Remélem, érthető vagyok

Ami egy könyvből kimaradt

Pongó Mariannt a kilencvenes évek végén ismertem meg egy „funkcionális analfabéták felzárkóztatását és munkaerő-piaci integrációját” célzó kurzuson. Az akkor 16 éves lány a nyíregyházi múzeumfaluba szervezett „tanulmányi kirándulás” ihlette festményeivel ragadta meg a figyelmemet.

Azóta több kiállításon is szerepelt hazánk keleti régiójában, s egyszer a fővárosba is elhozhatta néhány képét. Ezt követően többször küldött levélben rajzokat, melyek a (nem mindig a legvidámabb értelemben „festői”) Huszár-telep sajátos életvilágát igyekeztek bemutatni. S ez az igyekezete – mármint hogy ország-világ elé tárja, hol és hogyan él – egyre tudatosabbnak mutatkozott. Olyannyira, hogy vagy egy évvel ezelőtt e-mailben jelezte: lassan elkészül a telep megfestésével, megrajzolásával és megírásával. Szeretné, ha ebből könyv lehetne, s ebben csak az én segítségemre számíthat. (Ugyanis korábban újságíróként, szerkesztőként figyelemmel kísértem, és ahogy tudtam, támogattam autodidakta művészi erőfeszítéseit.)

Biztatásomra aztán naponta érkeztek e-mailben a részletek, nekem csak egymáshoz kellett az „egyperces életképeket” illesztenem. A szerencsés véletlen (?!) aztán úgy hozta, hogy egy (számomra addig ismeretlen) fiatal kolléganőm, Laborczi Dóra nemrégiben riportsorozatot kezdett „a leghátrányosabb térségekben élő roma nők helyzetéről”, s ennek keretében talált rá ő is Mariannra a nyíregyházi Huszár-telepen. Megismerkedésünk után ő juttatta el az általam szerkesztett „kéziratot” az Underground Kiadóhoz, ugyanakkor nagyjából meggyőzött, hogy jobban mellbe vágja a szöveg az olvasót, ha in medias res kezdődik, rögtön a telepi élet sűrűjébe vágva. Így közmegegyezéssel elhagytuk az első fejezeteket, s e tömörítésnek áldozatául estek a felnőttképzési motívumok is.

A könyv1 tehát elkészült, hihetőleg sokak számára élvezetes formában és izgalmas tartalommal. Hogy azonban szűkebb szakmánk, a felnőttképzés „vert hada” számára se vesszenek el teljesen az egykori civil kezdeményezésű és nemzetközi támogatású projekt felmutatható eredményei, élünk a lehetőséggel, és ezúton tesszük közzé a kötetből kimaradó részeket.

Szeretném magam megmutatni

Pongó Mariannát „Visszaút a társadalomba” című alapképzésünk nyíregyházi kísérleti kurzusán ismertük meg 1999-ben. A záróünnepség alkalmából rendezett kiállításon mély benyomást keltettek fiatalosan erőteljes, ugyanakkor éretten harmonikus színvilágú festményei. Ezeknek egyik része ugyan közismert klasszikus képek nyilvánvaló másolata volt, a másik rész azonban alkotójuk élményvilágából származó eredeti alkotás. 

Érdemes rögtön néhány szót szólni a másolatokról is, mert ezeknek adott esetben alapvető szerepük van az alkotói személyiség kibontakozásában. Hisszük, hogy nem túlzás alkotói személyiségről beszélnünk egy életpálya kezdetén, mert a született tehetségen kívül látjuk Mariannában a kifejező-eszközök elsajátítására, meglátására való határozott és módszeres törekvést is. Amikor a kísérleti PHARE-LIEN program zárókonferenciáján, 2000 januárjában néhány volt tanfolyami résztvevő is szót kapott (Marianna a konferencia helyszínén is kiállított), kissé darabos mozdulattal, amit némi dacnak vagy zavarnak tudhattunk be (minthogy estében a kurzust nem követte munkába állás vagy további tanulás), azt mondta: 

– Én ezt csinálom. Ehhez értek.

A nemzetközi konferencia résztvevőit is meggyőzte a szándék komolysága, meg az a tény, hogy ez is egy lehetséges életpálya egy egyébként munkaalkalom-hiányos térségben, s rögtönzött „forrás-teremtéssel” járultak hozzá festőeszközök vásárlásához. Akik az akkor 17 éves lány sorsának alakulását továbbra is figyelemmel kísérték, nemsokára arról értesülhettek, hogy Mariannának kiállítása nyílik a nyíregyházi Ifjúsági Centrumban. A kiállításról a helyi sajtó is megemlékezett, s az alkotó az interjúban is megerősítette, hogy a másolást immár a tanulási folyamat kezdetének tekinti, s szeretne egyre inkább áttérni a saját maga által észrevett jelentségek megfestésére. Ezért festi, rajzolja a guszevi2 házakat (sajátos lakóhelyi környezetét), és szeretne egy könyvet is készíteni a cigányság életéről szóló képeiből. (A Magyar Népfőiskolai Társaság negyedévenként megjelenő folyóirata, 2002/tavasz)

A lakótelepi iskola

A Huszár-lakótelepen van egy iskola, amit bezártak annak idején, de most ismét működik az önkormányzat segítségével. Gyermekjóléti, Periféria, Cigány Kisebbségi Önkormányzat, Családsegítő, Humán-net Alapítvány működik benne. 2010 áprilisában ott kaptam állást a Humán-net Alapítványnál, és önkéntes munkaként elvállaltam, hogy festek egy képet a falra, aminek a címe: „A romák és nem romák közti egyetértés”.

A kápolnába is festettem egy szentképet. Örömmel tölt el az, hogy aki bemegy az iskolába, megnézheti a műveimet, és „pozitív” visszajelzéseket kapok.

Integráció, ahogyan mi (nem csak) látjuk – avagy egy népfőiskolai program utóélete

Éppen 10 évvel ezelőtt „Vissza a társadalomba” címmel a Magyar Népfőiskolai Társaság a PHARE-LIEN program keretében alapképzési kurzusokat indított az ország különösen hátrányos helyzetű régióiban. (…) Akkori tudósításunkból emlékeztetőül: „Nem árt utólag hangsúlyozni: e kísérleti projekt legfőbb tanultsága volt, hogy nincs általános recept, mindenütt egyformán követhető módszer. Mindenütt a legkonkrétabb helyi sajátosságokhoz és adottságokhoz kell alkalmazkodni. (...) A legaprólékosabban megtervezett munkafolyamatok is tartogatnak rendszerint meglepetéseket. Igaz, cigány kurzusok tervezőinek nem jelenthet nagy meglepetést, hogy valahol felszínre bukkan a művészi tehetség. (...) Esetünkben a nyíregyházi Huszár-telepen jelent meg a festészet múzsája. A lepusztult laktanya lakói másolással – más szóval az egyszerű utánzás szándékéval – kezdték. (...) de az igazi termést a sóstói Falumúzeumban tett látogatás érlelte meg. A Muzeális cigányputrik (melyekhez hasonlót az egykori klasszicista épületegyüttes, a 19. századi huszár-laktanya maradványainak lakói aligha láttak eddig) már teljesen eredeti alkotásokra ihlették a képességeikre eszmélt művészeket. (Szerencséjük dolga, mire futja majd tehetségükből.) 

Az alábbiakban pedig az említett program egyik tanárának és „élethossziglani” tanítványának informális „mentori” kapcsolatáról szóló „munkanapló”? „esettanulmány”? „példázat”? következik.

„Légrádi Richárdné, a volt tanárnőm és mentorom írja: «Eltört a könyököm, és mindennapi tisztálkodásomban, a többi táborozó gyerek napi gondjai ellátásában olyan segítséget jelentett, amiért a mai napig hálás vagyok Mariannak. Nem kellett megszakítani a táborozást, nem kellett Nyíregyházáról segítséget kérnem, hanem az akkor már felnőtt fiammal, aki szintén velünk táborozott, megoldották a másik felnőtt táboroztatóval a napi feladatokat. Ebben a munkában is kitűnt Pongó Marianna. Később elballagott, tovább tanult, a baktalórántházi szakközépiskolába ment, mint rendőr-tanuló. A szakközépiskolát aztán otthagyta, elment dolgozni, ahogy ezt az önéletrajzában is írja. Majd visszajött a szakkörbe, ahol mint díszletező segítette a munkánkat. Persze mindenki nagyon szívesen látta.»” (A Magyar Népfőiskolai Társaság negyedévenként megjelenő folyóirata, 2009/tavasz)

PHARE-LIEN (Önéletrajzomból)

Ez után fölkeresett Jutka néni, hogy segítsek a gyerekeknek a bábozásban, mert tanulmányaimat már nem folytattam. Nagyon sok helyen léptünk fel a gyerekekkel. 

1999-ben indult egy (PHARE-LIEN) program, amin én is részt vettem. Megismerkedtem több emberrel a program alatt. Pl. Káté Olga, Horváth Mária. Pongó Nándor és Pongó Pál, a testvéreim is részt vettek, aztán Horváth Gábor, Rácz Angéla, Rácz Ilona, Rácz Aranka. Horváth István, ő az édesapám unokatestvére. Nagyon jó barátságot kötöttünk a program alatt, olyanok voltunk, mint egy család. Voltak köztünk analfabéták, volt, aki csak 4 osztályt végzett. De a program segítette őket. Nagyon sok helyre mentünk el kirándulni is, aminek én nagyon örültem, imádok kirándulni, a másik meg az, hogy ingyenes volt, nem kellett fizetni érte, mondhatnám azt is, hogy „potyáztam”…

De a legjobb kirándulásom a Falumúzeum volt. Az egyik építménybe belépve igen meglepődtem. Nagyon régi iskolapadot, régi fatüzelésű kályhát láttam. Káté Olga azt mondta, hogy régen ilyenekkel fűtöttek az iskolában, a gyerekek vitték a fát, a meleg érdekében.

– Hát hova járt maga iskolába, még ilyet se hallottam! A gyerekek vitték a fát – mondtam neki –, miért? 

– Ha nem vitt fát, be se engedték az iskolába… 

Leültünk egy nagy fa alá pihenni. Igaz, mindenki minket nézett. Nem nagyon foglalkoztatott, hogy most néznek minket, „a cigányok ülnek a fa aljában”. Na, mondom, most mi lesz, hát elfáradtunk és kész. Odajött egy tyúk, mivel ez egy falu volt, Olga néni megfogja a tyúkot, megmutatja, hogy kell levágni, de csak imitálta, még az a jó, mert én nem szeretem az ilyet nézni. Na, mondom, én nem hiszem, hogy tyúkot fogok levágni. 

– Persze, kislányom, majd akkor éhen halsz.

– Nem fogok én, hála a jó Istennek, van élelmiszerbolt, majd ott megveszem.

Az iskolába visszaérve meglepődtünk, hogy „mindenki rajzolja, vagy fesse meg az eddig látottakat”… Az én festményem jól sikerült, amit csomagolópapírra festettem meg. Pár nap elteltével egy újságíró jött hozzánk Budapestről, Trencsényi Imre. Meglátta a festményemet a falon, és azt mondta, ne hagyjam abba a festészetet, mert jó úton járok. Ez volt az első munkám. Miután elment, Jutka néni adott egy könyvet, amiből híres festők képeit másoltam. A másolatok alapján lett az első rajz- és festménykiállításom. Ezután kértem Imre bácsi és Jutka néni segítségét festékre, anyagra. Imre bácsi segítségként leközölte a rajzaimat, megtoldva egy cikkel, ezek után tudott anyagilag segíteni.3

Budapesten tett látogatásom

Budapesten, egy konferencián megmutathattam eddigi munkámat, aminek nagyon örültem. Azt is elmondhattam, hogy a programon mit is tanultam. (A konferenciáról: Tovább a társadalmi kirekesztettség felszámolásáért. Arion-szeminárium Magyarországon. MNT újság, 2001/nyár) 

2001 februárjában anya lettem, született egy kisfiam, már most 8 éves. 2001 után voltak kiállításaim, az Ifjúsági Centrumban, Debrecenben, Budapesten a konferencia alatt, a 13. sz. Általános Iskolában, meg még nagyon sok helyen. 2006-ban elvégeztem egy tanfolyamot, hát igen, parkgondozó lettem. De munkát nem tudok vállalni vele. Sok helyen dolgoztam már, pl. korcsolyagyárban, 16 évesen már az utcát takarítottam, meg ami ezzel jár. A Közösségi Házban dolgoztam mint takarítónő. Az idő alatt egyedül neveltem gyermekem. Festeni nem tudtam, de rajzolni igen. Mert úgy érzem, egyre jobban megy, Imre bácsi is megerősített benne. A rajzaimmal, a festményeimmel a valóságot, élet adta pillanatokat próbálom megörökíteni. Kisebb-nagyobb sikerrel. 2008-tól már határozottan tudtam, hogy mit szeretnék. Sajnos a szegénység jelen van a romák életében.

2009. Nagyrészt roma származású településen élek a gyermekemmel, a munkalehetőség rosszabb, mint az előző években, a megélhetés egyre nehezebb. Az eddigi munkám is a szegénységről, a romákról szólt, ezt szeretném megmutatni ezek után is, de nincs lehetőségem az anyagi helyzetem miatt. Szeretnék egy könyvet, amit elég sokszor leírok, remélem, egyszer kapok hozzá segítséget. A könyvem tartalmazná a roma szegénységet, életet, a festményeim az itt élő romák körülményeit. Hogy is élnek, élik napjaikat. Szeretném megmutatni, hogy milyen egy roma közösség vagy egy település. A könyv által nagyobb rálátást kapnának az emberek, akik beleolvasnának.

Eddig a megjelent könyvből kimaradt részek. Hogy azonban e sorok olvasói is képet alkothassanak maguknak (még mielőtt a könyv is kezükbe kerülne) az egész kötet szerkezetéről és megszólító erejéről, lássuk, milyen „hangütéssel” kezdődik a végleges változat.

A Huszár-lakótelep élethelyzetei

A Huszár-lakótelepen élő emberek 90 százaléka nagyon szegény körülmények között él. A 10 százalék pedig egy kicsivel jobban. Nagyon sok ember itt a lakótelepen úgy él meg, hogy elmegy kukázni, és amit találnak, vagy eladják, vagy megeszik, hogy éhen ne haljanak. Az eladásról szeretnék egy kicsit bővebben írni: egy pár dolgot felsorolnék. Kenyér, amit a házaknál eladnak a jószágoknak, alumínium, rézdrótok, fém, vas, meg amit találnak az utcán vagy a kuka mellett vagy benne. Ezeket hazahozzák és leadják a MÉH-telepen, amiből pénzt tudnak csinálni. Vagy papírt gyűjtenek, újságpapírt vagy kartondobozt, mert ezt is le tudják adni, pénzt csinálnak belőle. Vagy kukázás közben ruhát, cipőt, tárgyakat is elhoznak és itt a lakótelepen árulják a bolt előtt. Nagyon sokszor látom, mikor megyek a boltba, hogy a füvön egy plédre van kirakva az árujuk. Azt mondják, hogy „áru”. Van ott minden azon a pléden, ruha, cipő, cédék, körömlakk, fésű, távirányító, még fehérneműt is láttam, játékokat, meg még sorolhatnám, mi mindent árulnak. Sajnos, nagyon sok ember így él meg.

Vagy elmennek napszámba, mikor beindul, mert így mondják: „Na, majd ha beindul a napszám, nézd meg, mennyi pénzt fogok keresni!” A 10 százalék pedig elmegy dolgozni, mert ők munkához tudtak jutni. Azért írtam így, mert azt az embert, akinek a bőre színe barna, azt fel se veszik, azt szokták mondani, hogy adja meg a számát és majd visszahívjuk. Elmegy az az ember, aki szőke bőrű, de mégis roma, és innen megy a telepről munkára jelentkezni, mint aki barna bőrű, és előtte elhajtották szépen, pedig ő is a telepről ment munkáért. A szőke embert azt felvették, és dolgozhatott. Azért írtam úgy, hogy szőke ember, mert erre mifelénk így mondják. Sajnos sok embernek még a 8 általános sincs meg. Akinek meg csak az van, az meg jelentkezhet közcélú munkára. Takaríthatja az utcákat, vagy mehet gödröt ásni, vagy télen hómunkára jelentkezhet, meg még sorolhatnám. 

Nyíregyházán sok tanfolyam indul a munkanélküli-központban, amit uniós pályázatok által finanszíroznak. Még pénzt is adnak, meg élelmiszer-vásárlási utalványt. De mikor véget ér a tanfolyam, megkapják a kis OKJ-bizonyítványt. Onnantól kezdve ugyanott van, ahol elindult, mert az ember nem tud munkahelyet találni vele. Viszed a kis OKJ-bizonyítványodat, milyen büszkén, na én elvégeztem, így már lesz munka. Persze, nem így van ez.

– Uram, vagy hölgyem, én elhiszem, hogy elvégezte, de itt csak érettségivel tudjuk alkalmazni, és az ön OKJ-bizonyítványával nem tudom alkalmazni.

– Pedig én megtanultam ezt a szakmát, én kérem szépen két évig jártam iskolába, hogy ez most a kezemben lehessen.

– Nagyon sajnálom, de nem tudom önt alkalmazni.

– Akkor valószínűleg a roma származású embereknek diplomát kell szerezniük ahhoz, hogy felvegyék őket hegesztőnek…

És még egy fejezet, ha már a felnőttképzésről beszélünk.

Egymásról azt hisszük, boldog talán

Úgy kezdődött, hogy mennem kellett a munkanélkülibe jelentkezni. Nagyon sokan voltak, ülőhely nem volt, a lépcső alján volt a sor vége. Állt ott egy férfi előttem, a lépcső aljában. Nagyon érzett az alkoholszag, áradt belőle. Már néha úgy éreztem, na most elhányom magam, nem bírom tovább. Leültem a lépcsőre, hát igen, a férfi is leült mellém. Nem igaz, hazamegyek, nem bírja a gyomrom ezt a kiképzést. Hozzám szólt a férfi, olyan 45 éves lehetett, de az alkohol hatásától kinézett 60-nak is. – Tudja, kedves, én ezelőtt két évvel még iskolába jártam…

– Igen, iskolába járt, és hova járt? Ez milyen iskola, hogy milyen italt igyunk, hogy melyik ital üt ki hamarább?… Ne haragudjon, uram, nem ezt akartam mondani, elnézést, csak kicsúszott… 

Folytatja a mesét tovább: – Jelentkeztem kőművesnek egy tanfolyamra, ami két évig tartott, és 45 000 forintot és élelmiszer-vásárlási utalványt is adtak, 4000 Ft…

– Na – mondom –, hát ez jó.

– Igen, jó volt addig... Nem a pénzért jártam… na jó, azért is, de főként a bizonyítvány végett is jelentkeztem. Mert egy bizonyítvány szakmát is ad, jobban felvesznek dolgozni bárhova, ahol kőművest keresnek... Elvégeztem a tanfolyamot, a bizonyítványomban az állt: a szóbeli 3-as, a gyakorlat 4-es. Nagyon örültem neki, mert még az iskolában sem kaptam annak idején ilyen jó jegyet. (Mondom magamban: én se, higgye el.) 

Mondja tovább: – Elmentem egy építkezéshez és munkát kértem, vittem a bizonyítványom, OKJ, ez van beleírva nekem. A vállalkozó azt mondta nekem: „Mit csináljak az ön OKJ-bizonyítványával, nem tudom alkalmazni, de udvari munkára fel tudom venni, na megfelel, elvállalja?”

– A kis szemét! És ön, uram, mit mondott? Mondja már!... 

Felém fordult szegény alkesz, és azt mondta: – Én kérem szépen két évig jártam iskolába, tanultam ezt a szakmát, énbelőlem kőműves lett, a bizonyítványom is igazolja. „De nem érti meg, hogy magát csak udvari munkára veszem fel?”…

Már nem zavart az alkoholszag, nem foglalkoztam vele, egyszerűen elmúlt a hányinger, a gyomorfájásom. Nagyon sajnáltam ezt az embert.

– Azóta, hölgyem, a munkanélkülibe járok jelentkezni, nincs munkám, csak háznál kapok, de abból nem nagyon tudok megélni, mert nem mindig van munka.

– Higgye el, én nagyon sajnálom, én megértem, én is végeztem tanfolyamot, én is jártam iskolába két évig, és parkgondozó lett a szakmám. De higgye el, uram, én se tudok munkához jutni a szakmámmal… 

Ránéztem, előttem volt, mikor bánatában leissza magát valamék kocsmában. Mikor hazamentem, lerajzoltam a férfit, hogy „én bánatomban iszom, nem másért”…

És végül még egy kép, amely ha nem is kifejezetten a felnőttképzésről szól, de azért talán szakmánk képviselői számára is szolgálhat némi tanulsággal.

Családi nap

2012. április 5-én elmentem a kisfiammal a Tavaszköszöntő Családi Napra. Megint volt látnivaló, megmérték a vérnyomásom, már a vércukorszintet nem nézettem meg, mert a tű látványától is rosszul vagyok. Kaptam egy Emléklapot is, amin ez áll: „A Türr István Képző és Kutató Intézet Nyíregyházi Igazgatósága tanúsítja, hogy Pongó Marianna... a nyíregyházi Huszár-lakótelepen 2012. április 5-én lebonyolított egészségügyi tanácsadáson részt vett.” 

Vetélkedő is volt a gyerekeknek szervezve. Egy plakát is fel volt rakva a falra, ami így szólt: „Kettő perc oszt nyersz”. Viccesen olvasva. Jó volt látni a gyerekeket, örültek a játéknak, visongtak, szurkoltak egymásnak. Jó volt ezt látni. Ott álltam egy bordásfalnak támaszkodva, és onnan néztem, ki mit csinál. Arcfestés is volt, tojásfestés is volt, és lufit is kaptak a gyerekek. Meg valami lelki beszélgetés is volt, amit én nem szeretek.

Ott állok, és odajön hozzám egy hölgy és azt mondja, hogy van-e, amit szeretnék elmondani vagy megbeszélni a hölggyel. Ki is van írva. Mondom: látom, valami lelki dolog. Köszönöm, de nincs semmi, amit megbeszélnék a hölggyel. 

Próbálkozott, de ezt szépen tette. Mondtam, hogy jó, majd odamegyek… Persze pont én leszek az, aki odamegy, nem szeretem én az ilyet…

Mikor beléptem a régi tornaterembe (a Huszár-lakótelepi iskolában volt ez a családi nap), én megmondom az őszintét: egyből ezt a lelkis feliratos dolgot szúrtam ki. Egyből rosszul is voltam ettől. Miért is van ez itt egy családi napon, nem értettem. 

Jó – gondoltam –, segítséget nyújtanak a lelki betegeknek. Csak én nem vagyok lelki beteg. Nem zavart annyira, csak furának tartottam. Úgy éreztem magam, minta alkoholistának vagy valami függőségben szenvedő embernek tűnnék. Ez az én véleményem erről. Valószínűleg mások nem így fogták fel ezt az egészet, de én igen.

Volt foci is, a kisfiam is részt vett benne, láttam, jól érzi magát. A szervezők nagyon rendesek voltak. Volt, akit ismertem, de volt, akit nem. Valaki csak fotózott. Mondtam is magamban, „na, egyszer már csak híres leszek ennyi fotózás után!”... 

Csak hülyülök persze. Hogy fotóztak, nincs azzal semmi baj, de vannak olyan pillanatok, amikor már nálam is… azt mondanám, hogy elég volt a fotózásból, ezt nem kéne, ennyire fotózni… 

Azért írtam ezt, mert a nap végén egy étteremből hoztak a gyerekeknek úgymond… mondhatnám azt is, hogy egy vacsorát kaptunk. Nincs ezzel semmi gond, jó dolognak tartottam, ezzel is segítettek. 

Amikor vártunk a sorunkra – juj de sokan voltak, a szülők, a gyerekek! –, volt olyan, hogy egy szülőhöz tartozott hat gyerek is. Valaki egy gyermekkel, de inkább minden egyes szülő öt-hat gyerekkel állt a sorban. 

Most jön az, amit mondtam a fotózással kapcsolatosan. Azok az emberek, akik fotóztak folyamatosan, persze az ételosztásnál is fotóztak. Én megértem, miért. De azt nem hallhatták, amit az asszonyok mondtak suttogva egymásnak. Most én ezt megosztanám. Én nem akarok tényleg megbántani senkit se ezzel, de szeretném tudatni, hogy milyen érzés annak, akit fotóznak még ilyen helyzetben is. 

Megmondom az őszintét: egy kicsit kellemetlen volt, még nekem is.

Akkor elsorolom. Szeretném, ha jól végigolvasnák és megértenék, miről beszélek. Nem értem, miért kell még mindig fotózni minket... Valószínűleg, hogy itt állunk és várjuk a kaját, a gyerekekkel... Nem látják, hogy elfordulunk?... Ha látnák, akkor nem fotóznának... 

Olyan kellemetlen ez most nekem, miért nem hagyják már abba a fotózást?!... Mert valószínűleg benne leszünk valahol, ezért van ez... Szerintem ezért van ez az ételosztás is, hogy megmutassák, hogy a cigányok várnak a kajára... 

Mindjárt hazamegyek, de a gyerekek nagyon várják az ételt... 

Én is sorra kerültem, és megköszöntem, és eljöttünk. Még egyszer leírom: én ezzel senkit se akartam megbántani vagy a jó hírét rontani, de vegyük figyelembe ezeket a dolgokat is ilyen helyzetekben. Az igazság az, hogy „a szegénység az nem szégyen, csak kellemetlen.”

Az Underground Kiadónál 2012 szeptemberében megjelent kötetből kimaradt, felnőttképzési vonatkozású részeket közreadja a szerkesztő,

Trencsényi Imre

• 1. Pongó Marianna: Remélem, érthető vagyok. Élet a telepen, belülről nézve. Szerzői magánkiadás, készült az Underground Kiadó támogatásával. Budapest, 2012.
• 2. A mai Huszár-telep korábbi neve.
• 3. Az egykori uniós felzárkóztatási projektet koordináló és a folyóiratot kiadó Magyar Népfőiskolai Társaság számlájára.