Egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy miért nem olvassa el a kötelező irodalmat. Azt mondta, hogy azért, mert az nem fontos. Kérdeztem, hogy szeret-e olvasni, illetve, hogy szokott-e. Az volt a válasza, hogy nagyon szeret olvasni, és hetente átlagban elolvas egy regényt, csak nem azt, amelyiket a tanár úr megkövetel, hanem egy másikat.
Az alábbi interjúelemző dolgozatot eredetileg egy egyetemi óra házi dolgozataként írtam meg, az interjút egy 17 éves fiúval készítettem, azonban a dolgozat írása során felismert helyzet fonáksága arra ösztönzött, hogy kibővítsem az anyagot.
Az alábbiak alapján úgy tűnik, hogy a jelenlegi középszintű oktatásban, még a legjobb iskolákban is voltaképpen egy kontraszelekció működik. Nem csak a deviánsokat marginalizálják (amely eljárás is finoman szólva antipedagógusi, de legalább egy autoriter ésszerűséget követ), hanem a tehetségeseket is, akiknek tehetségük és az ebből adódó lekötöttségük, energia- és figyelem-összpontosításuk folytán nehezebb a sokszor érthetetlenül fenntartott szabályokba betagozódniuk, mint azoknak az osztálytársaiknak, akik esetleg még nem rendelkeznek ambíciókkal. A rendszer – úgy tűnik – egyet ér el; az ambiciózus diákot megbélyegzi, s bár az értelmetlen elven működő társadalmi modellbe nem képes integrálni, amitől ráadásul mindkét félnek rosszabb, még annak a veszélye is fennáll, hogy a már meglévő preferenciáitól megfosztja.
Interjúalanyom kiválasztásának fő szempontja az volt, hogy – a lehetőségekhez mérten – egy olyan, az iskolai normák által deviánsnak bélyegzett diák személyiségét tárjam fel, akiről bebizonyítható, hogy sem lelki, sem pedig szellemi fejlődésében nem találni arra utaló jelet, mely szerint a társadalmi elvárásoknak akár csak a legkisebb mértékben ne tudna megfelelni. Az alábbiakban megfogalmazott szempontok természetesen nem a mai magyarországi középiskolai oktatás kritikáját jelentik, ám ha ennek az olvasatnak a lehetősége mégis benne rejlik a dolgozatban, az csak az elemzés hordalékanyaga, nem pedig a szándéka.
A tanuló egy jó nevű fővárosi középiskolába jár, végzős, 17 éves kamasz fiú. Beszélgetéseink során hamar kiderült, hogy a korosztályánál érettebb. Gondolkodásmódjára jellemző a differenciálás, a fogalmi árnyalás és a szkepszis. Megfigyeltem, hogy ezeken a beszélgetéseken azonnal felvette az alárendelt pozíciót, amelyre mind a testtartás, mind a szabadkozás, olykor még az önvád is utalt. („Nem biztos, hogy igaz, amit mondok” - Vagy ilyen formán: „Biztos hülyeség, de nekem erről az a véleményem, hogy…”) Fogalmi megfeleléskényszeréből adódóan gyakran hiperkorrekciós hibákat vétett, ilyenkor zavarba jött. Érettségéről alighanem az a tény is tanúskodik, hogy barátait nem az osztálytársai közül választja, hanem az érdeklődési körének megfelelő szubkulturális közegből (erre később még kitérek), s innen is szinte kizárólag nálánál idősebb embereket. Osztálytársait, noha ennek hangot nem adott, véleményéből kiderült, lenézi. Feltételezésemmel ellentétben osztálytársai iránt nem haraggal vagy offenzív magatartással viseltetik. Néhányukkal kialakított egy felszínes beszélő viszonyt, hogy ne marginalizálódjon az „osztályközösségben”.
Mielőtt meglátogattam volna a diák óráját, ellentmondásos elképzeléseim voltak róla. Koraérettnek, érzékenynek, enyhén zárkózottnak láttam, a „híresztelések” azonban arról adtak számot, hogy az iskola egyik legkezelhetetlenebb diákja; magaviselete és tanulmányai a kibukás veszélyével fenyegetik. Az órai tapasztalatok valamelyest magyarázatul szolgáltak erre az ellentmondásosságra. Interjúalanyom lázadása nem valós lázadásnak tekintendő: nem bekiabálásokkal vagy egyes diákok szimpátiájáért vívott dominanciaharcban való győzni akarással lehetetleníti el a tanítást, hanem szótlan tagadásával. Interjúalanyom (a továbbiakban: Sziszi) az iskola „legproblémásabb” osztályának egyik „legnehezebb” tanulója, noha látszólag nem tartozik a „rossz diákok” közé. A középső padsorban ül, a 3. padban, s a tanár legnagyobb bosszússágára soha nem figyel. Sziszi minden órán lehajtott fejjel olvas valamit, vagy a következő órára megírandó házi feladattal van elfoglalva, esetleg a padtársával diskurál nagyon halkan (ami ebben az osztályban még a jobb magaviseletű tanulók között is természetes, vagyis egyáltalán nem kirívó). Ha azonban a tanár felszólítja, nem tudja a választ. Zavartalanul bámul a semmibe, és addig vár, amíg a tanár le nem ülteti. Sziszi így lázad. Nem konfrontatívan, „belemenő” magatartással, hanem teljes zárkózottsággal, defenzíven. Számára az iskola – mondta egy alkalommal – olyan, mint a kínvallatás. „De amikor vallatják az embert, csöndben kell maradni, nem szabad megszólalni.”
Többnyire kedélyes fiú. Komoly és kedélyes. A lányok iránt nem érdeklődik túl nagy buzgalommal, vélhetőleg azért, mert főleg a lányok érdeklődnek iránta, Sziszi pedig egyszerűen elfogadja a lányok közeledését. Mindig akad egy-egy lány, aki épp a barátnőjének gondolja magát de ezt nem teheti túl sokáig. Ezen a téren Sziszit leginkább apátia jellemzi.
Jó módú szülők egyszülött gyermeke. Mindkét szülő orvos, bár az apa jelenleg nem praktizál (ennek okát, részleteit nem ismerem). Liberális szellemben nevelték, soha nem támasztottak fiukkal szemben túl nagy vagy irreális követelményeket. Az anyja még erősen leromlott tanulmányi eredményei miatt sem szidalmazza Sziszit. Értelmes szülő-gyerek párbeszédek jellemzik a kommunikációjukat, azonban az sem figyelmen kívül hagyható, hogy az anya liberális gyereknevelése együtt jár egyfajta érzéketlenséggel is. Ez nem egyenértékű a nemtörődömséggel, hanem inkább közönyös a fia dolgait illetően. Sziszi elmondása szerint az édesanyjával nagyon jó a viszonyuk, nem úgy az apjával.
Mint azt már eddigi beszélgetéseink során említettem, anyámmal meglehetősen felhőtlen a kapcsolatom, a tőle kapott kritikát szinte mindig elfogadom, ritkán kerül sor konfliktusokra. Apámhoz ugyanakkor teljesen máshogy viszonyulok. Kb. két éve romolhatott el valami, amit most nem szeretnék részletezni, már a történet terjedelmét tekintve sem. A lényeg, hogy az eddigi tapasztalataim alapján nem tartom túl jó embernek, erről olykor anyám is tanúbizonyságot ad egy-egy beszélgetés során. Ezt a „konfrontációt” eddig úgy oldottam meg, hogy szimplán megpróbáltam a lehető legkevesebbszer kapcsolatba lépni vele, ami kissé furcsa, tekintve azt, hogy a szüleim még együtt élnek. Ezektől függetlenül mindkettőjük támogat a tanulásban, drasztikusan szigorú módszereket sosem használtak, inkább próbálták beindítani bennem a motivációt a tanulás, felsőbb oktatásban való elhelyezkedés aztán később munkalehetőségek keresése iránt.
Visszatérve egy korábbi, eleddig kifejtetlen állításra, amely szerint Sziszi egy érett személyiség volna; fontosnak tartom elmondani, hogy noha az iskolai kötelezettségeknek nem tesz eleget, ellenállása nem csupán kamaszos dacból vagy flegmából táplálkozik. Sziszi ugyanis rendelkezik félig már körvonalazott egzisztenciális elképzeléssel, amelyhez a szabadidős tevékenysége is nagyban kapcsolódik. Ez nem más, mint az elektronikus zene. Ehhez tartozik, hogy rendszeresen részt vesz ún. d’n’b-partikon. Maga is ír és kever zenéket ebben a zenei stílusban, gyűjti az idevonatkozó cikkeket, tanulmányokat, kritikákat. Emellett Fotózással is foglalkozik. Kevés szakmai rálátásommal is bizton állíthatom, hogy a képei nem egyszerűen egy dilettáns szabadidős tevékenységének értéktelen produktumai, hanem sokkal inkább egy kreatív ember szellemi lenyomatai. Saját egzisztenciájáról alkotott elképzelései szerint fotózással, újságírással fog foglalkozni, esetleg ezeket ötvözve valamiként a zenével.
Mindez nem csupán az érettségével kapcsolatban perdöntő; arról is tanúskodik, hogy Sziszit nem lehet, vagy legalábbis nehéz a hagyományos iskolai módszerekkel „megítélni”, szabályokhoz igazítani, mintegy „megmérni”, hiszen a kreatív, alkotó emberekre – ezt bízvást állíthatjuk – más szabályok vonatkoznak, mint az efféle képességgel nem rendelkezőkre. Nem szükséges kitérni arra, hogy az alkotó emberek mai társadalmunkban (ez 19. századi örökség) már eleve magukon viselik a deviánsok, „mások” billogját, az azonban jól látszik, hogy a társadalomnak ez a megkülönböztetése már az iskolában is megmutatkozik. Hipotézisem ugyanis az, hogy Sziszi egy kreatív, alkotó ember, akinek jelenleg sokkal nagyobb feladatokkal kell megküzdenie, mint nemzedéktársainak. Az alkotó ember ugyanis maga alkotja a rá vonatkozó szabályokat is (gyakran ezt másokra is vonatkoztatva), ez pedig a felszínes tekintet számára nem más, mint lázadás, a normák elfogadni nem akarása.
Ezek után meglepődhetnénk azon, hogy Sziszi az irodalomórán sem úgy teljesít, ahogyan azt például egy majdani publicistától elvárhatnánk. Egy alkalommal megkérdeztem tőle, hogy miért nem olvassa el a kötelező irodalmat. Azt mondta, hogy azért, mert az nem fontos. Kérdeztem, hogy szeret-e olvasni, illetve, hogy szokott-e. Az volt a válasza, hogy nagyon szeret olvasni, és hetente átlagban elolvas egy regényt, csak nem azt, amelyiket a tanár úr megkövetel, hanem egy másikat. Elbeszéléséből kiderült, hogy külön szomorúságot jelent a számára, hogy a tanár úrral meglehetősen jó viszonyban voltak tavaly, amikor még járt a fakultációjára, itt ugyanis kötetlenül lehetett beszélgetni azokról a művekről, amelyeket a diákok éppen olvastak.
Intrinzik és extrinzik motivációk
Egy ilyen félig kiforrott személyiséggel kapcsolatban, az iskola relációjában, az tehát a perdöntő, hogy mennyire képes összeegyeztetni a külső és belső motivációit, mennyire képes olyan kompromisszumokat kötni, amelyekre amúgy képtelennek érzi magát. Persze ezen a ponton tisztáznunk kell a fogalmakat, ugyanis látható, hogy Sziszit semmi nem motiválja külsőleg, mert amit nem ő akar megtenni, az csak elvárás lehet. A jelenlegi elvárások egyrészt az iskolai kötelezettségek: házi feladatok megírása, tanulás, felkészülés az órákra, másrészt az otthoni kötelezettségei, amelyeket épp csak egy kicsit nagyobb hajlandósággal végez el, mint az iskolaiakat.
Nem annyira jelentős, nem is erőltetik annyira, de olykor előfordul, hogy cseszegetnek vele, igaz, ilyenkor is kétesélyes még a dolog; vagy megunom és végrehajtom a rám kiszabott feladatot, vagy valami szuper kifogást/alibit keresek magamnak.
A hobbijáról, vagyis arról, amit szeret, a következőképpen nyilatkozott.
Ez a legjelentősebb… hallgatni, keverni, információk/kiadványok után kutakodni, megfogalmazni egy kritikát egyes számokról/mixekről/előadókról, egyszóval minden ami drum and bass… És persze itt van még a fotózás. Ezt a hobbimat az utóbbi időben kicsit elhanyagoltam de a motiváció nem sokat lankadt, szeretek egy bizonyos beállítással, képkivágással úgy alakítani egy adott helyszínt, tárgyat, embert, hogy a képnek ezáltal legyen valami mögöttes értéke is. Vagy szimplán csak kiragadok valamit, ezzel is nyomatékosítva az adott részlet fontosságát. Fontos még ide sorolni a Photoshopot, ugyanis szeretek a képeimbe egy picit virtuálisan belenyúlni. Itt persze nem agyontorzított, szűrőzött fotókra kell gondolni, de egy kis korrigálás sosem árt…
Közöny
Sziszinek - így tűnik - az egyik legérdekesebb jellemvonása: a közönyösség. Nehéz eldönteni pontosan, hogy ez miből táplálkozik, hogy csupán kamaszos dac-e (ezt nem tartom valószínűnek), vagy érzéketlenség/érzelemmentesség, védekezés vagy netán valami egészen más. Ha ehhez a vonásához hozzátesszük, hogy az általa fontosnak tartott kérdésekben érdeklődő, kommunikatív, beszédes, hogy édesanyját szeretettel emlegeti, akkor a látszólagos szenvtelenség inkább egyfajta merengésnek tűnhet. A feltételezett flegmaság helyébe lépő szótlan érzékenységnek plasztikus megmutatására szolgáljon egy részlet az Utas és holdvilágból, hiszen egészen pontosan azt a problémát veti fel, amelyről szólni kívánok:
Nagyon kellemetlen volt egyszer természetrajz órán. Éppen megnyílt mellettem a föld, mikor kihívtak felelni. Én meg se mozdultam, csak ültem tovább a helyemen. A tanár egy ideig még szólongatott, majd mikor látta, hogy nem mozdulok, felkelt, és odajött hozzám. - Mi bajod van? - kérdezte. Persze nem feleltem. Erre egy darabig nézett rám, azután visszament a katedrára, és mást hívott ki felelni. Olyan finom papi lélek volt, hogy nem szólt soha egy szót sem az esetről. […] Egy héttel később a természetrajztanár Szepetneki Jánost hívta ki. Ezt a Szepetneki Jánost, akit ma láttál. Szepetneki legkalandorabb arcát vette magára, és ülve maradt. A tanár erre felkelt, odament Szepetnekihez, és rettenetesen felpofozta.
*
Rövid ismeretségünk természetesen nem elegendő egy bonyolult és intenzív fejlődésben lévő személyiség feltérképezéséhez, az azonban bizton állítható, hogy az iskolai kudarcai, melyek egyrészt fásulttá, érdektelenné teszik, ugyanakkor valamelyest rettegésben is tartják, a lehető legkevésbé sem segítik Sziszi kibontakozását. Amit ez a visszaigazolás eredményezhet, az a torz önkép kialakulása, az önbizalom megingása, holott egy alkotó ember számára az önbizalom az egyik legfontosabb támpont, ami segít a zavartalan fejlődésben. Megkérdeztem Sziszitől, hogy a rajztanárától nem kap-e valamiféle értékelést, reflexiót a fotóira, illetve a zenetanártól a zenéjére. A kérdést annyira abszurdnak találta, hogy kinevetett (illetve ilyen órák már nincsenek 12-edikben).
Álljon itt végezetül egy olyan részlet a beszélgetéseinkből, amely világosan mutatja Sziszi értékrendszerét, értelmességét, s hogy dolgokat helyükön kezeli.
A hobbimat persze mindig is jobban szerettem csinálni (bár… ki nem?), ebből kifolyólag néha éppen ezek miatt maradt el egy-egy dolgozatra való felkészülés, és hát jó néhány házi feladat is. Persze ettől függetlenül átlátom a tanulás fontosságát éppen ezért mindig mérlegeltem az adott szituációban, hogy milyen következménye lehet a készületlenségnek. (Pl. miután sem az orvosi, sem a vegyészi pályák nem vonzottak, és tudtam, hogy az érettségin sem alapkövetelmény a biosz és a kémia, valamint az általános műveltség ezen tárgyakra kinyúló részeinek nincs közös metszete a biogenetika lenyűgöző tanaival és a Pauli-elv rejtelmeivel, ezért megengedtem magamnak azt, hogy egy év végi elégségest produkáljak ezekből a tárgyakból amit kb. havonta 5 perc tanulással simán el lehet érni.)
Ezt az utolsó találkozásunk alkalmával mondta, a beszélgetés vége felé, nevetve. Egy kis idővel később elköszönt, mert sietett haza. Azt mondta, még egy csomó mindent meg akar csinálni az egyik számával, és már tűkön ül, mert a fejében van a koncepció, hogyan nyúl hozzá, hogyan alakítja át, miket akar beletenni, miket akar kihagyni, miket „megeffektezni”, stb. Kellő szenvedéllyel magyarázott, nyoma sem volt a közönyösségnek. Azután tehát elsietett dolgozni. Pedig szombat este volt.
Hozzászólások
hozzászólok
Ki ne ismerné Pukánszky Béla-Németh András: Neveléstörténet című tankönyvét hazánkban azok közül, akik pedagógiát tanultak, tanulnak.
Az 1996-os kiadás Iskolaügy és pedagógia a XX.században fejezetéből idemásolom azt a részt, amely szerintem idevág.
"John Holt ezt írja az "Ahogy a gyermekek buknak" című híres könyvében: "Olyan iskolára van szükség, amelyben minden gyermek a maga módján elégítheti ki kíváncsiságát, fejlesztheti képességeit és tehetségét, követheti érdeklődését, és ahol az őt körülvevő felnőttek és idősebb gyerekek segítségével nyer bepillantást az élet gazdagságába és a variációk sokféleségébe. Röviden az iskolának az intellektuális, művészeti, alkotó- és sporttevékenységek tárházának kell lennie, amelyekből minden gyerek akkor merít, amikor akar."
Az (20. sz-i) oktatáskritika vádjai szerint az iskola lerombolja a tanulók kíváncsiságát, intelligenciáját, originalitását, önálló gondolkodási képességeit, kiöli a tanulás iránti érdeklődésüket, ahelyett, hogy segítené az önálló, belső motívumokkal rendelkező, önértékelésre és "önellenőrzésre képes személyiség kialakulását; a diákokat permanens, infantilis függőségben tartja, mindent elkövet az autonóm személyiség létrejöttének megakadályozására.[...]
Napjainkban - az 1990-es évek második felében - a fejlett és kevésbé fejlett országok többségében (eltekintve az elitiskoláktól, előkelő magániskoláktól) az alsó- és középszintű iskolák többségében (amelyeket változatlanul az államok, önkormányzatok, egyházak tartanak fenn) az oktatás lényegében hagyományos osztályrendszer, hagyományos tanterv és hagyományos értékelés alapján folyik, a reformpedagógia egyre több, a tömegoktatásba beiktatható elemével gazdagítva. Bizonyos fejlett nyugat-európai országokban (pl. Hollandia, Dánia, stb.) azonban a reformpedagógiai és az alternatív pedagógiai elvek és irányzatok az átlagosnál jóval nagyobb mértékben hatják át az állami-önkormányzati iskolák pedagógiai gyakorlatát is."
John Holt idézett könyve / How Children Fail / magyarul 1990-ben jelent meg a Gondolat kiadónál, Iskolai kudarcok címmel.
Eszembe jut még, amit Seymour Papert (matematikus, pszichológus, Massachusetts Institute of Technology) a logo -teknőc- programozási nyelv kitalálója mondott:
"Mi lenne, ha a múlt századból időutazás segítségével sebészorvosok és tanárok érkeznének hozzánk a huszadik századba. Az orvosok nem értenék a mai korszerű orvostudományi módszereket és értetlenül néznék az eszközöket is. A múlt századi tanárok viszont minden további nélkül feltalálnák magukat egy iskolai tanteremben, értenék a nálunk történő folyamatokat, és akár az óra vezetését is képesek lennének átvenni. "
"Az iskolát olyan mesterséges és alacsony hatékonyságú tanulási környezetnek tekintem, amit a társadalom kényszerből hozott létre, miután az informális környezetek bizonyos lényeges területeken elégtelennek bizonyultak."
röviden ennyi jut eszembe
és a szomorú valóság
más - ugyanaz
Ez az írás nagyon tetszik! Talán, mert egy kicsit rólam is szól...
Illetve eszembe jutott róla egy hasonló interjúm - hasonló helyzettel, hasonló élettel. Az ország ezen szegletében sincs máshogy ez... Megfordult a fejemben (és még mindig forog benne), hogy esetleg én is megírom.
Jó volna, ha megírnád. Mi
Jó volna, ha megírnád. Mi szívesen közölnénk...