Munkácsy Gyula emlékezete

Hegedűs Mihály interjúja

Elhunyt a múzeumigazgató. Hosszantartó betegség után augusztusban távozott közülünk Munkácsy Gyula, az Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum múzeumi részlegének egykori vezetője.

Meghatározó személyisége volt a múzeumügynek, a múzeumi fotográfiának s a neveléstörténetnek. Akkor is, ha a kiállítások kurátorát a tárgyak közt bóklászó nézők (akár iskolások, akár felnőttek) nem ismerik, nem keresik. A háttérben tervezte a múzeumigazgató az Orbis Pictus kiállítást, mely az iskolai szemléltetőeszközök gazdag hazai történetét tárta a kíváncsiak elé, majd a Táskamúzeumot (mely a legtávolabbi iskolákba is eljuttatta a gyűjtemény értékes darabjait), a pusztaszeri bemutatóhelyet. Munkatársai tisztelték, szerették.

Fontos munkásságára az utolsó, életében – az azóta megszűnt, eltűnt (múzeumi tárggyá alakult), mára láthatatlan Tantrend című internetes folyóiratban – megjelent interjúval emlékezünk. Az interjú apropója Munkácsy Gyula egyetlen hivatalos elismerésének, egy minisztériumi oklevélnek átadása volt. (Trencsényi László)

Most, hogy a miniszteri oklevéllel ismerték el az Ön több évtizedes munkáját, mik azok a gondolatok, amik leginkább a fejében járnak?

Ha múzeumról van szó, akkor mindig arra gondolok, amit a hétköznapokban csinálunk vagy csináltam, arra, hogy lehetőleg megszülessen végre a Pedagógiai Múzeum. Ez lehet, hogy nevetségesen hangzik, de tulajdonképpen nincsen Pedagógiai Múzeum, csak alapjaiban létezik valami. Egy igazi állandó kiállítás még várat magára.

Ez tehát a legfontosabb cél, ami a szeme előtt lebeg?

Jelen helyzetben is azt mondom, hogy nem lehet más célunk, mint hogy egy olyan múzeum alakuljon, működjön, amelyik in situ mutat be bizonyos legújabb kori történeti, pedagógiai muzeológiát méghozzá történeti módon – mert erre vagyunk képesek. Azt szeretném, hogy a régi tervünk létrejöjjön, hogy az az épület, amiben benne vagyunk, a Könyves Kálmán körúton visszakapja azt a formáját belülről is, kívülről is, ahogy az kinézett egykor műemléki szempontból is.

Szeretnénk egy-egy szertárat az 1910-es évekre nézve berendezve eredeti és rekonstrukciós bútorzattal, hogy korhű eszközökkel – leginkább természettudományi tárgyi eszközökkel – fogadhassa a látogatókat. Magyarán ezek a termek nem raktárai lesznek ennek a kezdeményezésnek, hanem szertárai ennek a múzeumnak, amely nem elrejti a tárgyakat, mint általában egy múzeumraktár, hanem életben tartja és bemutatja mind foglalkozásokon, mind kiállításokon.

Ugyanezt egy tanterem formájában is jó lenne megvalósítani, ott is eredeti bútorzattal, és ott a tanteremben pedig maga az oktatandó tanórákon folyna mindannak a bemutatása, tantárgyba szervezve, amik a pedagógiai múzeumnak a gyűjtőköre és témái lennének.

Mondhatjuk azt, hogy talán ezzel a szemlélettel, módosításokkal lehetne jobban bevonzani a diákságot a múzeumba? Vagy mi az, amivel be tudjuk őket jobban csalogatni?

Az Öveges-módszerrel: a használd, csodálkozz rá, és örülj neki módszerrel mindenképpen. Igenis elektrosztatikusan tölthessen fel egy tanári széket a katedrán a diák, hogy jól megcsapja az áram a pedagógust, amikor leül, és harsányan nevethessen karinthysen az osztály. Mindenképpen az élményszerűséget, a megtapasztalást kell nekik nyújtani és adni. Tehát ez egy fontos tényező. A statikus, álló múzeumi kiállítások, ami néha fontos, hogy legyen, az már nagyon a múlté.

Az interaktivitás, az aktivitás és a részessé válás nagyon lényeges momentum, és ez a pedagógiának egy jó fegyvere lehet, ha az iskola ezzel tud élni. Csak hadd említsem meg, hogy amerre járok a világban, elmegyek az ottani pedagógiai múzeumokba, ha van ilyen. Berlinben, amikor jártam, akkor rácsodálkoztam, hogy ott a hetedikes korosztály egy félévet egy bizonyos órán ebben a pedagógiai múzeumban tölt el. Gimnazistákról van szó. Egy olyan tanórára járnak, amely egy komplex gyermekkortörténetről szól, nemcsak a pedagógiáról. Rendesen jegyet is kapnak rá, és be van építve a tantervbe. Nagyon megirigyeltem ezt a helyzetet.

Érdekes, hogy éppen tegnap voltam a Mozaik Múzeumtúra egyik rendezvényén, a Felelős Szülők Iskolája rendezésében és ott is azt emelték ki különösen, hogy a mai diákok, gyerekek annyira fogékonyak és nyitottak a digitális felé, hogy több múzeum – amely ott megjelent – ezzel próbálja becsalogatni őket a múzeumba. Készül valamilyen digitális csalétekre az OPKM is?

Készül (mosolyog). De ennek nagyon objektív akadályai vannak jelenleg, tudniillik az OPKM létszáma inkább lefele épült az évek, évtizedek során, és most már a vegetációs szinten van. Nagyon nehéz mindennek megfelelni egy múzeumnak úgy, hogy összesen két muzeológusa van. A digitalizálásnak is több ága van, az egyik fele az maga a múzeumi feltárás és nyilvántartás része, amely törvényekben, rendeletekben van szabályozva, a másik, amit most említettünk és beszéltünk róla, a hasznosítása, ahogy a diákok felé disszeminálni lehet az ismereteket. Én azt gondolom, hogy meg kellene valósítani azt a virtuális világot a múzeumban, amit nagyon szeretnek a fiatalok, az avatarok világát. És azt, hogy ő maga egy kiállításon úgy böngésszen és mászkáljon, hogy a kezében van a kütyüje, amit úgyse rak le, mert mindig nyomkodja. Így egy olyan szerepkörbe kerül, és végig interaktívan részt vehet benne, ami a kiállítás tartalmához kötődik. Ez izgalmas játéknak, szerepjátéknak, akár szabadulós játéknak, akár egy virtuális vizsgahelyzetnek is felfogható például. Sokszor csináljuk, hogy vizsgáztatjuk a diákokat kifele, mert nagyon érdekesen reagálnak rá. Ezt digitálisan is meg lehet oldani a mai eszközökkel. Leginkább ilyesmiket terveznénk, ha lenne rá lehetőség.

És nyilván ott van az a másik mód, amerre a Táskamúzeum projekt visz. Voltam egy ilyen táskamúzeumos alkalmon, előző évben kísértem az egyik kolléganőjét egyszer, és ott valóban azt lehet látni, hogy a diákok érdeklődnek, mert tényleg nem ismerik a régi iskola eszközkészletét, világát. Milyen visszajelzések vannak erről a projektről?

Az egyik, ami nagyon jellemző, hogy nagyon ráharapnak. Ha ezt egy kicsit is jobban meghirdetjük bárhol, akkor azzal szembesülünk, hogy nincs akkora létszámunk, hogy megfeleljünk az igényeknek. Főleg, ha ingyen van, és a saját helyszínükön, tehát náluk, az iskolákban. Erre nagyon-nagy igény van. Persze, be kell csalogatni a múzeum falai közé is a diákokat, de azért legyünk őszinték, néha a villamos- vagy a metrójegyet sem tudják kifizetni, hogy eljöjjenek egy múzeumba. Mi viszont a hónunk alá tudjuk csapni a múzeumi dolgokat, egy-két másolati dolgot és egy-két eredeti tárgyat is, és a muzeológusok személyes varázsával nagyon izgalmas előadásokat és foglalkozásokat tudunk tartani a külső helyszíneken. Így alakult ki a Táskamúzeum gondolata. Ki kell vinni a múzeumot a falak közül. Sőt, most már az egész országban egy mozgalommá vált ez. Milyen érdekes, hogy a „pedagógiai múzeum” és „múzeumpedagógia” az nem szójáték, hanem egy és ugyanaz. Mi elejétől fogva ezt csináltuk, és most a többiek is kezdik az árbocrúdra egy-két éve felhúzni a múzeumpedagógia zászlaját.

Konkrétan emlékszem arra, hogy egy elsős osztályban mindenki a szamárfület akarta felvenni, és tényleg nagy sikere volt ezeknek a foglalkozásoknak. Azon gondolkodtam közben, hogy 43 évet töltött el ezen a munkahelyen. Van olyan, hogy legkedvesebb emlék? Vagy esetleg egy olyan konferencia, kutatás, ami különösen is közel állt Önhöz?

Hát, nézze, az nagyon-nagy dolog volt, amikor 1996-ban a honfoglalás 1000 éves évfordulóján volt egy nagy országos rendezvénysorozatunk, aminek egy alapítvány, illetve a mi intézményünk volt a gazdája. A legnagyobb kiállításunk az volt, ami abban az évben a Petőfi Irodalmi Múzeum összes termében egy éven át állt, és a magyar oktatás- és nevelésügy újkori és legújabb kori történetét mutatta be. És máshol is az országban, például Győrött és Debrecenben bekapcsolódtak a különböző témákba a helyi szervezetek. Én erre nagyon szívesen emlékszem vissza, mert akkor fókuszba került ez a pedagógiai múzeum tematika. A másik, hogy ennek egyetlenegy nagy hozadéka volt, az pedig 1997-ben, a rákövetkezendő évben történt, hogy a Főváros akkor odaadományozta, akkor még csak a Győrffy István utcai szárnyát ennek az épületnek, amiben most vagyunk, abból a célból, hogy létesüljön pedagógiai múzeum, mert az nem volt korábban. Addig a minisztérium épületében, a könyvtárunkkal együtt két kis szobában voltunk, a raktáraink meg lakótelepi babakocsitárolókban és pincékben szanaszét – a Szakasits Árpád úton, Óbudán, sok egyéb helyen voltak szétzilálva. Ez a két dolog nagyon-nagy lépés volt a Pedagógiai Múzeum életében.

Elhangzott az a méltató beszédben Sipos úrtól, hogy Ön középiskolásként került a múzeumba. Mi volt az, ami akkor megfogta Önt a múzeum világában? Gondolta volna, hogy egész életében itt fog dolgozni?

Akkor még nem gondoltam, de ez egy érdekes dolog. A gimnázium, ahova jártam Rákospalotán, az az egyetlen olyan iskolája és egyetlenegy olyan évfolyama volt az országnak, amelyik a Pedagógiai Könyvtár és Múzeummal szerződést kötött. Nekünk nem volt technika tantárgyunk ott, mert mindenki más fúrt-faragott, hanem mi könyvtártant tanultunk a Pedagógiai Könyvtár égisze alatt. Így kerültem kapcsolatba a Pedagógiai Könyvtár és Múzeummal. És amikor leérettségiztem, akkor ennek kapcsán beszélt rá engem a könyvtárnak az akkori igazgatója, Arató Ferenc, hogy jöjjek ide a múzeumba. Látta, hogy ez engem nagyon érdekel, és tanácsolta, hogy képezzem erre magamat. Tanultam részben munka mellett, elmentem egy pár év nappalira is közben, de aztán újból visszamentem a múzeumba. Tehát én máshol nem dolgoztam, illetve igen, egyszer két hétig dolgoztam autószerelő műhelyben diákként, de összesen ennyi volt, amit máshol töltöttem. Tényleg nem volt más munkahelyem, csak ez az egy.

Mondhatjuk, hogy a múzeumnak a világa, vagy az iskolának a világa, vagy esetleg a kiállítási terek világa volt az, amibe beleszeretett?

Ez az egész komplexen. Az a jó egy ilyen típusú vagy méretű múzeumban, mint ez, hogy itt nagyon változatos a tevékenységi köre az embernek. Vannak rossz oldalai is, mert mi magunk cipekedünk is, sőt részben takarítunk vagy pucoválunk is, de ugyanakkor gyűjtünk, feldolgozunk, kiállítást készítünk, emberekkel kommunikálunk, foglalkozásokat tartunk – nem is akarom végigsorolni az összeset. Ez az én személyiségemnek nagyon konveniált – az, hogy nem beülök könyvtárosként, és szakozok egész életemben, és jönnek a könyvek, szép munka meg minden, de nem az én személyiségemnek való. Itt viszont nagyon jó szakmai kiélési lehetőségek adódtak és adódnak, úgyhogy én ezt sose cseréltem volna fel másra.