Mi lesz az egyházi iskolákkal?
Asztalos György írása
Az a hatalmas változás, ami az új kormány létrejöttével várható, sokunkban kérdéseket vethet fel. Mi lesz az előző, Magyar Péter által maffiakormánynak aposztrofált kormánnyal összefonódott egyházak iskoláival?
Gloviczki Zoltán írásával messzemenőkig egyet értek. Két kiegészítést tennék. Az írja:
Különösen kivételezett továbbá abból a szempontból, hogy tanulóit, a körzetes beiskolázású állami iskolával szemben, megválogathatja, és nehéz lenne igazolni, hogy ennek a szelekciónak az alapja minden esetben és kizárólag a tényleges hitbeli elkötelezettség. Ezekkel a kritikákkal tehát súlyos kötelességünk szembenézni mind egyházunkon belül, mind össztársadalmi szinten.
Ennél már azért jobb a helyzet, mert például az Evangélikus Egyházban 2011-óta csak körzettel együtt vettek át iskolákat. Másrészt megmutatnám, hogy hogyan is egyenlő a két fenntartóhoz tartozó gyerekek finanszírozása.
A négy évvel ezelőtti választás előtt előkerültek többek között olyan „szakértők” is, akik elhitették pl. az akkori ellenzék jelöltjével, hogy az egyházi iskolák sokkal több pénzt kapnak egy tanulóra, mint az államiak. Ez a hiedelem azóta is tartja magát.
Az egyházi iskolák pontosan ugyanazt a pénzt kapják, mint az államiak. Az állam mindig több pénzt költ az adott évben egy tanulóra, mint az egyházak, de ezt a különbséget aztán kifizetik, és így valósul meg az egyenlő finanszírozás. Arra is volt példa, hogy ezt a kompenzációt egyes szerzők külön juttatásnak értelmezték.
Hogyan is „egyenlő” a két finanszírozási mód? Az egyenlőség úgy valósul meg, hogy amennyit költött az állam összesen az óvodásokra, általános iskolásokra és középiskolásokra, azt az értéket elosztják a gyerekek számával. Az egyházak pedig annyiszorosát kapják ennek a hányadosnak, ahány gyerekkel foglalkoznak.
Ez persze biztosan nem lesz teljesen igazságos, hiszen nem ugyanannyiba kerül egy gimnáziumi tanuló, mint egy óvodás, és a különböző intézménytípusok aránya fenntartónként nem ugyanaz Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy megyénként is rendkívül nagyok a különbségek!
Erre legyen itt egy szemléletes példa. (A következő 3 grafikon a A közoktatás indikátorrendszere 2023 c. kötet adatai alapján saját.)
Ráadásul az egyházi és állami intézmények megyénkénti aránya szintén nem azonos!
A 2022-es adatokat nézve az óvodában állami (önkormányzati) intézményben költöttek többet egy gyerekre, általános iskolában pedig fordítva.
A középiskolában a kiadvány 2022-ben már csak a gimnáziumokat hozza, ahol több pénz jut egy egyházi iskolába járó gyerekre, és nem szerepelnek a többi középiskolák, ahol az előző évek tanulsága szerint pedig az állami tanulókra jut több.
Az egyenlő finanszírozás mellett mégis csak jobb az egyházi iskoláknak?
Erre több szempontból is igennel lehet válaszolni.
Egyrészt dicsérendő, másrészt elmarasztalható okok miatt:
Nézzük a pozitív dolgokat, ahol ez a „jobbság” nem a mások kárára történik.
Egyházi fenntartótól függően, de azért általánosan is elmondható, hogy nagyobb a függetlenség anyagi és belső autonómia tekintetében. Ez azt jelenti, hogy ugyanazt a pénzt hatékonyabban tudják elkölteni. Több pénz jut például fénymásolásra stb. Jelentheti azt is esetleg – persze nagyon korlátozott mértékben –, hogy a hiányszakok tanárainak több bért tud fizetni. (Ez belső feszültségforrás is lehet, ezért amennyire én ebbe bele tudtam látni, elvétve fordult elő.) Az egyházak alighanem kevesebb „fenntartói” személyzettel rendelkeznek, mint az államiak. Vagyis az egy gyerekre eső támogatásból kevesebb megy el az „iskolán kívülre”.
Most nézzük azokat a tényezőket, amitől úgy vannak jobb helyzetben az egyházi iskolák, hogy ezáltal az állami iskolák helyzete rosszabb. Ilyen például a tanárhiány.
Forrás: A közoktatás indikátorrendszere, 118. o.
Az ábráról jól látszik, hogy a tanárhiány – jelen esetben az általános iskolában – háromszor akkora az állami iskolákban mint az egyháziakban.
Itt nagyon fontosnak tartom megjegyezni, hogy az összehasonlítás aligha szerencsés. Ha az egyházi iskolákat a hasonló összetételű és környezetű állami iskolákkal hasonlítanánk össze, akkor nem lenne ekkora különbség!
Nyilvánvalóan oda szívesebben mennek tanítani a tanárok – legalább is ez az általános –, ahol kevesebb a problémás gyerek.
A következő ábra is beszédes:
Forrás: A közoktatás indikátorrendszere, 36. o.
Vagyis az egyházi iskoláknak kevesebb veszélyeztetett gyerekkel kell szembesülniük. Itt is fel kell hívnunk a figyelmet az összehasonlítás problematikájára.
Mivel az egyházi iskolákban átlagosan magasabbak az osztálylétszámok, ezért jobb a tanár-diák arány, ami azt jelenti, hogy több pénz jut – nagyon leegyszerűsítve – pl. krétára.
Összességében azt mondhatjuk, hogy az egyházi iskolák átlagos helyzete – nagyrészt hasonlóan a hasonló tanulói összetételű állami iskolákhoz – jobb, mint az átlagos állami iskolák helyzete.
A nagyobb anyagi és autonómiai függetlenség kivételével – aminek orvoslása pedig könnyen megvalósulhat – nem nagyon lehet különbséget tenni egyházi és állami elit iskolák tanulóinak helyzete között. Vagyis nem felelnek meg a valóságnak azok a kijelentések, hogy az egyházi iskolák szegregálnak, az államiak nem. Ennek bővebb adatokkal bizonyított kifejtéséről itt írtam.
Fontos kérdés, hogy hol kellene az egyházi és állami fenntartóknak magukba nézni, és mi lehetne a megoldás? Mi lenne az új kormány feladata, amit az előzők elmulasztottak? (Történt azért sok pozitív lépés is, pl. a pedagógus bérek – még mindig csak az értelmiségi átlagbér 80%-a – jelentős emelése, a hátrányos helyzetű településen tanító tanárok 20%-os bérpótléka.)
A jelen írásban – hiszen általánosságban erre elég sok javaslat született – az egyházak szerepéről, „dolgáról” szeretnék írni. (Annál is inkább mert az új oktatási miniszter nem csak véleménytudással rendelkezik, hanem konkrét mérésekre alapozott ismerete is van!)
Egy pár sort ide másolnék az előbb idézett – a Szemlélekben megjelent – cikkemből:
Az iskolai különbségek létrejöttéhez akarva-akaratlanul is hozzájárultak azon egyházi iskolák fenntartói, amelyek intézményeikkel nagyfokú szegregációt idéztek elő. A megoldás rendkívül összetett feladat: az állami és az egyházi fenntartóknak együtt kellene dolgozni, az államnak pedig sokkal több forrást kellene fordítani a probléma kezelésére.
Amit a Magyar Katolikus Püspöki Karnak és a többi egyház vezetőségének – hogy a következő kormány elvárható jóindulatát elnyerjék – többek között meg kellene tenniük, azt a következőkben vázolnám.
El kellene ismerni, hogy az egyházi iskolák jelentős része nem vallási igényből, hanem menekülési útvonalként jött létre. (Ez könnyen belátható, ha az egyházi iskolák és a „vallásos népesség” eloszlását nézzük, illetve az egyházi iskolák és nem egyházi iskolák összetételében létrejött, sok helyen tapasztalható ordító különbségeket.)
El kellene ismerni azt, hogy nem csak egyes állami, hanem egyes egyházi iskolák is elősegítik a szegregációt. Vagyis részt vettek, elősegítették számos helyen a tanulók etnikai, családi helyzet szerinti szétválasztását!
El kellene ismerni, hogy a szegregáció nem jó. Többször hivatkoznak – pl. Székely János püspök úr – arra, hogy van pozitív szegregáció is: A huszártelepi iskoláról írja:
Minden gyermeket egyéni fejlesztési terv alapján segítenek a tanulásban. A nyolcadikosok mindegyike továbbtanul, többen gimnáziumokban vagy technikumokban. Vagyis ez a „szegregált” iskola integrál, segíti a gyermekek felzárkózását, kibontakozását." (Magyar Kurír, 2025. november 27.)
Ezen állítással nem tudok egyetérteni, hiszen a kompetenciamérések tanulsága szerint ebből az iskolából 80%-ban funkcionális analfabéta gyerekek kerülnek ki, elvétve van szó gimnáziumi továbbtanulásról! (Fontos, hogy egy osztályban legyen húzóerő is, hiszen tudjuk, hogy a kortárscsoportnak nagy szerepe van a tanulók motiválásában.) A következő ábrából az látszik, hogy 2022-ben a tíz nyolcadikos gyerekből két gyerek tanult tovább érettségit adó iskolában. Viszont arról nincs adatunk, hogy ebből hányan is végezték el a gimnáziumot vagy technikumot.
Ezek elismerése után fel kellene ajánlani, hogy az előbb felsorolt problémák orvoslásában az egyházak teljesen nyitottak a megoldások keresésére.
Amennyiben ezek a lépések rövid időn belül megtörténnének, akkor az oktatás terén is nyílhatna egy új és gyümölcsöző kapcsolat, abban a reményben, hogy végre az új Oktatási Minisztériumban nem a politika nyomja el a szakmát, hanem ha nem is fordítva, de jól együtt működve születhessenek jó döntések.
Az egyházak esetleges hibáinak, elhibázott döntéseinek elismerése szerintem nem járna presztízsveszteséggel, hanem egy új – krisztusibb – fejezet nyílhatna az egyházak és az állam közötti együttműködésben.