Pedagógiai partizánakció

Riba Katalin recenziója

Lődi Virág: Pedagógiai Partizánakció, Budapest- Szekszárd, Magyar Pedagógiai Társaság, 2016

Lődi Virág kötete Sinkó István művészetpedagógusnak és Rév István gazdaságtörténésznek a Városmajor utcai Általános Iskolában 1975-1984 között végzett pedagógia munkáját eleveníti fel különböző, ma is aktuális nevelésfilozófiai kérdéseket feszegetve. A két főszereplő kezdetben titkos, az iskola pincéjében tartott szakköreinek, pedagógiai kísérleteinek fő célja az oktatás merev formáinak áttörése és új oktatási módszerek kipróbálása, illetve a társadalmi és történelmi helyzetek élményközpontú és cselekvő átélése volt. Így szakkörük sokkal inkább tekinthető társadalmi kreatív szakkörnek, mint művészetinek, jóllehet a művészet nagymértékben helyet kapott bennük.

A szerző először a kor társadalmi, politikai kereteit tisztázza, amelyben Sinkóék munkássága megvalósult, érintve a korszerűbb vizuális nevelési törekvéseket, a GYIK műhelyt, a csillebérci táborok világát, melyek szintén változtak a Kádár-korszak közepétől. A szerző ezután tér rá a két főszereplőnek a kísérlet szempontjából releváns életrajzi adataira. A legérdekesebb rész magukról a kísérletekről szól, melyekről nem igazán készültek írásos dokumentumok. A szerző bemutatja 3 év (1982, 1983, 1984) szakköri projektjét, amelyből kettő (a Kaktusz-sziget és a gyermekek keresztes hadjárata) pedagógiai kísérletként funkcionált. A kötet végén olvashatók a szervezőkkel, 2 volt résztvevővel és egy meghívott előadóval készített interjúk. Az interjúalanyok kivétel nélkül csak nagyon kevés részletet tudtak feleleveníteni az akkori eseményekből, mindenkinek csak felvillanása volt, hogy mi történt a szakkörben, de egyöntetűen megfogalmazták, hogy nagy élmény volt részt venni a foglalkozásokon. A Kaktusz-sziget szakkörben 3. osztályos gyerekek saját maguk alakíthatták ki életüket, hozhatták létre társadalmukat (nem konfliktusmentesen történt), míg a kontrollcsoport (negyedikes gyerekek) a tananyagra támaszkodva játszották újra az 1848-as forradalom fontos momentumait. A kísérlet a cselekvő, a saját magunk által átélt tanulás üdvös hatását bizonyította a passzív megértéssel és a merev megoldásokkal szemben. A tanárok csak a kereteket adták meg, de a gyerekek szabadon alkothattak. Az 1984-es ún. keresztes hadjárat szakkör a kritikátlanság veszélyére, az iskola manipulativitására és a tanári tekintéllyel való visszaélésekre volt hivatott rádöbbenteni a gyerekeket. Ez a kísérlet nem kis konfliktusokkal járt, ezért tesz említést itt a szerző Ron Jones 1962-es „Harmadik Hullám” kísérletéről, hogy észben tartsuk egy ilyesfajta pedagógiai kísérlet lehetséges veszélyeit is. Azonban Sinkóék szakkörein annak ellenére, hogy a tanárok jobbára csak keretinstrukciókat, ötleteket adtak, és a megvalósítás a gyerekekre várt, akik ezt nagy lelkesedéssel, sőt néha túlzott hévvel végezték, a tanároknak fegyelmezési problémái nem voltak, illetve, ha voltak, akkor a vezető tanárok a rogersi elveket alkalmazták, így emlékeznek vissza az akkori résztvevők. Az, hogy adott társaság a felmerülő feszültségeket jórészt magától megoldotta, igazolja, hogy azok, akiket szabad gondolkodásra nevelnek, megtanulnak élni azzal. Fontos kiemelni, hogy a szakkörön átélt élmények, a szabad légkör mindkét interjúalany szerint hozzájárult ahhoz, hogy ők maguk nyitottabbá, toleránsabbá váltak, és nem fogadják el kritika nélkül az autoritást, illetve gyermekeiket is szabadabban, a kereteket megadva, ám akaratukat figyelembe véve nevelték, nevelik. Fontosnak tartom azonban azt is megemlíteni, hogy bár a szakkörök sikeressége főként az ott alkalmazott módszeren múlt, a foglalkozások szakkörök formájában valósultak meg, ahová a gyerekek önként mentek, és addig vettek részt, ameddig élvezték, ez a tény önmagában szabadságérzetet ad. Kérdés, hogy az iskola válthatna-e ki ilyen érzést, és elfeledkeznénk-e kötelező jellegéről, ha szabadabb módszerek valósulnának meg a falain belül? A szerző módszertani szempontból vizsgálja Sinkó és Rév pedagógiai kezdeményezését, melyet végig a közvetlen tanár–diák viszony, a kreativitás, az egymásra való nyitottság és a demokratikusság jellemzett. A szakkörökben részt vevő személyekkel készült interjúból is ez derül ki.

A szerző Sinkóék projektjeit összekapcsolja a közéleti ember nevelésének kérdésével. Feladata-e az iskolának, hogy az önszerveződésre, az érdekérvényesítés képességére és politikai aktivitásra nevelje a gyerekeket? A szerző válasza: igen. Azonban felelős, kritikus egyének nevelése csakis cselekvő tanulással, öntevékenységre neveléssel képzelhető el. A szerző szerint Sinkóék módszereinek a mindennapi oktatásban (nemcsak szakkör jelleggel) kellene helyet kapniuk, ezért lenne szükség ma is hasonló, a kötetben felelevenített kezdeményezésekre, „pedagógiai partizánakciókra”. Láthatjuk, hogy a Kádár-rendszerben is történtek kisebb, helyi szintű kezdeményezések, kísérletek, amelyek egy szabadabb oktatási formát valósítottak meg, sürgettek. Sinkóék tevékenysége azonban feledésbe merült volna, ha Lődi Virág nem eleveníti fel és írja meg szakköri munkájuk utolsó éveinek tanulságait és eredményeit. Azóta is nyilván sok hasonló kezdeményezés történt, történik helyi, iskolai szinteken, így ehhez hasonló tanulmányoknak a jövőben is fontos létjogosultságuk van.