A közös olvasásról

Knausz Imre írása

Ez az előadás tíz éve, 2007. október 3-án hangzott  el a 60 éves Trencsényi Lászlót köszöntő Connecting People c. konferencián. Ebben a formában még nem jelent meg, de beépítettem Műveltség és demokrácia c. esszémbe.

Olvasni egyedül szoktunk. A kreatív és kritikus gondolkodó – aki ennek a tanácskozásnak a főszereplője – persze egy ilyen állításra felkapja a fejét: „hohó, korántsem mindig!” Így igaz: a felolvasásnak például a kolostorok refektóriumaitól a 19. századi rendezett polgári otthonokon át a mai gyerekszobák meghitt rendetlenségéig izgalmas kultúrtörténete van. Ez az előadás azonban azt állítja, hogy szinte soha nem olvasunk egyedül. Az olvasás kifejezetten társas jelenség, és mint ilyen, az iskolai oktatás termékeny metaforája lehet.

De kezdjük egy kis bevezetővel arról, hogy hogyan is olvasunk, amikor egyedül vagyunk. Engedjék meg, hogy az olvasás fogalmát már az első pillanattól kezdve tágan értelmezzem: nemcsak szöveg, hanem szöveg és kép kompozíciója, csak kép, hangzó szöveg, zene, mozgókép stb. mind lehet az olvasás tárgya. Tegyük fel, egy konferencián ülünk, és az előadó valami homályos oknál fogva a következő diát vetíti ki nekünk.

Egy kép, amelyhez szöveg is kapcsolódik: „Van Gogh Museum Cafe, Amsterdam”. Tipikus jelenség: az óriásplakátoktól a képes magazinokig hasonlóan strukturált komplex szövegekkel van telítve vizuális-kulturális környezetünk. Nyilván sokan vannak, akiknek egy másodperc is elég, hogy felfogják a kép üzenetét, másoknak talán több időre van szükségük. Lassítsuk most le az időt! Annyi rögtön világos, hogy egy kávézót kávéval reklámoznak.

De mért hiányzik a csésze füle?

Mit is jelent ez a kérdés? Nyilván nem azt, hogy ki törte le, mikor tört le, és milyen körülmények között. A „miért” ezúttal nem az okokat nyomozza. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy mit akar ezzel kifejezni a plakát? Akaratot tulajdonítunk a plakátnak? Ez nyilván valami metafora, és azt akarjuk kérdezni, hogy az alkotó mit akart ezzel. Ez is érdekes kérdés azonban. Semmit nem tudunk a plakát alkotójáról, és valljuk be, nem is érdekel ez az egész dolog bennünket annyira, hogy kíváncsiak lennénk rá. Nem tudjuk, férfi vagy nő, holland vagy más nemzetiségű, fiatal vagy idős, él-e még egyáltalán, profi tervező, vagy vicces kedvű kölyök, házastárs vagy társasházban agglegény lakó. De szándékot tulajdonítunk neki. Nyilván nem neki, az empirikus szerzőnek, aki teljesen érdektelen. Inkább arról van szó, hogy konstruálunk egy szerzőt, akit a szöveg mögé képzelünk. Úgy tűnik, egy ilyen konstruált közlő nélkül nem lehet megérteni a legegyszerűbb közlést sem. Nincs idegesítőbb annál az embernél, aki mindent szó szerint próbál érteni, és nem keresi a mondatok mögött a közlési szándékot. Ha a pincér a rendelés felvétele után megkérdezi, hogy itt hagyjon-e egy étlapot desszertnek, akkor nem fogunk fölháborodni, hogy étlapot akar velünk etetni vacsora után, hanem megértjük a szavak mögött húzódó közlési szándékot: hogy mit is akart ezzel mondani.

És lépjünk most eggyel közelebb az iskolai olvasáshoz! Vegyünk egy szerzőt, aki mindnyájunknak ismerős, és vegyünk egy befogadót, aki meg nem: egy tini  a harmadik évezred elejéről. Kettejük között a szöveg teremt kapcsolatot. Ha a befogadó a szöveg értelmére figyel, azt fogja keresni, hogy mit akar mondani a szerző, akit persze megint csak ő konstruál meg magának nyilván a valóság elemeinek felhasználásával. És mit akar a szerző? Azt akarja, hogy mi is azt lássuk, amit ő: mutat valamit a valóságból. Ugyanúgy, ahogy társunk megfogja a kezünket, odahúz az ablakhoz, hogy nézzünk ki mi is. Azt akarja, hogy mi is azt lássuk, amit ő: a folyóban tükröződő eget.

Hogy mért akarja ezt, az itt is éppolyan fontos, mint az olvasás szituációjában. Egyáltalán nem mindegy, hogy a szépség bűvölte el, vagy a víz tükrét borzoló esőcseppek szomorítják: ma is itthon kell kuksolni. Így olvasunk az életben: a szerző szemével nézzük a világot. Megpróbáljuk legalább. Keressük mondandójának értelmét és célját. A „belső szót” – Szent Ágostonnal szólva –, amit nem mondott ki. Hagyjuk, hogy vezessen bennünket, és figyelmünket arra irányítsa, amit ő is figyel.

Az iskolai olvasás mintha más lenne. Az ifjúság tényleges olvasási gyakorlatának igen jelentős része az iskolához kötődik. A cél nagyon gyakran a szövegeknek, pontosabban a szövegek kivonatának a memorizálása. Az előbb vázolt bonyolult hármas viszony leszűkül: nem keressük a szerzői szándékot, így azt sem, hogy mit akar megmutatni a valóságból. A szöveg csak szöveg, értsük akár a pesti szleng szellemében, nem tár föl semmit a valóságból. Érdekes, hogy ha a szerző szándéka nem fontos, az empirikus szerző személye annál fontosabbá válik. Hát persze, a szöveg ujja nem a valóságra mutat, hanem visszafelé, a szerzőre: azért fontos, mert ő mondta. És akkor persze fontossá válik minden, ami a szerzőre vonatkozik.

A közös olvasás, a más szemével való olvasás az az eszköz, amely képes életre kelteni a halott szöveget. Sokszor az ismerős szöveg is új értelmet kap, ha más szemével olvassuk. „Végzem! Átfutni nem merem, / Megöl a félelem s a szégyen…” Ismerős sorok, és ismerős az érzés is. Saját szövegünket is másképp olvassuk, ha közben arra a gondolunk, hogy valaki más mit fog gondolni, amikor olvassa. És a talán leghíresebb közös olvasás? Talán nem lett volna olyan rossz vége Paolo és Francesca ártatlannak indult időtöltésének, ha nem azzal a tudattal olvastak volna, hogy a másik is ugyanazt olvassa, és közben bizonyára ugyanarra gondol.

Egy nap, miketten, egy könyvet lapozva,
olvastunk benne Lancelotto rejtett
szerelméről, nem is gondolva rosszra.

Szemet ez gyakran szememen felejtett
s arcunk az olvasásba belesápadt;
de főleg egy pont lett, amely megejtett.

Szent mosolyáról olvasván a vágynak,
mely csak egy csókra szomjazik bolondul,
ez, aki tőlem többet el se válhat,

ajkon csókolt, remegve izgalomtul.
Igy Galeottónk lett a könyv s irója.
Aznap többet nem olvasánk azontúl.

A közös olvasási helyzetek sajátos csoportját alkotják azok az esetek, amikor a szöveg eredetileg idegen, és a másik szem teszi értelmessé és élővé. Aki nem szereti a metál zenét, az nem hallgatja. Tiszta sor. De ha valaki, aki fontos nekem, megmutatja a kedvenc számait, akkor úgy próbálom hallgatni, hogy egy másik befogadóval azonosulok, és az ő fülével mást hallok. Az a zenész neki mutatott valamit, amit én nem láttam meg, de őt ismerem, és vele azonosulva esélyem lesz, hogy én is meglássam. Hasonló élménye volt Nyilas Misinek, amikor Nagy úr, a felsőbb éves diák beszélni kezdett neki a térképről, a történelemről. Hirtelen sok minden megvilágosodott előtte, mert Nagy úr egy új nézőpontot kínált neki a térkép nézegetéséhez: a sajátját.

Darabig még ott könyökölt a térkép fölött: a térkép kezdett barátjává lenni, a színes foltok elevenséget kaptak, szinte megmozdultak a szeme előtt, mint egy élő boly, s ezentúl hosszú töprengéseiben Magyarország drága szép kerek pajzsa egyre szebb színben kezdett fényleni a szeme előtt.

Közeledünk a tanár szerepének megfogalmazásához. Térjünk vissza eredeti ábránkhoz, a szerző-befogadó-valóság hármas viszonyának ábrázolásához! Közbevetőleg megjegyzem a félreértések elkerülése végett: amikor szerzőről beszélek, nemcsak az irodalom lebeg a szemem előtt. A kémiaórán is szövegekkel van dolgunk, és azoknak is van szerzőjük, azaz valakinek mondanivalója volt, van a formaldehidekkel kapcsolatban. De mi ez a mondanivaló, mi az üzenet? Távoli, konstruált szerzők ritkán tudnak meggyőzőek lenni, ezért belép a folyamatba egy helyettes szerző: mostantól ő mondja, ő akar valamit, tőle lehet kérdezni, az ő szándékaival azonosulva lehet megérteni a szerelmi élményt és a formaldehidek szerepét egyaránt. Ő a tanár.

Együtt olvas a tanulókkal, és nézőpontját felkínálja nekik. Így is lehet látni a dolgokat. Innen nézve az, hogy a tanulók elfogadják-e a tanárt, hiteles személynek tekintik-e, egyszerű szóval kifejezve: hogy szeretik-e, már nem valami humanista aggály, hanem a tananyag megértésének legfontosabb előfeltétele. Úgy vagyunk ezzel, mint a metál zenével: ha van valaki, aki számomra fontos, akinek a látásmódjával való azonosulás kedvéért hajlandó vagyok erőfeszítéseket tenni, talán még meg is szeretem. Jó, azért ez nem valószínű, de legalább nem lehetetlen.

A közös olvasás azonban kétirányú dolog. A partner csak akkor lesz kíváncsi az én látásmódomra, ha én is kíváncsi vagyok az övére. Sőt: én olvasok a te kedvedért, te olvasol az én kedvemért. Az a pedagógus, aki megveti azt, ami a tanítványainak fontos – a Született feleségektől a kibeszélő show-kig –, és folyamatosan ezt kommunikálja, esélytelen arra, hogy a felvilágosult abszolutizmust megértesse velük. Ha megvetem valakinek a kultúráját, őt magát vetem meg, és fordítva: ha becsülök valakit, hinnem kell abban, hogy van érték abban, amit szeret. A látásmódok kölcsönös cseréje: ez a közös olvasás pedagógiai üzenete.  A közös olvasás egyik olyan megvalósulási módja, amelyben valóban kölcsönös lehet a látásmódoknak ez a cseréje: a közös tévénézés. Ki hitte volna harminc éve, amikor még a tévét kárhoztattuk a családok szétzilálásáért, hogy visszasírjuk az egy család – egy tévé akolmelegét. Amikor a tévé mint tűzhely körül még összegyűlt a család. Néha persze ma is így van, és a tévénézés közben elhangzó kommentárok és érzelmi reakciók új értelmezési formákat tárhatnak fel, és a folyamat során mindenki tanulhat mindenkitől.

Már ha hajlandóak vagyunk tanulni. És ez az utolsó gondolat, amelyre ma még ki szeretnék térni. Mert a közös olvasás, a más szemével olvasás arról is szól, hogy a dolgokat ne feltétlenül saját korábbi tapasztalataink nyomán kialakult előítéleteink alapján ítéljük meg. Hogy ne legyünk bezárva előítéleteink ketrecébe. És ha jól meggondoljuk, ez az iskolai oktatás legnagyralátóbb célja is: annak felismertetése, hogy a dolgok bonyolultabbak, mint gondolnánk, és hogy másképp is lehetnek, mint hisszük. Olvassuk tehát a világot egymás szemével, tegyük fel egymásnak a kérdéseket, amelyek foglalkoztatnak, és olvassuk újra a Bánk bánt. Legyen ezentúl példaképünk Simon, aki álmából felriadva is korunk legfontosabb üzenetét ismételgeti: „De hátha mégis úgy lehetne?”

Köszönetet kell itt mondanom diszlexiás lányomnak, Aletta Flórának, mert nélküle nem ismertem volna meg a közös olvasás örömeit.