elment ebédelni, velük tartottam az udvari padokhoz, ahol friss levegőn és napfényben fogyasztották el ízletes szilvalevesüket. Eldobtam az amúgy is kényelmetlen felnőttségem, és megkérdeztem, hogy „leülhetek mellétek?”

A világ legtermészetesebb jóváhagyását kaptam csupa cuki foghiányos mosollyal.

– Persze!

– Képzeld, tudod mit fogok délután csinálni?

Ennyi, csupán ennyi nyitottság és partnerség elég volt, hogy megtisztelő bizalmukba fogadjanak. Majd kedves történetmesélések kezdődtek, mintha mindig is ismertük volna egymást, így lettünk mi fél óra ismeretség alatt barátok, három másodikos és egy harmincéves nő. Ebédjük után meghívtak a titkos helyükre. Mire odaértem, farönkből kanapét készítettek nekem, és elmagyarázták, hogy a nagy kövek az otthon falai, mert ez egy közös otthon. Eszembe jutott, mennyi hasonlót játszottunk alsóban egy azóta is kedves barátnőmmel, mi régészek voltunk, a botok pedig dinócsontok. Megható pillanat volt a felismerés, hogy amiről azt hittem, örökre eltűnt, egy perc alatt visszakaptam (így most is végtelen hálám nektek, gyerekek).

A meghívásomnak azért volt ám másféle célja is. A farönkön ücsörögtem, mikor hirtelen körbe álltak a másodikosok, új barátaim, és azt mondták nagyon kedves, de határozott hangon: „Most mondj el mindent, amit tudsz a divatról és a szépségről!”. Meglepett. Inkább nekik kellett volna számomra tanácsot adni. Beszélgettünk fülbevalókról, hogy milyen fontos a hajbalzsam, és hogy mindenki anyukája nagyon szeret sminkelni. Később már filozofikusabb vizekre eveztünk. 

– Segítsek arrébb rakni a farönköt? – kérdeztem

– Igen, te már felnőtt vagy.

– Nem tudom, néha nem vagyok biztos benne, szerinted mitől vagyok az?

– Erősebb vagy, mint én.

– Ez egyáltalán nem biztos.

– Okosabb vagy, mint én.

– Ezt meg konkrétan tudom, hogy nem igaz.

– Miért, nem vagy olyan jó természetismeretből, Rebeka?

– Hát abból nem, te viszont igen, akkor most ki a felnőtt kettőnk közül?

– Szerintem az, aki mindig húzogatja a harisnyáját.

– Azok a nők – vágta rá a másik kislány.

– A lányoknak vannak néha sajátos megküzdéseik – mondtam.

– Igen. Például tudom, hogy az anyáknak néha nagyon nehéz.

Milyen bölcsek a gyermekek igaz? Képesek a megértésre, a megbocsátásra, az egyediség elfogadására. Talán nem ismer mindenki, aki most olvas – van pár piercing az arcomon, nekem ez egyfajta önkifejezés. Tetszik, semmi több. A gyerekek egy pillanatra sem éreztették velem, hogy fura kívülálló lennék, vagy hogy ne lennék jó ember.

Az egyik legfontosabb élményem, hogy láttam gyerekeket gyerekeknek lenni, gyerekként viselkedni egy iskola falai között. Ez számomra reményteli érzés. A személyközpontú oktatás talán időszerűbb és fontosabb mint valaha. Ha vigyázunk a gyermek és felnőtt közötti törékeny bizalomra, olyan felnőtteket engedhetünk a nagyvilágba, akik képesek ideálisan kötődni, bízni, hinni.