Mocsok, szemét játszóterek!
Tóth Tamás Május írása
Az alábbi szöveg egy nagy lélegzetvételű recenzió részlete Bogyó Virág és Madácsi Flóra Játszóutca?! című térkísérletéről. E rövid kivonatot most a gyermekek világnapja alkalmából közöljük, amelyet 1954 óta november 20-án ünneplünk.
November 20-a azért fontos dátum, mert 1959-ben az ENSZ Közgyűlése ekkor fogadta el a gyermekek jogairól szóló nyilatkozatot, illetve 1989-ben ugyanezen a napon a gyermekek jogairól szóló egyezményt.
„Szerintem is a struktúra produktuma a gyermek,
de csak annyiban, amennyiben meghaladja azt.
Sartre
Ó, drága pajtások! (Miért ne hívhatnánk egymást így, ha hiszen a pajtás voltaképpen olyan nevelésügyi elvtárs, aki még játszani is tud, sőt, szeret is! Na, mindegy.) Mármost tudjátok-e, hallottátok-e, mi szemetet, hordalékot, lomot hordott össze a szél a pesti flaszteren? Bizony olyasfélét, amitől ti sem fanyalognátok egy lom(b)ha, avarcsurgatta őszelőn. Az autóforgalom elől lezárt Barát utcában kockaforma faforgácslap építőelemek és az utca kellős közepére hányt óriási homokdomb csalogatta játékra az aprótermetű nagyérdeműt, szeptember végén.
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Bognár Benedek / Simon Zsuzsanna / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
Mit láttam én ott? Láttam, ahogy a gyerekhad sáncokat kotor, üregeket túr és járatokat váj a hatalmas homokkupacban, aminek az egyik oldalán be, másikon ki, fél gyerek lóg – önfeledten és nyakig; láttam, ahogy az építőelemekből készített tákolmányok (avagy Guba Sándor bácsi tákoláselméleti terminológiáját használva úgynevezett kotmányok) felett, alatt, mögött, trógerolják és grundolják ezt az átmeneti teret. És láttam még köteleket, gereblyéket, deszkákat, ponyvákat, párnákat beleszédülni és elveszni a játékban – és persze ami a legfontosabb, homokozólapátokat (mert tudvalevő, hogy a homokozók politikai ökonómiájának fő dinamikáját a mai napig a homokozólapát aktuális csereértéke határozza meg).
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Bognár Benedek / Simon Zsuzsanna / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
Délután 4 óra fele járunk, s van olyan Barát utcai gyerek, aki reggel óta kint nyüzsög, ebédelni rongyol csak haza az egyik tömbbe. Ő nem tudja még, de a homokdombon űzött gondtalan (meg gondatlan) játékával épp a múlt század közepébe váj történeti jelentőségű féregjáratot (vagy fordítva: onnan vájnak ide?). A gyermekkor architektúrájának egy majd’ 70 évvel ezelőtti darabkája türemkedik ki ebből az eseményszerű térből. Nem tudom, hogy tudjátok-e, de a Barát utca volt az első olyan köztér Budapesten (a II. kerületi Kandó Kálmán, illetve az XIII. kerületi Gergely Győző utcák mellett), amit a gyerekek kollektív tulajdonba vehettek – mint játszóutcát.
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Bognár Benedek / Simon Zsuzsanna / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
1954. április 16-a péntek volt és régen. A másnapi Magyar Nemzet hasábjain nem mellesleg ezt olvashatjuk:
A VII. Kerületi Barát-utcában péntek délelőtt kacagó gyermekcsoportok gyülekeztek. (...) Most adják át a gyermekbirodalomnak Budapest első játszóutcáját. (...) Erre nem száguldanak majd motorkerékpárok, nem robognak autók – a játszóutca csak a gyerekeké. Figyelmeztető tábla közli az utca két torkolatában, hogy tilos az átmenő forgalom.
A következő években számos fővárosi és vidéki játszóutca nyílott vagy záródott – nézőpont kérdése (habár a gyermekkor pedagógiai dialektikájához tartozik, hogy a szabadság végtelen huzatjának a határok és keretek nyitják ki az ablakokat). És bár a hatvanas évek elejére ez a gyermekbarát térképzési kísérlet kifulladt (1963-ban megszűnnek a játszóutcák), talán bennetek is felbugyogott most valamicske hév. Hiszen szemlátomást volt itt egy rövidke évtized, amikor teret kapott az idősebb generáció (ún. felnőttek) abbéli felismerése, hogy a gyermekkor és a gyermeki lét egy önálló „birodalom” (gyermekbirodalom!), aminek teret kell adni. No nem akármilyen teret, hanem voltaképpen a saját életterünket kell megosztani, a közteret – sőt, a közkincseink sokrétű térbeli alakzatait (ld. a hatvanas évek közepétől játszókertek kialakításával is kísérletezik a Fővárosi Kertészeti Vállalat).
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Bognár Benedek / Simon Zsuzsanna / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
Egyszóval volt mit kiásnia a gyerekeknek annak a Barát utcai homokozónak a mélyéről, és e nevelés- és építészettörténeti feltáráshoz (kihantoláshoz) nemcsak a gyerekek kaptak eszközöket, hanem a felnőttek is. A játszóutca újraálmodói, az ásatás művezetői, Bogyó Virág képzőművész és Madácsi Flóra tájépítész egy hiánypótló szöveggyűjteményt is terveztek a fröbeli homokdomb és az OSB tákolmányok mellé, amelyben először jelenik meg magyar nyelven a gyermekkor és a játék kritikai architektúrájának tárgykörébe tartozó nemzetközi irodalom egy igen fontos darabkája.
Játszóutca?! című térkísérletük során a Barát utcát autómentesítették és lezárták, a VIII. kerületi Bauer Sándor utca egyébként is autómentes Mátyás téri szakaszát pedig játszóutcának kiáltották ki. Mondjuk, nem tudom, hogy a térkísérlet-e a megfelelő kifejezés erre a térképzésre. Vagy ez lenne a kortárs művészet? Kétlem... szerintetek? Mindenesetre a lom-, rom-, és kalandjátszóterek architektúrája által inspirált alkotópáros munkáját a magam részéről szívesebben olvasom úgy, mint egy performatív építőművészeti intervenciónak álcázott pedagógiai kiáltványt. Olyan térbeli manifesztóról van itt szó véleményem szerint, ami hozzáférhetővé tesz és napirendre tűz egy sor, a gyermekkort és a gyermeki létet érintő lényeges problémát a pedagógiai gondolkodás számára. Engedjétek meg, hogy e térben született pedagógiai kiáltványból egy pár általam fontosnak vélt tézist papírközelbe hozzak.
I. Az áruvilág terebélyesedő élete a gyermekkor permanens haláltusája
Az általunk ismert játszótér viszonylag új fejleménye a kapitalista térképzésnek. Kicsit több, mint 100 éve – no nem volt az olyan régen – még Budapest térképe is megindítóan hiányos, lukas volt – a bérházak között ásítozó foghíjtelkek, jókora placcok, a grundok és hát nem utolsósorban maguk az utcák is szabad teret adtak a játéknak. Tessenek megnézni századfordulós fényképeket a városról! Felnőttek és gyerekek együtt élnek az utcával.
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Bognár Benedek / Simon Zsuzsanna / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
A város rohamos beépülésével a gyerekeknek egyre szűkebb lett a tér odakint játszani. Az elnyomás azonban sosem törhet utat a vele szemben mutatott ellenállás nélkül. Ne feledjük, hogy nemcsak gyerekek tartottak ellen megzabolázatlan játékukkal az életükre törő városfejlesztésnek, a Nőtanács radikálisabb aktivistái is azért küzdöttek, hogy viszonylag csekély társadalmi munka árán játszóterületként adhassák át a foghíjakat a gyerekeknek – még akkor is, ha biztos volt, hogy beépítik azokat, mert azt gondolták, hogy akár az a néhány év szabad játék is fontos az ifjú generációk életében. Az utcákat az 60-as évek elejére elárasztó gépjárműforgalommal viszont kezdetét veszi a városi élet és a gyermekkor haláltusája – a város egyre élhetetlenebb lesz, hogy egyre beautózhatóbb legyen. A metropolisz élhetetlensége ma egyenesen aránylik nemcsak beautózhatóságához, hanem játszótereinek számosságához.
II. A mai játszóterekről csupán két dolog hiányzik: a játék és a tér
A metropolisz játszótere, bár igen sikeres beruházásnak mutatja magát, lényegét tekintve egy kudarcos alakzat. Egyrészt pofára esik a felnőttek és gyerekek viszonyának ápolásában, mert sem a generációk elmélyült együttéléséről, sem az ő szükségszerű eltávolodásukról nem tud gondoskodni. Másrészt kudarcot vall térként is, hiszen a játszótér elsősorban nem egy felszabadított terület, amit az idősebb generáció megoszt a gyerekekkel – bár persze habiszti ezt mondja magáról –, hanem egy kompenzatorikus hasítás, amivel az ifjabb generáció szemét próbáljuk kiszúrni és a saját lelkiismeretünket megnyugtatni, amiért elbitoroltuk tőlük a játék szabad tereit.
Fortepan / Szalay Béla (Jászai Mari tér, játszótér, háttérben a Margit híd. 1980.)
Harmadrészt pedig, a játszótér abban is kudarcot vall, amire névlegesen vállalkozik, ugyanis az általa felkínált egydimenziós, fantáziátlan tevékenységrepertoár nem igazi játék. Az igaz játék ugyanis nemcsak a játék éléséről szól, hanem és főleg magának a játék körülményeinek, sőt – és ezt talán elsőként Johan Huizinga fogalmazta meg Homo Ludens (1938) című művében – a játék terének életre keltéséről: a krétakör, a varázskör (de magische cirkel), a kihasított tér (temenos) önhatalmú elhatárolásáról a fennálló világtól. El kell hinnünk végre, hogy a gyerekek képesek megképezni a játék tereit és a játék szereit. A játéktér megképzésének elbitorlásával magának a játéknak a lehetőségét vesszük el a gyerekektől, sőt, voltaképpen helyettük játszunk.
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Simon Zsuzsi / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
Az Építészfórumnak adott interjújukban az alkotópáros egyik tagja, Madácsi Flóra így fogalmaz ezzel kapcsolatban:
a tervezők a minták és színek rajzolásában jobban kiélik a fantáziájukat, mint a játszótéren később a gyerekek. Sokszor pont az ő kreativitásuk korlátozódik le azzal, hogy ennyire kész és művi terekben játszanak.
III. A gyermekek puszta léte lényegénél fogva felforgató
Na mármost fel lehetne róni a Játszóutca?! alkotóinak, hogy nincs abban semmiféle pedagógiai kuriózum, hogy a főváros egy példásan dzsentrifikálódó kerületében rendeznek egy könnyed utcai zsúrt – próbálták volna meg ugyanezt Ózd egykori Ságvári telepén (mai Új telep)! Miért is ne, az azt átszelő sugárút ugyanúgy játszóutca volt az ötvenes évek közepén, mint a Barát. Azt hiszem, ez egy fontos kritikai szempont, de azt is gondolom, hogy az alkotók által térbe bújtatott kiáltvány így is a proletár játékpedagógia mellett foglal állást.
Ságváritelep. Ózd, 1995 (Fotó: Benkő Imre)
A proletár játékpedagógia kiindulópontja, hogy elsősorban nem a gyermek társadalmi helyzetéből vezeti le magát, hanem a gyermek ontológiai státuszából. A gyermek ugyanis szociális és egyéb helyzetétől függetlenül lényegileg egy határsértő, határbontogató, felforgató lény. Én a magam részéről meg vagyok győződve róla, hogy a gyermekek puszta léte és játéka lényegileg (ontológiailag) anarchikus és kommunisztikus – mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy széles e glóbuszon, napról napra olyan szintű rendetlenkedés megy, hogy valami mindig átüti még a sajtó igencsak edzett ingerküszöbét is. Sokan vagyunk, akiknek megdobban a szíve, mikor olyasmiket olvasunk, hogy például kisgyerekek krumplival dugaszolták el parkoló autók kipufogóját; hogy tíz autót karcoltak össze az Audi szalonban egy kaviccsal; vagy hogy egy iskolabuszt eltérítő 23 éves, fegyveres tagot olyan szinten kikészítettek a folyamatos kérdezősködéssel, vegzálással, miértekkel, hogy az elkövető az összes pulyát leszállította a buszról.
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Bognár Benedek / Simon Zsuzsanna / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
A gyerekek lényüknél fogva veszélyt jelentenek a fennálló rendre – és végtére is ez a lételméleti háttere annak, hogy miért vonzódnak annyira a gyerekek a lomhoz, a romokhoz, a kacatokhoz; s annak is, hogy miért igyekszik a fennálló hatalom minél hamarabb megzabolázni ezt a gyönyörű féktelenséget. A gyönyörű Vircsaftot.
IV. A gyermekkor nem állapot, hanem sajátos térélmény és viszony
A Barát utcai játszóutca nyitónapjára kerekasztalt-beszélgetést szervezett a Játszóutca?! projekt alkotópárosa, amin részt vett Gallai Renáta (az Erzsébetvárosi Önkormányzat kulturális és turisztikai referense), Győrfi Dániel (építész, a Rév8 munkatársa), Lődi Virág (a józsefvárosi Kesztyűgyár Közösségi Ház munkatársa), K. Horváth Zsolt (történész) és Tihanyi Dominika (tájépítész, az Újirány Csoport egyik alapítója). A beszélgetés, amire a homokdomb mellett, az utca közepén került sor, egy kis fantáziamunkával kezdődött.
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Bognár Benedek / Simon Zsuzsanna / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
Minden résztvevő elmesélte azt a térélményét, ami egy olyan gyermekkori emlékéhez kötődik, amikor igazán szabadnak és autonómnak érezte magát. Én is elmerengtem messzeringó gyermekkorom világán, és egyáltalán nem játszóterekhez, vagy játékszerekhez kötődő térélmények jutottak eszembe – ahogy a kerekasztal résztvevőinek sem –, hanem átmeneti, köztes, más terek: bunkerek, kuckók, árkádok, odúk, panelfolyosók stb. Olyan rejtélyes térstruktúrák, amiket Michel Foucault heterotópiának (más-helynek) nevezett építészeknek tartott híres, 1967-es előadásában (Des espaces autres).
Játszóutca a Barát utcában / Fotó: Bognár Benedek / Simon Zsuzsanna / BTM Budapest Galéria / FLASZTER
Szóval lenne itt egy, az intergenerációs viszonyra vonatkozó kérdésfelvetés is. S ha van valami, amit hiányolok Bogyó Virág és Madácsi Flóra térbe kerekített kiáltványából, akkor az az, hogy ezt a viszonyt – s főleg, hogy mi lenne e tekintetben kívánatos – nem nagyon térképzeték fel. Vagy le. Mert végső soron én azt gondolom, hogy arra most már tudjuk a választ, hogy tényleg szükségünk van-e a metropolisz játszótereire; csakhogy szerintem nem ez a jó kérdés. Hanem az, hogy milyen volna az a nemzedékek közötti viszony, ami feleslegessé tenné ezeket a kompenzatorikus térhasításokat…