Hosszú Gyula: Idill és válság

 „Ha nem elég jók a képeid, menj közelebb”. (Robert Capa)

 

„Százötvenből három. Beszélgetések a budapesti Berzsenyi Gimnáziumról” – ez a címe annak a Berzsenyiről készülő könyvnek, amelyből az itt olvasható részletek valók.1 2003 nyara óta készítek interjúkat tanárokkal és volt diákokkal a gimnázium 2000 és 2002 közötti válságos éveiről és az iskola múltjáról. A könyv első fejezete, a Berzsenyi anno az elmúlt évtizedek történeteibe nyújt betekintést.

Az itt közölt válogatás címe erős sarkítás. Az Idill című részben a Berzsenyi szellemiségének egy-két jellegzetes vonását igyekszem megmutatni. A keresztdöntés (2000) történetét felvillantó Válság című rész az önkínzó, tisztázó (de tisztázást és megnyugvást soha nem hozó) beszélgetések néhány részletét adja az olvasó elé. 

Egy 400 oldalasra tervezett könyv harminc oldala. Ízelítő. A teljes anyag – amelyben az iskola elmúlt évtizedei mellett hangsúlyosan szerepelnek a keresztdöntést követő viták, a 2002-es igazgatóválasztás és következményei – 2008 őszén jelenik meg az Aula.info Kiadónál.

A régi Berzsenyiről hálás dolog beszélni, különösen nagy évfordulók táján, a 2000 körüli válságról majdnem lehetetlen. Ezek a történetek nemcsak az iskolában, hanem szűkebb körben, egymást kedvelő tanárok között is megbeszéletlenek. „Illetlenség” szóba hozni, elrontja a hangulatot. Fájdalmas úgy, ahogy van. Az új tanárok és diákok pedig egy-egy megjegyzésből értesülhetnek róla, ha egyáltalán… Csöndes felejtés.

Az elfojtott, felejtésre ítélt történetek felidézésének izgalmával és minden szereplő (tanárok, diákok) iránti tisztelettel indítom útjára ezt a néhány oldalt. Azt remélem, hogy magányos emlékeink mellett a készülő könyvben világosabban láthatjuk, érthetjük majd egymást és régi önmagunkat.

Különösen hálás vagyok azoknak, akik hajlandók voltak velem beszélgetni, amiért volt erejük, bátorságuk megszólalni. Itt is, most is köszönöm nekik. 

Idill – Berzsenyi anno (1946-1980)

A Polák, a Staud, a Menyus – régi diákok régi tanárokról2

Vajda János: Az 1945-46-os tanév első napjaiban volt olyan diák, aki – ki tudja honnan szerzett – gyalogsági puskával állított be az iskolába. Azt azért megtiltották, hogy az osztályterembe is behozza, ezért óra előtt szépen letámasztotta a folyosón az ajtófélfához. Az egyik vagány, verekedős fiú egy pisztolyt hordott az övébe tűzve, és mi bámulva körülálltuk, mikor a szünetben kilövöldözött az osztályterem ablakából a szemben lévő ház falára.

Bruszt Miklós: A háború utáni nehéz években nekünk az osztály olyan volt, mint egy nyaralás. Én vasárnaponként nem attól féltem, hogy másnap iskolába kell menni, hanem örültem, hogy hétfőn az osztályba megyek – és ez nagy dolog, pláne ebben a korban.

Strausz János: 1946-ban kerültem a Berzsenyibe. Óriási, impozáns, eklektikus épület volt. A díszterem majdnem a padlásig ért, de a padlás, ahol gyönyörű freskók vannak ma is, akkor még szét volt lőve; oda gyakran fölmerészkedtünk a hátsó lépcsőn, és ott bujkáltunk a romtengerben – nagyon romantikus volt. A Berzsenyi Gimnázium régi épületét azóta már gyönyörűen renoválták, de annak idején félig romos volt még az iskola. 

Elejétől a végéig a Berzsenyibe jártam, kivéve, amikor föloszlatták az iskolát. Akkor egy évre átkerültem a Fazekas Gimnáziumba, de rafinált módon sikerült egy év múlva magántanulóként visszajönni. A Berzsenyit 1952 nyarán oszlatták föl3, mert túlzottan polgári szellemű iskolának tekintették, az akkori fogalmak szerint reakciós tanári karral és diákokkal. Úgy gondolták, hogy be kell ezt szüntetni és szétszórni a tanulókat. Szét is szórták. Aszerint, hogy ki hol lakott, egyesek átkerültek a Madách Gimnáziumba, mások a Fazekasba, és akik a lipótvárosi részen laktak, azok a Gömb utcába. Én a Teréz körúton laktam, és balszerencsémre a Fazekas Gimnáziumba kerültem, ami az én felfogásom szerint nagyon rossz iskola volt. Nagyon rosszindulatú tanárok voltak ott, és úgy gondoltam, meg fogok bukni, ha maradok. Ezért azt a trükköt eszeltem ki, hogy elmentem segédmunkásnak Csepelre, a Vas- és Acélöntödébe, majd beadtam egy kérvényt, hogy – mint tanulni vágyó munkásgyerek Csepelről – szeretnék a Berzsenyi Gimnáziumba, egy igazi angyalföldi iskolába kerülni. Ez annyira meghatotta az illetékes hatóságot, hogy hirtelen visszakerültem a Berzsenyibe.

Én korábban sosem szerettem iskolába járni, és 1946. szeptember 1-jén rémülten állítottam be a Berzsenyibe. Csupa ismeretlen gyerek vett körül. Hatalmas osztály volt, negyven-ötven gyerek – és mindenki ordított, verekedett. Emlékszem, Reichfeld éppen verekedett az Elberttel – hát kivel mással? 

Többen kint leskelődtek a folyosón, és emlékszem, egyszer csak őrületes dübörgéssel egy egész csorda gyerek rohant végig a folyosón, berontottak az osztályba és azt kiabálták: „Végünk van, jön a Polák!” Nem tudtam, ki lehet az a rémalak, és akkor belépett a híres Polák tanár úr hatalmas lebernyegben – ballonszerű lebernyeg volt a tanári köpenye. Hatalmas termetű volt, vörös hajú, szeplős, és egy furcsa, sombrero-szerű kalapot viselt. Pöszén beszélt, szivarozott, közben folyamatosan köpködött, és a fülét pengette – erről volt ismeretes évtizedeken keresztül. Én nem tudtam, ki ez a szörnyeteg – kiderült, hogy ő a természetrajz tanár. Évekig tanított minket. Úgy tartották nyilván, mint öreg reakcióst, de én nagyon megszerettem az öreget, mert gyerekfejjel is megéreztem, hogy ilyen figurát a büdös életben többet nem fogok látni.

Staud Géza, aki később osztályfőnökünk lett, nagyon híres személy volt a maga korában. Később a Színháztörténeti Intézet igazgatója lett, és még regényt is írt. A színész szakszervezet elnöke volt korábban, mint neves szociáldemokratát rúgták ki onnan, akkor jött tanítani a Berzsenyibe. 1949-től ő lett az osztályfőnökünk, és végigkísért minket egészen az érettségiig.

Elegáns, magas ember volt hátrafésült ősz hajjal, szürke ruhában – igazi kultúrember. Sose felejtem el, hogy ’51 őszén behozta Szerb Antal Világirodalom történetét és A magyar irodalom történetét, elmondta, hogy ez milyen csodálatos két összefoglaló, és aki ezt tudja, az valóban művelt emberré lesz. Én nekiestem, és ma is kedvenc olvasmányom a Szerb Antal-féle irodalomtörténet.

Vajda János: Staud tanár úr egyszer rajtakapott engem, hogy a pad alatt olvasok. „Mutasd fiam, mit olvasol!” Egy Rimbaud kötetet olvastam, ettől nagyon elámult, és nagyon bevágódtam nála ezzel.

Strausz János: Staudnak volt egy regénye, amit pár éve megláttam egy antikváriumban és megvettem – nagyon jó regény. A harmincas években írta, az a címe, hogy Pestről Budára. Egy bíróról szól. Én is bíró lettem azóta, és a könyv olvastán megdöbbentem, hogy ez az irodalomtanár vagy színész, színházi szakember a harmincas években milyen jól ismerte egy büntetőbíró mentalitását.

Kékkő Gabi, aki a legnagyobb betyár volt köztünk, megszerezte ezt a regényt. „Képzeljétek el – mondta –, a Staud írt egy könyvet, de nagy marhaság, arról szól, hogy egy ember átmegy a hídon Pestről Budára, és közben elmélkedik”. Hát ugye, gyerekfejjel mi Winnetout olvastunk meg Vernét, ez a könyv értelmetlen hülyeség volt a szemünkben. „Most vettem – mondta Kékkő –, direkt megvettem egy Bajcsy-Zsilinszky úti antikváriumban”.

De ez egy ördögi dolog volt Gábortól. „Most jól ki fogok szúrni a Stauddal” – mondta, és másnap a pad alatt olvasott ő is egy akkoriban még divatos, sárga fedelű regényt. Feltűnően olvasott, jött Staud, azt mondta: „Mit olvasol, Kékkő? Valami ocsmány ponyvát, ugye? – Mutasd!” Kékkő előszedte a sárga fedelűt. Tommix: A vadnyugat hőse. „Nem szégyelled magad, ilyen ocsmány ponyvaregényt olvasni? Ezt elkobzom tőled.” Legközelebb Kékkő behozta Staud könyvét és megint feltűnően sunnyogva olvasott a pad alatt. „Fiam, Kékkő, megint milyen ocsmány, mocskos ponyvát olvasol a pad alatt? Adod ide azonnal?” Azt mondja Kékkő: „Én nem tudom, mi ez a mocskos könyv, de nagyon rossz” – és elővette Staud Géza Pestről Budára című regényét.

De Staud ettől a vicctől függetlenül kiváló tanárember volt. Szinte az egész érdeklődésemet determinálta, amit tőle tanultam: hogy milyen korok érdekeljenek, milyen tudományágak, milyen irodalmi ízlés... Reneszánsz ember volt, egy polihisztor.

Lengyel Albert volt a történelemtanárunk. Menyus lett a gúnyneve, mert mindenki azt hitte, hogy ő titokban Lengyel Menyhért, az operettszerző, pedig ez nem volt igaz. Olyan híres tanára volt ő a Berzsenyinek, hogy pár évvel ezelőtt a boldogult Eörsi István írt róla egy cikket A Menyus címmel (pár évvel előttünk jártak Eörsiék a Berzsenyibe) arról, hogy ez a Menyus, aki egész nemzedékeket tanított, micsoda kiváló történelemtanár volt.

Magas, sasorrú székely ember volt Menyus. Hallatlan részletességgel tanította Erdély történetét. Hazafi volt: emlékszem, az ötvenes években is nagyon szépen tanította a magyar történelmet. Jó ember volt, nem tolt ki senkivel, tényleg nagyon sokat lehetett tőle tanulni.

Dimitrov György: Lengyel Menyus tanított magyart is, történelmet is. Egyszer egy Balassi-verset elemzett: „Júliára hogy találék, neki hogy köszönék…” – már nem tudom a verset, de emlékszem, ő azt mondta, hogy ez huszonhárom sor udvarlás, rajongás, és az utolsó sorban egy visszautasítás: „Térdet-fejet néki hajték, kin ő csak elmosolyodék”. Nem tudom, miért, bennem ez nagyon megmaradt, és a tanár úr arcát ma is látom.

Muszik Lászlóné: Nem a történelemkönyvből tanított, hanem „ezt az érettségire, ezt az életre”. „Tanuljátok fiaim, mert akkor tudtok harcolni ellenük, ha ismeritek az elméletüket.” – így, 1952 és ’54 között. És nem jelentette föl senki egészen ’57-ig.

Vajda János: Azt mondta: „Tanuljátok meg, hogy a mi rendszerünkben megszűnt az embernek ember által való kizsákmányolása, most már az állam zsákmányol ki mindenkit”.

Strausz János: 1957-ben volt egy furcsa élményem Menyussal kapcsolatban a 49-es villamoson, arra nagyon emlékszem. Engem akkor rúgtak ki az egyetemről. Megy a villamos a Múzeum körúton, és egyszer csak fölszáll Menyus, akit évek óta nem láttam. „Hova mész, Strausz?” Mondom: „Tanár úr, hát most rúgtak ki az egyetemről különböző okok miatt”. Azt mondja: „Biztos késsel etted a halat”. Mondom: „Igen, ilyen etikettbeli vétségek miatt. És a tanár úr? – honnan tetszik jönni ilyen kopottan?” Azt mondja: „Kistarcsáról jövök, most engedtek ki az internálótáborból. És egyébként hogy vagy?” „Egyébként köszönöm, jól.”

A Berzsenyi nem volt egy átlagos, mindennapos iskola. Ez egy olyan különös iskola volt, amilyenről az ember csak a regényekben olvas. Biztos, hogy Pesten ez volt a legjobb iskola. 

Tanári pályakezdés a Berzsenyiben a 70-es, 80-as években 

Bankó Károlyné: Amikor én 1968-ban a Berzsenyibe kerültem, Győrvári, Gartner és Pártos Vera voltak a pedagógiai irányítók. Ők teljesen más tónusban gondolkoztak, mint az odakerülő Kálmán Ferenc igazgató. Ferinek eleinte nagyon kemény évei voltak, és ebből a keménységből én, mint vele együtt odakerülő is kaptam. Ez tényleg egy nagyon kemény mag volt, és az igazgatóváltás nekik maguknak is nehéz volt. Ferinek is nagyon nehéz volt eleinte, mert ő egészen más miliőben nőtt fel és gondolkozott, de abszolút korrekt volt. Megvoltak nekik a maguk harcai; én ezt nagyon jól láttam kívülről.

A köztünk levő különbséget egy szóval is meg lehet fogalmazni: a Welker-féle vonal liberálisabb volt, mint az a szemlélet, amit én a Bolyaiból hoztam – és bizonyos értelemben Kálmán Feri is ezt hozta magával.4Ő nyesegette időnként a liberális elgondolásokat, ez részben a katonásabb voltából is adódott. Én sem tudom elképzelni, hogy Welkerrel hogyan jöttem volna ki, tényleg nem tudom elképzelni.

A liberális szemléletű kollégák nagyobb szabadságot biztosítottak a gyerekeknek, mint más tanárok, és nyomon követték, hogyan alakul a gyerek életében az, amit megengedtek neki. Volt, amiben én Gartnerrel nem értettem egyet, mint osztályfőnök vagy mint tanár, viszont nem voltam soha vaskalapos, és azt gondoltam, megnézem ezt az utat is, kipróbálom, mi lesz ennek az eredménye. Az volt az érzésem, hogy engem ezek a kollégák nem akkor fogadtak el, amikor odamentem, hanem attól fogadtak el, amit a gyerekektől hallottak, akkor kezdtek rám inkább odafigyelni.

Az 1974/75-ös tanév volt, amikor szóba került a Berzsenyi megszüntetése. Úgy éreztem, hogy igazán akkor csiszolódott össze a régi mag – amelyik a welkeri koncepciókat fönn akarta tartani és sokszor szembehelyezkedett Ferivel – és az újonnan odakerültek, akik a welkeri koncepcióból nem sokat ismertek. Akkor nagyon összejött ez a két társaság, mert az izgalom meg a harc, azok az értekezletek, érvelések a megszüntetéssel kapcsolatban nagyon összehozták a tanárokat. Akkor szerencsésebb egyensúly volt a tantestületben.

A Berzsenyibe két nagyon ellentétes családi környezetből kerültek a gyerekek: Új-Lipótvárosból és a Tripoliszból. A legelső, nem tagozatos osztályomban ez a különbség nagyon éles volt. Azt személyesen, a családlátogatásokon is érzékeltem, hogy a szülők a nevelésben meg a gyerek jövőjének irányításában is mások: jóval több útravalót kaptak azok a gyerekek, akik az Új-Lipótvárosból jöttek, míg a Tripoliszból érkezők bizonytalanabbak voltak, és a szüleik is sokkal többször fordultak hozzám nevelési kérdésekben.

Az új-lipótvárosiak sokkal céltudatosabban érkeztek az iskolába a szülői háttér miatt. Az utolsó, fizikatagozatos osztályom diákjai úgy jöttek már a Berzsenyibe, hogy mind orvos akart lenni. De az is biztos, hogy közöttük is voltak gyerekek, elfoglalt szülők mellett élő, magányos gyerekek, akik nem mindig követték a szüleik tanácsait.

Mindhárom osztályomat végiglátogattam, ismertek a szülők. Nagyon sokszor a tavaszi szünetben végeztem ezeket a családlátogatásokat, és fél tizenegykor, tizenegykor kerültem haza, mert csak öt óra után indulhattam, hogy otthon találjam a szülőket. A gyerekek eleinte ágáltak, hogy ilyenkor miért kell nekik otthon lenni. Mondom, azért megyek én, hogy a szülőkkel találkozzam csak, és veletek nem? – természetesen nektek is ott kell lennetek. Mikor egy-egy családlátogatás lezajlott, másnap reggel az volt az első, hogy a gyerekek körbeállták és kifaggatták azokat, akiknél voltam, hogy milyen volt a tanárnő. Megnézi a tanulóhelyet, és elfogadja a bort, de a kávét nem – ezt így egymásnak továbbadták. A szülők meg elmondták nekem, hogy egész héten pakoltak a gyerekek.

Kezdetben még nagyon nagy dolog volt a nulladikos tábor. Aki a táborvezetésben tisztséget kapott, általában köztiszteletben álló, jó tanuló gyerek volt – ez később egy kicsit lazult. Miután én sok osztályban tanítottam, sokan ismertek, és a gyerekek mindig kérdezték, hogy ugye, most is megyek nulladikos táborba. Volt egy időszak, amikor azt mondtam, hogy most már nem megyek – de menjek, menjek, mondták, és a vezetőség mindig úgy döntött, hogy Teri néni legyen ott. Valószínűleg megérezték, hogy viszonylag könnyen tudom befogadni az új embereket, kíváncsi vagyok rájuk.

Az általános iskola után ebben a táborban tapasztalták meg a gyerekek, milyen nyitott tud lenni egy iskola, milyen nyitottak a csoportvezetők, milyen nyitottak még a tanárok is, akik a táborban megfordulnak. Fantasztikus érzés volt, mondták nekem a diákok, hogy amikor szeptemberben bementek az új iskolába, voltak már ismerőseik. Ismerték a csoportvezetőket, ismerték az öregdiákokat, akikkel együtt táboroztak, és ismertek néhány tanárt is. Jó érzés volt, hogy van kihez fordulniuk azokkal a kérdéseikkel, amiket egy teljesen idegen környezetben esetleg föl se mertek volna tenni. Gyógyító hatása volt ennek a nulladikos tábornak az iskolaváltás szorongásaira.

Hubert Györgyné: Ami a Berzsenyiben nagyon-nagyon megfogott, az az igényesség volt. A tanórán tanulunk, és még akkor is tanulunk valamit, ha a gyerekekkel beszélgetünk – természetesen nem biztos, hogy matematikáról beszélgetünk, de akkor is akarok valamit azzal az órával. Én ezt találtam meg a Berzsenyiben, hogy a tanárok igenis partnerek voltak a nagyon fontos beszélgetésekhez – órán, órán kívül, szünetben –, de nem tanulás helyett.

Gartner Éva osztálya harmadikos volt, amikor áprilisban megkaptam őket. Éva az első perctől kezdve nagyon sokat tanított engem. Beszélgettünk; hetekig nem volt olyan óra, hogy ne kérdezte volna meg utána, milyenek voltak a gyerekek, milyen volt nekem velük. Nem volt ebben semmilyen direkt tanítás, de ő adta meg a gyerekekhez meg egyáltalán az órákhoz a kulcsot. Ez nekem nagyon jó volt. És a többiek is így fogadtak be. Soha nem éreztem, hogy na, te zöldfülű – miközben rettentő sokat tanultam tőlük. Nagyon élveztem, hogy lementek az órák, és mindig volt társaságunk. Rohanni kellett volna már haza, de jó volt bent lenni. És dolgoztunk együtt, nemcsak csocsózás ment.

Nem is tudtam otthagyni. A hetvenes évek közepén, amikor beindult a győri főiskola, nagyon haza kellett volna menni – már csak azért is, mert ott kapott az ember szolgálati lakást. Nagy volt a csábítás. Meg volt írva minden, a beszélgetéseken túl voltam, föl is vettek volna – de nem tudtam elmenni. Éjjel fél tizenkettőig ültünk, és beszélgettünk, hogy menjek, ne menjek… Össze volt pakolva minden a pályázathoz, mert éjfélig kellett volna feladni a postára. És egyszerűen nem, nem tudtam meglépni.

Nem igaz, hogy nem voltak akkor is ellentétek. Persze, hogy voltak. Kálmán Feri már másfél éve ott volt, amikor én odakerültem, és azért nekem az is kiderült, hogy nem tapsikolt a tantestület attól, hogy ő lett az igazgató. Egyrészt Feri elődjét, Welkert szerették, becsülték, másrészt a kutya se kérdezte őket, hogy kit akarnának igazgatónak. Eleve nem akarták Welkert elengedni, úgyhogy Ferinek rettentően meg kellett küzdenie a tantestülettel azért, hogy valamennyire elfogadják. Meg kellett küzdenie azzal is, hogy kívülről jött, nem volt berzsenyis tanár.

Én mindig – középiskolás koromban is, egyetemista koromban is – KISZ-eztem. A Berzsenyiben először a szakszervezetben kezdtem dolgozni, később itt lettem párttag. Aztán sokáig párttitkár voltam. A párttitkárnak az iskolán belül nem jogszabályban lefektetett jogosítványa volt, hanem az volt a dolga, hogy az oktatással kapcsolatos párthatározatok megvalósuljanak. Ferivel nagyon jól lehetett ebben együtt dolgozni – úgy, hogy közben az iskola hagyományai, oktatási célkitűzései se sérüljenek. Az én emberi kapcsolataimon az iskolában a párttitkárság sem változtatott. Meg se köveztek érte.

Feri nagyon céltudatosan védte az iskolát a külső támadásoktól, nagyon keményen védte az embereket – nem is szerették a kerületben. Nem mondták ki nyíltan, hogy kár volt őt igazgatónak odarakni, de az megfogalmazódott, hogy „a Berzsenyi arisztokratikus különállása” nem változott meg. De Feri nagyon becsülte azt, amit a Berzsenyiben talált, és nem akarta rombolni. Tudta, hogy nagyon különböző nézeteket valló emberek is tudnak a gyerekeknek adni – sokan sokfélét.

Nyirő Tiber Zsuzsanna: Abban az évben, amikor én a Berzsenyibe kerültem, egyszerre nagyon sokan kezdtünk tanítani: Sárvári Judit, Pataki Jancsi, Simon Jutka, Ökördi Kati, aztán még egy angolos, Feldmár Teri, aki nagyon impulzív és nagyon jópofa nőszemély volt – nagyon angolos. Mi voltunk az újak, és a régiek nagyon kedvesen fogadtak minket, szívesen egyengették az utat, bár nagyon különböző emberek voltak közöttük. Ott volt Pártos Vera az egyik oldalon, de ott volt Bankó Terike is a másik oldalon.

Vera többször indirekt módon segített, de egyszer-kétszer direkt módon is. Az egyik osztályban például házi feladatnak föladtam fordítani egy olyan szöveget, amit én magam nem néztem át, és a gyerekek szenvedtek vele és nem tudták megcsinálni. Vera nagyon összeszidott, hogy olyan házi feladatot nem lehet föladni, amit a tanár nem néz meg előtte. Szülői értekezletek előtt leültünk a közeli parkban egy padra és beszélgettünk – nem arról, hogy mit kell mondani, hanem arról, mi az, hogy szülői értekezlet: miről szól. A másik oldalon meg ott volt Bankó Teri, aki viszont elmesélte, hogy mit kell mondani, meg a gyerekekkel hogy kell bánni. Ő másfajta osztályfőnöki mintát adott nekem. Jó volt, mert szerintem ebből kijött valami egészen jó mixtúra.

Kálmán Ferenc, az igazgató nagyon kedvelt bennünket Sárvári Jutkával, ezt lehetett látni. Nem is tudom, mi lehetett erre az oka azon kívül, hogy tényleg nagyon lelkesen csináltuk a dolgunkat, és nagyon szerettünk minden kis tanításon kívüli ügyet, mindenféle KISZ-megmozdulások, rendezvények körül is sertepertéltünk, mert minden izgatott bennünket, ahol a gyerekek valamit csinálnak, és annak idején minden a KISZ égisze alatt ment. Egyszer az igazgató megkérdezte tőlünk (Jutkától is meg tőlem is), hogy nem akarunk-e belépni a pártba. Mindketten azt mondtuk, hogy nem, ezzel a dolog lezárult, ezek után minket senki meg nem környékezett, és nem is került szóba ez sem Kálmán Feri, se más részéről.

Az igazgatóhelyettesek közül nagyon kedveltem Bandit (dr. Balogh Endre), akitől nagyon sokat tanultam. A jó humoráért is kedveltem, a precizitása miatt is meg az anekdotázási hajlamáért – sőt, még a szivarfüstjét is nagyon kedveltem. Egészen furcsa triumvirátus volt az igazgatóhelyettesek csoportja. Tegyey Teri: művészlélek, ihletett latintanár, akinek a klasszikus műveltség a legfontosabb, Balogh Bandi, akinek az 56-os múltjáról én nem sokat tudok, csak hallottam szóbeszéd gyanánt, és Kálmán Feri, aki hithű pártember volt, de szerintem jó igazgató is. És valami egészen furcsa módon jól tudtak együtt dolgozni.

Nagyon jó volt a hetvenes-nyolcvanas években. Majdnem minden időnket az iskolában töltöttük reggeltől estig, de nemcsak tanítással meg diákprogramokkal, hanem a magunk kedvéért is. Hatalmas csocsóbajnokságok voltak a fizikaszertárban Sárvári Judit, Pataki Jancsi, Dobos Gábor, Hubert Jutka, Ökördi Kati részvételével. Volt tanári kosárlabdacsapat, a kerületi bajnokságon diákok is szurkoltak nekünk, meg volt énekkar is. Emlékszem, nyaranta Surányban is eltöltöttünk egy-két napot – jól éreztük magunkat egymás között.

Fenyő D György: Az biztos, hogy a magyartanári meg a pedagógiai tapasztalataim mind ott születtek – a  Berzsenyiben lettem én igazán tanár, és amilyen tanár lettem, azt ennek az iskolának köszönhetem. Nyírő Zsuzsa, Kenyeres Jutka, Fried Ili voltak az első osztályfőnökök körülöttem; nagyon figyeltem, hogy mit csinálnak.

Első teljes tanári évem nyitó értekezletén derült ki, hogy Bori meg Gábor nem mentek el az építőtáborba, nem kísérték le a gyerekeket, és Feri fegyelmit adott nekik.5Iszonyatos nagy vita lett ebből, este hétig tartott. Nem arról volt szó, hogy az egész testület állt volna szemben az iskolavezetéssel vagy az igazgatóval – itt is volt, aki azt mondta, a tanárnak kötelessége bármit végrehajtani, amit mondanak neki –, de sokan voltak, akik nyíltan melléjük álltak. Én halálosan becsülni kezdtem Borit meg Gábort – mindkettő annyira imponált, olyan okos volt, bölcs és bátor –, és mindenkit, aki mellettük szólt. Majdnem hozzá is szóltam, de nem vették észre, hogy jelentkezem. Akkor lettem egészen biztos benne, hogy a Berzsenyi nagyon jó hely, mert itt ilyen bátrak a tanárok, hogy elmondják a véleményüket és kiállnak egymásért. Ez nagyon tetszett, akkor nagyon megszerettem ezt az iskolát.

Két berzsenyis diák a ’70-es évekből

Vajda Júlia: Én már kiskamasz lányként abban éltem, hogy a Fazekas egy versenyistálló, ámde a Berzsenyi kiváló hely, ahol remek matematikaoktatás van. Akkoriban volt Herczegnek az Élet és Tudományban A Gondolkodás Iskolája sorozata, és annak volt egy szakköre – én oda jártam hetedikesként, aztán nyolcadikban is. Úgy volt, hogy megyek a Berzsenyibe előkészítőre, de aztán kiderült, hogy a két dolog ugyanaz. Ezt az előkészítő szakkört nagyon szerettem, úgyhogy én abszolút lelkesen mentem a Berzsenyibe.

Herczeg tanította a matematikát, meg Pataki Jancsi. Én ezt imádtam, azt is gondolom, hogy ez lett a vesztem, mert ettől mentem matematikusnak, mivel ez volt az egyetlen dolog, ami az iskolában a tanításból felhőtlenül jó volt, és amiben én is jó voltam. Mire harmadikos-negyedikes lettem, már tudtam, hogy a matematika engem olyan rettentően nem érdekel, de azt hittem, hogy nem vagyok képes arra, hogy megtanuljak mindenféle egyéb tudományokat. Ráadásul ott volt a – ki nem mondott – háttérnyomás a szüleim részéről, hogy én csak foglalkozzam valami „veszélytelen” dologgal, szemben ővelük, akik ugye, veszélyes vizeken hajóznak.

Nekem ez az iskola volt életem első olyan színtere, ahol föl tudtam oldódni egy társaságban. Részt vettem mindenféle programban, jártam kirándulni, a KISZ égisze alatt voltak mindenféle önképzőkörök… Szóval jó volt, én ezt nagyon szerettem. Az osztályomhoz nem sok közöm volt, de az iskolában nagyon jó volt nekem.

Dobost, a történelemtanárunkat én nagyon szerettem annak ellenére, hogy ma azt gondolom, hogy nem volt jó tanár, legalábbis nekem. Szerethető pasas volt, az biztos, de túl ezen, más okom is volt arra, hogy szeressem. Én megjelentem ebben az iskolában 1974-ben, és 1973 volt az az év, amikor az apámat kirúgták az állásából, a pártból, mindenből. Nekünk ’74 tavaszán volt egy ismerkedő osztálykirándulásunk, ahol Dobos odajött hozzám, és valami módon jelezte, hogy ő tudja ezt a történetet. Már nem emlékszem, hogyan történt ez pontosan, de ez nekem hihetetlen biztonságot adott. Én alapvetően abban nőttem föl, hogy mindig azt éreztem, valahogy mindenütt félnem, félnünk kell. Ebben nyilván keveredett a szüleim ellenzékisége meg a zsidóságom, de akkor mindebből csak annyit értettem, hogy mi mindenhol mások vagyunk, mindenből kilógunk, és egy csomó dolgot nem mondhatok el magamról a világnak, mert úgysem értik. Olyan dolgokat kellett volna hozzá mondanom valószínűleg, amiket én sem értettem eléggé. Hihetetlen biztonságot adott, hogy a leendő osztályfőnököm ezzel jön oda hozzám, hogy ő érti, én ki vagyok. Ez volt az indítás.

Ida néni fantasztikus energiával szervezte a kirándulásokat. Minden szünetben volt háromnapos, négynapos, egyhetes, tíznapos túra; én már elsőben elmentem, és attól kezdve mindig mentem. Nagyon furcsa volt ez az egész, mert nekem az osztálytársaimmal se volt semmiféle kapcsolatom, és tulajdonképpen azokkal sem, akikkel együtt túráztunk. Mégis ebben tudtam igazán kamasz lenni, ebben lehetett egy szerelmem. Ez nagyon felszabadító volt, és valószínűleg ezért is vetettem bele magam ennyire, mert ettől valami egészen mást kaptam.

Nekem otthon is, a szüleimen keresztül is volt egy társaságom, gyerekek, akikkel én nagyon jól éreztem magam. De abban mégis mindig ott volt valahogy a szülői ház, és ez az egész – apámék körei és a Budapesti Iskola – számomra valahogy mindig frusztráló volt, mert azt lehetett érezni, hogy borzasztó okosnak kéne állandóan lenni, és mindent nagyon kéne tudni, és aki nem tud nagyon mindent, az azért csak igencsak módjával tekinthető embernek. Úgyhogy valószínűleg ezért is volt ennyire jó nekem, hogy ezekkel a nem feltétlenül nagyon intelligens, s főleg nem ennyire az intellektualitás körül forgó gyerekekkel jártam kirándulni, mert az ezt a terhet levette rólam.

Olyan békén hagyós légkör volt a Berzsenyiben: nem terrorizálták az embereket, és ez nagyon jó volt. Hagyták a kamaszokat csókolózni a folyosón, miközben abban az időben különböző iskolákban még bőven balhé volt ebből. Nem vágatták le a hosszú haját azzal, akinek az volt. Én általános iskolában még megéltem, hogy a fizikatanár azt mondja a gyereknek: véresre dörzsöli a hajad a füledet, mire legközelebb találkozunk, vágasd le – ezek itt nem voltak. Volt egy gyerekszerető szelleme az iskolának.

Kormos Mária: 1976-ban a harmincfős pilisszántói osztályomból – 25 kilométerre van Pesttől, nem a világ vége – hárman tanultunk tovább középiskolában, a többiek mind szakmát tanultak. Az volt a megszokott út, hogy aki jól tanult meg ügyes volt, elment a szomszédos vörösvári gimnáziumba. De az osztályfőnököm beszélt anyukámmal, hogy szó se lehet róla, egyáltalán ne gondolkozzanak ők erről – az egész Berzsenyi így került a képbe. Az osztályfőnököm mondta, hogy van ez az iskola, és oda kell menni a Marikának. Anyukám mindig nagyon büszkén szokta ezt mesélgetni, milyen különleges volt, hogy így törődött velem a tanárnő. Nekik fogalmuk sem volt arról, hogy Budapesten milyen iskolák vannak.

Nekem a középiskolás időszak volt a legmeghatározóbb az életemben: hogy én milyen lettem, mi lett belőlem, hogyan gondolkozom, meg hogyan beszélek, az mind itt alakult. Egy másik világ volt, más lehetőségek és már akkor egy izgalmas, világra nyitott hely. A legfontosabb az volt, hogy nagyon-nagyon erős impulzusok érték itt az embert emberektől. Nagyon meghatározó tanáraim voltak… néhány, de egy-két-három kell, és az elég.

Azért nekem nem volt nagyon könnyű vidékről jönni, naponta bejárni, megküzdeni az óhatatlan kisebbrendűségi komplexusokkal. Itt tényleg meg kellett tanulni azt a csomó ember számára eleve adott vagy nagyon könnyen birtokolt lazaságot, könnyedséget, mozgékonyságot, beszédmódot, fellépést… hogy egyáltalán az ember létrehozza önmagát önmaga.  Tényleg nehéz feladat volt az osztályban is, hogy levetkezzem magamról, hogy kívülről jöttem, és itt is meghatározzam magam.

Ebben nagyon fontos tapasztalatom volt, hogy az iskolában van hova fordulni, ha bármi gondom van – mondtak egy-két dolgot, mutattak könyveket, elvittek kiállításokra –, és vannak olyan pontok számomra, amikhez tudok igazodni, és amikhez föl tudok nőni. Alaptapasztalatom lett, hogy persze kell vele dolgozni, meg ez nem egy könnyű feladat, de ha az ember teszi a dolgát, akkor abból valami jó lesz – ez a bizalom.

Csak a mi osztályunk két színdarabot is csinált. Egészen ritkaság, azt gondolom, ez nem jellemző, hogy egy osztályból két színdarab ki bír jönni. Volt A helység kalapácsa meg az osztály megcsinálta a Csongor és Tündét. Az volt ezekért a jutalom, hogy három napot töltött az osztály a Balatonon sátortáborban. Oda lejöttek mindenféle tanárok meg nagymenő, nagyokos berzsenyisek, magasabb évfolyamosok, akik ott velünk kavartak.

Persze a mi kis előadáskáink mindig izgalmasak voltak, de voltak nagy előadások is. Volt a Svejk, ami ebből az időszakból egy nagy legenda. Arra emlékszem, hogy a második emeleten volt két nagy, összenyitható terem, a nagyterem. Az úgy megtelt, hogy attól féltünk, le fog szakadni a plafon. A Svejk elementáris hatású volt, arra emlékszem, hogy nagyon kellett rajta nevetni. Az is nagyon nagy dolog volt, hogy tanárok is szerepeltek benne, és hogy Lőrincz Laci rendezte, aki diák volt. És a Kazohínia! – az is nagy előadás volt.

Volt még egy nagy dolog, az önképzőkör, ami nincsen, és szerintem nagyon régóta nincsen. Hogy annak micsoda aurája volt! Az önképzőkör és a nagyfiúk ott az önképzőkörben! Az például eltűnt a Berzsenyiből egy idő után, most már se híre, se hamva. De volt ennek egy nagy feszültsége meg izgalma. Én mindig ezt keresem most is, a mostani tanítványaim körében is, hogy megélik-e azt az élményt, van-e nekik ilyen élményük: a megismerés élménye vagy a világban való elmélyülés élménye.

Válság – a kereszt-ügy (2000)

Az iskola öt végzős diákja 2000. november 1-jéről (szerda) 2-ára virradó éjjel fűrészelte el a Regnum Marianum6templom helyén álló keresztet. A rendőrség a diákokat néhány órán belül elfogta, és november 5-én, szombaton engedte ki a fogdából. A fiúk még aznap, a zárkából való kiengedésük után találkoztak magyartanárnőjükkel és egyik matematikatanárukkal. Korábban a tanárnő törődött legtöbbet az osztállyal, ezért leginkább őt keresték telefonon a fiúk osztálytársai is. Másnapra a két tanár és az osztálytársak nagy része megbeszélést tervezett, de ezt az igazgató nem szerette volna, és kérésére végül nem is tartották meg.

A képregény, a mozi és a várakozás

Oláh Gábor: Egyetemista koromban képregényfordítással kerestem pénzt. Éveken át fordítgattam, abból a pénzből mentem Kanadába, amit így szereztem. Aztán tanítottam egy évet a Berzsenyiben, és el is feledkeztem erről. Később egy osztálykiránduláson valaki ezekről a képregényekről beszélt, hogy mennyire szerette őket. Kiderült, hogy jó pár gyerek ezeken a képregényeken nőtt föl. Állandóan várták, hogy jöjjön már a május, június, jelenjen meg a következő szám. Mondtam, én ismerem, fordítottam ezeket a képregényeket. Mi imádtuk ezt! – mondták a gyerekek – Maga az, tanár úr, aki ezeket csinálta?

A képregényekből persze Hollywoodban filmet készítettek. H. és egy bés fiú azt mondták, tanár úr, nagyon szeretnénk, ha eljönne velünk megnézni ezt a filmet. Jó. Csütörtök estére volt megbeszélve, hogy én H-val és még két sráccal elmegyek, megnézzük az X-Man-t – én, ugye, mint díszvendég, ők meg mint rajongók. A mozinál találkoztunk. Nem tudtam még a keresztdöntésről semmit. H. nem volt ott, ő ekkor a rendőrségi cellában csücsült, és várta, hogy mi lesz. Na jó, azért megnéztük a filmet. Amikor hazamentem, a szüleimtől hallottam, hogy bemondták a tévében: öt berzsenyis diák ledöntötte a keresztet. Így szereztem tudomást erről. H-val akkor elvileg találkoztam volna, csak hát ő hátráltatva volt.

„A magam részéről nehezen tudom elképzelni, hogy ugyanúgy leüljünk, ugyanúgy tanuljunk, ahogy eddig.” – az első reakciók

Tamás Zsuzsa: Mindenszentek volt akkor, Halottak Napja. A farkasréti temető közelében laktam, és ahogy este mentem haza, láttam, hogy a temető tele van pislákoló mécsesekkel meg gyertyákkal. Bár nem vagyok hívő ember, nagyon megérintett ez a látvány, és nagyon magamba szállva érkeztem haza. Még aznap vagy másnap este hallottam a híradóban, hogy öt fiatalember – akkor még szó nem volt róla, hogy kik – elfűrészelte a Regnum Marianum templom helyén álló keresztet. Én ezt akkor, abban a pillanatban konkrét támadásnak éltem meg, úgy gondoltam, hogy az időpontválasztás biztosan nem véletlen. Ebben nyilván benne volt az is, hogy előző év decemberében halt meg a nagymamám, ez volt az első Halottak Napja, amikor volt egy halottam, akire gondolhattam – nagyon-nagyon mélyen éltem meg azt a pár napot.

Csak később, egy következő híradóban hallottam, hogy a keresztdöntők berzsenyis diákok voltak. Megdöbbentem, de elhatároztam magamban, hogy én ettől nem fogom átértékelni a hallottakat. Teljesen mindegy, itt valakik nagyon hülyék voltak.

Kenyeres Zoltánné: Az őszi szünet utolsó napjait Erdős Éviéknél töltöttem. Ő egy régi-régi angol szakos berzsenyis tanár, akivel együtt jártam külön angolra száz éve, amikor még gimnazista voltam. Éppen náluk voltunk, amikor a rádióban hallottuk ezt a szörnyű hírt. Mindenki nagyon oda volt, és Erdős Évi azt mondta, hogy ezeket a gyerekeket ki kell dobni. Én úgy éreztem, hogy ezt nem, ezeket nem lehet…

Ebből az öt fiúból hármat tanítottam. Nekem G. iszonyú fontos volt – szinte mintha az unokám lett volna vagy a gyerekem. Nagyon-nagyon jó kapcsolatban voltam én vele. H. is aranyos gyerek volt: okos, kedves, tökéletes tanítvány. J-vel sem volt nekem az égvilágon soha semmi bajom; ő is tanult, rendes gyerek volt nagyon.

Megértettem, hogy haragszanak rájuk, megértettem, hogy rettenetes, amit csináltak, és megérdemelnék még ezt is. De ahogy az ember a saját gyerekét védi, úgy gondoltam, hogy ezek a gyerekek nekem nagyon fontosak. Nyilvánvaló, hogy ha más osztályba járnak, és nem ismerem őket, ha vadidegenek, akkor másként gondolkodom róluk.

Erben Péter: Katitól tudtam meg, hogy amikor a fiúk kijöttek az előzetes letartóztatásból, ő volt az első ember, akit megkerestek. A találkozójukra Kati engem is elhívott, hogy ne legyen egyedül ebben a helyzetben. Én inkább kívülálló voltam, ő viszont megbízott bennem, azt gondolta, tudunk együtt beszélni ezekről a kérdésekről.

Mindketten azt mondtuk a fiúknak, nem nagyon tudjuk elképzelni, hogy az iskola közösségében nekik marad helyük ezután, hogy azután, amit csináltak, ugyanúgy járhatnának iskolába, mint eddig.

Széni Katalin: A találkozóra nálam került sor, az én kis lakásomba jöttek el. Nagyon látszott a gyerekek arcán, hogy amin keresztülmentek, megdöbbentő élmény volt a számukra – a fogdában töltött másfél-két nap minden nyoma az arcukra volt írva, azt le se lehetett volna tagadni.

Amikor letartóztatták őket, volt köztük, akit hazavittek házkutatásra a szüleihez – úgy állítottak be hozzájuk, hogy őt oda már bilincsben vitték. A fogdában kétszemélyes cellákban voltak egymástól is külön, nagyon különböző emberekkel, igazi felnőtt bűnözőkkel összezárva, egyikük egy olyan férfival, aki a feleségét ölte meg. Ők maguk ezt kicsit viccelődve, kicsit úgy próbálták elmesélni, mint egy kalandot, de bármilyen nehéz volt ez nekik, azt is be kellett vallaniuk, milyen félelmeket ébresztett ez bennük. 

Egyáltalán nem gondolták, hogy ez az egész ekkora vihart kavar, sőt azt se gondolták, hogy egyáltalán el fogják őket kapni. Ez egyszerűen meg sem fordult a fejükben. Elfutnak majd, gondolták, és olyan nagy a Liget, hogy úgysem fogják őket megtalálni.

Azt mondtam nekik, hogy – függetlenül attól, milyen jogi lépések várhatók – a magam részéről nehezen tudom elképzelni, hogy ugyanúgy beüljünk az osztályba, ugyanúgy tanuljunk, mint eddig. Lehet, hogy kicsit csalódottak voltak, nagyobb támogatást vártak. Úgy érezték, hogy ők már megkapták a maguk büntetését, és igenis mindenki védje meg őket, mert aki ötüket egy kicsit is ismeri, az nyilván tudja, hogy ez csak valami botlás volt az életükben. Miután kijöttek a zárkából, ez volt az első szembesülésük azzal, hogy valaki, aki ismeri őket, nem azt mondja, hogy igen-igen, mennyire méltatlanul bántak veletek. Ez rosszul érintette őket, abban biztos vagyok.

Erben Péter: Katiban elsősorban az működött, hogyan lehetne segíteni, hogyan lehetne megmenteni a fiúkat – hátha nem rúgják ki őket. Én inkább moralizáltam: azt néztem, milyen tett volt ez, mennyire tolerálható és mennyire nem, mit jelent ez az iskolára nézve, és mit jelent ránk, tanárokra nézve. Szerintem ezekben a beszélgetésekben még nem merült föl, hogy el kell-e küldeni őket az iskolából vagy nem, akkor nem ez volt a fő kérdés. Az viszont biztosan fölmerült, hogy a fiúk járhatnak-e újra az osztályba, és ebben én keményebb álláspontot képviseltem, mint Kati.

Sok telefonálás után ezen az első hétvégén több osztálytársuk azt mondta, hogy együtt kéne beszélni arról, ami történt. Kati megkérdezte, ott lennék-e én is ezen a megbeszélésen. Itt volt egy osztály egy válsághelyzettel, és nekem az volt a kérdés, van-e annyi közöm hozzájuk, hogy beleszálljak ebbe a történetbe. 

Pethes Ágnes (osztálytárs): Teljesen összezavarodtunk, nem tudtuk, mi van. Amikor elkezdődött a telefonálgatás, akkor mi Széni tanárnővel beszéltünk – úgy emlékszem, ő hívott föl –, és talán ő vetette fel, hogy ne legyen ez egy népmesei hagyomány útján terjedő hír, ne legyen több félreértés, jöjjünk össze és beszéljük ezt meg.

Egyszer csak megszólalt a telefon, az iskolaigazgató keresett – á, de jó! Egy ellentmondást nem tűrő, ámde nagyon vicces meggyőzés következett; nem mondunk semmit, semmi értelmes dolgot, viszont azzal letaglózzuk az ellenfelet. Ugye, érzem én, hogy ez a beszélgetés senkinek se lenne jó? Ugye, tudom, hogy ezzel árthatok? És ugye, akkor nem? Arra hivatkozott, hogy ha mi beszélgetünk egymással, akkor esetleg bajuk lesz a fiúknak, de hogy mitől lenne bajuk, az nem derült ki, mert nem érvelt. Igazából ő azt kéri szépen, hogy lássam be és mondjam ki én: nem, erre nincsen szükség. Kérte. Nem tiltotta meg, hanem kérte. Természetesen – ahogy a nagy könyvben meg van írva – piros filccel kétszer aláhúzva.

Erben Péter: Az igazgató hívott otthon. Neki tudomására jutott, hogy az osztály szeretne egy találkozót, és ezt ő megtiltja, és az én érdekemben mondja, javasolja, utasítja (nem tudom, melyik árnyalatot használta), hogy ezen ne vegyek részt, és tudjak róla, hogy ő ezt a találkozót megtiltotta. És akkor ez nem is lett.

Most, mióta osztályfőnök vagyok, teljesen másként látom ezt a dolgot. Biztos vagyok benne, hogy ha az én osztályomban történne ilyesmi, akkor beszélnék velük, akármit mond vagy nem mond az igazgató.

„Nem lehet ezzel mit kezdeni, és nem jött sehonnan válasz erre” – miért tették?

Istók Katalin: Nem fogadtam el magamban, és ma sem tudom elfogadni, hogy ez egy csíny volt. Az okát nem értem, de csínyt nem tudok elképzelni abban, hogy akár egy keresztet, akár egy villanypóznát elfűrészelek, akár kiszedem a szemafornak a szemét. Ezt el tudom képzelni tizenkét éves gyerekekről, de nem tudom elképzelni tizennyolc évesekről, akiket mi is nevelünk.

Nemecskó István: Nem tudtam elképzelni, hogy egy tizennyolc éves gyerek, akinek nyelvvizsgája van, iskolába jár, érettségi előtt áll, miért csinál ilyen baromságot. Nekem teljesen elképzelhetetlen, felfoghatatlan volt, hogy miért csinál ilyet az ember. Én ennél sokkal racionálisabb ember vagyok, és ebből a szemszögből ez teljesen érthetetlen volt.

Székely Judit: Én igazából azt sem tudom, hogy az öt gyereknek ez a tette mennyiben volt egyszerűen csak egy nagy durranásnak szánt dolog, ami ezt a formát találta meg innen-onnan, amonnan vett ötlet alapján. Nekem ez azóta sem derült ki. Azt gondolom, hogy otthonról hozott késztetések és normák azért elég erősen benne voltak ebben.

Széni Katalin: Úgy tűnt, hogy valami nagyszabású heccet akartak véghez vinni még akkor is, ha azt persze nagyon pontosan tudták, hogy mi az a kereszt ott. Nem azt, hogy a Regnumhoz tartozik, de azt tudták, hogy az egy kereszt, ami sok embernek nagyon fontos szimbólum. De ezzel ők nem feltétlenül akartak számolni.

Olyasmi volt ez, amibe belehergelték magukat: a nagy dobás, a nagy próbatétel. Ha egyszer az ötlet megszületett, akkor már nincsen meghátrálás, egyikünk sem meri azt mondani, hogy nem, mert ez egy bátorság próba. Még azt sem vették szerintem számításba, hogy mindez az iskolára is kihathat, vagy hogy ebbe bármi beleszólása lenne a tanároknak. Nem is gondolták feltétlenül, hogy elszámolással tartoznak az iskola felé az életük tetteiben.

Ötvös Zoltán: Nekem a mai napig sem elfogadható, hogy ez egy diákcsíny volt. Az elfogadhatóbb, hogy tizenhét-tizennyolc évesen az emberben van egyfajta lázadás, ami sokszor egészen furcsa, őrült dolgokban ölt testet, és gyakran az is nehezen érthető, hogy ki ellen, mi ellen lázadok.

Oláh Gábor: Egyszer külön is beszéltem G.-vel7, aki egy nagyon furcsa dolgot mondott nekem. Higgyem el, ez nem valami vallás ellenes vagy kereszténység ellenes tett volt, hanem kifejezetten MIÉP ellenes. A MIÉP bajuszát akarták ők megráncigálni, a MIÉP idegesítette őket, a MIÉP ellen akartak valamit tenni. Én ezt akkor nem értettem vagy nem hittem el. Nem hittem el, hogy van, aki nem tud semmit a keresztény vallásról. Aztán később rájöttem, hogy ez hihető.

Valahol bejelentették, hogy a Felvonulási téren ma lesz a kereszt újraszentelése. Odamentem. Azt gondoltam, hogy látok majd papokat, akik egy meghitt együttlét során újra felszentelik a keresztet. Ahogy odaértem, nagy embertömeg fogadott; láttam egy-két berzsenyis arcot is. Egészen megdöbbentő volt, ugyanis ez nem szertartás volt, hanem egy MIÉP-gyűlés, ahol én életemben először fordultam meg. Ádáz, felháborodott arcok, sőt ökölbe szorult arcok, jeges tekintetek… Mindenki eléggé jól volt borotválva, én meg ott szemüveggel és szakállal úgy néztem ki, mint egy liberális kém, legalábbis így éreztem. Sujtásos kabátok… Épp valami sötét, buta ocsmányságot szónokolt valaki, amilyeneket akkoriban az iskolának címzett névtelen levelekben is írtak. “Erdélyből kiáltunk felétek, ti fajgyalázók” – ilyen egészen megdöbbentő mondatokat. Én nem is tudtam, hogy vannak ilyen emberek, nem jártam köztük soha, nem hallottam őket beszélni, nem láttam a kézről-kézre adott Magyar Fórumot. Nem tudtam, hogy a Felvonulási téren álló keresztet melyik politikai erő sajátítja ki magának.

Ezeknek a gyerekeknek a kereszt – vagy ha nem is a kereszt, de ez a bizonyos kereszt – valószínűleg egybemosódott a MIÉP-pel. MIÉP egyenlő kereszt. Én nem hittem G.-nek, amikor azt mondta – tamáskodva fogadtam, nem értettem –, hogy higgyem el, semmi kereszténység ellenesség nem volt a tettükben, hiszen számomra a kereszt egyértelműen a kereszténységet jelenti és semmi mást. Legalábbis akkor még így volt. Én nem hallgattam Vasárnapi Újságot, ez teljesen hidegen hagyott. Utána elolvastam egy-két Magyar Fórumot, elkezdtem olvasgatni, nézelődni, tájékozódni, és nagyon ijesztő volt, amit láttam. Most már el tudom képzelni, hogy ők valóban nem azt az oldalát látták a dolgoknak, amit én, hanem egy teljesen más oldalt. Ráadásul én huszonhét-huszonnyolc éves voltam akkor, ők meg tizennyolc, vagyis én tíz évvel idősebb voltam náluk.

Vereckei Noémi: Eszembe sem jutott, hogy ez politikai ügy lett volna, de hogy valaki kifűrészel egy keresztet, az engem nagyon megdöbbentett. Végig azon gondolkoztam, vajon miért, hogyan jutott ez eszükbe: hogy lehet valamit úgy gyűlölni, hogy odaviszek egy fűrészt és kifűrészelem?

Pethes Ágnes (osztálytárs): Ugyanúgy, mint akkor, a mai napig sem értem, mi játszódott le bennük. Akkor biztosan nem ültünk le kitárgyalni, hogy miért csinálhatták; szerintem mindenki magában értetlenkedett, annyira érthetetlen volt.

A gyerekes csíny nekem nem volt jó meghatározás, mert akkor fel kell gyújtani egy kukát vagy betörni egy ablaküveget. Nyilvánvaló volt, hogy végig volt ez gondolva; ha egy keresztet elfűrészel valaki (és tényleg intelligens emberekről van szó), az hordoz valami jelentést, azt nem véletlenül csinálják. Viccesnek találtam, hogy a bíróságon az hangzott el, hogy ez valami gyerekes lázongás; nem hittem el, mert akkor nem ezt csinálja az ember. De képtelen voltam választ találni arra, hogy akkor miért tették. Nem lehet ezzel mit kezdeni, és nem jött sehonnan válasz erre. Őket meg nem kérdeztük, mert nem tudtuk.

Kádár Anna (osztálytárs): Ennek volt egy folyamata: egyre többet próbálgatja az ember, hogy még mit lehet megtenni. Szerintem ez pont egy olyan életkor, amikor az ember kipróbálja, hogy meddig mehet, kipróbálja a lehető legnagyobb bátorságokat, olyan dolgokat, amiket a hatalommal szemben megtehet. És ha megteheti, akkor megpróbálja azonnal az eggyel durvábbat.

A keresztfűrészelés beleillett ebbe a sorba – ez egy következő provokáció volt. De hogy szándékosan a keresztényekkel vagy bármilyen politikai nézettel szemben követték volna el, erre szerintem egyáltalán nem utalt ez az egész, hanem arra utalt, annak a láncnak a vége volt, ahol addig kell valamit csinálni, amíg nem történik valami. Pontosan azért történt, hogy történjen valami. Nem történt soha semmi.

Hubert Györgyné: Gondoltam én minden hülyeségre az elején, hogy részegek voltak, bulinak fogták fel… Gondoltam én még arra is, hogy valami kommunista csoportnak a tagjai lehettek, ismerkedtek ezekkel az eszmékkel, és akkor Timur csapatában ezekért az eszmékért valami nagyot tettek, ami látszik, hangos, durran. A mai napig nem tudom igazából, hogy miért tették, de úgy érzem, mindenképpen volt benne egy olyan szándék, hogy valami nagyot tegyenek.

Terjéki Ildikó: Azt próbálták kifejezni, hogy rettenetesen elégedetlenek a világgal, nem találják a helyüket, és képesek a legnagyobb marhaságot is megtenni, hogy valamilyen módon felhívják magukra a figyelmet. Számomra ez az egész azt az üzenetet hordozta, hogy ha mi nem biztosítunk a gyerekeknek elég teret ahhoz, hogy értelmes dolgokat csináljanak, akkor csinálnak hülyeségeket.

Én nem gondoltam arra, hogy a fűrészelés a keresztény értékek elleni támadás lenne. Ez nekem eszembe se jutott, mert nem így ismertem a gyerekeket, ez egyáltalán nem illett bele abba a képbe, ami addig énbennem róluk kialakult. Azonban úgy éreztem, ez egy kicsit tényleg politikai ügy. Abba biztos nem gondoltak bele, hogy ez egy keresztény szimbólum, pláne nem gondoltak abba bele, hogy itt Jézus keresztre feszítéséről lenne szó, hanem egy kis politikai csapást akartak a jobboldalnak bevinni, talán a jobboldal provokációira is válaszolva. Mert azelőtt dúlták fel megint a Kozma utcai temetőt, tehát voltak olyan dolgok a jobboldal részéről is, amire talán ők ezt a választ adták. Érdekes volt, hogy mindenki azt mondta, ezt nem szabad kimondani, ezt nem. Akármit, de azt ne mondjuk, hogy ez politikai ügy lenne, mert ha ezt kimondjuk, akkor a gyerekek alatt vágjuk a fát. Meg kell maradni azon az állásponton, hogy ez egy kamaszos hülyeség, egy diákcsíny volt. Pedig a MIÉP irritálta azokat a gyerekeket.

Nyirő Tiber Zsuzsanna: A többi tanár ugyanúgy volt ezzel, mint én: lehetnek elképzeléseink, de nem érdemes azon spekulálni, amit nem tudunk megkérdezni és kideríteni. Én a magam fejével úgy gondoltam, hogy nyilván egy politikai hőstettnek szánt cselekedet lehetett ez. Vallásellenességre nem hiszem, hogy lehetett gondolni, egyházellenességre és MIÉP-ellenességre viszont igen. De annak ellenére, hogy a MIÉP-ről valószínűleg egyformán gondolkodunk, úgy gondolom, hogy akkor sem döntögetünk keresztet.

Szalai Judit: Egy keresztet kivágni, az számomra ezektől a fiúktól mérhetetlen intolerancia volt. Az dühített benne a legjobban, hogy ők liberális, nyitott, toleráns embernek gondolták magukat, és egyáltalán nem látták, hogy amit csinálnak, az egyáltalán nem toleráns.

Amikor beszélgettem barátaimmal (közeliekkel, távoliakkal), nagyon érdekes volt nekem bizonyos emberek reakciója, akik ezen a tetten nem akadtak fenn, mégpedig azért nem, mert ez egy kereszt volt. Azon mindenki kiakad, hogy a zsidó temetőben firkálnak vagy pusztítanak, vagy a kisebbséget bántják, de azon, hogy keresztet kivágunk, sokan nem akadnak ki. Azt gondolom, egy picit a fiúkban is megvolt ez a fajta arrogancia.

Erben Péter: Volt osztálytársnőm vitt el egyszer engem egy Regnum közösségbe, ahova aztán – ha kívülről is – odatartoztam néhány évig. Már megszakadt velük a kapcsolatom, amikor ez az ügy zajlott, de akkor egyszerűen úgy éreztem, beszélnem kell velük. Felhívtam őket, hogy találkozhatnék-e velük, és elmentem hozzájuk. Talán valami olyasmit vártam tőlük – meg sem fogalmazva, tudat alatt –, hogy oldozzanak fel. Az volt az érdekes, hogy iszonyú segítőkészek, nagyon kedvesek voltak, de azt éreztem, hogy abszolút jelentéktelen probléma ez a számukra. Én a saját lelki nyűgömmel odamentem, leborultam eléjük és megtéptem a csuhámat, és közben ez nekik teljesen lényegtelen kérdés volt.

Persze azért kedvesen biztatgattak, megbocsátottak mindenért, amiért nem is kellett volna megbocsátaniuk, elmondták a sallangokat, hogy nyilván nem az iskola hibája, nem a tanárok felelőssége, hogy ilyen buták voltak ezek a gyerekek, de nem is volt ennek a tettnek semmi olyan üzenetértéke, ahogy azt most félreértelmezik a sajtóban. Megbocsátók voltak, de közben azt éreztem, hogy tulajdonképpen az egész ügy nem érdekelte őket, nem volt közük hozzá. Nevetségesnek tartották, hogy ez valamiféle fenyegetés lenne, nem tulajdonítottak neki ideológiai tartalmat, nem gondolták, hogy ez valamilyen üzenet lenne a katolikus közösség felé.

„Úgy tűnt, hogy itt elkezdődik valami mélyebb dolog” – a tantestületi viták

A keresztdöntés felforgatta az iskola életét. Durva külső támadások érték a Berzsenyit, az iskolában pedig tanárok és diákok vitatták napokon-heteken át a történteket. Az öt fiúra bírósági eljárás várt, a tantestület pedig nem hozhatott fegyelmi határozatot, mivel a tett nem az iskolában történt. A keresztdöntést viszont a tanárok olyan súlyos ügynek látták, hogy nem tartották elképzelhetőnek a rendőrségi és bírósági eljárás csöndes tudomásul vételét, ezért mind a tettről, mind a hozzá vezető útról, a gimnázium értékrendjéről, ennek válságáról, az öt fiú és a Berzsenyi jövőjéről hosszas, szenvedélyes vitákat folytattak.

Huba Miklós: Ez a vita a legtartalmasabb tanári együttgondolkodás lett az alatt a nyolc év alatt, amíg én ott voltam. Ami ott elhangzott, azt támasztotta alá, amit eredetileg is gondoltam, hogy itt az iskolában kell feldolgozni, átdolgozni, átfordítani ezt a nehéz ügyet. Amiképpen majdnem minden tragikus és rossz dologból lehet pedagógiailag, pszichológiailag nyerni – a közösségnek is, az egyénnek is.

Istók Katalin: Annak ellenére, hogy elég ellentétes vélemények is ütköztek, a viták nagyon jók és hasznosak voltak, s előrevivőnek látszottak minden szempontból. Pontosan azért, mert nemcsak erről az egyetlen esetről volt szó, hanem a mi munkánkról, az egész Berzsenyiben folyó, gyerekekkel közös életről.

Ez a sokszínű, sok ellentéttel bíró tantestület kezdett nagyon hatékonyan összerázódni. Mindenki megtartotta a maga egyéniségét és elképzelését, bár nyilván módosított magában egy-két gondolatot. Nem arról volt szó, hogy XY ezt most miért, hogyan csinálta, hanem arról, hogy ezzel a történettel mit lehet kezdeni – és nem csak ezzel, hanem sok más kérdéssel is. Ez volt az öt gyerek tragédiájából az a nagy haszon, amit ebből a testület le tudott volna húzni.

Baranyai Klára: A tantestület nem bírt kimenni a tantestületi szobából, muszáj volt ott maradni, muszáj volt együtt lenni és megbeszélni a dolgot – ez nekem hihetetlenül érdekes volt. Világos lett, hogy ha ezt most sikerül kibeszélni, az nagy nyereség lesz, mert akkor kiderülnek, felszínre kerülnek olyan dolgok, amikről nem beszélünk, mert olyan sok idő is kell hozzá, meg olyan fontos kérdések ezek, amiről az ember nem beszél lépten-nyomon. Most idő és alkalom volt arra, hogy ezek felszínre kerüljenek, és a legborzasztóbb az volt, hogy ezt az igazgató nem engedte.

Oláh Gábor: Az első értekezlet nagyon bátorító, nagyon felemelő volt. Mindenki tele volt tettrekészséggel, az önvizsgálatra való hajlammal, segítőkészséggel. Nagyon erős összefogás érzése volt ott az embernek, hogy végre itt egy közösség van. Nagyjából egy húron pendült az egész tantestület, amit az is bizonyít, milyen istentelenül sokáig és milyen magas energiaszinten működött az egész értekezlet. Elkezdődött valamikor koradélután, és estig eltartott; hosszú órákon át mindenki nagyon odafigyelt, mindenki hozzá akart tenni valamit.

Valóban árnyalt vélemények voltak a vitában, de főleg nem azzal kapcsolatban, hogy mi történjen a gyerekekkel. A vita, amit mindenki nagyon termékenynek gondolt, valójában akörül folyt, hogyan juthattak gyerekek odáig, hogy elfűrészelik a keresztet. Lehet, hogy valamit rosszul csinálunk? Mit lehetne itt tenni? Nagy katarzis volt, ami a levegőben lebegett, de ez valójában nem az öt gyerekről szólt, hanem a gyerekekről általában.

Erben Péter: A tantestület vitáinak volt pozitív hozadéka is, de nagy csalódásokat is hozott. Volt korábban egy felszínes együttélés, egy felületes jópofi – hogyha az egész tantestületet nézem –, de hirtelen jött egy pofon, amikor értelmét vesztette, működésképtelenné vált ez a felületesség, és akkor úgy tűnt, itt valami mélyebb dolog kezdődik: tisztázni dolgokat, beszélni egymással alapkérdésekről. Aztán volt, akivel sikerült, volt, akivel nem.

Bennem arra volt akkor nagyon nagy igény, hogy elemi dolgokról próbáljunk nyíltan beszélni, és így tegyük tisztába a dolgokat. Valami naiv optimizmussal azt hittem, hogy erről itt lehet beszélni. Ha öt diákunk kivág egy keresztet, akkor ez alkalom arra, hogy elemi kérdések kerülhessenek elő: mi is az a kereszt, kinek mit jelent, mit jelent azt kivágni, és ennek mi köze van a tanári munkához? Nagyon mélyen érintett ez mindenkit szerintem. Én megszenvedtem ezzel: beletettem mindenemet, mérlegre tettem mindent, ami akkor voltam tanárilag, emberileg. És ahogy ezt végigcsináltam, eljutottam valahova, ami aztán beépült és kiindulópont lett nekem az egész tanári munkában.

Úgy képzeltem, mi olyanok vagyunk itt a Berzsenyiben, hogy erről tudunk beszélni, és nem fogunk odajutni, hogy szekértáborok jönnek létre, és az egész kérdést a közbeszéd meglehetősen primitív szintjén skatulyákba rakjuk, és attól kezdve egy teljesen tartalmatlan megosztottság alakul ki köztünk. De egy idő után egyre kevesebb őszinte szó hangzott el, mindent be kellett söpörni a szőnyeg alá, és egyre hevesebb feszültségek keletkeztek ezekből az elfojtott dolgokból. Egy idő után teljesen reménytelen, őszintétlen és üres kommunikáció folyt.

Az, hogy mindent alárendelünk annak, hogy a külső kommunikáció sikeres legyen, nem tett jót annak, hogy köztünk, tanárok közt őszinte beszélgetés, eszmecsere, vita folyhasson. Ebben a mesterségesen is felhergelt helyzetben, médiahelyzetben racionálisnak látszott, hogy az iskola minél kisebb presztízsveszteséggel jöjjön ki a dologból, csakhogy én ezt úgy éltem meg, hogy ha ez az elsődleges szempont, ami meghatározza a stratégiánkat ebben a válsághelyzetben, akkor ez nem tud másként működni befelé sem.

Úgy éreztem, a vezetőink nem mondhatják, nem merik mondani, nem akarják mondani, amit gondolnak, hanem úgy tervezik a mondókájukat, hogy közben azt mérlegelik, hogy ha ezt itt így értik, ott visszamondják, amott átértelmezik, akkor az hogyan támadható, hogyan védhető. Politikai logikát követett minden megnyilvánulás. Azt lehetett hinni, hogy amikor a felfokozott helyzet megszűnik, akkor majd ez is fölöslegessé válik – de nem így történt.

Fenyő D. György: Eleinte még szó volt a gyerekekről és a tettről is, de a következő értekezleteken egyre inkább afelé ment el az egész beszélgetés, hogy mi az iskola morális lehetősége, mi a szerepe. Nem volt alapos mérlegelés arról, hogy mi lesz a gyerekekkel, melyikükkel mi lesz… ezt nem gondoltunk végig. Hogy mi lesz az osztályra nézve ennek az egésznek a következménye, ezt sem gondoltuk végig.

Az igazgató szerintem tényleg jól érzékelte, csak nem jól értékelte, hogy nagyon sok érzelem, indulat, fölhalmozódott keserűség meg tapasztalat kavarodott a vitában. Ez nem egy pontos, elemző, racionális vita volt, csak ezt az igazgató borzasztónak tartotta, én pedig egyáltalán nem.

Hubert Györgyné: Nem szólaltam fel, mert nem tartottam magamat “hivatva”, hogy számomra ismeretlen gyerekekről mondjak véleményt. Másrészt nagyon taszított néhány szélsőséges megnyilatkozás. „Nem megyek be abba az osztályba tanítani, ha ott ülnek ezek a gyerekek” – az ilyen típusú megnyilatkozások engem taszítanak, a tantestület önmarcangoló beszélgetéseibe ezért is nem szálltam bele.

Kenyeres Zoltánné: Nem tanítottunk, hanem állandóan értekezleteket tartottunk. Szörnyű volt. Azért volt szörnyű, mert az igazgató akkor elmondta – a maga halk szavával –, hogy meddig mehet el egy iskola, de ezt nem akarták megérteni, nem akartak ebbe belenyugodni, és ez borzasztó volt, fölösleges volt. Bizonyos mértékig persze kellett a beszélgetés, de hogy az egész év másról se szóljon, az sok volt; senki nem tanított, álltak a tanárok a folyosón és erről beszéltek.

Nagyon sok embert mélyen sértett a dolog – én megértettem őket –, de nem mondott aztán senki semmi újat, csak önmagát ismételgette és azt mondta, hogy rúgják ki a gyerekeket. Jó, nyilvánvaló, hogy a szimbólumoknak nagy szerepük van, és nem szabad a szimbólumokat megbecsteleníteni – ezzel teljesen egyetértek –, de miután a fiúk tényleg megbánták, hogy barmok voltak, a további vita fölösleges volt. A gyerekek megbánták, amit tettek, az önkormányzatnál H. anyukája megkövetett mindenkit, bocsánatot kért mindenki – és kész, be kellett volna fejezni. 

Nyirő Tiber Zsuzsanna: Egyáltalán nem arról volt szó, hogy hülye, gonosz gyerekek, mit kellene velük csinálni. Arról beszéltünk, hogy ez a helyzet a tanárságunkra, a további munkánkra hogyan hat, és egyáltalán, mi az, amiben, amiért felelősséget vállalhatunk, mi az, amiben szerepünk lehet, mi az, amit tenni tudunk– akár mint egyes tanár, akár mint közösség. Arról beszéltünk, vannak-e ennek az ügynek olyan tanulságai, amik abban tudnak minket segíteni, hogy a dolgunkat lehetőleg a legjobban tegyük.

Azért volt ez nagyon intenzív időszak, mert egyrészt volt a megrázkódtatás, de ugyanakkor ott volt a megerősítés, az egymásra találás is. Lehettek ellentétek, de ebben az időben (az első néhány napban, egy hétben) ez egy hihetetlenül egységes tantestületnek tűnt.

Arról próbáltunk beszélgetni, van-e valami felelősségünk. Bár nem is tudom, megfogalmaztunk-e valamit azon túl, hogy még több együttlét, még több odafigyelés, még több beszélgetés kellene – ezeken az általánosságokon kívül nem hiszem, hogy mást is megfogalmaztunk. És persze volt számos olyan megjegyzés is, hogy úgysem lehet semmit tenni, olyan sok más inger éri a gyerekeket, hogy a mi hatásunk marginális. Ezt én azért nem hiszem, nem szeretném hinni.

Vajnai Viktória: Én megdöbbentem, hogy a tanári karban nagyon sokan semmilyen felelősséget nem vállaltak a történtekért. Attól függetlenül, hogy én nem tanítottam ezt az osztályt, biztos voltam benne, hogy többek között az én felelősségem az is, hogy ez megtörtént, és az is, ami utána következik. És ezt a saját életemben is el kell rendeznem, a nagymamámtól kezdve – aki iszonyú rémülten telefonált, hogy nahát, én egy olyan iskolában dolgozom, ahol keresztet fűrészelnek – azokig az ismerősökig, akik azt mondták, hogy hát nem olyan nagy cucc, hogy valakik tizennyolc évesen kifűrészelnek kereszteket. Ezeket a saját életemben is nekem kell rendezni, mert ez innentől az én felelősségem.

Attól, hogy mélységesen elítélem a keresztdöntést és az egész értékrendszerem tagadásának ítélem, még vállalnom kell a felelősséget érte. Ha én vagyok valamiben, amiben még ez is megtörténhet, az tükröt kell tartson elém, attól függetlenül, hogy tanítom azt az osztályt vagy nem. De nagyon nehéz úgy gondolkodni, hogy amivel nem értesz egyet, abban mégis benne vagy; úgy gondolom, sokan emiatt utasították el a maguk felelősségét.

Hubert Györgyné: Felelősnek tartom magunkat. Nem feltétlenül az ott tanító tanárokat, inkább a Berzsenyi hangulatát, azt a bizonyos „berzsenyis szellemet”. Azért a berzsenyis szellemben az is benne van, hogy nagyon sokat megtehet a gyerek a suliban, viszonylag távolra rakjuk a falakat, amiken már kattan. Engedjük tévedni, nem minden pillanatát szabályozza be iskolai követelmény, amit én, félreértés ne essék, helyesnek tartok. Nagyon fontosnak tartom, hogy egy gyerek tévedhessen, csinálhasson még hülyeséget is – egy bizonyos határig. Azt, hogy egy értelmes gyerek ezzel hogyan tud élni, mi mindent tanul a saját hibáiból, én fontosnak tartom a berzsenyis létben. De a keresztdöntés után elgondolkodtam azon, hogy az iskolának ez a szellemisége, ez a pedagógiai gyakorlata vezethet-e ilyen nagy durranáshoz. Szerintem igen, és ebben benne van a mi felelősségünk.

Ötvös Zoltán: A tanári viták között volt, amelyikről a mai napig azt gondolom, hogy talán mindenkinek, mindenki pedagógiai pályafutásának a legmélyebb, legőszintébb pillanatai voltak. Amikor kifakadtak a sebek, és mindenki őszintén elmondta, miben érzi magát felelősnek, hibásnak, mi az, amit nem vett észre az osztályfőnök, mi az, ami a mi sarunk ebben az egészben. Rá kellett döbbennünk, hogy olyan dolgok vannak a gyerekek fejében, amiről fogalmunk nincs, és hogy bizonyos szempontból a Berzsenyi élete nem mehet úgy tovább, ahogy eddig, hiszen gazdátlanul tengődnek gyerekek, osztályok, mert az egyetemre fölkészítjük őket, de hogy a fejükben mi van, azt nagyon kevéssé tudjuk.

Szalai Judit: A tantestületi vita eleinte nagyon felemelő volt. Az volt az élményem, hogy először beszélgetünk így életünkben – azon a tizenöt emberen kívül, akivel beszélgetek különben is. Nekem ez szakmailag, pedagógiailag, emberileg nagyon fontos volt. Érdekes volt látni, hogy árnyalatok vannak, kijönnek mindenkinek a színei. Viszont az igazgató közbelépése miatt egy idő után azt éreztem, hogy frontvonalak vannak megint, és olyanokkal kerülök egy platformra, akikkel mérhetetlenül nem értek egyet pedagógiailag. Innentől kezdve nem azt éreztem, hogy van ennek az egésznek színe meg árnyalata, hanem  azt, hogy fekete van meg fehér van.

Én azt gondolom, minden pedagógiai döntés arról, hogy egy adott ügyben mi a büntetés, nagyon hosszas, mérlegelős játék eredménye. De ez egy ponton nem a pedagógia mentén kezdett el működni, és ezért a mérlegelés kimaradt.

• 1. Az 1858-ban alapított iskola az idén lesz 150 éves.
• 2. A Berzsenyi 1954-ben érettségizett diákjai mesélnek tízéves kori emlékeikről, az iskola háború utáni tanárairól.
• 3. 1952-ben a Berzsenyi Gimnáziumot Markó utcai épületéből a XIII. kerületbe, a Gömb utcai általános iskola épületének egy részébe helyezték át. A gimnázium felszerelése a Markó utcai épületben maradt, és az átköltöztetett iskolát a Lónyai utcai Református Gimnázium anyagaiból szerelték föl.. A Berzsenyinek új épületet ígértek, de ez nem készült el, így 1955-ben a Huba utca 7-be költöztették a Vendéglátó-ipari Technikummal társbérletbe. Csak harminc év múlva, 1986-ban kapott új épületet az iskola a Kárpát utcában
• 4. Welker Ottó 1962-tól 1967-ig, Kálmán Ferenc 1968-tól 1990-ig volt a Berzsenyi Gimnázium igazgatója.
• 5. A szocialista korszakban a mezőgazdasági nagyüzemek munkaerőgondjait diákok ún. építőtábori munkájával enyhítették. A szervezők a diákok táborba kísérését tanárok ingyenes ("társadalmi munkájával") oldották meg, önkéntes jelentkezés alapján. 1982-ben a Berzsenyi Gimnázium igazgatója  az első turnus kísérésére Dobos Gábort és Trencsényi Borbálát kérte fel, akik a felkérésnek nem kívántak eleget tenni, tanév végi iskolai elfoglaltságaikra és az utaztatás korábbi évben tapasztalt szervezetlenségére hivatkozva. Ezt időben írásban közölték az igazgatóval, aki a "felkérés" formában elhangzott "utasítással" elrendelt munka megtagadásáért fegyelmi büntetésben részesítette a két tanárt. A tanárok  a Munkaügyi Döntőbizottsághoz fellebbeztek, melynek elnöke felvilágosította őket, hogy "vannak olyan önkéntes társadalmi munkák, amelyeket kötelesek vagyunk elvégezni".  Jogorvoslatért a Munkaügyi Bírósághoz fordultak, de ott is elveszítették a pert.
• 6. A Regnum Marianum Egyesületet (latin: „Mária Országa”) a 19. század végén hozták létre katolikus fiatalok nevelésére. A közösség központja a Damjanich utcában volt, temploma pedig az utca torkolatával átellenben, a Városliget szélén állt. A Regnum Marianum keretében a fiataloknak kirándulásokat, táborokat szerveztek, szakköröket, kórust, zenekart, saját nyomdát működtettek. 1950-ben a Sztálin szobor felállításának előkészületeként, a Felvonulási tér kialakításakor a Regnum Marianum templomát felrobbantották, a következő évben a Damjanich utcai központot is államosították, az egyesületet feloszlatták, papjait különböző plébániákra szórták szét. A munkát a szervezet papjai, ifjúsági vezetői titokban mégis folytatták. A Rákosi-korszaktól kezdve az egyetlen ifjúsággal foglalkozó közösség volt, amely az állandó zaklatás ellenére folyamatosan élt és működött. A lerombolt Regnum Marianum templom helyén 1992-ben keresztet állítottak, és felirat emlékezett meg a templom sorsáról.
• 7. A keresztdöntő fiúkat egy-egy betűvel jelölöm, aminek nincsen köze sem vezeték-, sem keresztnevükhöz. (HGy)