Szabálykövetés vagy öntörvényűség?
L. Ritók Nóra írása
Világok között ugrálunk, a rendteremtés szándékával, egyre sikertelenebbül.
Most, hogy az év végi értékeléseket készítem, kicsit visszaolvastam a havi szöveges értékeléseimbe. A számszerű mellett mi, az Igazgyöngyben szöveges kiegészítéseket is teszünk. Gyakran írom ezekben egy-egy gyerek fejlesztéséhez, hogy „kellően öntörvényű”. Jó kis szóösszetétel ez, nálunk a művészeti képzésben a tehetség egy kritériumának jelenlétére utal, vagyis arra, hogy mennyire tér el a javasolt úttól, mennyire sajátos, kreatív, másként gondolkodó. Mennyire jelenik meg az egyéni akarata, egyénisége az alkotás során. Pozitív dolog ez, hiszen épp ezt szeretnénk, hogy a vizuális hatáskeltés eszközeinek ismeretében ne a sztereotip megoldások felé mozduljanak el, hanem az egyénieket keressék.
Amikor egy ovis korú kicsi alkot, megéli a rajzot, ott nem az esztétikai élmény a fontos, hanem a folyamat, a kéz mozgása, a nyomhagyás, mind a játék része. Amit néha még hanggal is kiegészít, berreg az autó, csiripel a kismadár is, így is megjelenítve azt. Az iskolában az a dolgunk, hogy úgy fejlesszük őket, a saját képi világukban, úgy lássuk el a vizuális kommunikáció elemeinek biztos használatával, annak tudásával, hogy egyre jobban kifejezhessék magukat így is. Akkor vagyunk igazán jók, ha a gyermeki öntörvényű ábrázolással ezt összhangba tudjuk hozni.
Ám ezen a gyermeki öntörvényűségnek a tartalmán, vagyis a kijelölt utat megkérdőjelező, a saját akaratát érvényesítő viszonyulás fontosságán elgondolkodtam. Főleg azon a világon, annak a változásain, ami körülvesz bennünket, ami üzeni a „trendet”, a biztonságot, az előrelépési lehetőségeket, a fő irányokat mindennek, így az oktatásnak is.
A szabálykövetés és az útkeresés harmóniája erősen megbomlott. Az üzenet ma a szabálykövető mellett szól, az lehet sikeres, az juthat előbbre, aki elfogadja, amit előírnak. Mert megmondják, hogy kell szeretni a hazát, mit kell gondolni a házasságról, Istenről, sportról, mindenről. Az is üzenet ma, hogy ne kritizálj, fogadd el az irányítók szavát, ne konfrontálódj, ne kérdőjelezz meg semmit. Ha megteszed, magad rekeszted ki, büntetést kapsz, végül mehetsz, amerre látsz.
Ez az üzenet ma általánosan meghatározó lett az életben, és természetes módon szivárog be mindenhova. Az önkormányzatokba, a hivatalokba, és az iskolákba, elérve a pedagógusokat is. A korábbi évek kísérletező, újító, módszertani megújulást kereső pedagógusa nem kap erre a viszonyulásra pozitív visszacsatolást, sőt, konfliktusa támad abból, ha bármit másképp akar vagy megkérdőjelez. A reakció természetes, visszahúzza hát a „csápokat”, egzisztenciális biztonságot akar, végrehajtó lesz, szabálykövető.
Ám az ilyen pedagógus nem tud teret adni a gyerekek másképp gondolkodásának. Mert a nyugalmas, szabálykövető pedagógiai munkát értékelő rendszerhez csak az ezen alapuló módszertan illeszthető. Frontálisan, egyszerre, adott tartalommal, adott tempóban haladva. Az iránytól nem eltérve, mert az fölösleges időveszteség, értelmetlen. Maradjunk csak az előírt szabályoknál, a döntéshozók által meghatározott úton. Ennek pedig jól kijelölt nyomvonalát adják az elsajátítandó ismeretek, amiket egzakt módon lehet visszaellenőrizni. Ebben a képességfejlesztés csak az ismerethez társítva jelenik meg, más, az életben való boldoguláshoz szükséges dolgok nem fontosak, pl. a szociális kompetenciák sem.
Közben persze elgondolkodom azon is, hogy akik most döntési helyzetben ezeket az irányokat ilyen határozottan kijelölik, és minden csatornán az általuk elfogadott szabályokat, értékeket tartják csak üdvözítőnek, hogy láthatják ezt jónak? Mikor ők bekapcsolódtak a rendszerformálásba, épp az akkor érvényben levő szabályok megkérdőjelezése, az útkeresés, a másfajta gondolkodás segítette őket abban, hogy támogatást kapjanak. Mert másképp akarták. Szakítani a korábbiakkal, kritikusak voltak, új utakat akartak nyitni, a változás mozgatta őket.
De ez már a múlté. Most olyanná vált a rendszer általuk, mint ami ellen küzdöttek. Központi, egyre inkább ideológiailag is meghatározott, az általuk előírtat, az ő működési hibáikat jelzőket büntető szemléletű. Az ellentmondások pedig egyre feszítőbbek. A siker a világban a kreatív emberekhez kötődik. A kreatív embereket pedig olyan iskolarendszer képezi, amiben kreatív tanárok dolgoznak a gyerekekkel. Akik mintát adnak, és persze teret is a másképp gondolkodásnak.
Gyakran hallani azt is, hogy a jó munkához kiszámítható rend kell. És ezt csak a szabályok szigorú betartása teszi lehetővé. Ám most valami miatt túl régre nyúlunk vissza ezekkel. A 21. század már nem ezt üzeni. Világok között ugrálunk, a rendteremtés szándékával, egyre sikertelenebbül.
Nem mondom én sem, hogy nem kellenek szabályok. Nyilván egy közösség, legyen az családi vagy iskolai, települési vagy nemzeti, ezek alapján működik. De a kreativitás és a szabálykövetés nem zárja ki egymást. A pedagógia nagy lehetősége és egyben csodája, ha ezt a kettőt harmonikusan egymáshoz tudjuk illeszteni. Igaz, ez feltételez mást is, pl. a kritikai gondolkodást és a rugalmasságot. Vannak országok, ahol ezt a rendszeren belül is sikerül elérni.