Diktátorok pedagógiája
Fóti Péter írása
A diktátorok vagy egymás után jönnek, vagy hatalmukat demokratikus periódusok után építik ki.
Ilyenkor számukra világos, hogy azok a gyerekek, akikkel jól, emberségesen bánnak, nem lesznek a követőik. Ezért aztán hatalomra jutásuk után az egyik első cselekedetük az szokott lenni, hogy betiltják vagy lehetetlenné teszik azokat a progresszív iskolákat, amelyek a demokratikus periódusban működni kezdtek.
Vannak, akik erre azt mondják, hogy mindez bizonyíték arra, hogy azokban az országokban erősödik meg a diktatúra iránti igény, ahol sok progresszív iskola működik. Ez az érv azonban hamis, mert azoknak a családoknak és iskoláknak a száma, ahol modern módszereket alkalmaztak a nevelésben és oktatásban, mindig csekély.
A demokratikus időszakokban az oktatási rendszer döntő többsége azoknak a kezében marad, akik tipikus tanárai a korábbi diktatórikus rendszernek. Tanárok, akik nemcsak a progresszív nevelési és oktatási elveket gyűlölik, hanem a demokráciát magát is, beleértve annak liberális és emberjogi elveit. A demokratikus időszakok vezetői a maguk részéről elkövetik azt a döntő hibát, hogy azt gondolják, hogy a politikai rendszert át lehet alakítani anélkül, hogy az oktatási és nevelési rendszert átalakítanák. Nem cserélik le azokat a tanárokat, akik azt tanítják, hogy a régi diktatórikus állam és annak módszerei jobbak az új demokratikus politikai rendszernél. Ezért talál aztán a diktátorok propagandája termékeny talajra az iskolákban.
A régi rend diktatórikus tanárai nagyobb hangsúlyt helyeznek a hitre, mint arra, hogy valakit megtanítsanak kételkedni. Ez részben abból következik, hogy a tekintélyekben hittek, maguk is tekintélyelvűek voltak. A tekintélyelvű nevelés természetes ellentétben áll a kétellyel, mert „tudja”, hogy a kételkedést a tanítvány kiterjesztheti a saját tekintélyelvű nevelőjére is! Egy világban, ami tele van propagandával, ezért a szkepticizmus egy nagyszerű eszköz arra, hogy megőrizzük egészségünket és egyensúlyunkat.
A diktátorok visszatérnek ahhoz a régi rendszerhez, hogy a tanítás tartalma a saját nemzet háborús és politikai vezéreinek dicsőítése legyen. Az egyszerű emberek története kiszorul az iskolai tananyagból, és az ország határain túl élő emberek szerepe arra korlátozódik, hogy a diktátor hadseregének megpróbáltak sikertelenül ellenállni, és aztán megadták magukat a győzteseknek. Nemcsak az egyszerű embereket kell kiszorítani a történelemből, hanem a tudósokat, művészeket is, akik nem dicsőítik a régi és az új diktatórikus rendet.
A történelem tanítása egy demokráciában arra szolgálhat, hogy a fiatalok megismerkedhessenek a civilizáció fejlődésének történetével, annak tévedéseivel és hibáival együtt. A diktátor számára ez nem fontos. Neki a külföldiek csak lesajnált idióták, az igazi hősök pedig a győztes hadvezérek és katonák, közöttük is a diktátor maga a legnagyobb.
A diktátorok történelemtanítása nagy súlyt helyez arra, hogy a gyerekek úgy érezzék, hogy ők egy kiválasztott néphez tartoznak. Az, hogy az emberiség részei is, vagy elő se fordul, vagy csak futólag kerül említésre.
A történelem tanítása meg kell adja a gyerekeknek azt az érzést, hogy ők is részei a széles értelmű világtörténelemnek. Ebben a vonatkozásban, hogy valaki román, arab, vagy portugál, nem jelentős. Ami számít, hogy mindenki emberi lény, aki felelős az emberiségért, nem csupán a maga nemzetének dicsőségéért.
Mindezzel nem akarom mondani, hogy a „saját” történelmet nem kell részletesebben tanítani, mint a világtörténetet, de ennek nem szabadna bombasztikusnak és mások érdemeit és tetteit lebecsülőnek lennie.
Kétségtelen tény, hogy a gyerekeket igényeinknek megfelelően lehet nevelni, lehet őket emberszeretőnek vagy szadistának képezni, toleránsnak vagy intoleránsnak, racionálisnak vagy irracionálisnak, a dolgokat alaposan megvizsgálónak vagy könnyen ítélőnek. Világos, hogy egy demokráciában e felsorolásban elöl állókra lenne szükség, míg a diktátor nevelési rendszere az utóbbiaknak ad elsőbbséget.
Amit ma megélünk az Iszlám Állam kezei által, azt a diktátor a saját országán belül saját állampolgáraival teszi meg. Rendőrei és katonái szadisták, áldozatai ártatlan emberek. Rendőrei és katonái nem ismerik azokat, akikkel szemben erőszakoskodnak. Csak annak van esélye, aki hallgat, vagy csatlakozik az erősekhez és a kíméletlenekhez. Hiába mondjuk ma is sokan, hogy a jó modor, a segítőkészség, a tolerancia nagyobb értékek a civilizációban, mint a nyers erő. Egy diktátor ezt nem így látja.
Válasszunk ki csupán egyetlen tulajdonságot, amelyet a diktátorok igyekeznek támogatni: a gyors ítélőképességet. Ezt a tulajdonságot sokan tekintik erénynek, de valójában gyakran igényelne korrekciót. A diktátorok hajlanak arra, hogy minden dolgot előítéleteik alapján ítéljenek meg, anélkül, hogy a dolgot alaposan megvizsgálnák. Ez igaz a belpolitikában, és ugyanúgy a nemzetközi eseményekkel kapcsolatban is. Ezt a fajta gyors és felületes ítélőképességet az iskola vagy tompíthatja, vagy erősítheti. A diktátorok által vezetett iskola erre az utóbbira helyezi a hangsúlyt. Erre szolgál a katonás nevelés, a gyerekcsoportok közötti versengés erősítése is. A versengés céljai sokszor nevetséges dolgok, mint a jól megkötött cipő vagy a másodpercnyi pontosság. Mindezek erősítik azt, hogy a gyerekek könnyen ítéljenek, gyakran előítéletek alapján. Ugyanez fog vonatkozni a nacionalizmusra, amely gyors ítélkezést jelent, amelynek kedvezményezettje mindig a saját nemzet.
A demokratikus országok nevelésében sokkal nagyobb hangsúly kell kerüljön arra, hogy az iskolák olyan feladatokat adjanak a felnövekvő nemzedéknek, amelynek elvégzése során egymással együtt kell működniük. Az énekkar, a zenekar vagy egy drámaelőadás példák erre. Egy zenekar munkája soha nem célja valakinek a legyőzése. Igaz, a zenekarban, az énekkarban a gyerekeknek át kell adni magukat a karmester vagy a drámatanár vezetésének, de az alárendelődés arra szolgál, hogy közösen elérjenek valamit! Ezek a gyakorlatok indirekt módon segítik azt, hogy a gyerekek ne ítéljenek elhamarkodottan, hogy döntéseik előtt közösen megvizsgálják a helyzetet, és ismeretek és tapasztalatok alapján döntsenek.
Az emberi kegyetlenség és a jóindulat eredete a pedagógiában bonyolult kérdés. Annyi azonban valószínűnek tűnik, hogy olyan felnőtt impulzusok, mint a rombolás és a másik ember lelki és fizikai bántalmazása, mögött súlyos gyerekkori elnyomás, a természetes impulzusok ellehetetlenítése áll. Ha visszagondolunk tapasztalatainkra, akkor láthatjuk, hogy milyen sok gyereket korlátoztak és büntettek. Természetesen nem lehet minden impulzust kiélni hagyni, ha egymással együtt akarunk élni. Mindezzel együtt a nevelés általában sokkal több természetes impulzust tilt, mint arra szükség lenne, és így gyakran alakul ki egy ördögi kör, amit diktátorok esetében is szépen megfigyelhetünk.
Az emberek gyakran élvezik a hatalmat. Közölük azok a felnőttek, akik más emberek felett nem uralkodhatnak, még mindig megtehetik ezt a gyerekekkel kapcsolatban. Ezek a gyerekek azután a maguk részéről a náluk fiatalabbakat terrorizálják, és ahogy felnőnek, ezt minden gyerekre kiterjeszthetik. A tapasztalat szerint nem kételkedhetünk abban, hogy a felnőtt emberek sokkal toleránsabbak és bölcsebbek lennének, ha gyerekkorukban nagyobb megértés venné körül őket. Az egész 20. századra jellemző volt, hogy terjedt annak tudata és gyakorlata, hogy a gyerekekkel humánusan kell bánni. Mindezzel együtt a visszaesések, mint amit a diktatórikus időszakok jelentettek, nem egyedüliek, és akik a gyereknevelés humánus elveit vallják, még ma is kisebbségben vannak.
Sajnos a diktátorok veresége után sem vonja le mindenki a következtetést, hogy a társadalmi változások mindaddig nem lesznek tartósak, amíg azokat nem kíséri alapvető változás a nevelésben és az oktatásban. Ha célunk egy olyan világ, ahol az emberek önmagukról kiegyensúlyozottan gondolkodnak, nem tekintik maguktól idegennek a világ problémáin való megfontolt gondolkodást és cselekvést, képesek nemzetük problémáit racionális megfontolások alá vetni, és általában ésszerűen gondolkodnak, értik és támogatják a demokratikus eljárásokat, szeretnek és tudnak kooperálni, képesek kedvesnek lenni a másik emberhez, tudnak konfliktusokat békésen megoldani, akkor ezeket a dolgokat már az iskolákban is látniuk és gyakorolniuk kell.