Kialvó szikrák

Morva Péter megemlékezése a gyermekrádiózás egyik nagy személyiségéről, a 2019 decemberében elhunyt Bónis Ferencről

Számolatlanul olvastam a szakirodalmat, és igyekeztem a zenei élményt – már amennyire ez lehetséges – a beszéd nyelvére lefordítani.

A rádiózás a szikrák keltette hanggal kezdődött, és az új technikai innováció által (elvileg szabadon) terjeszthető gondolat lehetősége csigázta fel kezdetek óta a kor értelmiségét, tette őket később az új médium, a rádió (melyet németül még ma is Rundfunknak neveznek) elkötelezett, elszánt, sőt sok esetben a legjobb értelemben véve megszállott alkotóivá.

Bónis Ferencis az Ifjúsági és Gyermekosztály születésétől fogva, azaz már 1950-től a Rádió munkatársa volt. Kodály Zoltán, Molnár Antal, Szabolcsi Bence ésBárdos Lajos tanítványaként 1952-1957 között a Zeneakadémia zenetudományi szakának hallgatója, a Rádióban 1970-től az Ifjúsági és Gyermekosztály zenei rovatának vezetője, ezen kívül 1972 és 1981 között a Zeneakadémia oktatója volt. Zenetörténészi pályafutásának fontos szakasza az MTA Bartók Archívumában és a Zenetudományi Intézetben tudományos munkatársként végzett munkája. Többek között feldolgozta és megjelentette Kodály Zoltán és Bartók Béla kortársainak visszaemlékezéseit, de szerkesztésében látott napvilágot alkotóéletük számos más részlete is. Kodály pedagógiai és zeneművészeti munkásságának elhivatott népszerűsítője volt, ez a téma gyermekzenei műsoraiban is rendszeresen visszatért.

Tevékenysége a Rádió Zenei Főosztályára is kiterjedt. A rádiósok úgy emlékeznek rá ma is, mint a „Tanár Úr”-ra. Ezen nevelői karaktere is alapvetően meghatározta azt a vezetői habitust, amit az Ifjúsági és Gyermekosztály gyermekzenei műsoraiban mindig is képviselt. Személyében annak a tudásátszármaztató hozzáállásnak a letéteményese volt, ami leginkább a rádiózás kezdeti éveire volt jellemző, de ez egyfajta garanciát is jelentett a műsorkészítés színvonalának, elkötelezettségének konzekvens folytonosságára is. Érdeklődésének súlypontjában a zenetörténeti interpretálások Szabolcsi Bence-féle irodalmi formája állt:

Számolatlanul olvastam a szakirodalmat, és igyekeztem a zenei élményt – már amennyire ez lehetséges – a beszéd nyelvére lefordítani. A zenei remekművet persze nem lehet prózában elmondani, de annak kapujáig elvezethető az, aki erre fogékony. (Nádor, 2004. 8. o.).

Erősen a múltba forduló szemlélete a „töltő iskola” általi jövőkép formálással párosult (Mihály, é. n.). Központban a tudás átadása állt, és ennek megfelelően az előadói magatartás. A tudás forrása a klasszikus műveltségeszmény, a külső magas kultúra és a tradicionális értékrend volt. Szemléletében a Rádió maga volt az értékrend hordozója, védelmezője és átadója, így intézményében rögzített és állandó, statikus, saját szerepköre ebben a környezetben pedig szakértői, az átadásra koncentráló:

A szerkesztő előtt Kodály szelleme lebeg: a fiataloknak a legjobb is csak elég jó lehet. Arra törekszünk, hogy hidat építsünk a művészi muzsika és egy új nemzedék között.”1

A növendékhez való viszonya aszimmetrikus és távolságtartó volt, ami a kommunikációban kizárólag a verbalitásra épült, centrumában pedig a téma, a kultúra adott komponense állt. Műsorai közül visszahatásra a számára különösen kiemelt helyet elfoglaló kórusmozgalmi műsorokban (Éneklő Ifjúság) volt lehetősége, ahol a kultúrával formált személyiség a saját maga által így létrehozott „új” kultúrában kibontakozhatott, bár ott sem individuálisan, hanem a közösség tagjaként.2

A központilag meghatározott műveltségkép az osztály szinte teljes működése során érvényesült. A népzene és az új magyar zene, a teljes európai klasszikus komolyzenei irodalom, a komplexitás gondolatában nyelvi és matematikai fogalmak, a poliesztétikai nevelés érdekében képző- és iparművészeti ismeretek, építészet és művészettörténet különíthető el a műsorok tartalmi elemzése során. Bónis Ferencnél megkülönböztethetjük a zenetörténeti vonatkozásúakat, zenei együtteseket és a kortárscsoportok élethelyzeteit bemutató műsorokat, fogalommagyarázatokat, rejtvényeket, zenemű-ismertetőket, illetve a műsor kontextusától függő és független zenei tartalmakat, amelyeket szerkesztőként rendelt az elhangzó adásokhoz.

Műsorait nyolc különböző műfaj szerint lehet csoportosítani. Leginkább az ismeretterjesztés terén alkotott, így adásait az operai és szöveges (egyéb) ismeretterjesztéshez, a leíró köszöntő, portré- és városműsorokhoz, a magazinokhoz, a szándékukban hozzájuk szervesen kapcsolható beharangozókhoz és külön kategóriaként az öntevékenységet népszerűsítő kórusmozgalmi műsorokhoz lehetett sorolni. Adásaiban a tradicionális iskolakép egyénre és annak belső interakcióira építő nevelési felfogása jelent meg. Didaktikája kettős rendszerben is értelmezhető. Egyrészt a tanulót a művelődés és tanulás szubjektumaként látta, azon belül is az ún. realista didaktikát követte, amelyben a művelődést hagyományosan értelmezve a nevelési tartalmat önállónak és örök érvényűnek tartotta, és amelyet az esetleg változó nevelési cél érdekében sem lehetett megváltoztatni, lecserélni. Ez abban is tükröződött, ahogy például az ötvenes évekbeli Fiatalok Zenei Újságja adásaiban sem hagyta a Révai-féle kultúrpolitika tartalomleváltó törekvéseit eluralkodni, illetve később továbbra is leginkább a bartóki, kodályi és európai polgári zenekultúra elhivatott közvetítője maradt. Másrészt az egyénre és interakcióra építő klasszikus művelődéselméleti didaktika is jelen van munkásságában, amely szerint a tanuló a művelődés és tanulás szubjektuma, az embernek önmagát kell művelnie, és ehhez meg is van minden belső ereje. Az oktatásnak erre kell a növendéket rávezetnie, azaz a kanti filozófia értelmében az ész felelősségteljes használatára.

Szöveges zenei ismeretterjesztő műsorainak jelentősebb része ezzel a nevelésfilozófiával született, és nagyon hasonlítottak a Zenei Főosztályon készített más népművelő adásaihoz is. Ilyen műsor volt többek között pl. a Kodály-művet elemző Ismered a „Psalmus Hungaricus”-t?, A tegnap magyar zenéje sorozatban sugárzott szintén műelemző Farkas Ferenc: Szent János kútja ésazOperába hívogató, valamint aZeneszerzői arcképek zenetörténetiadása.Napilapszerű tárgyilagos tájékoztatást adott a Gyermekdalok varsói versenye – Bemutatjuk az OIRT díjnyertes műveit, és talán leginkább a felnőttek számára nyújtottak tartalmas ismeretforrást az Így láttam Kodályt és az Így láttam Bartókot sorozatok, amelyek könyv alakban is megjelentek (Bónis, 1981, 1982). A szervezett tanulási folyamatokra jellemző négy dimenzió közül csak az (1) ismeretközvetítés dimenziója létezett számára, ahol a tanulás kényszerérzete és a nevelői autoritás elfogadott volt, és a tanulás bizonyos fokig feltétel nélküli alkalmazkodással járt. (Mivel a rádióhallgatás önkéntes volt, ez természetesen csak a készülék mellett maradottakra volt vonatkoztatható). Nem volt adott a lehetőség a (2) kritikai kérdés és a tartalmi kiegészítési kérés feltevésére, nem lehetett a tanulónak (3) a tanítási folyamatokba beleszólása, és hiányzott a (4) közös csoportdinamikai folyamatelemzés is. Gyakorlati értelemben vett tanuló-központúság nem létezett a műsoraiban, az iskola ezért némileg elkülönült a valóságtól.

A műsorok hallgatásához szükség volt olyan problémák feltételezett meglétére, amelyek leküzdése során a nyomában megmaradó tapasztalati tudás Lewin „mezőelmélete” alapján (mely szerint a tanulás a pedagógiai mezőben a probléma leküzdésének céljával történik) később felhasználható volt (Lewin, 1943). Ennek az „egyensúlyzavarnak” létrejöttéhez elengedhetetlen volt a mindenkori oktatáspolitika támogatása, mivel a műsorokban feloldást kereső egyéni konfliktusok csak az elvárások-megfelelések feszültségmezejében jöhettek létre. Később, ahogy a Rádió is bekapcsolódott az Éneklő Ifjúság mozgalomba, ez a konfliktusforrás a műsorokban közvetlenül is megtapasztalhatóvá vált. Viszont ezzel új szintre lépett a műsorok tanuláselméleti paradigmája is, nem nézve most a mozgalommal együtt járó összrádiós munkát, azaz például a másik jeles rádiós, Varga Károly által a rovatnak készített riportokat, a vetélkedőket, táborműsorokat stb. A fellépő kórusok hirtelen a kooperatív tanulás mindhárom formáját is megjelenítették, még ha ezekből kettő a mikrofon hatósugarán kívülre is esett. Míg a mikrofon előtt a versengő irányított tanulásra találunk példát, addig ezeknek a projekteknek megvalósításához szükség volt az otthoni egyéni felkészülés individualizált tanulási formájára és a kóruspróbák kooperatív együttműködéseire is. A csoport attitűdjében Bónis Ferenc létrehozta a közös célok miatt kialakuló egymástól függés tudatát, a csoportot összekovácsoló közös ellenfélképet, az egyénileg nem megoldható feladat miatti összefogás kényszerét és a csoportszintű jutalmazást. A mozaikszerűen (szólamonként, esetleg szólistánként) szervezett tananyag, valamint a szerepek szétosztása a karnagyokra hárult.

Bónis Ferenc gyermekképében is jövő letéteményesét, a kifejlett autonóm, minden ízében társadalmi egyént láttatja velünk. A 70-es évek közepétől kezdve az addigi paternalista társadalmi szemléletét felváltja a gyermekért aggódó és aggodalmában egyre inkább az elitizmus irányába átcsapó nézet, amely miatt az adások hangneme egyre felnőttesebbé válik, elmosva így a határt a gyermek és a felnőtt között. A Révai-korszakban műsorait a klasszikus gondolkodás uralta, majd a második Nagy Imre-kormány hatalomra jutásával egy időben, a polgári műveltség reneszánszával együtt megjelenik adásaiban az eklektikusság is, amely mellett a 70-es évek végéig kitart. Ezt követően viszont a 80-as évektől, többek között a Rádió egyre nehezebb financiális és bonyolódó társadalmi törésvonalak között elfoglalt helyzete miatt, ismét a klasszikus és ideologikus szemlélet tért vissza adásaiban. Műsorkészítése sose távolodott el az iskola totalitásától, intézményiségéhez szorosan fűződő viszonyától, bizonyos esetekben az iskolán belüli alternatív mezőket is bevonva az amatőr mozgalmak támogatása révén. Számára mindvégig a fiatalban rejtőzött a tökéletes emberideál és az önművelés lehetősége.

Műsorairól nem készült túl sok kritika, mivel rádiós működése inkább a szerkesztés felé fordult. Szigorú, befelé forduló, de kollegiális vezetői habitusa tette lehetővé, hogy a fiatalokhoz szóló zenei ismeretterjesztő adásokat készítő stáb rövid idő alatt műhellyé forrt össze, teret engedve a műsorkészítői elképzeléseitől eltérő stílusú adások elkészítéséhez is, és így színes műsorkészítői, rádiós nevelői személyiség kialakulásához is. Köztük megkülönböztethetünk tudós ismeretátadót, játékmestert, cselekedtetőt, kultúrpolitikájában konzervatívat és pluralistát, iskolakritikust és az iskola intézményiségét konzerválót egyaránt.

A rádióhullámok szóródva ugyan, de csillapítás nélkül távolodnak Földünktől, ezek a műsorok így, folyton halkulva, de az idők végezetéig az Világegyetemben fognak visszhangozni. Talán egyszer nem csak fényévekre lesznek hallhatók ilyen, vagy ezekhez hasonló adások, hanem a fiataloknak szánva itt köztünk is, felhasználva mindazt az emléket, tudást és tapasztalatot, amelyeket Bónis Ferenc és munkatársai, Albert István, Dimény Judit, Fésüs Éva, Fittler Katalin, Forrai Katalin, Földes Imre, Friss Gábor, Járdányi Pál, Juhász Előd, Kadosa Pál, Lukin László, Nádas Katalin, Olsvai Imre, Pándi Marianna, Raics István, Szabó Éva, P. Szabó Helga, Szekeres Ferenc, Tarnay Márta, Ugrin Gábor, Ungvári Ildikó, Varga Károly, Végh György, Vogel Mária(és sorolhatnám még) úttörő, sokszor nehéz és küszködő, de mindig elkötelezett munkával számunkra átadtak.

Felhasznált irodalom

Bónis Ferenc (1981):Így láttuk Bartókot – Harminchat emlékezés. Zeneműkiadó, Budapest.

Bónis Ferenc (1982):Így láttuk Kodályt – Harmincöt emlékezés. Zeneműkiadó, Budapest.

Lewin, Kurt. (1943). Defining the „Field at a Given Time.” Psychological Review. 50. 292-310. In: Resolving Social Conflicts & Field Theory in Social Science. (1997) American Psychological Association, Washington, D.C.

Mihály Ottó (é. n.): Bevezetés a nevelésfilozófiába. Okker Kiadó, Budapest.

Nádor Tamás (2004): Bónis Ferenc. Magyar Könyvgyűjtő, 4. 8. sz. 8.

• 1. Elhangzott: Új Hangoló, Bartók Adó, 1992. január 13., 17:00-17:35
• 2. Az Ifjúsági és Gyermekosztály 1970-ben kezdett bele az Éneklő Ifjúság sorozatába, amellyel egyrészt a már 1934-ban Kodály kezdeményezésére mozgalommá terebélyesedett kóruséneklést szándékozta tovább propagálni, másrészt a Zenei Főosztály Kóruspódium című műsorának mintájára saját adássorozatot akart indítani. A műsor hamar túlnőtt a Rádió keretein, bár Bónis Ferenc szerkesztőként szigorúan őrizte az éterben megszólaló hang minőségi követelményeit. Az első felhívásra 250 kórus jelentkezett, a velük készített és elbírált felvételek 1970 áprilisától kezdve rendszeresen szerepeltek a műsorban.