Szociális készségek az iskolákban

L. Ritók Nóra írása

A gyerek önbizalmának erősödése folyamatosan hat a pedagógus önbizalmára is. A gyerekek együttműködési készségeinek fejlődése fejleszti a tantestület kooperációját is.

L. Ritók NóraEgy előadáshoz, a szociális készségek fejlesztésének fontosságáról gondolkodva kerestem fotókat az archívumunkban. Sok fotó készül az óráinkon, a visszacsatolásokban, a kapcsolattartásban egyre nagyobb hangsúlyt kap nálunk is a közösségi média. Nyilván bonyolult problémahalmaz áll amögött is, hogy a nálunk tanuló, zömében hátrányos helyzetű gyerekek szüleinek nagy része nem tud mit kezdeni az E-naplóval, de boldogan lájkolja és kommenteli az alkotás közben elmélyülten dolgozó gyermekét, vagy akit a rajzával, esetleg a gyermekrajzpályázaton kapott oklevéllel fotózott le a kollégánk. Végül is, ha ezen az úton érhetők el és vonhatók be a szülők, akkor ezt kell használnunk.

Nos, a fotók között válogatva találtam olyanokat is, amelyeken a kollégáim vannak. „Véletlen” fotók is, munka közben, ezeket az asszisztensek vagy az órát látogató vendégek készítették. Néztem őket, azt a figyelmet, amit csak azoknak az arcán lehet látni, akik teljes személyiségükkel a tanítványaik felé fordulnak, és feszülten várják, hogy a gyerek mondja ki, ő csinálja meg, és utána együtt örülhessenek ennek. Néztem a sok-sok mosolygó arcot, az örömmel megélt tanítást, és próbáltam megint választ kapni a sokak által feltett kérdésre: miért nem égnek ki az Igazgyöngyben a pedagógusok, miközben sok településen szegregált tanulócsoportokban, nagyon problémás gyerekeket tanítanak.

Persze, tudom, sokan ilyenkor ezt mondják: jaj, hát mert a művészeti iskola nem kötelező, meg hogy az nem „komoly” tevékenység, ez csak rajzolás, és mi sem bírunk mindenkivel, de nekünk nem muszáj, nekik meg igen. Mert nálunk nem tankötelezettséget teljesítő tanulói jogviszony van, az jön, aki akar, és akkor, amikor kedve van. Ami persze így nem igaz, hiszen, aki beiratkozott, annak minimum fél évet járnia kell, hiszen mi is csak így tudunk tervezni, csoportot alakítani, álláshelyeket biztosítani. Az pedig, hogy ez nem „komoly”, nem „rendes” tevékenység, az csak annak a véleménye, aki nem ismeri ezt a tevékenységet mint pedagógiai fejlesztési eszközt.

De tény, elég nagy ösztönző a pedagógusainknak, hogy a csoportjukat megtartsák a tanév végéig. Mert ha valaki nem tud az órájával vonzó lenni, onnan elmaradnak a gyerekek, átkérik magukat máshoz, ahol érdekesebb az óra. Erős tükörtartás ez a pedagógusnak. Az Igazgyöngy indulásakor, mikor még keresgéltük a nekünk megfelelő szemléletű szakembereket, sok pedagógustól váltunk meg emiatt. Mert különösebben indokolnunk sem kellett, miért nem hosszabbítunk munkaviszonyt, mikor a tanév végére három gyerek maradt nála, miközben a szomszédos teremben már pótszékeken ültek a lurkók.

Szóval egy biztos, ebben a viszonyulásban, amiben a pedagógusnak nem mint egy, a problémáival együtt kötelezően megkapott feladatra kell a gyerekre tekintenie, hanem olyan kapcsolatot kell vele kialakítani és olyan élményt adóan tanítani, hogy a tanítványai megmaradjanak mellette, eleve szakmai kihívás, motiváló tényező. Mert ez nem nagyon hagyja, hogy az ember áttolja a felelősséget másra, iskolavezetésre, tantervre, szülőre, családra, rendszerre, mert a kapcsolat ehhez túl személyes, és ebben a gyerek problémái elől nem lehet kihátrálni. Ha pedig a tantestület csapatként működik, még segítik is egymást a pedagógusok a megoldáskeresésben.

Persze próbáljuk a csoportokat úgy kialakítani, hogy egyenletes legyen a terhelés, de előfordul nálunk, hogy ha egy pedagógus jelzi, nem találja egy különösen nehéz gyereknél a továbblépés lehetőségét, akkor a közös megbeszélés végén keres egy kolléga az ő csoportjában helyet neki. Mert hátha a „levegőváltozás” használ. Ez persze csak egy olyan munkatársi légkörben képzelhető el, ahol nem szégyen a kudarcról beszélni, és biztosan tudhatja mindenki, számíthat a többiekre. A kollégák szociális készségei ugyanis fejlettek.

Nos, ezen a ponton gondolkodtam el egy új tényezőn. Mert ez nem minden tantestületben van így. Ma – legalábbis ezt érezni nagyon sok helyen – önbizalmában és önértékelésében megtépázott, tolerancia- és szolidaritáshiányos, együttműködésre egyre kevésbé képes pedagógusok vannak az iskolákban. Sokan, túl sokan mutatják ma a kiégés jeleit. A leszakadó térségekben, a szegregálódó iskolákban biztosan.

Ezek szerint a kiégés a szociális készségeket ássa alá?

Nincs kétségem afelől, hogy minden pedagógus fejlett szociális készségekkel kezdte a pályáját. De most azt látom, mind a személyes, mind a társas kompetenciákkal sok helyen baj van. Mi lehet a gond? Az iskolavezetés? A követelmények teljesíthetetlensége? A bérek? A kormányzat részéről folyamatosan lebegtetett „nem dolgoznak rendesen”, „túl sok a szabad idejük” , stb. vonal? Ma a legtöbb helyen a tantestületekben egymás támogatása a negatív érzelmek erősítésében teljesedik ki. Hol a gyerekekre irányulva ( „ezekkel nem lehet”), hol a kollégákra („csak nyalni tud, de szakmailag nulla, mégis jobban becsülik, mint minket”), a rendszerre („mit képzelnek ezek, mi vagyok én?”), a szülőkre („hogy jön ahhoz, hogy felelősségre vonjon engem?”). Ezekben a témákban vannak hosszú beszélgetések, sérelmek továbbdédelgetése, ami egyre mélyebbre ás mindenkit a kiégés gödrében.

Az, hogy a pozitív pedagógiai hatások hatékonyabbak, talán nem kell bizonygatnom. Pozitív hatást pedig pozitív személyiségek képesek kifejteni. Aki sérelemmel és elkeseredéssel teli lélekkel lép be a tanterembe, az nem fog tudni olyan hangulatot, viszonyulást kialakítani maga körül, amiben a gyerekek jól érzik magukat.

Tovább gondolkodva arra jutottam, hogy mi az Igazgyöngyben azért is megmenekülünk a kiégéstől, mert a pedagógiai célok között minden tanórán ott van valamilyen személyes vagy társas kompetencia fejlesztése, amit érzékelhetően, értékelhetően teljesíteni kell. Aki pedig pedagógiai munkájában tudatosan ezt tervezi, és az órán szem előtt tudja tartani, hogy a gyereknek sikerélménye legyen, átélje vele azt az örömöt, amit egy feladat teljesítése jelent, aki a gyerekben lezajló folyamatra fókuszál, annak más attitűdű lesz az óravezetése. Ott fontos lesz, hogy jól érezze magát minden gyerek. Ott ez lesz a legfontosabb, az ennek megfelelő légkör megteremtése. Mert tudják, így könnyebb és hatékonyabb lesz a munka, az erőből történő figyelemkoncentráció kiváltása helyett a motivációból eredő odafigyelés.

Nos, itt találtam egy csodát, ami persze biztosan nem az én felfedezésem, csak most látom élesen nálunk: aki így tanít, a szociális kompetenciákra fókuszálva, annak magának is folyamatosan erősödnek ezen készségei. A gyerek önbizalmának erősödése folyamatosan hat a pedagógus önbizalmára is. A gyerekek együttműködési készségeinek fejlődése fejleszti a tantestület kooperációját is. Amikor valaki arra koncentrál, hogy az óráján a tolerancia fejlődjön, ott ő maga is toleránsabb lesz. Minden pozitív pedagógiai folyamat, amit a gyerekekre irányítunk, visszahat ránk is, pedagógusokra.

John Ma szerint a jövő iskolájának három dologra kellene fókuszálnia. Az egészséges testi fejlődésre, a kreativitásra és a szociális készségek fejlesztésére. Minden mást meg fognak csinálni a robotok.

A szociális készségek fejlesztése azonban ma nincs fókuszban a hazai köznevelésben. Az ezer sebből vérző oktatásban most pl. a hazafias, nemzeti nevelés kidomborítására fókuszál a szakpolitika.

Emellett még egy baj van. Ez pedig az iskolavezetés kérdése. Mert ahhoz, hogy a tantestületek csapatként működjenek, ahhoz speciális, korszerű tudással rendelkező vezetők kellenek. Akiknek teret kell biztosítani, akik nem végrehajtó, hanem arculatteremtő szerepben vannak, és akik arra is figyelnek, hogy a kollégáik hogyan érzik magukat. Bár azt hiszem, a köznevelési törvény módosításával egyre távolabb kerülünk ettől. Nem tudom, milyen lesz ez az új iskolavezetői szerep, amibe senkinek sem lehet ezentúl beleszólása. De attól tartok, az, amiről most írtam, nem fog megjelenni a munkaköri leírásukban.

A szerzőről: