Még egy talált tárgy

Részletek Lafferthon Judit évfolyamdolgozatából

Azt szeretném, ha a gyerekeim tudnák, hogy nincs két életük: az iskolai meg a másik. Minden, ami volt, és ami van, ahhoz közük van.

A dolgozat fontos állomása azoknak az évfolyamdolgozatoknak, beadott munkáknak, melyekkel hallgatóink óvodapedagógussá, tanítóvá formálását saját iskolai és óvodai élményeik reflektálásával, interjúkészítéssel, nevelésről, pedagógiai munkáról alkotott nézeteik és értékeik feltárásával nagyon tudatosan igyekszünk formálni oktatótársaimmal az ELTE Tanító- és Óvóképző Karának Neveléstudományi Tanszékén. 

Az esti, levelező tagozatos hallgatók mindig különlegesek, más perspektívákból is rálátnak elméleti tanulmányaikra. Lafferthon Judit a különleges egyetemi polgárok között is unikális, hiszen négygyerekes anyaként, gyakorló óvodapedagógusként és szociológusként végzi az óvodapedagógia alapszakot karunkon. Érdekes számomra, ahogyan folyamatosan formálódik, alakul, mindent beépít tanulmányai során, miközben nagyon határozott elképzelései vannak nevelésről, oktatásról, az óvoda és az iskola lényegéről.

Kolosai Nedda

Négy gyerekem van, a legidősebb fiú 14 éves, a nagyobb középső lány 12, a fiatalabb középső fiú 10, a legfiatalabb fiam 7 éves. Az óvoda- és iskolaválasztásunk történetéhez tartozik, hogy 32 éves voltam, amikor az első gyerekem született. Azaz már nem voltam útkereső, bizonytalan csitri, amikor a letelepedés és gyerekvállalás ideje elkövetkezett. 

A Soros Alapítvány közoktatás-fejlesztési programjában együtt dolgoztam a 90-es évek híres alternatív pedagógusaival, Vekerdy Tamással, Winkler Mártával, Horn Györggyel és Horn Gáborral, Szeszler Annával, Gádor Annával és még sokakkal. Igazi missziós munka volt, nagyon szerettem. Addig sem voltak illúzióim saját iskoláimmal kapcsolatban, de akkor értettem meg, hogy van jó iskola, jó óvoda, jó egyetem stb. Tanultam külföldön és dolgoztam gyerekekkel a világ minden tájáról, tudtam, hogy lehet máshogy is… máshogy, mint ahogy én elszenvedtem az iskoláimat. A gyerekeimnek mást akartam. A családos életünk a belvárosban kezdődött, de mikor a második gyerekemmel terhes lettem, világossá vált, hogy a belvárosi lét minden hátránya sújt bennünket, és az előnyökből semmivel sem tudunk élni, a vágyott életformánk nem egyeztethető össze a lakhelyünkkel. Vidékre költöztünk. Kiköltözésünk első hetében találkoztunk azokkal a családokkal, akik éppen óvodaalapításon gondolkoztak. Így lettünk alapító szülők a telki Waldorf-óvodában. Kezdetben nem feltétlenül ezt a pedagógiát kerestük, de az ízlésünk és az életformánk nagyon közel vitt hozzá.

1. Milyen nevelési elveket és milyen nevelési gyakorlatot tart fontosnak és megfelelőnek az óvodai nevelés során?

Akkor tartom hitelesnek az óvodát, ha az intézmény által elfogadott gyerekképet az alkalmazott pedagógia szolgálja. 

Dolgoztam néhány évig közoktatási esélyegyenlőségi szakértőként, volt alkalmam helyi pedagógiai programokat olvasni. Gyakran tűnt az intézményi pedagógiai program retorikai gyakorlatnak. Sok olyan, többek között pedagógiai tartalmú kifejezés van, aminek használata elengedhetetlen egy pedagógiai programban, de nagyon nehezen tölthető meg tartalommal (integráció, differenciálás, felzárkóztatás, tehetséggondozás, projektmódszer stb). 

Az óvodában azt szeretném, ha ezek a kifejezések nem jelennének meg, vagy ha igen, akkor nem célként, hanem eszközként valaminek az eléréséhez, ami összefogja mindazt, ami az óvodában történik.

A kisgyerek úgy tekinthető, mint a világra nyitott érzékszerv. A kisgyerek érzékleteiben él. Minden, ami a környezetében történik, akarva-akaratlanul hatást fejt ki rá. A látás, hallás, tapintás, ízlelés, szaglás benyomásai töltik ki belső világát, ezek irányítják és vezetik tapasztaló, megismerő tevékenységében. Természetesen ezen túlmenően nagy jelentőségű a „többi” érzéklet is, mint például az egyensúly-érzékelés vagy a saját mozgásokat visszajelző kinesztetikus érzékelés.

A gyerek azonban nemcsak a fizikai világot érzékeli, hanem a pszichikus világot is. Ezen belül elsősorban a számára fontos másik embert, elsősorban az anyát, apát, testvéreket, majd az óvodapedagógust. Ha ez így van, az óvodának olyannak kell lennie, hogy ennek a világra nyitott érzékszervnek tapasztalatot nyújtson. Engedni nézni és hallani, hagyni tapintani és megmászni… az óvodást nem tanítani kell, hanem hagyni tapasztalni, és fontos vele élni. Az óvónőnek tudnia kell, hogy mit miért csinál, miért úgy, de a felnőtt tudatossága csak a háttér biztonságát adja.

2. Milyen legyen (milyen tulajdonságokkal rendelkezzen) az ön óvodás gyermeke?

Minden gyerekem másféle óvodás volt. 

Az első különféle szerepeket próbált ki az óvodában, kereste az érvényesülés útját. Itthon volt a főpróba. Volt bohóc, hős, király, hadvezér stb. Itthon nehezen tudtuk követni, és szívszorító volt nézni a próbálkozást.

A második (a lány) nem szeretett óvodába járni, hat évesen néha nehéz volt rávenni, hogy maradjon ott reggelente. Most 12 éves és még mindig ugyanaz a két barátnője, mint akkor és szép emlékeket őriz az oviról.

Harmadik gyermekem igazi jó királyfi volt az oviban. Mindenkin segített, mindenki az ő barátja akart lenni, a lányok szerelmesek voltak belé, és megoldott minden konfliktust.

A kicsinek egy évig voltam az óvó nénije. Nagyon vártam, hogy vége legyen. Ismeretlen gyereket találtam az oviban, úgy éreztem, hogy egy másik gyerek jár oviba, mint akit otthon ismerek.

Ilyenek voltak, és most is nagyon különböznek, de azt hiszem, nem voltak elvárásaim azzal kapcsolatban, hogy milyenek legyenek.

3. Milyen nevelési és oktatási elveket és milyen nevelési és oktatási gyakorlatot tart fontosnak és megfelelőnek az általános iskola alsó tagozatán?

Ha egy gyerekről tudom (legalábbis úgy hiszem, tudom), hogy az életkori sajátosságai milyenek, akkor azokat figyelembe véve tudok eljutni hozzá, csak akkor lehetek hatékony, ha ezeket a sajátosságokat tiszteletben tartom. Például a Waldorf-iskolák 15-16 évesei nem az ókorral kezdenek foglalkozni gimnáziumi éveik elején, ahogy ezt a linearitás megkövetelné, hanem a háborúkról és forradalmakról tanulnak, ami sokkal közelebb áll háborgó kamaszságukhoz. Szándékosan hoztam gimnazista példát, de minden évfolyam esetében írhatnék hasonló sajátosságokat.

Én az iskolás éveim alatt soha nem gondoltam, hogy annak, amit az iskolában tanulok, bármi köze lenne a saját életemhez, leszámítva talán a gimnáziumi irodalomórákat. Mindenből mindig ötösöm volt, elvégeztem egy egyetemet, ahová azért felvételiztem, mert elég jó voltam matekból is, de történelemből is (ez volt a közgáz felvételi), de még itt is csak lassan értettem meg, hogy ez már az életem, azt hittem, hogy az majd később jön. Másodéves voltam, amikor gyanús lett, hogy valami nincs rendben. Végül szociológiából írtam a diplomám, annyira viszolyogtam a közgazdaságtantól. 

Azt szeretném, ha a gyerekeim tudnák, hogy nincs két életük: az iskolai meg a másik. Minden, ami volt, és ami van, ahhoz közük van. Számomra az iskola dicsérete azt jelenti, hogy úgy látom, ez megtörténik velük. 

4. Mit vár az iskolától, milyen legyen (milyen tulajdonságokkal rendelkezzen) az Ön alsó tagozatos iskolás gyermeke?

Látom, láttam mindegyiküket alsó tagozatosnak és persze többször gondoltam, hogy könnyebb lenne az életük, ha… de ez mindig saját magukhoz képest volt, a már meglévő tulajdonságaikhoz képest, azt hiszem én soha nem akartam a tulajdonságaikon változtatni. Na jó, Berci és Manó lehetnének rendesebbek, de úgy tűnik, ezen az iskola nem segít.