Három diák, három eset

Buzási Gábor írása

Az alábbiakban három történeten keresztül volt diákjaim esetét szeretném megosztani.

Ezek közül kettő, Péter és Máté esete jó példa arra, hogy mennyire félreértjük néha azokat a szituációkat, amelyeket egyértelműnek gondolunk. Mindkét diák kis híján a rutin keltette előítélet áldozata lett, szerencséjükre és a mi okulásunkra másként hozta a sors.

Fanni története annyiban illeszkedik ide, hogy ez az írás a fenti tévedések nyílt beismerése mellett alapvetően a tehetségről szól. Bizonyos szempontból mindhárom diák tehetségesnek tekinthető, Fanni és Péter minden kétséget kizáróan, amellett, hogy hordozzák a tehetség jegyeit, teljesítményük is látványos és mérhető. De akármilyen meglepő, bizonyos szempontból Máté is a tehetséges kategóriába sorolható, iskolai pályafutása alapján – amelynek során egy perifériára szorult diák státuszából felküzdötte magát az érettségiig, és olyan szakmai végzettséget szerzett, amelyre alkalmatlannak nyilvánították – legalábbis erre lehet következtetni. Az ő esetében viszont rengeteg olyan támogató faktor hiányzott és a mai napig is hiányzik, amelyek Fanni és Péter esetében megvoltak, viszont egyiküknek sem kellett annyi gátló tényezővel szembenézniük, amennyi Máténak kijutott.

Mindhármuk életében nagyon fontos az iskola, ahová véletlenül, vagy akár tudatos döntés alapján kerültek. Fanni esetében az abszolút tudatosság, Péter esetében a kényszer és a véletlen lehetőség, míg Máté történetében a kényszer szülte véletlen szerencse volt a meghatározó. De bárhogyan is történt, megtörtént, és ez a jövőjükre nézve valószínűleg komoly hatással lesz.

Fanni

Eddigi tanári pályafutásom legtermékenyebb és legtanulságosabb szakasza az a tíz év volt, amit a 2005 és 2015 között a Hubay Jenő Alapfokú művészeti iskolában töltöttem. Ekkor már négy éve dolgoztam a Fóti Népművészeti Szakközépiskolában, ahol elnevezésében hasonló, de módszereiben és eredményeiben teljesen más tantárgyakat tanítottam 14-20 év közötti korosztályoknak. Mindezek leírásával érzékeltetni szeretném, hogy ebben az időszakban, mind a korosztályok mind a tantárgyak tekintetében volt már némi tapasztalatom.

A két iskola alapvetően különbözött egymástól Fóton a szakképzésnek megfelelő, a kerettantervben meghatározott tartalmakra épülő oktatás folyt viszonylag magas óraszámban. Ezzel szemben a Hubayban az alapfokú művészeti iskolákra vonatkozó tananyagtartalmakat tanítottuk, sokkal szabadabb felfogásban, azt teljes egészében a gyerekek igényeihez igazítva.

Az iskolák között mégis abban éreztem a legnagyobb különbséget, hogy míg Fótra lényegében „kényszerből”, középiskolai tanulmányi kötelezettségeiknek eleget téve iratkoztak be a tanulók, a Hubayba önként jöttek a diákok. Az itt töltött tíz év alatt nagyon sok jó képességű, érdekes diákkal találkoztam, az egyikük volt Fanni.

Az újpalotai lakótelepen működő Hubay 2006-ban új épületbe költözött, a Zugló közeli Bocskai utcában kapott egy szépen felújított volt gimnáziumi épületet. Így az iskola közelebb került a környék általános iskoláihoz és gimnáziumaihoz, ahonnan a középiskolai korosztályunk nagyon nagy többsége származott. Hirtelen megnőtt az iskolába jelentkező diákok száma. A Hubay a korábbi években is jó hírű művészeti iskolának számított, elsősorban a zenei oktatásáról volt ismert, de az új épületben kialakított műtermek és az órák barátságos hangulata ide vonzotta a környék képzőművészetek iránt érdeklődő kisdiákjait is. Valószínűleg az ő gyors fejlődésüket látva kezdték el ajánlani a szülők egymásnak az iskolát, majd egyszer csak megjelentek azok a gimnazista fiatalok, akik szintén rajzolni, festeni szerettek volna megtanulni.

Fanni 2010 februárjában iratkozott be a képzőművészeti tanszakra, akkor még konkrét cél nélkül. Túl volt már néhány sikeres iskolai rajzversenyen, de nem rajzolt még komolyan természet után, nem nagyon ismerte a különböző technikákat sem, a festéssel is csak rajzórai keretek között találkozott.

A diákok – bár volt órarendjük, csoportbeosztásuk stb. – azokon a napokon jöhettek, és addig maradhattak, amikor és ameddig tudtak vagy akartak. Fanni kezdetben péntek délutánonként 4, majd pár hónappal később szombat délelőtt is újabb 4 órát töltött a műteremben, ami a hét szinte minden napján zsúfolásig megtelt diákokkal. Nem egymagában jött, több iskolatársa (ha jól emlékszem összesen négyen voltak) is beiratkozott ugyanabban az időben. A lányok egyszerre voltak rajzi és festészeti szempontból kissé iskolázatlanok, de nagyon lelkesek, mindannyian eredményesen tanultak a középiskolában, és jól képezhető, együttműködő tanítványoknak bizonyultak a művészeti iskolában is.

Ha Fanni egyedül, barátok nélkül érkezik, minden bizonnyal furcsán érezte volna magát a fiatalabb diákok társaságában, akik között már ekkor sok, bravúrosan dolgozó, feltűnően ügyes növendékünk volt. Fanni halk, udvarias, az átlagnál magasabb, kicsit gátlásos szép diáklány volt. Nagyon értelmesen beszélt, könnyedén fejezte ki magát, viselkedésében nem volt semmi extravagáns, teljes lényével a „jó diák” benyomását keltette.

Miben volt Fanni kiemelkedő?

Amikor Fannival találkoztam, már az ötödik tanévemet kezdtem meg a Hubayban, ahol jócskán akadtak feltűnő képességekkel rendelkező gyerekek, akik annak ellenére, hogy eltérő korúak és teljesen más személyiségek voltak, néhány közös vonásukban nagyon is megegyeztek. Ilyen közös vonás volt pl. a tanulékonyság, amely lehetővé tette, hogy gyorsan megértsék és begyakorolják az egyes festészeti vagy rajzi technikákat. A másik közös jellemzőjük az az egyedi kifejezési mód volt, ahogyan a rajzi problémákat megoldották. A harmadik, mindig felfedezhető jellemzőjük a kíváncsisággal vegyes szorgalom volt, aminek köszönhetően a műteremben töltött idő alatt fáradhatatlanul dolgoztak. Ennek következtében ezek a gyerekek képezhetőségüknek köszönhetően nagyon gyorsan fejlődtek, ezért folyamatosan igényelték, meg is értették és fel is használták a tanári segítséget. Nem féltek a kihívásoktól, sőt keresték azt, és el tudták viselni a pillanatnyi kudarcokat is. Nem emlékszem olyan esetre, amikor valamelyikük ismeretlen témát vagy technikát visszautasított volna attól tartva, hogy nem képes megbirkózni a feladattal.

A fenti tapasztalatokból kiindulva általában egy-két hónap után kiderült, ha az átlagnál ügyesebb és érdeklődőbb diákkal volt dolgunk. Fanni egyértelműen ebbe a kategóriába tartozott. A művészeti iskolába a kíváncsiság hozta, a gimnázium mellett szakított időt magának arra, hogy régi vágyát kielégítve rajzolni tanuljon. Az első pillanattól kezdve szorgalmasan, kitartóan és bátran dolgozott.

A bátorság azért nagyon fontos szempont, mert sok, egyébként ügyes kezű diákot bénít le a félelem. Rettegnek attól, hogy amit meg szeretnének rajzolni, az nem sikerül, és a rajz, amit elkészítenek, rossz lesz. Úgy érzik, hogy ügyetlenségük, hozzá nem értésük, „tehetségtelenségük” egy elrontott rajzban önmaguk és mindenki más számára láthatóvá is válik. Ez olyan kellemetlen érzés, amit természetesen a legtöbb diák (és felnőtt) szeretne elkerülni, ezért nem vállalkozik ismeretlen feladatokra, nem próbálkozik bonyolultabb témával, vagy számára ismeretlen technikával. Fanni ellenben az első napoktól fogva bátran kísérletezett, nem jelentett számára problémát, ha egy új technikát kellett alkalmaznia. A korábbi tapasztalatok alapján hamar kiderült, hogy Fanni személyében egy különösen jó képességű, érdekes diákkal gazdagodtunk.

Mivel nagyon gyorsan tanult, hónapról hónapra váltogattuk az eszközöket, amelyek egy idő múlva elfogytak, és ekkor kezdtük előröl az egészet. Az egyes rajzi, illetve festészeti technikák gyakran teljesen más logikát, más eszközöket és mozdulatokat igényelnek. Az átlagos diákok többnyire azok mellett ragadnak le, amelyekkel a legeredményesebben tudnak dolgozni. Mások több mindent ki akarnak próbálni, de igazán jól bánni csak egy-két technikával tudnak. Kevesen képesek minden technikával szakszerűen és attraktívan dolgozni. Fanni két év intenzív tanulás után egyaránt kiválóan bánt a grafittal, szénnel, rajztollal, továbbá remekül festett akvarellel, fedőfestékkel és pasztellkrétával is.

Mint minden Hubayban kezdő diák, első alkalommal ő is grafitceruzát kapott, és egy egyszerű fehér papírra a saját maga által választott beállítást kellett tónusokkal megrajzolnia. Egy évig szinte csak rajzolt, mert elsősorban ez érdekelte. Ez idő alatt tónusos tanulmányrajzok tucatjait készítette el, a grafit után rajztollra váltott, majd szénnel dolgozott. Ahogyan az elkészült tanulmányok szaporodtak, úgy vált nyilvánvalóvá, hogy Fanninak ritka jó tónusérzéke van. Ott is felfedezte a finom átmeneteket, ahol mások csak egyszínű, tompa, szürke árnyalatot láttak. A tónusérzékenység többnyire a színérzékből ered, mert a tanulmányrajzokon az egyszínű rajzeszközzel ábrázolt szürke tónusok valójában absztrahált színek. Aki nem tudja jól elkülöníteni az egyes színárnyalatokat, az a tónusokat is felületesebben érzékeli, ezért a festői érzékenységű tónusok ábrázolása a legtöbb esetben remek színérzékre utal. Ez a kiváló tónus- és színérzék volt Fanni rendkívüli képessége.

A fentiekből talán kiderült, hogy Fanni valahol a szabályos és a takart tehetségek közötti térben helyezkedett el. Szabályos abból a szempontból, hogy nem voltak iskolai, tanulási problémái. Könnyen és gyorsan tanult, szinte soha nem panaszkodott fáradtságra vagy kimerültségre. Megbízható volt, érdeklődő, következetes és lelkiismeretes, az a fajta diák, akivel a legtöbb pedagógus szívesen dolgozik együtt.

Módszerek, műterem, közösség

Mikorra Fanni a Hubayba került, az iskola képzőművészeti tanszaka már maximális tanulói létszámmal működött. Ez azt jelentette, hogy a kb. 6x7 méteres műtermünk a hétköznapi délutánok folyamán és szombat délelőtt zsúfolásig megtelt gyerekekkel.

Mivel előképzettségük, koruk és munkatempójuk szempontjából erősen vegyes csoportjaink voltak, fokozatosan kialakítottunk egy módszert, amellyel az egész társaságot dolgoztatni, fejleszteni, kontrollálni tudtuk. A terem közepén helyeztünk el beállításokat, gyakran négyet, ötöt is egyszerre, amit a diákok több héten keresztül rajzolhattak. A beállítások között volt kezdőknek szánt, néhány elemből álló, egyszerű tárgycsoporttól a képzettebbeknek szánt, bevilágított „barokkos” csendéletig mindenféle változat. A beállításokat akkor cseréltük, vagy változtattuk, ha már mindenki kihasználta az összes számára kínálkozó lehetőségeket, vagy ha valamilyen különleges feladatot akartunk adni valakinek.

Az újonnan érkező diákoknak mindig teljesen egyszerű, általuk egészen biztosan ismert eszközöket adtunk, és választhattak a beállítások közül. Gyakran voltak tanácstalanok, ilyenkor mi javasoltunk feladatot, és nem szabtunk időkeretet. Nem kezdtünk magyarázni, engedtük, hogy úgy lássanak neki a munkának, ahogyan akarnak vagy tudnak. Csak akkor avatkoztunk be, ha láttuk, hogy segítség nélkül nem tudják elkezdeni, vagy ha elakadtak a munkában.

Fanni is ilyen körülmények között kezdett dolgozni. Mivel nem félt a komolyabb munkától, és megtetszett neki egy csendélet egy érdekesebb formájú porcelán teáskannával, azt kezdte rajzolni. A könnyen javítható grafit után a radírozhatatlan rajztollal folytatta a csendéletrajzolást. A tolltól első pillanatban mindig idegenkednek a diákok, de ha megmutatjuk nekik a tollrajz mesterfogásait, sokan bámulatosan gyorsan elsajátítják a technikát. Mivel a toll nem javítható, de egy kis odafigyeléssel a hibák elkerülhetőek, ezért a diákok hamar megtanulnak koncentrálni.

A fokozatosan egyre nehezebbé váló feladatokat mindig a megelőző feladat eredményeinek alapján választottam ki. Ha Fanninak egy technikával vagy témával problémái voltak, több feladaton keresztül gyakoroltuk, de változatos feltételek között annak érdekében, hogy a munka ne váljon unalmassá. Az új témát és eszközt részletesen átbeszéltünk, ha szükséges volt, vázlatokat rajzoltam, vagy megmutattam egy-egy eszköz használatát. Ha Fanni elkészült, a rajzot aprólékosan értékeltem, nem csak a hibákra hívtam fel a figyelmét, hanem próbáltam elmagyarázni azt is, hogy egy hiba miért hiba, és milyen megoldási lehetőségek vannak annak érdekében, hogy ezeket a továbbiakban elkerüljük. Fanni könnyen és gyorsan megértett mindent, és meglehetősen önállóan dolgozott, de mindig igényelte a részletes értékelést.

A kisméretű csendéletrajzok mellett érdekes felületű köveket, kagylókat, faágakat, kitömött madarakat rajzolt, végtelen türelemmel, apró vonalakból és pontokból építve fantasztikus tónusokat. A tollrajzok keltették fel igazán a figyelmemet. Az első tanév vége felé a közepes méretű grafit rajzok, a kis tollrajzok után áttértünk a kréta- és szénrajzokra, előbb közepes, A/3-as, majd nagy, A/2-es méretben. A festés szinte teljesen kimaradt, mert Fanni a rajzolás iránt érdeklődött.

A következő szeptemberben egy különösen jól sikerült szénrajz után vetettem fel, hogy festenie kéne. Beleegyezett, és vízfestékkel megfestett egy már korábban rajzolt, színes üvegekből álló csendéletet. Az eredmény olyan ígéretesnek bizonyult, hogy félretéve a rajzolást Fanni festeni kezdett. Először akvarellel, majd áttért a pasztellre. A pasztellcsendéletek után megpróbálkozott a temperával, az akrilfestékkel, majd egy eredeti méretű műtárgymásolatot készített temperával. A műtárgymásolás nehéz, bonyolult, de remek technikai gyakorlat, ami komoly türelmet igényel, viszont ha sikeres, óriási élményt okoz, és komoly elismeréseket vonz maga után.

Fanni látványos fejlődésében nagy szerepe volt annak a termékeny műteremhangulatnak, amibe került. Körülötte szinte minden alkalommal hozzá hasonló, elhivatott gyerekek dolgoztak, akik látták egymás munkáját, figyelték mások megoldásait, gyakran jó értelemben irigyelték is egymás sikereit. Ha egy új technikával valaki eredményesen dolgozott, biztosra vehettük, hogy egymás után fognak elkészülni a jobbnál jobb hasonló technikájú képek. A Hubayban ennek következtében voltak időszakok, amikor mindenki tollal rajzolt, pasztellkrétával festett, vagy ügyes műtárgymásolatokat készített. Érdekes csapatmunka volt ez annak ellenére, hogy mindenki önállóan dolgozott.

A hubays műterem egyfajta szeparált mikrokörnyezetet jelentett a diákok számára. Olyan szakmai közösségben dolgozhattak, amelynek sajátságos, a kívülállók számára csak felületesen érthető/érzékelhető értékrendje volt. A műtermeket, a kiállításokat látogató szülők, vagy az iskola más tanszakon tanító tanárai látták, hogy szép, gyakran különösen magas színvonalú képek készülnek, de csak kevesen voltak tisztában azzal, hogy az ajtók mögött valójában milyen munka folyik. A diákok viszont pontosan tudták, tapasztalták a munka nehézségeit és komolyságát és értékelték saját és társaik eredményét. Figyelték egymás munkáját, segítettek másoknak és segítséget fogadtak el egymástól. Jórészt ennek is köszönhető, hogy a műteremben komoly tekintélye volt a technikai szakszerűségnek és sokféleségnek, a bátor probléma felvetésnek és maradéktalan megoldásának. Ilyen környezetben egy jó adottságokkal rendelkező diáknak minden lehetősége megvan a gyors fejlődésre, és Fanni több volt, mint jó képességű.

Szülei minden bizonnyal támogatták, legalábbis soha nem panaszkodott arra – még az érettségi évében sem –, hogy nehezményeznék a műteremben töltött heti kétszeri négy órát. Amikor szóba került a továbbtanulás, Fanni önállóan dönthetett a művészeti felsőoktatás mellett, bár más jellegű képzésekre is gond nélkül felvették volna.

Felvételi felkészülés és eredmények

Fanni 2012 májusában érettségizett. Egy évvel idősebb barátnőjét, aki szintén hubays tanítványom volt, az előző évben felvették a linzi Képzőművészeti Főiskolára, festőművész szakra. Barátnőjének sikere, és későbbi, a festőszakon szerzett tapasztalatai jelentősen hozzá járultak ahhoz, hogy Fanni is festő szakra menjen. A tanév elején döntött, és megkezdtük a módszeres felkészülést a Pécsi Tudományegyetem felvételi vizsgájára.

A felvételi vizsga portfólió bemutatásból, akt- és portréfestésből, művészettörténet tesztből és felvételi beszélgetésből állt. A portfólió összeállítása nem jelentett gondot, hiszen a megelőző időszakban Fanni rengeteget dolgozott. A portré és aktfestéshez modellt tudtunk biztosítani. Mivel Fanninak jó karakterérzéke volt, és már magabiztosan dolgozott az összes festészeti anyaggal, néhány alkalom során ezeket a feladattípusokat is be tudta gyakorolni. Korábban már festett nagyobb képeket, de mivel a felvételi vizsgán 70x50 cm-es méretben kellett dolgoznia, így ebben a tanévben B/2-es nagyságú lapokat használtunk. A művészettörténet tesztre kolléganőm készítette fel. Fannit közel maximális pontszámmal elsőre felvették, így 2012 szeptemberétől Pécsen tanult.

A félév végén meglátogatott a Hubayban. Elmesélte, hogy az első műtermi órán kisebb riadalmat keltett, mert kiderült, nem tud kockát rajzolni. Valóban, ezt a feladatsort átléptük. Annak idején, látván Fanni képességeit, az ilyen jellegű száraz feladatokat teljesen feleslegesnek tartottam. A Hubayban töltött két és fél év alatt Fanni megtanult tárgyat, teret, csendéletet, portrét és aktot rajzolni, illetve festeni mindenféle dologgal, megismerte az anatómiát, a térbeli ábrázolás, az anyagszerűség, a fény- és árnyékhatások kezelését, egyszóval tudott mindent, ami az egyetemi felvételihez és a későbbi festői tanulmányaihoz szükséges volt, egyet kivéve, nem tanult meg kockát rajzolni.

2013 tavaszán a Rákospalotai Közösségi Ház Zsókavár Galériájában kiállítást rendeztünk volt hubays diákjainknak, amin Fanni is kiállítóként szerepelt. Munkái egy szűk tanév alatt teljesen megváltoztak, a műtermi tanulmányok helyett már igazi, autonóm felfogású festményeket készített. Nagy örömmel figyeltem ezt az átalakulást.

Éveken keresztül nem találkoztunk, de közvetett úton mindig jutottak el hozzám információk. Rendszeresen kiállított, pályázatokat és díjakat nyert. A legutóbbi, egyik legnagyobb sikere, hogy tavaly, Dél-Koreában egy nemzetközi művészeti pályázaton hímzett festményével első díjat nyert, és a díjnyertes képe múzeumi gyűjteménybe került. Az esemény alkalmából több interjú is készült vele, amelyben már fiatal, eredményes művészként munkáiról, terveiről nyilatkozott. Úgy tűnik, Fanni napjainkra egy tudatos, jól felkészült, korszerű gondolkodású, a nemzetközi megmérettetésekre is vállalkozó alkotóvá vált.

Péter

Az elmúlt több mint két évtized alatt számtalan érdekes esettel találkoztam, amelyekről csak mellékesen vettem tudomást, röviden elintézve ezeket a jelenségeket annyival, hogy az emberek változnak, és ez a diákokra még inkább igaz.

Általános iskolai tanárként természetesnek éljük meg, hogy az első osztályos kisgyermekek nyolc év múlva teljesen más mentalitású, gyakran nagyon szerethető, más esetekben szinte elviselhetetlen kamaszként távoznak az iskolából. A középiskolában ez a változás már nem ilyen szembetűnő, a bekerült diákok négy év alatt általában igazolják az első benyomásainkat, természetesen sokat változnak, de ritkábban fordul elő, hogy lehetőségük van teljesen rácáfolni arra a képre, amit az első egy-két évben mi tanárok kialakítunk róluk.

Egy középiskola, legyen az gimnázium vagy szakközépiskola (illetve 2016-tól szakgimnázium), nagyjából ugyanazt nyújtja és várja el a diákjaitól, gyakran évtizedes időtartamban is. Kisebb változásokat eredményezhet egy-egy új tanár megjelenése, de egy tantárgy tanításában bekövetkezett változás nem jelenti az iskola értékrendjének teljes átalakulását. Ellenben ha egy iskola képzési struktúrája vagy kínálata változik meg, az az iskolai környezet gyökeres átalakulását eredményezheti. Péter pont egy ilyen környezeti változás következtében vált „érdekes esetté”, és története ennek hatására lett tanulságos példa, amely meghatározó lett a későbbi tanári működésemre is.

Péter 2008 szeptemberében kilencedikes keramikus szakos diákként kezdett tanulni a fóti iskolában. Viszonylag nagy, 35 fős osztályában másodmagával volt fiú. Magas, vékony, barna hajú, szemüveges, kicsit lassú mozgású, egykedvű diák benyomását keltette, aki azért iratkozott be hozzánk, mert az elsőként megjelölt helyre, egy gimnáziumba nem vették fel. Nem volt különösebben lelkes, de problémát sem okozott, nem emlékszem, hogy bármikor is lettek volna fegyelmi ügyei. Csak a szakoktató kollégával, illetve a matematika szakos tanárokkal gyűlt meg a baja. Péter sem a kerámiaműhelyben, sem a matekórákon nem volt hajlandó igazán dolgozni. Szakmából szinte minden évben a bukás fenyegette, de év végére azért mindig összehozott valamit. A matematikával már nem volt ilyen szerencséje, így a tizedik évfolyam végén osztályismétlésre buktatták.

Péter új osztályában egy fiú sem volt, így, bár az előző közösségében sem kötött komoly barátságokat, most teljesen egyedül maradt, de új osztálytársaival elfogadható kapcsolatot tartott fenn. Osztálytársai inkább mulatságosnak, mintsem irritálónak tartották Péter kissé lusta, lassú egykedvűségét.

A szülők ezzel szemben semmi vicceset nem találtak fiuk iskolai teljesítményében. Péter, ha a szüleiről volt szó, leginkább édesanyját emlegette, mindig tisztelettel, úgyhogy érezni lehetett, valószínűleg az anya az, aki komolyabban nyomon követi fia előmenetelét. Az édesanyának voltak is kellemetlen kérdései, és Péter az első két-három évben úgy próbálta meg kezelni a teljesítményéből eredő problémákat, hogy finoman minden felelősséget az iskola tanáraira hárított.

A matekbukás után Péter új osztályfőnöke személyében új matematikatanárt is kapott, aki elismerten az iskola egyik legjobb pedagógusa volt. Péternek így már nem volt mire, kire hivatkoznia, kénytelen volt erőfeszítéseket tenni. Édesanyja az angol nyelv problémáját egy ügyes fogással oldotta meg. Valamilyen alku következtében sikerült fiát rávennie arra, hogy a másodjára járt tizedik évfolyamot követő nyáron iratkozzon be a környék legjobb nyelviskolájába, és végezzen el egy középfokú nyelvvizsgára előkészítő tanfolyamot. Péter becsületesen eljárt az órákra, és letette a nyelvvizsgát. Talán ez az esemény volt az első, minek hatására Péter szorgalma és önbizalma ébredezni kezdett. Ettől függetlenül a tanulási, teljesítési problémák nem szűntek meg, a szakmai tárgyakból a továbbiakban is rendszeres volt a bukás közeli állapot.

Új lehetőségek

2013 szeptemberétől már a diákok között is elterjedt, hogy a jövő évtől az iskolában új szakokat indítunk. A grafika szak már biztosnak volt mondható, és mellé az iskola vezetősége a kiadványszerkesztő képzést is be akarta vezetni. Péter ebben az évben kezdte az érettségi utáni ötödik, kerámia szakképző évfolyamot. Mivel fogalma sem volt, hogy az iskola befejezése után mihez fog kezdeni, viszont azt tudta, hogy minden szakunkra lehet érettségi utáni kétéves OKJ-s képzésre jelentkezni, komolyan érdeklődni kezdett az iránt, hogy ha elindul 2014-től a grafika, lesz-e abból is OKJ, és ő esetleg jelentkezhetne-e rá.

Az ötlet meglepte a szakmai tanárokat, mert mindannyian meg voltunk győződve arról, hogy Péter az iskolát nyűgnek tartja, és csak szülői nyomásra maradt itt az érettségi utáni szakmai évre. Továbbá soha, semmilyen jelét nem adta annak, hogy minimálisan is érdeklődne a grafika bármelyik műfaja iránt. Rajzórai teljesítménye gyengének, inkább átlag alattinak volt mondható. Amikor Pétert mindezekkel egy beszélgetés során szembesítették, a korábbi módszert vette elő, és a tanárok hiányosságaira hivatkozott.

Részben mentségére szolgált, hogy a rajz szakos kolléga, aki az osztályt tanította, valóban nem volt problémamentes. A csoporttal annyira megromlott a kapcsolata, hogy a negyedik év végén a diákok petíciót nyújtottak be az iskolaigazgatónak, és egy másik rajztanárt kértek. A kolléga elvállalta a csoportot, de ismerte már az osztályt, ezért feltételeket szabott. Közölte a diákokkal, hogy csak akkor hajlandó átvenni őket, ha soha többet nem hivatkoznak az előző tanár által elkövetett emberi és módszertani hibákra, továbbá minden feladatot vita nélkül elvégeznek. Cserébe megígérte, hogy felzárkóztatja az osztályt, és felkészíti őket az ötödév végén esedékes rajzi szakmai vizsgára. A diákok elfogadták az ajánlatot, és Péterrel együtt be is tartották az ígéretüket.

Ez a kis epizód azért lényeges, mert a csoporttal együtt Péter is kemény munkába kezdett, és kiderült, hogy nem tehetségtelen, sőt bátor, vállalkozó kedvű, érdeklődő és tanulékony.

Az ötödév során az egész csoport komoly fejlődésnek indult, minek következtében több diák, közöttük Péter is kiállíthatott végre azon az évente megrendezett kiállításon, amit az iskolában készült legjobb tanulmányrajzokból és festményekből rendeztek a rajztanárok. Eddig ezen esélyük sem volt szerepelni.

Péter látványosan javuló teljesítménye alaposan megváltoztatta a róla kialakult képet. Rajta kívül még jó pár végzős diák jelezte átjelentkezési szándékát, így az intézményvezető – aki szerette volna minél hamarabb megerősíteni az új szakmai képzéseket, és az OKJ-s képzés elindításában erre lehetőséget látott – belegyezett, hogy az átjelentkezők alkalmassági vizsgát tegyenek, és ha megfelelnek, a kétéves grafikus OKJ-s képzésen tanuljanak tovább. Péter hatodmagával sikeresen vizsgázott, így 2014 szeptemberétől az iskola első OKJ-s grafikus csoportjának tagjaként kezdte meg a tanévet.

A két szakképző évben nyújtott teljesítmény

A fejlődés Péter esetében az iskolában töltött két utolsó, a grafikus szakmai képzéssel eltöltött évben lett igazán figyelemreméltó. A kissé flegma és lusta, de egyébként teljesen ártalmatlan diákból egyik hónapról a másikra érdeklődő, kreatív, küszködő fiatalember lett, aki eddig nem látott energiákat megmozgatva igyekezett ledolgozni a korábbi évek tespedtségének nyilvánvaló következményeit.

A grafika szak teljesen más tanári és tantárgyi környezetet jelentett. Péter részben új tanárokat kapott, és a régi tanárai közül csak azok tanították, akikkel a korábbi években is együtt tudott dolgozni. A tervezőgrafika gyakorlati órákat egy új, tervezőgrafikusként is dolgozó, ismert kortárs grafikusművész tartotta, aki híján volt minden tanári modorosságnak, ellenben az összes szakmai kérdésre tudott válaszolni. A szakmai elméleti órákat és a sokszorosító grafikát az előző évi rajztanár tanította. Péter új tanáraiban feltétel nélkül megbízott.

A diákok nagy lelkesedéssel fogadták a grafikai szakmai tárgyakat, és bár a tervezői gondolkodás elsajátítása nehéz és bonyolult feladat, minden kiadott munkát becsületesen elvégeztek. Péter nem tartozott az ügyes rajzosok közé. Jól vagy rosszul mindent le tudott rajzolni, amit elé tettek, de nem volt illusztrátor típus, sem ötlete, sem ügyessége nem volt ahhoz, hogy önálló, figurális grafikákat készítsen. Ellenben az absztrakciós képessége nagyon gyorsan fejlődött. Hamar rájött arra, hogy a figurális rajz csak az első lépések egyike a vizuális kommunikációban, az igazi cél a redukció és az asszociáció. Ennek következtében a végeredményre koncentrált, nem jelentett számára problémát hogy vázlatai ügyetlenek, hiszen a végcél, egy jó forma megalkotása volt, amely megfelel a szakmai elvárásoknak.

Napjaink geometrikusan letisztult, minimál design irányába mutató vizuális kommunikációs trendjei Péternek tökéletesen megfeleltek. Mindig kedvelte a geometrikus redukciót, ügyesen megtalálta az egyszerű formákban rejlő lehetőségeket a gondolattársításra.

Mindezek mellett Péternek a hagyományos képgrafikai műfajokban is teljesítenie kellett. Kreativitásának köszönhetően itt is megtalálta a lehetőségeket. Annak ellenére, hogy nem rajzolt jól, nagyon megszerette a sokszorosító grafikát. Egy róla készült színes fotó alapján A/3-as méretű színes papírdúc nyomatot készített. A munka minimum három hónapot vett igénybe, mert a felhasznált öt színhez külön nyomódúcokat kellett készítenie, és azokat pontosan illesztve egymás után a képre nyomtatnia. Rendkívül nagy vállalkozás volt, amihez Péternek komoly tanári segítségre volt szüksége, hiszen ilyen feladatot még soha nem csinált, és mivel még senki nem vállalkozott korábban ilyesmire az iskolában, mindent saját magának kellett kikísérleteznie.

A nyomatok elkészültek, és azóta is az iskola egyik legjobb tanulói munkájának számítanak, amelyre nagyon büszkék vagyunk. A nyomatok elkészítése olyan kreativitást, előleges tervezőmunkát, komoly szervezést, összeszedettséget, kitartást és lelkierőt igényeltek, amelyekre csak egy igazán lelkes és elhivatott ember lehet képes. Péter ezzel a teljesítményével bizonyította, hogy tehetséges, és nem csak az idejét tölteni maradt az iskolában, hanem komoly lehetőségek nyíltak meg előtte, amelyeket ki is akart használni.

A továbbtanulás

A második szakképző év elején Péterben felmerült, hogy ha már ilyen jól érzi magát a grafika szakon, jövőre is itt marad, és megszerzi a kiadványszerkesztő oklevelet is. Ez volt az a pillanat, amikor az édesanyja – aki midig figyelemmel kísérte és támogatta fia új típusú iskolai karrierjét – nemet mondott. Az volt a véleménye, hogy a fiának a fóti iskolából nyolc év éppen elég, kezdjen magával valamit. Két lehetőséget ajánlott: Péter vagy dolgozni fog, vagy egyetemre megy.Péter felmérte a lehetőségeket, és bölcsen az utóbbit választotta, mondván, ha a felvétel nem sikerül, még mindig mehet dolgozni. Ettől függetlenül a felvételi vizsgát nem vette félvállról. A tanárai bíztatták, hogy komoly esélyei vannak, így szorgalmasan készülni kezdett. Az egri Eszterházy Károly Egyetem tervezőgrafika alapképzését szemelte ki. Amint megtudta, hogy az egyetem felvételi előkészítőt indít, azonnal beiratkozott, és októbertől áprilisig, amikor csak tanítás volt, minden szombat hajnalban vonatra szállt, és Egerbe utazott, hogy a délelőttöt az előkészítő tanfolyamon töltse.

Péter a fóti grafikus szakmai vizsgát jó alkalomnak tartotta ahhoz, hogy tanári felügyelet mellett az egyetemi felvételi vizsgára portfóliót rakjon össze. A vizsgamunkáját tudatosan már az előkészítőn is megismert elvárások szerint készítette el. Nem csak a szakmai vizsgája sikerült jól, hanem mindannyiunk nagy örömére, az egyetemre is felvették. Péter azóta is minden félév végén visszajár Fótra, és bemutatja a legújabb munkáit. Rengeteget fejlődött, elektronikus grafikára szakosodott, alapképzésen webtervező oklevelet szerzet, majd elvégezte a mesterképzést is.

Máté

Kilenc évvel ezelőtt egy alkalmassági vizsgán találkoztunk először. A vizsgán szokás szerint „megfelelt” vagy „nem megfelelt” minősítést adtunk a jelentkezőknek. A feladat egyszerű volt: kis tárgycsoportot kellett megrajzolniuk másfél óra alatt, és mi rajztanárok ebből vontuk le azt a következtetést, hogy a gyermek alkalmas-e arra, hogy az elkövetkezendő öt évben a Fóti Népművészeti Szakközépiskola kézműves szakos diákja legyen.

Azon a délelőttön Máté volt az egyetlen, akinek olyannyira rosszul sikerült a rajza, hogy kollégámmal, aki az iskola művészeti vezetője is volt, gondolkodás nélkül alkalmatlannak nyilvánítottuk. Azért döntöttünk így, mert tudtuk, hogy az elkövetkezendő évek kínszenvedést jelentenének egy olyan tizenéves számára, aki a papírral és a ceruzával láthatóan semmit nem képes kezdeni.

Mindezt szerettük volna személyesen is közölni, ezért behívtuk Máté édesanyját, megmutattuk neki a zavaros, kusza vonalakból álló valamit, és elmondtuk, hogy fia miért nem való ide. Az anya teljesen kétségbe esett. Mint kiderült, gyermekét egyedül nevelte, aki képtelen volt önállóan közlekedni, ha tehette, még az utcára sem lépett ki kísérő nélkül. Számukra megoldhatatlan volt, hogy Máté egy másik településre járjon középiskolába, mert az anya Fóton két helyen is dolgozott takarítónőként, naponta reggel hét órától, délután hatig. Fóton az egyetlen középiskola jelentette, mi jelentettük számukra az első és egyben az utolsó lehetőséget is. Ezek után képtelenek voltunk nemet mondani, és mivel üres helyünk is akadt, vállalva a következményeket Mátét kerámiatervező szakra „alkalmasnak” nyilvánítottuk.

A középiskolai évek

Igazából a fura szó illett rá. Máté első ránézésre az átlagosnál magasabb, éppen hízásnak induló, kicsit zavaros tekintetű, lomha fiú volt. Kicsit bizonytalan, de udvarias, jól nevelt gyerek benyomását keltette. Ha kérdeztük, röviden, de értelmesen válaszolt. Egy közepes létszámú, jó képességű, mint később kiderült, többnyire befogadó osztályba került, és egy lelkiismeretes, fiatal, testnevelés szakos kolléganő lett az osztályfőnöke. Nem tanítottam ezt az osztályt, így őt sem, de szeptembertől folyamatosan hallottam felőle, és sajnos eléggé kellemetlen dolgokat. Elsőként rajztanár kolléganőm – aki a fiút már az általános iskolában is tanította – kérdezte elképedve, hogy ki volt az, aki ezt a gyereket ide felvette? Elismertem, nem kevés részem volt a döntés meghozatalában, mire megtudtam, hogy a korábbi évek tapasztalatai alapján Máté lusta, nem túl okos, gyakran hazudik, és általában egy igazi bajkeverő, mindemellett a „vizuális intelligenciája” a nullával egyenlő. Ez utóbbiról már magam is meggyőződtem, de a viselkedését érintő problémák kicsit váratlanul értek.

Szerencsére Máté a bajkeverő énjét az előző iskolájában hagyta. Talán az új osztályközösség változtatta meg, esetleg roppant határozott, ugyanakkor gondoskodó, mindig résen lévő osztályfőnöke volt rá hatással, de Máté magatartására a középiskolai évek alatt soha nem volt komolyabb panasz.

Lustaságára és az ügyetlenségére annál inkább. Kerámia szakoktatója egy alkalommal döbbenten mesélte, hogy mintázás órán az agyag – amelyből Máténak egy egyszerű edényt kellett volna felrakás technikával készítenie – hogyan végezte apró kis csomókban és kupacokban a padlón, a mintázó állvány alatt. Az agyag egyszerűen kifolyt az újai közül. Képtelen volt megtanulni vagy eltalálni azokat a mozdulatokat, amelyekkel az edény falát alkotó kis hurkákat megformálhatja.

Ugyanez volt a helyzet a rajz-festészet órákon is. Máté még tartani sem tudta rendesen a ceruzát vagy az ecseteket. Mozdulatait képtelen volt kontrollálni, és nem csoda, hogy ezek után sem a formákra vagy arányokra, sem a színekre vagy tónusokra nem tudott koncentrálni.

Mi ezt előre sejtettük az alkalmassági vizsgán, és amikor Mátét megkérdeztük, hogy hogyan fog boldogulni, még ott szent fogadalmat tett, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy felzárkózzon. Ez a fogadalom volt az, amelyre hivatkoztam egy alkalommal, amikor az egyébként nagyon türelmes rajztanárnőjénél betelt a pohár, és megkért, hogy beszéljek én a gyerekkel, ha már idevettük. A probléma nem Máté nyilvánvaló alkalmatlanságával, hanem lustaságával volt. Szembesítettem korábbi ígéretével, és közöltem vele hogy nagyon kellemetlen helyzetbe kerültem miatta. A kollégák tudják, hogy kizárhattuk volna, ehelyett felvettük, és ő, ígéretével szemben, nemhogy keményen dolgozna, de ott szabotálta a munkát, ahol csak lehetett. Magam is meglepődtem, de ez a hegyi beszéd nem volt teljesen eredménytelen. Lehet, hogy emiatt, de valószínűleg inkább a fenyegetően közelgő félévi bizonyítványosztás hatására Máté kicsit megváltozott. Nem kapott szárnyakat, de ahelyett, hogy a szakmai órákon, mindenféle dologra hivatkozva a folyosókon kóboroljon, lassan, a maga módján dolgozni kezdett.

Az egyéb tantárgyakat tekintve Máté az átlagos fóti diák színvonalán teljesített: egyes tárgyakból jobban, másokból kevésbé. Matematikából pl. az első félévben felmentették, és mint BTM-es minősítésűvel a gyógy-/fejlesztő pedagógusunk foglalkozott vele heti kb. négy óra erejéig. Olvasni viszont nagyon szeretett. Hamar felfedezte a könyvtárunkat, és összebarátkozott a könyvtáros kolleganővel is, aki mindig szakított időt arra, hogy elbeszélgessenek egy kicsit. Máté heti rendszerességgel tucatnyi könyvet kölcsönzött ki, ahogyan észrevettem mindent elolvasott, ami a kezébe akadt és felkeltette az érdeklődését. Kedvencei a klasszikus krimik voltak, imádta Agatha Christie-t, de szerette Asimov műveit, és később már olvasott szépirodalmi, filozófiai, történelmi, vallás- és művészettörténeti könyveket is.

Máté a második félév elején kezdett külsejében is megváltozni. Láthatóan sokat fogyott, odafigyelt az öltözékére, új frizurát csináltatott. Néhány hónap alatt az ápolatlan kamaszból nyurga, szinte elegáns fiatalemberré vált. Mindez talán annak volt a következménye, hogy az osztályában összebarátkozott egy szintén kicsit különc, de nagyon értelmes lánnyal. Hogy mennyire mélyedt el a kapcsolatuk, azt nem tudom, de a tanév második felében szinte csak együtt lehetett látni őket.

A második és a harmadik évben Máté tovább fejlődött. A szakmával kapcsolatos problémái, bár érezhetően enyhültek, de nem szűntek meg teljesen. Azt gondolom, ez alatt az idő alatt a tanárok is megismerték és elfogadták a képességeit, annyit vártak csak el tőle, amennyi reálisan elvárható volt. Mindannyian sejtettük, hogy ebből a fiúból soha semmilyen kézműves szakember nem lesz, de azt is láttuk, hogy a közismereti tárgyakból jól teljesít, érdeklődő, egyre tájékozottabb, tehát tud és akar is fejlődni.

Osztálytársaihoz, tanáraihoz fűződő viszonya mindig különleges volt. Első barátnőjén kívül – akivel tízedikben megszakadt a kapcsolata – még egy lányról tudok, akihez vonzódott, de nem talált viszonzásra. Fiú osztálytársaival jól kijött, de nem kereste a társaságukat. Viszont nagyon szeretett egyes tanáraival beszélgetni. Érdekelte az irodalom, a történelem és a vallás, rögtön megragadta az alkalmat, ha ezekről a területekről megoszthatta a gondolatait valakivel.

Amikor az érettségi tárgyakra jelentkezni kellett, Máté a matematika helyett a rajz és vizuális kultúrát választotta. Részben én kaptam a csoport felkészítésének feladatát, és ez lett az első alkalom, hogy Mátéval rendszeres, napi tanár-diák kapcsolatba kerültem. Mikor megtudtam, hogy őt kell rajz és vizuális kultúra érettségire felkészítenem, úgy éreztem, most a sors szolgáltatott igazságot. Személyes felelősség terhelt azért, hogy ez a fiú az iskolába került, eddig csak kollégáim szenvedték el gyengeségem következményeit, de most a legnagyobb megmérettetés felelősségéből nekem is jutott.

Aggodalmam alaptalannak bizonyult, mert az eltelt évek alatt tanárai nagyon jó munkát végezetek. Máté végzős korára egészen összeszedte magát. Az elméletet könnyedén megtanulta, a rajzi feladatokat sok segítséggel, de átlagos szinten el tudta végezni. Kiderült, hogy igenis vannak vizuális képességei, amelyeket az utóbbi években sikerült úgy kifejlesztenie, valamint mozdulatait a sok gyakorlat miatt olyannyira kontrollálnia, hogy egy hétköznapi, átlagos képességű ember szintjén tudta megoldani a feladatokat. Rajzolt csendéletet, portrét, tervezett könyvborítót, festett tájképet, így az érettségi vizsga szóbeli részéhez szükséges portfóliót nem kis munkával, de össze tudtuk állítani. A művészettörténet-tesztet könnyedén megírta, a szóbelin értelmesen, szépen fogalmazva okos dolgokat mondott, így majdnem jelesre érettségizett rajz és vizuális kultúrából. Személyes sikerén felbátorodva a következő szeptembertől grafikusként tanult tovább, a kerámiát nem fejezte be.

A kétéves OKJ-s képzésen tovább fejlődött, bár nem volt kiemelkedően ügyes tervező, és szétszórtsága miatt is sokat hibázott, de nagyobb probléma nélkül elvégezte a szakképzőt, és 2019 júniusában grafikus szakképesítést szerzett.

A közös munka, eszközök és módszerek

Mint fentebb említettem, Márk csak az érettségi évében lett a tanítványom. Heti két órában rajz és vizuális kultúra érettségire készítettem fel őt, és még négy osztálytársát. A felkészítés abból állt, hogy az előző évek írásbeli érettségi tesztjeit gyakoroltuk, és pótoltuk a teszt során kiderült hiányosságokat. Máténak az elméleti anyag elsajátításával nem voltak problémái, nemcsak jól, de értően is olvasott. Mindemellett jó elemző képességgel is rendelkezett, tizenegyedikes korában már a legjobb esszéket írta az évfolyamon.

Bajok a figyelemtartásával voltak. Nagyon nehezen tudott akár csak percekig is egy dologra koncentrálni. Ezért számtalanszor előfordult, hogy félreolvasta a feladatot. Ez egyébként korosztályában teljesen mindennapos eset, jobb képességű érettségizőknél is számtalanszor előfordult. Az írásbeli tesztek állandó gyakorlásával ezt a problémát sikerült orvosolni.

A másik nehéz terület a portfólió összeállítása volt. Az érettségi portfóliónak meghatározott számú és témájú tanulmányrajzból, festményekből és egy tervezési feladatból kellett összeállnia. Máténak a korábbi évekből voltak használható munkái, de ezeket ki kellett egészíteni, vagy be kellet fejezni. Ezért időnként kettesben beültünk az egyik műterembe, és a segítségemmel rendbe tette a rajzait. Itt tűnt fel, hogy teljes embert, állandó kontrollt igényel. Ha nem figyeltem, egy pillanat alatt elveszítette a fonalat, átlépett problémákon, összecsapott olyan részleteket, amelyeket ki kellett volna dolgoznia. Viszont amikor mellé ültem, és nem hagytam elkalandozni, munkájának minősége teljesen megváltozott. Hamar rájött, hogy így eredményes, és elfogadta a segítséget.

Az érettségi utáni két évben, a grafikus OKJ-s képzésen már rendszeresen tartottam órát a csoportjának, Máté ezeken a gyakorlati tervezésórákon is úgy dolgozott, ahogyan a rajzórákon. Ha kontroll alatt állt, eredményes volt, magára hagyva perceken belül elveszítette a fonalat. Szerencsére kis létszámú csoportba járt, így az összes órán minden kollégától megkapta azt a plusz figyelmet, amire szüksége volt a tervezési feladatok elvégzéséhez.

Mi tanárok tudtuk, hogy Máté nem lesz grafikus, de egyetértettünk abban, hogy az iskolai környezetben eddig is sokat fejlődött, és mivel jól teljesített, igyekeztünk itt tartani. Máté a szakmai vizsgaportfólióját és a vizsgamunkáját nagyrészt már önállóan készítette el, majd a „jó” minősítésű grafikus szakmai vizsgája után végleg elhagyta az iskolát.

Tanulságok

Fanni jelenlegi státusza egy sikeres pályaképet vetít előre, amelynek alapjait egy olyan környezetben szerezte meg, amely maximálisan támogatta személyes igényeit, és nagyon gyorsan, két és fél év alatt segített kibontakoztatni speciális képességeit. Jelen pillanatban nem tudható, hogy Fanni valóban festőművészként fog-e érvényesülni, viszont úgy gondolom, hogy eddigi eredményei alapján, amelyekkel már az egyetemi évek alatt is bizonyított, nagyon jó esélyei vannak.

Lehetséges, hogy Péter átalakulásában nincsen semmi rendkívüli. Azok a tulajdonságok, melyek lehetővé tették a tanuló fejlődését, már minden bizonnyal léteztek korábban is, és az életkor növekedésével valószínűleg a felszínre törtek és megerősödtek volna. A szülők nem hiába támogatták a fiukat, nyilván sokkal jobban ismerve őt tudták, hogy jó képességei vannak, és bízva benne, hitték és elhitték, hogy az iskola is felelős azért, hogy ezek évekig nem kerültek felszínre. Jó példa erre a nyelvvizsga gyors megszerzése, illetve Péter informatikai tehetsége is, amelyet a korábbi években nem kellett használnia, de a grafika szakon kiderült, hogy remek ilyen irányú adottságokkal rendelkezik.

Úgy vélem, fontos tényező Péter életkora is. Alig volt tizennégy éves, amikor Fótra került, huszonegy múlt, amikor a grafikus szakképzőbe iratkozott, és majdnem huszonhárom, amikor végzett. A diákok zöme 18-19 éves kora között, szinte még kamaszként hagyja el az iskolát, Péter viszont már a fiatal felnőtt éveiben járt, és ebben a korban már jobb eséllyel várható el az érett, következetes gondolkodás. Könnyen lehet, hogy Péternek csak több időre és motiválóbb környezetre volt szüksége, amit végül egy változásnak köszönhetően már az iskola is biztosíthatott.

Máté történetében talán az a legkülönlegesebb, ahogyan egy teljesen alkalmatlannak tűnő tanuló bekerült egy intézménybe. A kizáró jellegű alkalmassági vizsgákat arra találták ki, hogy kiszűrjék, távol tartsák a Mátéhoz hasonló, az adott területhez semmiféle adottságot nem mutató gyerekeket. Viszont úgy tűnik, Máténak pontosan a Fóti Népművészeti Szakgimnázium légkörére, tanáraira, osztályközösségeire és általános értékrendjére volt szüksége ahhoz, hogy kitörjön a renitens, együttműködésre képtelen, reménytelen diák szerepéből. Rossz belegondolni, mi lett volna belőle, ha az addigi teljesítménye alapján a közeli kisvárosok valamely ipari szakiskolájába kerül. Édesanyjának személyes fellépése mindent megváltoztatott, hatására áthágtuk saját szabályainkat, és ez végül eredményre vezetett.

Egy másik kérdés a középfokú szakmai képzés iránya és feladata. A szakképzés napjainkban hivatalosan elfogadott alapvető célja, hogy önálló, jól felkészült szakembereket teremtsen a munkaerő piac számára. Viszont Máté esetében nagyon fontos a művészeti oktatás jellegéből, struktúrájából, a gyakorlati problémamegoldás állandó jelenlétéből fakadó jótékony hatás, ami mint fejlesztési lehetőség egy átlagos képességű diák szempontjából sem elhanyagolható, nemhogy egy alulteljesítő esetében. Mátéból sem keramikus, sem grafikus nem lett, és lehet, hogy soha nem is lesz. De a művészeti szakközépiskola toleráns légköre, az iskola sokat látott, tapasztalt és elhivatott közismereti és szakmai tanárai, a kiscsoportos, magas óraszámú, sokoldalú, színes gyakorlati képzés struktúrája mind lehetőséget adott arra, hogy Máté kondíciót, gyakorlatot, magabiztosságot, önbecsülést szerezzen, és elkezdjen hinni abban, hogy ő is képes teljesíteni. Mindennek köszönhetően Máté érettségi bizonyítványt és egy jól hangzó szakmát szerezhetett.

A harmadik év végén Mátéban is felmerült, hogy talán egyetemre megy. Nem ment, de akár még ez is sikerülhetett volna. Itt viszont már hiányzott „a mentor”, az a személy, akiben feltétlenül megbízhatott, s kinek példája, közvetlen támogatása hozzásegíthette volna célja eléréséhez. Ilyen személy már nem állt mellette. Időnként összefutunk Fóton, Máté megőrizte elegáns külsejét, ha beszédbe elegyedünk, alapvetően egy művelt fiatalember benyomását kelti. Ahogyan várható volt, nem a tanult szakmájában dolgozik, de mindig vannak tervei…