Réunion, a kreol sziget

Németh Tibor írása

A réunioni iskolák továbbra is a múlt örökségét nyögik.

Claude Schkolnyk és Paule Pailler tanítványaként
nekik ajánlom szeretettel. És határtalan örömmel.

Réunion (2 512 km²) a francia déli és antarktiszi területek (Terres australes et antarctiques françaises) adminisztrációs központja, a Madagaszkár körül elhelyezkedő indiai-óceáni francia szigetek (Îles éparses de l'océan Indien) közigazgatási centruma, Európa peremterületeinek egyike. Franciaország e tengerentúli megyéje és régiója (département et région d’outre-mer) Madagaszkártól nyolcszáz, Mauritius szigetétől kétszázhúsz kilométernyire fekszik, fővárosa a százharmincezer lakosú Saint-Denis.

Az először Dina Margabim névre keresztelt sziget – ahol a korai európai utazók (1502) beszámolói szerint „vizet és élelmet az anyatermészet olyan bőkezűen mért” – elszigeteltsége, nehezen megközelíthető belső vidékei és természetes kikötőinek hiánya miatt felfedezése után másfél évszázadon keresztül lakatlan maradt. Miután a Francia Kelet-Indiai Társaság kereskedelmi állomást létesített az immár Bourbonnak nevezett szigeten (1664), egy éven belül megérkeztek az első telepesek. Gyarmati vállalkozás lett – a szigeten nem zártak össze és nem irtottak ki őslakost, hanem egyedi kultúrát neveltek ki fajt fajba ojtva: a kreolt. A sziget mai nyolcszázhetvenezer fős lakosságát a kreol népességen kívül főként arab muzulmánok (Z’arabe) és India délnyugati partvidékéről elszármazott hinduk sarjai (Malbar), kínai bevándorlók leszármazottai (Sinoi/Banane), feketék (Cafre), anyaországi franciák (Zoreille), valamint a Madagaszkárról és a Comore-szigetekről származók alkotják.

Miután az anyaországból a kávéültetvényekre érkezők első nemzedéke jelezte a hatóságok felé (1674), hogy: „a szomorú sorsú telepesek nőket akarnak; legtöbbjük kénytelen volt nigger asszonyszemélyt, szolgáját magához venni”, egy párizsi kórházból (Salpêtrière) olyan fiatal nőket toboroztak, akik megfelelőnek tűntek arra, hogy a szigeten éljenek; huszonöt évvel később a hétszázharmincnégy helyi lakos között már kétszázkilencvenhét nőt számláltak. A rabszolgatartó rendszer hivatalosan 1680-tól működött, hamarosan törvényi eréllyel is megtámogatva (Néger Törvénykönyv – Code noir, 1685). A lakosok száma gyorsan nőtt és 1711-re átlépte az ezret, két évtizeddel később (1732) a nyolcezret – ebből hatezer a kávé-, szerecsendió-, dohány-, indigó-, szegfűszeg-, vanília- és gyapotültetvényeken dolgozó rabszolga (1765-re a huszonötezer lakosból huszonegyezer, 1789-re a hatvanegyezer lakosból ötvenezer volt rabszolga). A forradalom után a sziget neve Réunion (1793), később Bonaparte (1806), a napóleoni háborúk alatt újra Bourbon – mikor Franciaország az angoloktól visszakapta (1815), tizenhatezer-négyszáz fehér, háromezer-négyszázkilencvenhat felszabadított jogállású személy mellett hetvenezer rabszolga hazája.

Amikor a rabszolgatartó rendszert megszüntették (száznyolcezer-nyolcszázhuszonkilenc lakos közül hatvanezer-kétszáztizennyolc rabszolgát szabadítottak föl, a lakosság ötvenöt százalékát) és a sziget újra megkapta mai nevét (1848), az Indiából, Kínából, majd egyre nagyobb számban Afrikából érkező vendégmunkások száma már meghaladta a hatezer-ötszázat. Miután a fehérek és rabszolgáik addig törvénytelennek számító élettársi viszonyait legalizálták (1848), a különböző fajok közötti párkapcsolat lett az irányadó szokásrend. Negyven évre eltűnt a fajokat elválasztó társadalmi szakadék, de gazdasági szempontból a hanyatlás évei következtek: a Szuezi-csatorna megnyitása (1869) után az Indiába vezető új kereskedelmi útvonal elkerülte Réunion szigetét, a gyarmati rendszer megerősítésére pedig bevezették a fekete és kreol lakosság többletterheit tartalmazó törvénykönyvet (Code de l’indigénat, 1887), mely majd fél évszázadig (1946-ig) hatályban maradt.

1946-ban a másik három „régi gyarmat” (Guadeloupe, Martinique et Francia Guyana) mellett Réunion is Franciaország megyéje lett (a párizsi parlamentben azóta öt képviselő és három szenátor képviseli a szigetet) – az új státusz gyors gazdasági fejlődést és máig elhúzódó belpolitikai viszályt hozott. A francia kormány, hogy Réuniont a demográfiai növekedés és a munkanélküliek számának ugrásszerű növekedéséből származó társadalmi feszültség enyhítésében segítse, a hatvanas években (1963) bevándoroltatási programot hirdetett meg (Bumidom): tízezrek települtek át az európai földrészre. A régiófejlesztési és felzárkóztató program eredményeképpen az elmúlt hetven évben a várható élettartam huszonnyolc évvel lett magasabb, a gyermekhalandósági ráta huszonharmad részére csökkent, az autóközlekedésre alkalmas utak hossza több mint huszonötszörösére nőtt. Nehézségek azonban továbbra is bőven vannak: a lakosság negyvenkét százaléka még mindig az országos szegénységi küszöb (kilencszáz-hatvannégy euró) alatt él, a társadalmi egyenlőtlenség az egész országban itt a legnagyobb, a munkanélküliek arányszáma a sziget déli részén a harminchat százalékot is meghaladja.

Pedig Réunion nem csupán országos fejlesztési programok kedvezményezettje: mint Franciaország megyéje (és az egységes Európa része) 1975 óta a regionális fejlesztési, majd a mezőgazdasági orientációs és garanciaalapból, 1989 óta a periferikus európai régiók intézkedési és segélyprogramjaiból (Poseidom) is részesül; 1986-tól kezdve az Indiai Óceáni Tanács munkájában is részt vesz, annak támogatásait is élvezi.

A szigeten az első kisiskolákat az 1680-as években nyitották meg olyan fehér telepesek gyermekei számára, akik hajlandóak voltak anyagi áldozatokat hozni gyermekeik társadalmi haladásának előmozdítására. A cukor egyre nagyobb mennyiségben való értékesítésének szándéka az 1820-as évektől kezdve magával hozta a képzett munkaerő iránti igényt, a rabszolgák oktatása azonban emberi mivoltuk elismerésén túl az elszegényedett fehérek és szabad jogállású színesbőrűek társadalmi peremhelyzetbe kényszerítését is jelentette volna. A helyzet megoldását keresztény szerzetesekre bízták – nekik kellett képzett munkaerőt nevelni a szegény szabadok gyermekeiből. Az első ingyenes iskolák megalapítása (1818) a fehér lakosság és a szabad jogállásúak közötti társadalmi határok lebontását eredményezte: a tanulók nem származásuk, hanem tudásuk szerint nyertek osztályba sorolást. Attól kezdve, hogy az oktatás kötelezően kiterjedt a rabszolgák gyermekeire is (1840), az iskolások száma gyorsan nőtt – mire Réunion Franciaország tengerentúli megyéje lett (1946) harmincötezerre, majd évenként háromezerrel (az ötvenes évek végére hetvenhatezerre), az írástudatlanok számaránya pedig fokozatosan csökkent (de az összes francia tengerentúli terület közül még mindig itt a legmagasabb). A szigetnek több mint harminc éve saját egyeteme (1982) és pedagógiai szakfelügyeleti rendszert irányító oktatási elöljárósága is van (1984).

A réunioni iskolák továbbra is a múlt örökségét nyögik. Az új évezredig az itteni gyerekek kizárólag az anyaország történelmét tanulták, a sajátjuké meg sem jelent a tananyagban; 2000-ben egy országos oktatási szabályzatmódosítás lehetőséget adott arra, hogy a tengerentúli megyékben a földrajz- és történelemoktatás során figyelembe vegyék a helyi adottságokat – a középiskolákban ma oktatott történelem-tananyag tárgyalja a rabszolgatartó rendszer fölszámolásától napjainkig terjedő időszak történéseit, a földrajzoktatás során a Karib-térség megkülönböztetett figyelmet kap.

2000 óta a kreol nyelvet hatodik osztálytól kezdve választható tárgyként tanítják az iskolákban, bár az igazgatónak lehetősége van arra, hogy intézményében ezt megakadályozza. A szülők is egyre kevésbé tartják fontosnak, hogy gyermekük ősei nyelvét tanulja az iskolában – 2003-ban még negyvenhét, 2013-ban már pusztán kettő százalékuk tette ezt.

A tanárok az iskolába kerülő, döntően nem francia anyanyelvű gyerekek oktatásához nem részesülnek megfelelő módszertani képzésben, társadalmi integrációs segítőrendszer pedig nem csupán a franciát gyengén beszélő helyi gyerekek számára nincs, de például a régióban lévő másik francia megyéből (és Európai Uniós területről), Mayotte szigetéről érkező, legtöbbször iszlámhitű és gyakran írástudatlan gyermekek iskolai beillesztése sem megoldott. A réunioni iskolás gyermekek huszonöt-harminc százaléka tanulmányaiban francia nyelvi akadályokkal küzd, a koherens szövegalkotásra és szövegértésre képtelenek száma tizenöt és húsz százalék között mozog (a francia országos átlag egy százalék alatt van). További nehézség, hogy mivel nem az ő világukról szólnak, a tankönyvek nem a helyiek szociokulturális integrációját segítik. Az anyaországi oktatási rendszer (rab)szolgai másolása Párizstól kilencezer-négyszáz kilométernyire továbbra is súlyos problémák forrása.

Ajánlott olvasmányok

Adelin E.-Lebon-Eyquem, M. (2009): L’enseignement du créole à la Réunion, entre coup d’éclat et réalité, Tréma, 31.

Beniamino, M. (1996) : Le français de la Réunion – Invantaire des particularités lexicales, Hachette diffusion, Vanves.

Bulletin Officiel de l’Education Nationale (2000): Adaptation des programmes d'histoire et de géographie pour les enseignements donnés dans les DOM.

Damgé, M.-Jublin, M (2014): Qui sont les illetrés en France?, Le Monde, 19/09/2014.

Eve, P. (2002): Le 20 décembre 1848 et sa célébration à la Réunion; du déni à la réhabilitation (1848-1980), Paris: L’Harmattan

Fontaine, S. (2007): Représentation sociale. Parents et enseignants – l’école Réunion, Université de la Réunion, doktori disszertáció.

Gouvernement français (2017): Adaptation des programmes nationaux d'enseignement d'histoire et de géographie des cycles de consolidation (cycle 3) et des approfondissements (cycle 4) pour les départements et régions d'outre-mer, Bulletin officiel de l'éducation nationale.

Larcé, J. és tsai (2000): Commission des lois constitutionnelles, de législation, du suffrage universel, du règlement et d'administration générale.

Lőrincz, A. (2011): The importance of the outermost regions for strengthening EU foreign and regional relations.

Lucas, R. (2011): École, société et politique à l’île de la Réunion, d’une colonie française de peuplement à une région européenne ultrapériférique, Hist. Educ. 30, Ediciones Universidad de Salamanca

Marimoutou, C. (2011): Alchimie des cultures, Le monde diplomatique, 2013 Mars.

Oakes, L. (2013): Beyond diglossia? Language attitudes and identity in Reunion, Journal of Multilingual and Multicultural Development, 34.

Roinsard, N. (2013): Soixante ans de départementalisation à La Réunion : une sociologie des mutations de l’organisation sociale et de la structure de classe en contexte postcolonial, REVUE Asylon(s), N°11, mai 2013.

Sanguin, A. (2007): Périphéricité et ultrapériphéricité insulaires dans l’Union européenne, L’Espace Politique 2007-2.

Sanz, L. (2015): Le Code noir (1685) réglant la vie des esclaves noirs dans les îles françaises, Les français et le royaume de loango.

Sermet, L. (2002): L’océan Indien: la difficile intégration dans l’espace régional, École Nationale de l’Administration, 2002/1, 149-156. oldal.

Simonin, J.-Wolff, É. (2002): L’école à la Réunion, Revue française de Pédagogie, Volume 100, Numéro 1.

Simonin, J.-Wolff, É. (1996): École et famille à la Réunion : le télescopage des modèles, Lien social et Politique, 35/printemps.