Seholvidék úttörői vagy út-törői
Benedekné Fekete Hajnalka írása
A Digitális nemzedék konferencián 2015. március 21-én a Kábel a Seholvidékre c. szekcióban elhangzott előadások margójára. Előadtak: Benedekné Fekete Hajnalka, Csatári Tamara, Kincses Eszter, Tóth Éva. Elnök: Leiner Károly – Zöldbéka tanár úr.
Ez az úttörő szó alighanem már csak bennem ébreszt vegyes hangulatú emlékeket, a szekció többi előadója fiatalabb annál, hogysem tudná, mi mindent takart ez a szóösszetétel évtizedeken át. Pedig az úttörő, ahol tud, segít. S akik a Digitális nemzedék 2015 konferenciáján mondták a magukét, mind ebben a szellemben teszik a dolgukat.
Mert nem kell – hogy tegyék. Jó eséllyel lehet ma diplomás pedagógus az, ki életében be nem tette a lábát olyan iskolába, hol a diákok többsége halmozottan hátrányos helyzetű. Kis szerencsével, helyezkedéssel akár teljeséggel kikerülhetők azok az intézmények gyakorlóhelyként, hol a szociális helyzet aggasztó, hol a diagnosztizált BTM, SNI arány meghaladja a még kezelhető, valódi integrációra lehetőséget adó bűvös 10 százalékot. S a gyógypedagógust, szakiskolai angoltanárt sem motiválja semmi, hogy digitális készségek fejlesztésére adja a fejét. Gyermekbarát (és ezt most szívem szerint idézőjelbe tenném), emberi erőforrásokkal gazdálkodó minisztériumunk bal hátsó sufnijában munkálkodó oktatásügyünk nem tekinti a társadalom támogatásra érdemes részének azokat, kik szegények, kik valamely készség hiányával élnek, vagy épp általános iskolai pályafutásuk olyannyira sikertelen, hogy a Híd-programba szorultak. Létezésüket tagadja, ellátásukat bojkottálja, adott esetben kiszervezi az oktatásügyi rendszerből. A sajátos nevelési igényű gyerekek diagnosztizálását, ellátását sokadszorra szervezi át, mára olyan állapotokat teremtve, hogy már maguk a szolgálatok sem tudják, kiket kinek a felügyeletével kellene ellátniuk.
S ebben a zivatarban valóban sokadrangú kérdésnek tűnik a digitális kompetenciák fejlesztése. Pedig mind tudjuk, a 21. században a digitális analfabéta: analfabéta. S a fenti kompetencia híján, amolyan önbeteljesítő jóslatként sok év közoktatása után a humán erőforrás – az ember – azzá válik, minek már most tekintik a közpolitika mai urai: tehertétel a nemzet hátán. Hogy azért lesz azzá, mert ma nem egyszerűen elengedik a kezét, de szándékosan lelökik az útról, ami a tudás felé vezetné – ez nem számít 10 év múlva, mikor kilépne a munkaerőpiacra.
A Seholvidék úttörői másként gondolják. Van egyfajta borzasztóan egyszerű, mondhatnánk giccses hitük a tudásról. Az, hogy mindenkinek joga van hozzá. Minden kölökben ott munkál valami jó, valami érték. S hogy aki pedagógusnak áll, dolga, hogy ezt az értéket segítsen megtalálni, nevelgetni, erősíteni.
Szakiskola, hol a többszörösen motiválatlan kamasz saját telefonján hajlandó online szódolgozatot írni. Hol hetekig projektmunkában dolgozva járja városát, hol anyák napi videót készít a nyakigláb kamasz. Tóth Éva tanítványaival kicselezi a nincset, fittyet hány a semminek, és az eszköztelenség ellenére, az angoltanítás mellett digitális készségfejlesztést végez.
Zsákfalu, civil tanoda. Ahová a madár se jár – csak a fővárosi önkéntesek. Kevesen vannak, hát segítségül hívják a 21. századi technikát, hogy többen legyenek. Figyelem, nem helyettesíti az eszköz az embert – de megerősíti a kapcsolatot, s megsokszorozza a közösen megélt tanulások számát. Ők is – kívül a rendszeren. Önkéntesen, de szponzori segítséggel, mert hiába a sok milliárd beöntött Európai Uniós támogatás, nem jut az iskolák és közösségi házak sávszélességének bővítésére.
S persze az enyémek, a maroknyi csapat, kikkel évek óta kutatjuk a virtuális tereket is. Mert lehet mondani, minek számítógép, ha reped a plafon, s karbantartóknak épített felvonulási épületben kucorog az osztály. Azért, hogy 20 év múlva ne ugyanez legyen. Ma szponzorért kutyagolok, s holnap röhögve fordulok sarkon az iskolába menet, mert már ott a tablet a kezünkben, s visszük magunkkal az iskolát – bárhová.
Miben mások Seholvidék úttörői? Talán csak abban, hogy tudják, a digitális világban épp úgy kell vezető, mint a reneszánsz kultúra elsajátításának útvesztőiben. S hogy egészséges türelmetlenség munkál bennük. Nem várnak a készre. Mert kell és jogos szólni, panaszolni, hogy nagy a baj, hogy végletesen lemarad az, ki kimarad a 21. századi készségek fejlesztéséből – s ezek között, bár erről most nem szóltam, legalább ilyen fontos, az együttműködés fejlesztése is –, de a tiborcok gyermekeiből nem lesznek országépítők.
Seholvidék talpasai kerítést másznak, és kerítést taposnak, hogy ne legyen két ország, hogy itt és most kaphassa meg a gyerek azt, amihez egyébként joga van: a tanulás lehetőségét.