Károlyi Júlia: Bóklászások az ifjúsági kultúra tájain

Ezek a mai fiatalok… Az még hagyján, hogy lehetetlen ruhákban járnak és rettenetes zenéket hallgatnak (emlékszünk még, mit szóltak a saját szüleink a mi öltözékünkhöz és zenei ízlésünkhöz?) de ráadásul éjjel-nappal a számítógép előtt ülnek, olyannyira, hogy az már a tévétől is képes elvonni őket. Ha pedig megkérdezzük, mégis mit csinálnak akár napi öt-hat óra hosszat a képernyő előtt, könnyen egy efféle párbeszéd kerekedhet ki a dologból:
– És mit csinálsz egész este a számítógépnél?
– Hát emesenezek a haverokkal, meg szétnézek a fájlcserélőn, hátha már le lehet tölteni az új Alien-filmet. Ja meg leszedek pár klipet a jutyúbról.
– Hogy mit csinálsz a haverokkal?
– Emesenezek. Tetszik tudni, az egy csetszolgáltatás.

Ebben a rovatban arról szeretnénk a fentinél érthetőbb formában hírt adni, milyen filmek, tévéműsorok, zenék, divathóbortok, számítógépes programok és technológiai újítások bűvöletében élnek a mai magyar tizenévesek. Arra nem törekedhetünk, hogy átfogó képet nyújtsunk vagy reprezentatív adatokkal szolgáljunk, a válogatás pedig szubjektív, bár nem a szerző ízlésén alapul, hanem arra vonatkozó iskolai és azon kívüli tapasztalatain, benyomásain, mik azok a jelenségek, amelyek viszonylag sok fiatalt képesek megszólítani, a 12-18 éves korosztály derékhadát célozzák meg és érik el. A „derékhad” persze nagyon nehezen körülhatárolható fogalom, főleg ha magukat az érintetteket kérdezzük, hiszen akár ugyanannak a magát egy adott stílushoz kötő magazinnak az olvasótáborán belül is kibékíthetetlen ellentétek lehetnek az egyes (külső szemlélő számára esetleg igencsak hasonlónak tűnő) sztárok rajongói között, akik kölcsönösen mélységesen lesújtó véleménnyel vannak egymásról.

Ezek a finom különbségtételek és markáns elhatárolódások pedig nem lebecsülendők. Fogyasztói társadalomban élünk, ahol az egyén identitása elválaszthatatlan fogyasztási szokásaitól. Mondd meg, mit vásárolsz, megmondom ki vagy és vice versa: add meg a szociokulturális jellemzőidet, és a szakemberek tévedhetetlenül (?) megmondják, mely termékek reklámjának tartozol bele a célközönségébe. Ez a tudás azonban nemcsak a reklámgyárosok számára hasznos és hozzáférhető. Tudatosan vagy sem, de mindannyian felmérjük a velünk kapcsolatba kerülő emberek öltözékét, olvasnivalóját, autóját, háztartását, szabadidős szokásait stb. Tesszük ezt részint azért, hogy könnyebben eligazodjunk a társadalmi térben, vagyis támpontokat kapjunk annak eldöntéséhez, mikor kivel van dolgunk, részint pedig azért, hogy mindezek az információk vonatkoztatási pontot jelentsenek saját szokásainkat, életmódunkat és ezzel szorosan összefüggő módon identitásunkat illetően.

A kamaszkori kulturális szekértáborosdi felkészülést jelent erre a működésmódra, miközben persze az azonosulási és elhatárolódási gesztusok sorozatán keresztül segít megtalálni az éppen aktuális választ a „ki vagyok én?” zavarbaejtő kérdésére. Ha az ember a lelke mélyén bizonytalan olyan alapvető kérdésekben, gyereknek tartja-e magát vagy felnőttnek, a tanárok vagy az osztálytársak elismerése a fontosabb számára, a vele azonos neműek társaságában tudja csak igazán elengedni magát vagy minden vágya hogy végre észrevegye az ellenkező nem egy arra érdemes képviselője, mit kezdjen az életével ha majd kikerül az iskolapadból, akkor ezek a dilemmák éppen elég fejfájást okoznak neki. Megnyugtató, hogy legalább azt tudja, Orlando Bloom a jobb pasi vagy Johnny Depp, rocker akar-e lenni vagy deszkás, a lövöldözős játékok jönnek be neki vagy inkább a stratégiaiak. Megnyugtató, hogy társai öltözéke, beszédmódja, viselkedése alapján meg tudja állapítani, kikkel tartozik egy csapatba, vagyis kik azok, akik között megértésre, érzelmi biztonságra talál, akikkel véd- és dacszövetséget alkothat a lehetetlen, értetlen felnőttekkel és a gagyi ízlésű „többiekkel” szemben.

Azt remélem, a rovatban ismertetett jelenségek talán valamennyire esettanulmányként is működőképesek, azaz mindegyikük kapcsán sikerül rávilágítani az ifjúsági kultúra és tágabban a kortárs populáris kultúra egy-egy alapvetőnek vélt jellemzőjére. Ezekre vonatkoznak a fejezetek gondolatjeles alcímei és a fejezetek végén a rövid összefoglalók.

Film

Szerelmes hangjegyek

High School Musical
A kultúrjavak mint iparilag előállított termékek

Adott egy közösség és azon belül két, konfliktusban álló csoport, amelyeknek egy-egy tagja egymásba szeret és ebből bonyodalmak adódnak mind a szerelmesek, mind a két csoport egésze számára. Ez a recept bevált mint dráma, utóbb zenével is ütőképesnek bizonyult, majd beigazolódott, hogy filmnek is használható alapanyag – logikus, hogy működnie kell mindezen összetevők kombinációjának is. Vegyük tehát Rómeó és Júlia történetét, természetesen filmen, spékeljük meg a mai fiatalok ízlésére apelláló zenével, a helyszínt és a szereplőket igazítsuk maibbra és ismerősebbre, a vége pedig legyen happy end, mert nem az a cél hogy mindenki jól elszomorodjon, és íme megkaptuk a High School Musical-t, amelynek elsöprő sikere talán még a jól kipróbált hozzávalókból dolgozó készítőket is meglepte.

A történetben egy amerikai középiskola kosárlabdacsapatának fenegyereke, Troy és a tanulmányi versenyre készülő természettudományos szakkör favoritja, Gabriella felfedezik, hogy erős vonzalmat éreznek az iskolai musicalben való szereplés, illetőleg egymás iránt. Az ellenérdekelt felek természetesen igyekeznek akadályokat gördíteni az útjukba: a kosárcsapat edzője (aki ráadásul Troy apja) és a szakkört vezető tanár rosszallásukat fejezik ki, a csapattagok cikizik a párost és megpróbálják megingatni épp csak bimbózó kapcsolatukat, a musical női főszerepére áhítozó iskolatársuk, Sharpay pedig rábeszéli a darab rendezőjét, hogy éppen abban az időpontban tartsa a szereplőválógató meghallgatást, amikor a kosárlabda-bajnokság és a tanulmányi verseny van. A barátaik és kiváló képességeik segítségével azonban a szerelmesek leküzdik ezeket az akadályokat – feltörik az informatikai rendszert hogy egy ideig ne működjön a kosárpálya eredményjelző táblája és kisebb vészhelyzetet idéznek elő a kémiaszertárban hogy késleltessék a tanulmányi verseny kezdetét. Troy és Gabriella természetesen megkapják a főszerepet, és mindketten győzelemre segítik a saját csapatukat, ennek örömére pedig rászánják magukat az első csókra.

A film eredetileg televíziós forgalmazásra készült, 2006. január 20-án volt először látható a Disney Channel műsorán, és már ekkor 7,7 millió amerikai néző volt rá kíváncsi. Rekord nézőszámokat produkált a nagy-britanniai bemutató is, de a HSM-láz gyorsan globális méreteket öltött, egyik percről a másikra ismertté téve a szereplőket Mexikótól Tajvanig, Ausztráliától Németországig. A film sikerétől a betétdalokat tartalmazó album fogadtatása sem maradt el, a szereplők pedig koncertturnéra indultak, és többen közülük saját szólókarrierjüket is építgetni kezdték. Rövid időn belül elkészült a HSM színpadi musical és jégbalett változata is, bár ezek egyelőre csak az Egyesült Államokban láthatók. Útjára indult egy könyvsorozat, amely a szereplők további kalandjait beszéli el. Természetesen magának az eredeti filmnek szintén lett folytatása, a High School Musical 2, és már forgatják a harmadik részt, illetve a moziváltozatot is. A filmet és a szokásos extrákat (például a dalok videoklip- és karaoke-változatát és egy „Hogyan készült a HSM” összeállítást) tartalmazó DVD is azonnal az eladási listák élére ugrott, így a készítők hamarosan előrukkoltak egy még több extrát tartalmazó remix kiadással. Létezik továbbá HSM-videojáték is, amelyben a filmből megismert szereplők bőrébe bújva küzdhetünk meg az „Amerika legjobb amatőr musicalje” címért.

Az azóta már lassan a második ikszet is betöltő főszereplők, elsősorban Zac Efron (Troy), Vanessa Hudgens (Gabriella) és Ashley Tisdale (Sharpay) egy csapásra az ifjúsági magazinok címlapján és poszterein találták magukat, magánéletük, frissen indult énekesi karrierjük és a készülő következő HSM-epizód kulisszatitkai újabb és újabb cikkeket, interjúkat inspirálnak. Az egyik, főleg lányoknak szóló magyar magazin internetes szavazásán Zac Efron nyerte el a „legszexibb pasi” címet, a több mint ötvenezer voksból mintegy nyolc és fél ezret besöpörve (bár a felmérés módszertanát nem ismerjük). Aki pedig naphosszat testközelben szeretné tudni a kékszemű tinibálvány csábosan mosolygó képét, az megfelelő összeg ellenében letöltheti a fotóját háttérnek a mobiljára.

A High School Musical mindössze két évre visszanyúló történetéből jól láthatók a kulturális javak ipari előállításának bizonyos szabályszerűségei. Most nem is annyira a tervezési fázisra gondolok, mert önmagában az, hogy a gyártók bejáratott receptekből, patikai precizitással betitrált mennyiségű összetevőkkel dolgoznak, még nem garancia a sikerre. A piackutatók kérgesre dolgozhatják a tenyerüket, a közönség szerencsére mindig is sokszínűbb, kiszámíthatatlanabb és önfejűbb lesz annál, semhogy valamiféle bölcsek kövét adjon a kultúripar kezébe. Utólag azonban, ha akár előre borítékolható módon akár teljesen váratlanul valami kasszasikernek bizonyul, azonnal beindul a spinoff- és merchandise-gépezet, vagyis haladéktalanul legyártják a sikertermék összes többi lehetséges médiumra szánt verzióját (ezeket nevezzük spinoffnak, mint a HSM esetében a jégbalett vagy a videojáték, de én ide sorolnám mondjuk a film egyik szereplőjének időközben kiadott szólóalbumát is), illetve piacra dobják a hozzá kapcsolódó használati- és dísztárgyak széles skáláját (ez a merchandise, amiből az a fajta a legjobb, amit gyűjteni lehet). No persze ilyen merchandise volt már a Sandokan képmásával ellátott pénztárca is – nekem volt! –, bár a hetedik kerületi fröccsöntő kisiparos, aki maszekban készítette aligha nevezte ezen a néven. A jelenség mindenesetre, mint látjuk, nem újkeletű.

Zene

Az emo és egy valószínűleg nem is emós zenekar, a Tokio Hotel

A jelenségek és kategóriák változékonysága és tűnékenysége

A tizenévesek egy jelentékeny hányada még a sokévesnél is szemtelenebb mostanság. Merthogy nem látszik a szemük. A hajuktól, ami fiúk és lányok esetében egyaránt vastag, lehetőleg fekete színű függönyt alkotva hullik az arcuk elé és legalább az orrnyergükig ér. Ennek is az emo az oka, ahogyan a nagypapa agyonmosott, kinyúlt, még az első családi Moszkvics rituális vasárnaponkénti lecsutakolásához viselt mackóruhája és a nagymama originál SZTK-keretes pápaszeme iránti szenvedélyes érdeklődésnek is. De előkerült a szekrény aljából a csehszlovák gyártmányú vászon tornacsuka is, ideális esetben abban végződnek ugyanis a kályhacső-farmerba bújtatott virgácsok ha emós az ember.

Az emo persze elsősorban zenei irányzat, de sokkal nehezebb a dolgunk, ha ennek mibenlétét próbáljuk meghatározni, mint ha megmaradunk a fentebb ismertetett külsőségeknél, a lassan negyedszázada létező címke mögött ugyanis öt-tíz évente gyökeresen megváltozó zenei tartalom húzódik meg. Annyi bizton kimondható, hogy maga a megnevezés az angol ’emotional’ azaz ’érzelmes, érzelmi’ kifejezésből rövidült le és még a nyolcvanas években vált használatossá az amerikai könnyűzene berkeiben, amikor a washingtoni punk szcéna bizonyos együtteseit nevezték el így. A kifejezés viszontagságos életére jellemző azonban, hogy a kilencvenes években már nem egy punk, hanem egy rockzenei irányzat neveként volt használatos és ezzel párhuzamosan valamivel szélesebb közönséget is ért el, mint korábban. Használatának ekkor az adta a létjogosultságát, hogy az érintett zenekarok személyesebb hangvételű, az elidegenedésről, frusztrációról szóló, zeneileg is érzelmesebb regiszterben megszólaló dalaikkal tűntek ki és szélesebb közönségük ellenére továbbra sem tartoztak a mainstream könnyűzenei világhoz, ennyiben tehát fennállt a jogfolytonosság a punkos kezdetekhez képest.

Ebben hozott változást az ezredforduló, amikortól az emo címkét viselő zenekaroknak immár a harmadik, az „eredeti” emo zenei alapjaitól már teljességgel eltávolodott generációja egyszeriben a fősodorba került, miután a lemezcégek és az iparág más kulcsszereplői felismerték, hogy tömeges igény mutatkozik a szövegeikben lelkizősebb, zeneileg dallamosabb és befogadhatóbb, a külsőségek terén azonban az emo gyökereihez méltó módon lázadó, polgárpukkasztó együttesek iránt. Ilyen, esetleg riasztónak ható (mert annak is szánt) külsőség a fent felsoroltakon túl a fiúk és lányok öltözködésének egységesülése, beleértve a fiúk által is bőkezűen adagolt sminket és körömlakkot, illetve egyfajta affektált, nyávogó beszédmód. A külsőségek egy része, főleg a sötét tónusú smink és a fekete vagy vérvörös körömlakk (nyilván a sokkoló jelleget fokozandó) az ún. „dark” vagy „goth”, vagyis a horrorfilmek látványvilágát idéző divatirányzatból eredeztethető.

Ez a tény és a dalok melankolikus vagy kétségbeesett hangvétele, illetve az emósként kötelező depressziós arckifejezés és habitus nyilván táplálják azt az elképzelést, hogy az emo öncsonkításra, sőt öngyilkosságra buzdítja követőit. Ez nem igaz, abban azonban lehet valami, hogy ez a zenei és hangulati világ vonzó lehet az amúgy is labilisabb, súlyosabb önértékelési zavarokkal küzdő kamaszok számára, ha tehát valamelyikük csuklóján hegeket látunk, vagy szavaiból öncsonkítási, esetleg öngyilkossági szándékra lehet következtetni, azt szülőként, rokonként, pedagógusként ajánlatos nagyon is komolyan venni és az emo hibáztatása és démonizálása helyett megpróbálni érdemben feltárni, milyen, az illető kamasz zenei ízlésétől független problémák lehetnek ezek hátterében.

Mint az eddigiekből következik, zeneileg adott esetben kevés a hasonlóság a ma emóként számontartott együttesek, például a My Chemical Romace, a Taking Back Sunday, a Panic! At The Disco, az All-American Rejects vagy a Fall Out Boy stílusa között, tovább fokozva az emo kategória jelentését megfejteni kívánó kívülállók zavarát. Ennek a zavarnak a jegyében az alábbiakban nem is a fenti zenekarok valamelyikéről, hanem egy rockzenét játszó német fiúbandáról lesz szó, akik azonban hazánkban sok rajongójuk és még több kívülálló szemében mégis emósként vannak számon tartva. (Itt kérek elnézést mindazoktól, akik – „helyesen” – nem tekintik őket emósnak…)

A nálunk is népszerű Tokio Hotel négy tagja, az 1989-ben született ikrek, Bill és Tom Kaulitz, a 88-as születésű Gustav Schäfer és a 87-es Georg Listing még 2001-ben alakított közösen együttest Devilish (azaz ’ördögi’) néven, majd egy 2003-as tehetségkutató verseny nyomán figyelt fel rájuk egy zenei producer. Ekkor vették fel jelenlegi nevüket, amely arra utal, hogy valamennyien nagyon szeretik a japán fővárost és állandó turnézásuk miatt rengeteget alszanak különböző szállodákban. Első számuk csakúgy, mint első albumuk hamar a német slágerlisták élére került és dalaik azóta is jól szerepelnek a német, osztrák, svájci, francia, olasz, izraeli, svéd és belga slágerlistákon, míg az angolszász országok sikerlistáiról ez nem mondható el, hiába létezik legnépszerűbb számaiknak angol nyelvű változata is. Koncertturnéjukon sokezer, túlnyomórészt tizenéves lány rajongó előtt énekeltek Amszerdamban, Párizsban, Lyonban és, ami egy német rockzenekar esetében azért nem mindennapos, Tel-Avivban, ahol több ezer rajongójuk támogató aláírására volt szükség ahhoz, hogy egyáltalán beléphessenek az országba. „Fantasztikus érzés volt, hogy közel négyezer izraeli rajongó németül énekelte velünk a szövegeket” – nyilatkozta a banda énekese, Bill a Popcorn magazinban. A Tokio Hoteltől nem áll távol az érzelmes tematika és érzelemgazdag előadásmód (könyörgő, fátyolos tekintet, visszafojtott könnyektől remegő hang), nem csoda, ha sok rajongó végigzokogja koncertjeiket – bizonyára ez lehet az alapja annak, hogy hazánkban és talán másutt is sokan emósnak titulálják őket, ki szimpátiából, ki sértő szándékkal.

Nem kizárt, hogy mire megszárad a nyomdafesték a lapon, amelyen ezek a sorok napvilágot látnak, a Tokio Hotel tagjai már a letűnt sztárok népes táborát fogják gyarapítani, vagy netán imidzset váltva végképp kikerülnek az emo vonzáskörzetéből. De lehetséges az is, hogy maga az emo megnevezés hátrál ki mögülük egy újabb hirtelen és gyökeres jelentésváltozás következtében. Mint a kifejezés története és a két év alatt az ismeretlenség homályából Európa nagy koncertarénáiba és a slágerlisták élére került Tokio Hotel példája is mutatja, a popzenei világ egyik lényege a változékonyság. A szereplők jönnek-mennek, vagy ha hosszabb tartózkodásra rendezkednek be, akkor készen kell állniuk a változásra, megújulásra. Az aktuális tizenéveseket megszólító divatjelenségeknél azonban ez nem járható út, hiszen aligha alakítja hitelesen a világfájdalmas, lázadó kamasz szerepét egy befutott és megállapodott többszörös családapa. A mindenkori tizenéveseknek a mindenkori szülők generációját kell megbotránkoztatniuk és ehhez mindig új és aktuális idolokra van szükség, hiszen ami öt éve extrémnek számított az mára lapos közhely.

Technológia

A YouTube videómegosztó portál

„A lányom öt napja kezdett járni és azóta majdnem hatvanezren látták az első lépéseit”

A videómegosztó portál olyan honlap, ahová a felhasználók feltehetik az általuk készített vagy fontosnak tartott rövid digitális formátumú filmeket. A rövidség csak azért szempont, mert egyelőre még túlságosan sok tárhelyet igényelne, ha bárki bármilyen hosszúságú filmet feltölthetne, illetve a rendelkezésre álló sávszélesség sem lenne elegendő ezek kezeléséhez. A 2005 februárjában útjára indított YouTube videómegosztóra a jelenlegi szabályok értelmében maximum 10 perces filmek kerülhetnek föl, ám az itt elérhető vizuális adattömeg így is elképesztő: becslések szerint most valahol 7 millió körül jár a feltöltött klipek mennyisége és ez a szám naponta csaknem százezerrel nő. Vannak itt komplett mozifilmek és tévésorozatok (10-perces darabokban), ismert és kevésbé ismert zenészek és együttesek videoklipjei, sportközvetítések, hírek és egyáltalán mindenféle tévéműsor.

Ha a YouTube és a többi hasonló portál csak ezekből állna, jelentősége akkor sem lenne csekély, figyelembe véve a szerzői és forgalmazói jogokról alkotott hagyományos elképzeléseket. Ha azonban belegondolunk, hogy ma már jószerivel alig lehet újonnan olyan mobiltelefont venni, amelyikben nincs legalább 1-2 percnyi mozgókép rögzítésére alkalmas digitális kamera és egy internetes videóösszeköttetést biztosító webkamera sem kerül többe, mint mondjuk 15-20 liter benzin (és sok laptopban már ez is beépített tartozék), könnyen beláthatjuk, mekkora jelentőségre tesz szert egy olyan felület, ahol ezeknek a rögzítő eszközöknek a termése mind-mind közzé is tehető, tárolható, visszakereshető. Ha pedig közzétehető, akkor közzé is tesszük. Mindent. A kisbaba első lépéseit, a szalagavatós táncokat, a rántottakészítést a haverokkal, a legfrissebb slágereket a rajongók előadásában, az elbakizott esküvői szertartást, a karácsonyi gyertyagyújtást és a lángra kapó függyönyt, majd a tűzoltók érkezését, a matektanárt, amikor belezavarodik a levezetésbe, a verebet, ahogy ül a dróton. És azt is, amit nem lenne szabad: az egymást verő és megalázó iskolásokat, az esőáztatta szerpentinen kétszázzal száguldozó motorost, a terrorakciókra buzdító fanatikust, az állatkínzást, a holokauszt-tagadó professzor előadását, a pedofil pornót. Csak ezeket leszedik az erre hivatottak, a nagy videós forum romanum cenzorai. Ha lépést tudnak tartani a napi több tízezer új feltöltéssel. De azért igyekeznek.

Megkérdeztem csaknem kétszáz diákot a saját iskolámban, egy budapesti gyakorlógimnáziumban, szokták-e látogatni a YouTube-ot, ha igen, akkor mi mindent néznek rajta, és szoktak-e tartalmat feltölteni is, vagy csak letöltenek. A felmérés nem volt reprezentatív, noha az iskola 10-18 éves korosztályba tartozó diákjainak több mint a negyedére kiterjedt, a mintavétel azonban nem felelt meg a statisztikai kívánalmaknak. Az eredmények azonban talán így is figyelemreméltók: a 199 anonim válaszadó közül 17-en állították, hogy nemcsak nézőként látogatják az oldalt, de fel is szoktak tölteni rá, 169-en mondták, hogy rendszeresen látogatják de csak nézőként, míg mindössze 13-an akadtak, akik bevallásuk szerint nem használják a YouTube-ot. Néhányan nyilatkoztak arról is, miket szoktak feltenni: osztályvideókat, vicces családi videókat, paródiákat – többen büszkén kiemelik, hogy saját készítésű vagy saját szerkesztésű klipeket tettek föl. Nézni pedig a legtöbben zenei videoklipeket, sztárinterjúkat, filmrészleteket, előzeteseket, sorozatokat néznek, de népszerűek a vicces képsorok (kandi kamera vagy homevideo típusú, burleszkjellegű jelenetek) és paródiák is. Így pár héttel a szalagavató után sokan írták, hogy a bálon készült felvételeket nézték legutóbb, de ezeken kívül is akadt olyan, aki a barátai által készített felvételeket szokta leginkább nézni. Vannak persze olyanok is, akik eleve meglévő hobbijukhoz kapcsolódó anyagokat keresnek, például macskákról, számítógépes játékokról, egzotikus állatokról.

Többen kiemelték, hogy azokat a dolgokat nézik meg elsősorban, amelyeket a barátaik ajánlanak – nem feltétlenül élőszóban, hanem mondjuk úgy, hogy e-mailben átküldik az adott videokliphez tartozó linket, amire ráklikkelve máris indul az ajánlott kisfilm. Az ilyen informális propagandának pedig óriási hatása lehet: ha egy klip megtetszik pár embernek és elkezdik szétküldeni a linket az ismerőseiknek, akiknek szintén tetszik a dolog annyira, hogy 3-4 barátjuknak továbbítsák, könnyen előállhat az a helyzet, hogy két enyhén spicces haver webkamera előtti ökörködése pár nap alatt nagyobb nézőszámot produkál, mint egy átlagos mai magyar játékfilm. A YouTube már kitermelte azoknak a médiaszemélyiségeknek az első generációját is, akik ebben a közösségben váltak ismertté és népszerűvé, majd az így nyert lendülettel szerencsét próbáltak a televíziózásban vagy a könnyűzenében.

A YouTube tehát életünk lenyomata. Ha sikerül elpusztítanunk magunk alól ezt a bolygót és vele saját magunkat és civilizációnk minden nyomát, de egy véletlen folytán valamilyen adathordozón megmaradnak a YouTube-ra addig feltöltött videók, a katasztrófa után helyszínelni kiérkező intergalaktikus szomszédaink ezek alapján nagy részletességgel rekonstruálni tudják majd, hogyan élt a homo sapiens a huszonegyedik század első éveiben – és egész sokat az előzményekből is.