Lencse Máté: Csak a szél – Fliegauf Bence filmjéről

Amikor kijöttem a moziból, dühös voltam. Nem beszéltem senkivel a filmről közvetlenül a vetítés után – amúgy sem szokásom –, de most különösen problémásnak éreztem ezt. Úgy láttam, hogy a közönségnek általában tetszett, és azoknak is, akikkel együtt mentünk el megnézni. Ez is nagyon dühített: nem igaz, hogy ők nem látják, hogy… Aztán inkább hazamentem, és írtam pár jegyzetet, majd félreraktam. Tudtam, hogy írni akarok róla, de azt is, hogy nem érdemes rögtön, abban a lelkiállapotban. Most újra elővettem a jegyzeteket, de semmit sem változott a véleményem.

Amúgy sem hiszek az objektivitásban, de most különösen fontosnak gondolom hangsúlyozni, hogy alább az én (nagyon) személyes véleményem olvasható a filmről.

Miután Berlinben levetítették a filmet, és jöttek a hírek, hogy sikere van, hogy komolyan esélyes akár az Arany Medvére is, én is izgalommal vártam a díjátadót. Ezüst, sebaj, a Zsűri Nagydíja is komoly dolog – nem mellesleg még két díjat kapott Berlinben: Amnesty International Film Prize, Peace Film Award. Aztán a hazai bemutató. Valahogy nem kavart igazán nagy port, semmilyen tekintetben. Nem olvastam sem áradozásokat, sem lehúzásokat. Azt gondoltam, hogy egy ilyen filmnek meg kellene mozdítania az embereket, akár ilyen, akár olyan irányba, szóval nem igazán értettem. Végül jött a hír, hogy az egyik moziban vetítik az egyetlen 35-ös kópiáját a filmnek. Menjünk.

Tehát érdekelt a fesztiválsikere, a körülötte lévő viszonylagos csend és a témaválasztása miatt. Utóbbit kettő szempontból lehet nézni. Tisztelendő, hogy felvállal egy ilyen fontos, de nehéz témát, vagy megvádolhatjuk a szerzőt, hogy csupán a várható díjakért forgatta le. Utóbbit nem is feltételeztem, és utólag, csalódottan sem gondolom, hogy így lenne. Mondjuk, ez nem igazán számít.

Amikor kijöttem a moziból, dühös voltam. Nem beszéltem senkivel a filmről közvetlenül a vetítés után – amúgy sem szokásom –, de most különösen problémásnak éreztem ezt. Úgy láttam, hogy a közönségnek általában tetszett, és azoknak is, akikkel együtt mentünk el megnézni. Ez is nagyon dühített: nem igaz, hogy ők nem látják, hogy… Aztán inkább hazamentem, és írtam pár jegyzetet, majd félreraktam. Tudtam, hogy írni akarok róla, de azt is, hogy nem érdemes rögtön, abban a lelkiállapotban. Most újra elővettem a jegyzeteket, de semmit sem változott a véleményem.

Elnézést a hosszas bevezetőért, de szükségesnek tűnik. Sokat gondolkodtam azon, hogy ha írok is róla, annak vajon mennyire kell, mennyire szabad közönség elé kerülnie. Nem kellene-e azzal megelégednünk, hogy valaki csinált egy filmet a cigánygyilkosságokról? Minek kötekedni? Aztán rájöttem arra, hogy nem, mert ez a film rossz, nem tesz hozzá semmit a témához, nem hozza közelebb az emberekhez, nem indít párbeszédeket. Egy kedves barátom megkérdezte, amikor végül kifakadtam neki, hogy akkor azt gondolom-e, hogy kár, hogy elkészült a film? Kicsit gondolkodtam, vagány lett volna egyből rávágni, hogy igen, de a kérdés azért ennél összetettebb. Abban biztos vagyok, hogy lehetett volna jobb filmet készíteni, sőt, kellett is volna, sőt, Fliegauf tudott is volna, de amíg nem káros, addig nincs gond. Csak erről nem vagyok meggyőződve.

Kezdem talán azzal, hogy miért gondolom rossznak ezt a filmet. 86 percbe egészen egyszerűen nem fér bele három főszereplő. Markáns, jellemző jeleneteket kapunk mindenkiről, néhány skicc, értsük, kik is ők. Sokkal közelebb kerülhettünk volna bármelyikükhöz, ha a másik kettőt kicsit háttérbe tolja a film. Ahhoz, amit én vártam, a fiú napjának a bemutatása állt a legközelebb: képekből, hangulatokból épült szinte az egész. Egy nap iskola nélkül, látszólagos semmittevés, igazából pedig hatalmas utak bejárása minden szempontból. Érthető, hogy az alkotók szerettek volna élni azzal a feszültségkeltő elemmel, hogy nem tudjuk, mit is csinál egész nap, ugyanakkor a bunkerépítés hangsúlyosabb lehetett volna, mint a film egyik fontos motívuma. Erre akkor lett volna idő, ha nem kell a másik két szereplő a sztereotípiák puffogtatásához – de erről majd később.

A film képi világát sem értettem meg. Szándékában dokumentaristának gondolom, ami egyrészt lejárt lemez, másrészt nem sikerült jól. Odáig, hogy kézi kamera, rendben van, bár egy buszra felszállva egy kicsit lehetne tompítani a remegésen, legalább a néző ne szédüljön, attól még éreznénk, hogy ott vagyunk velük. Sőt, igazából csak akkor éreznénk úgy, hiszen filmen csalni kell, hogy valóságnak tűnjön. De tényleg, a kézi kamera még rendben, de mire az a sok életlen kép, szándékosan túlhúzott fókusz, miért nézünk másodpercekig üres, rosszul komponált képeket? Vagy miért kell a kamerának a lábost követni a kerti csaphoz úgy, hogy azt végig természetellenesen kelljen tartani, hogy a képben maradjon? Persze könnyen találhatnánk válaszokat, csak nem érdemes. Ezek remek példák arra, hogy az alkotók túlságosan előtérbe tolták magukat, miközben éppen az ellenkezője volt a céljuk.

A film a család egy napját mutatja be. Felkelnek, elmennek a dolgukra, kinek mi, aztán hazamennek, lefekszenek. Nehéz dolgot vállalt Fliegauf azzal, hogy egy olyan filmben szeretett volna feszültséget teremteni, aminek mindenki ismeri a végét (itthon legalábbis). A trailer alapján ez tökéletesen sikerült: a sűrített képek, a kiragadott hangulatok és az amúgy remek zene megtették hatásukat. A teljes filmre azonban ebből szinte semmi nem maradt. Felhígult és elkopott. Túlságosan kizökkentik a nézőt a kötelezően elhelyezett sablonok, érthetetlen jelenetek. 

Rengeteg minden azért került be a filmbe, mert az egy kutatómunka során bekerült egy jegyzetfüzetbe, mint az életük jellemzői. Vagy innen-onnan összeszedett hírekből. Vagy egyszerű, közkeletű sztereotípiákból. Csak néhány példa. Egyszer csak előkerül egy uzsorás. Fenyeget, úgy beszél mintha leckét mondana, mintha az egész jelenet funkciója a néző informálása lenne erről-arról. Sajnos az is volt. Vagy, amikor a lány az apjával skype-ol. Ki látott már ennyire rövid és üres beszélgetést, miközben a jelenet arról szól, hogy a lány retteg, az apán pedig a tehetetlen dühöt kellene látnunk, hogy a távolból nem tudja megvédeni a családját. Nem mellesleg nagyon hiányoznak egymásnak. Ehelyett annyit kapunk, hogy a kicsit meghízott lányáról a terhességet feltételezi, hiszen tudjuk, a cigányoknál ebben a korban ez már mindennapos. Annak sem igazán tudom, hogy mi volt a funkciója, hogy rákeres a cigánygyilkosságokra, és képeket nézeget. A lányt egyébként nem is olyan burkoltan lopással is megvádolják az iskolában, hiszen cigány: vagy ő volt, vagy tudja, hogy ki tette közülük. Aztán azt is tudjuk róluk, hogy büdösek – hiszen ez oly régóta kedves, megszokott káromkodásunk is –, úgyhogy ventillátort kell feléjük fordítani, hogy meg tudjunk maradni a szobában. Ugyan. Ezeknek semmi helye egy ilyen filmben. Ahogy azt sem ilyen vázlatosan kellene megmutatni, hogy a rasszizmus fordítva is működik: egy robosztus, erőszakos férfi támad neki az utcán egy járókelőnek, mert az ferdén nézett a haverjára, nyilván mert az cigány. Erről, ha már szóba kerül, kicsit többet lehetett volna beszélni. Ha egy film olyasmitől beszél, olyan módon, amit egy hétköznapi párbeszéd is meghalad, akkor az nagyon, de nagyon kevés. 

És végül a legnagyobb gondom. Bemutatunk egy családot, ahol az anya két helyen melózik, a kislány iskolába jár, gyógyszert vált ki a szomszédnak, vigyáz a gyerekére, a kisfiú pedig bunkert épít a családjának, hogy legyen hová menekülni. Megszeretteti őket – hozzáteszem, hogy a fentiekben leírtak miatt ezt én csak szándéknak tekintem, mert nem nagyon sikerült –, megmutatja, mennyire ki akarnak törni a szegénységből, és hogy ezért tesznek is, stb. Szóval ez egy nagyon-nagyon szimpatikus család. És a végén mégis megölik őket. És ez felháborító. És persze szívbemarkoló. Így viszont – persze nem szándékosan – a film annak a rendőrnek a véleményén osztozik, aki azért sajnálkozik, mert dolgos cigányokat ölnek meg. Pedig itt nem ezen kell felháborodni. Hanem, hogy embereket azért ölnek meg, mert beleszülettek valamibe, mert más színű a bőrük, mert máshogy beszélnek. Vagy azért, mert néhány hozzájuk hasonló leütött, kirabolt engem vagy egy ismerősömet, vagy csak ismerek valakit, aki ismer valakit, akit. Vagy pusztán azért, mert hogy ők nem magyarok és pont. Szóval, ha valaki valamilyen számomra érthetetlen okból hezitált, hogy elítélje-e ezeket a gyilkosságokat, a filmet megnézve úgy fog felállni, hogy igen, a rendes családokat nem kellett volna megölni. És ez hiba.

Ezek persze csak az én elvárásaim egy filmmel szemben, és a Csak a szél valahogy egyiknek sem felelt meg. Ettől még elérheti célját – mondjuk, az sajnos alig látszik, hogy mi lehetett –, de én kétlem. Szóval, hogy végre a kérdésre is válaszoljak, valahogy mégis azt gondolom, hogy kár. Így nagyon nagy kár, hogy elkészült ez a film.