Gyökös Eleonóra: Egy magatartás-osztályzat körüli vita, és ami mögötte van

A helyi társadalom és az iskolai fegyelmezés kapcsolata a 19. század végi Szolnokon

Jelen írásban először is ismertetem a vitát kirobbantó esetet, majd megkísérlem felvázolni a fegyelmi ügy hátterében kitapintható erőviszonyokat, végezetül a fegyelmi eset egy lehetséges értelmezését adom az iskola és tágabb környezete, vagyis a város kapcsolatának szempontjából.

Az oktatástörténet társadalomtörténeti és új kultúrtörténeti megközelítései ugyanis rámutatnak, hogy az oktatási rendszer vizsgálatából nem lehet kiiktatni azokat az impulzusokat, amelyek a szülők közvetítésével érkeznek az iskola környezetét alkotó helyi társadalomból.1

1. A magatartás-osztályzat körüli vita

Történetünk időpontja 1894, helyszíne pedig a szolnoki állami főgimnázium. A fegyelmi kihágás tárgya egy kézről-kézre járó pársoros levél2 volt.

Kedves kur/átor és
vám/szedő úr
Már régen értesültem hogy a pi/tyókás melletti
nádat mindenki használja./
Azért figyelmeztetlek hogy a pi/tyókás melletti
nádat tisztán tarsd, mert a fa/luházánál tett
szomat bepiszkolom./
Hű szeretőd/
Nagyfa/ludi hosz-
szu/
László/

Ha ezeket az önmagukban minimális értelemmel bíró sorokat a ferde vonaltól balra olvassuk össze, a leplezni kívánt trágár tartalom máris nyilvánvaló lesz. A levelet egy diák juttatta be az iskolába, ahol többek is szorgalmasan másolták és terjesztették egészen addig, amíg áprilisban elkapták az egyik levelet. Az igazgató és az érintett harmadikos, ötödikes és hatodikos diákok osztályfőnökeinek bevonásával folyt az ügy kivizsgálása. A bűnrészesnek talált kilenc diák közül a két hatodikos diákhoz (Ösztreicher Simonhoz és Kaszab Jánoshoz) vezettek a szálak, ők voltak a kezdeményezők.

A június 19-én megtartott előzetes osztályozó konferencián a tantestület a vallomások alapján Ösztreicher Simont találta értelmi szerzőnek, mert nála akadt el a vizsgálat fonala. A tanári kar egységesen úgy döntött, hogy magaviseletből a kevésbé szabályszerű tanjeggyel fogja büntetni a kezdeményezőt. A június 25-én tartott végleges osztályozó konferencián viszont már megoszlott a tantestület véleménye az ügyben, úgyhogy szavazásra bocsátották a kérdést, és egy szavazatkülönbséggel minden érintett egységesen szabályszerű tanjegyet kapott magaviseletből.

A leszavazott kisebbség szerint nemcsak Ösztreicher Simont, hanem Kaszab Jánost is kevésbé szabályszerű jeggyel kellett volna büntetni. Méghozzá azért, mert a kisebbek enyhébb elbírálás alá tartoznak, mint a felsőbb osztályba járó értelmi szerzők, a kezdeményezők. Véleményük indoklására erkölcsi és pedagógiai szempontokat hoztak fel: ha már ezen az eljáráson változtatni nem is lehet, a jövőre nézvést szerették volna, ha az erkölcsrontó dolgok táplálói és terjesztői idejében elnyerik a büntetésüket, és ez az ifjúság előtt is elrettentő például szolgálna. A magaviselet tanjegyek értékének következetes értelmezése a kisebbség véleménye szerint ugyanis kizárta volna, hogy az értelmi szerzők szabályszerűt kapjanak.

A különvélemény címzettje Hóman Ottó, a Budapestvidéki Tankerület főigazgatója volt. Válaszában azt írta, hogy megbotránkozással értesült a fegyelmi kihágásról, ő maga is kevésbé szabályszerűt írt volna az értelmi szerzők bizonyítványába, ugyanakkor tudomásul veszi a tantestület határozatát. De megrója a szolnoki gimnázium vizsgálati gyakorlatát, mint ami veszélyezteti „az intézet érdekeit”.

2. A magatartás-osztályzat tétje

Az eset tanulmányozása kapcsán óhatatlanul fölmerül a kérdés, hogy ez a mai szemmel jelentéktelennek tűnő fegyelmi ügy miért került az iskola falain kívülre? Melyek azok az érdekek, amelyek a leszavazott tanári csoport és a tankerület vezetője szerint veszélyben forogtak? A válaszhoz hadd hívjam segítségül a fegyelmi büntetőrendszer Michel Foucault3 által alkalmazott fogalmát. A fegyelmi büntetőrendszer lényege a 18. századtól kimutatható normalizáló szankció. A státusok, előjogok, vagyis a rendi hovatartozás megkülönböztető jegyei helyett a normalitás fokozatai szerint kezdik számba venni az embereket. A szakszerűsödés útjára lépő iskola is pontosan ezt szeretné tenni a diákokkal: egyneműsíteni a különböző társadalmi háttérrel rendelkező növendékeket, és csakis a saját normáihoz viszonyított különbségek alapján mérni és individualizálni őket. „Az intézet érdeke”, vagyis az iskola fegyelmi büntetőrendszere pedig arra irányul, hogy minél tökéletesebben ellenőrizze és befolyásolja a diákok tanulmányi előmenetelét és illendő magatartásra szoktassa őket.

Az intézet érdekeinek meghatározása után rátérhetünk a következő kérdésre: vajon miért volt akkora jelentősége annak, hogy melyik tanjegyet kapják a diákok? A különvélemény írójának soraiból úgy tűnik, hogy a kevésbé szabályszerű magatartás osztályzat szigorú büntetésnek számított.

1. táblázat: „Erkölcsfegyelmi állapot” a szolnoki főgimnáziumban az értesítők alapján, 1899–1900

Az iskola értesítőinek összesítő statisztikáiból kiderül, hogy az iskola diákságának 60-70%-a kapott jó magatartás osztályzatot, 30-40%-a pedig szabályszerűt. A kevésbé szabályszerű tanjegyet kapó növendékek aránya 1-2% körül mozgott: ez pár diákot jelentett évente, ennél általában több volt az igazgatói vagy tanári megrovásban részesülők száma. Vagyis az eltanácsolás és a kizárás előtt valóban az volt a legritkább, tehát minden bizonnyal a legsúlyosabb büntetés, ami ráadásul a bizonyítványba és az értesítőbe is bekerült. Móricz Zsigmond századfordulón játszódó Forr a bor című regényében már a szabályszerű osztályzatot is komoly büntetésnek ábrázolta.4 Ám a kevésbé szabályszerű magaviselet tanjegy pontos jelentése csak az értesítő azon fejezetéből fejthető meg, amelyben összefoglalják a következő iskolaévre vonatkozó gyakorlati tudnivalókat.5 A szolnoki fiúgimnázium eredetileg katolikus gimnázium volt, s csak 1887-ben került az állam teljes körű felügyelete alá. Ettől a tanévtől kezdve lett igazi jelentősége a magatartás-osztályzatnak. Ha ugyanis a diák egy vagy két tárgyból elégtelent kapott, csakis abban az esetben tehetett javító vizsgát, ha a magaviselete legalább szabályszerű volt.

3. A fegyelmi vizsgálat során körvonalazódó diákcsoport nyomában

2. táblázat: A „bűnrészes” diákok néhány adata az értesítők és az iskolai anyakönyvek alapján

Miután már értjük a kevésbé szabályszerű magaviselet-osztályzat jelentését, máris adódik a következő kérdés: a tanári kar többsége vajon miért akart eltekinteni Kaszab János büntetésétől? Magaviselet osztályzataikból éppenséggel az következik, hogy kettejük közül Ösztreicher Simon volt a „jobb” fiú. Az értesítőből az is kiderül, hogy Kaszab római katolikus volt, míg Ösztreicher izraelita. A már említett Forr a bor című regény szintén egy olyan fegyelmi eljárással kezdődik, amelynek a végén egy zsidó fiúnak kell „elvinnie a balhét” a keresztény helyett. Szolnokon azonban más irányt vett a történet, és a tanári kar végül is leszavazta Ösztreicher tervezett büntetését, tehát minden érintettel szemben egyformán járt el. Azok a tanárok pedig, akik a büntetés mellett kardoskodtak, mindkét fiút egyformán fenyítették volna, vagyis a kérdés megoldása nem a keresztény–zsidó ellentét kulcsára jár.

Az előző megállapításból az következik, hogy elkerülhetetlen kissé alaposabban feltérképezni az érintett diákok társadalmi hátterét. Nemcsak azért, hogy közelebb kerüljünk az eset megfejtéséhez, hanem azért is, mert a levél valószínűleg olyan diákok között járt kézről-kézre, akik a puszta osztály- vagy iskolatársi viszonynál jóval közelebbi ismeretségben lehettek egymással, vagyis bepillantást nyerhetünk abba, hogy hogyan szerveződik egy iskolai csoport.

A diákok egy kivételével mind szolnoki lakosok voltak. Eggyel többen voltak közöttük a katolikusok, mint az izraeliták, ami körülbelül meg is felelt a szolnoki gimnazisták akkori felekezeti összetételének. Az ötödikesek egymást követték a névsorban, valószínűleg padtársak lehettek. Ennél a feltételezésnél akadnak azért konkrétabb értesítőbeli nyomai is annak, hogy a szimpla osztálytársi viszonynál közelebbi ismeretségben lehettek egymással a csoport tagjai.

Az izraelita Czukor testvérpár és az ugyancsak izraelita Keleti Jenő ügyvédek fiai voltak, egy alkalommal táncmulatsággal egybekötött jótékonysági hangversenyen hatkezes zongoradarabot adtak elő közösen.6 A katolikus Kléger Sándor egy törvényszéki bíró, a szintén katolikus Zrumetzky Viktor pedig egy ügyvéd fia volt, s mivel mindketten ugyanazon évben születtek Jászberényben, az apák pedig egyaránt jogvégzett emberek voltak, családjaik valószínűleg ismerhették egymást.

Voltak kevésbé „felekezetsajátos” csoportosulások is. Az imént említett Kléger Sándor és Zrumetzky Viktor, Ösztreicher Simonnal, az izraelita kereskedő fiával együtt azon kevesek közé tartoztak, akik jó eredménnyel vívást tanultak a gimnáziumban.7 A fiúk a tornaversenyeken is szépen teljesítettek: Kléger súlylökésben,8 Zrumetzky futásban tüntette ki magát, Ösztreicher az országos versenyen képviselhette az intézményt,9 egy alkalommal pedig Keleti is elismerő okiratot kapott sportteljesítményéről.10 Ám a legelválaszthatatlanabb párosnak mégis Kléger Sándor és Keleti Jenő tűnik. Együtt lettek önképzőköri tagok, közösen írt esztétikai pályamunkájukkal pedig a fődíjat is elnyerték. Czukor Béla ugyanebben az évben második lett a szavalóversenyen.11 Kléger és Keleti egyébként szép karriert futottak be az önképzőkörnél: nyolcadikos korukra Kléger lett az elnök, Keleti pedig a titkár.12 Minden bizonnyal ők voltak a csoport kulcsemberei.

A három másik delikvensről nem tudunk meg az értesítőkből semmilyen többletinformációt, ők voltak egyben a leggyengébb tanulók is. A vármegyei könyvelő fia, Kaszab János, valamint Kléger Sándor valószínűleg ismerhették egymást családjaik városi-megyei tisztikarban betöltött szerepe okán. Az apa foglalkozására vonatkozó adatok alapján leginkább a katolikus Gajzágó István, a földbirtokos és a katolikus Zsiga István, a vasúti éjjeliőr fiai lógnak ki a sorból. A földbirtokos Gajzágó-szülők túrpásztói illetőségűek voltak, elképzelhető, hogy fiuk a társaság valamelyik tagjánál lakott év közben, mivelhogy kollégiuma nem volt az intézménynek. Mindenesetre ekkor még élt nagyapja, Gajzágó Salamon, egy Erdélybe települt örmény kereskedőcsalád leszármazottja, egykori állami számvevőszéki elnök, aki a nyarait rendszeresen a család túrpásztói birtokán töltötte.13 Zsiga István esetében viszont csak a padtárs-teóriával operálhatunk. Megállapíthatjuk tehát, hogy a fegyelmi vétség felgöngyölítése nyomán kirajzolódó diákcsoporthoz több befolyásos szülő is tartozott, valamint azt is, hogy a diákok nem különültek el felekezetileg és társadalmilag egymástól az iskola falain belül.

A tanulmányi eredményeket összehasonlítva épp az utóbb említett három embernél jelenthetett komoly veszélyt a kevésbé szabályszerű osztályzat, bár Zrumetzky Viktor és a Czukor testvérpár érdemjegyei sem adhattak a szüleiknek okot túlzott optimizmusra. Gajzágó István latinból elégtelent kapott, mivel azonban szabályszerű volt a magaviselete, javítóvizsgát tehetett. Az más kérdés, hogy a következő évben már nem találjuk a diákok között, negyediket végzett bátyjával együtt ugyanis elmentek a szolnoki iskolából. Zsiga Istvánt csak a következő évben szólította a végzete: hiába kapott magaviseletére jó osztályzatot, kettőnél több tárgyból lett elégtelen, így osztályt kellett volna ismételnie, de végül kimaradt az iskolából. Értelmi szerzőként azonban leginkább Kaszab János alatt rezgett a léc. Ő volt az egyetlen, akinek magaviselete tanulmányai végéig csak szabályszerű volt, rengeteg elégségese miatt pedig mindig reális esélye lehetett annak, hogy megbukik.

Ezek után rátérhetünk arra a kérdésre, hogy mi lehetett a városi és a megyei intelligencia elemi érdeke az iskolával kapcsolatban? Nem túlságosan eredeti feltevésem szerint az, hogy fiai megszerezzék az érettségit, ami – eddigi kutatásaim szerint – Szolnokon könnyebben mehetett az átlagosnál. Ráadásul úgy tűnik, hogy fiaik tanulmányi eredménye csak abban az esetben ösztökélte egy kis nyomásgyakorlásra a befolyásos helybeli szülőket, ha a bukás veszélye forgott fönn. A fent tárgyalt eset során beavatkozásuk olyan jól sikerült, hogy nemcsak fiaikat, hanem az egész „bandát” sikerült kihúzniuk a pácból. Megállapíthatjuk, hogy az iskola által támasztott – elméletileg – egységes követelményrendszer alkalmas közeget biztosított ahhoz, hogy a diákok a szülők társadalmi rétegződésétől eltérő, új alapokra helyezzék kapcsolataikat, ám a végeredmény nem egy tanulmányi teljesítmény alapján rendeződő eloszlás lett, hanem teljesen az ellentettje. Ebből pedig az következik, hogy nem az iskolai fegyelmezőrendszer, hanem az iskola falai között kialakuló személyes kapcsolatok írták felül az iskola környezetéből érkező társadalmi impulzusokat.

A későbbi – két világháború közötti – tudáselit által látogatott középiskolák rangsorában a 186 intézmény közül a szolnoki gimnázium a nem túlságosan előkelő 65-89. helyre került.14 Ez azt jelenti, hogy az iskola ebben az időszakban elsősorban nem az országos, hanem a helyi piac számára „képezte” a munkaerőt, ami akár igazolhatja is a helyi intelligencia feltételezett minimalista álláspontját fiai tanulmányi eredményességére vonatkozóan. Épp ezért a magaviselet-osztályzat állami szabályozása, vagyis összekapcsolása a tanulmányi eredménnyel, akár igen hathatós fegyver is lehetett volna a szolnoki tanári kar kezében a befolyásos szülőkkel rendelkező, de tanulmányaikban egyáltalán nem jeleskedő diákokkal szemben. A szabályszerű magaviselet jegy szemmel láthatóan olyan határt jelentett, amelyet nem szívesen léptek át a rossz tanulók.15

4. Az iskola és a helyi társadalom játszmái

Az 1894-es magatartás osztályzat körüli vita tágabb kontextusát az iskola és a befolyásos szülők folyamatos pengeváltása adja, ami nem sokkal az intézmény államosítása után kezdődött. Az államosítás következtében teljes egészében kicserélődő tanári kart a helybeliek még kitörő lelkesedéssel fogadták,16 pár év múltán azonban már olybá tűnik, hogy a gimnázium korántsem váltotta be a helyi intelligencia hozzá fűzött reményeit, s markáns ellentét alakult ki az iskola és a helyi befolyásos körök szándékai között.

A főgimnázium megítélésével kapcsolatos közhangulat-változásnak egy 1892-ben írott vezércikk ad hangot, amely fontosnak tartja kiemelni, hogy több éves tapasztalattal vet számot. Az írás egyébként a Zrumetzky Béla (Zrumetzky Viktor apja) által szerkesztett Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapokban jelent meg. „[Az állami gimnázium] a szolnoki közönségnek teszi lehetetlenné azon célt, amelynek érdekében legelső sorban felállítva lett, hogy t. i. a szolnoki szülők itthon, a gondos szülői kezek befolyása alatt neveltessék gyermekeiket [...] a szolnoki intelligentiának épp azon legelőkelőbb körei, melyek gyermekei jövőjével leglelkiismeretesebben foglalkoznak, s kik sem anyagi sem szellemi áldozatot nem kímélnek gyermekeik minél magasabb szakbani kiképeztetésére, vannak kitéve legnagyobb mértékben a gyermekeik jövője feletti aggodalomnak, [...] hogy [...] kénytelenek gyermekeiket a szolnoki főgymnásiumtól idegen, messze vidékre elhordani [...] Mi oka annak, hogy éppen az intelligens szülők azon gyermekei, kik előbb előkelő, s jó hírnevű intézetekben megfeleltek a kívánalmaknak, ezen intézetben prosperálni képtelenek? [...] még azon gyermek is, ki meg van áldva tehetséggel, ambitióval, szorgalommal, mégis a középnél is rosszabb eredményt hoznak haza [...] A szolnoki közönség, mely középiskoláját nagy áldozattal felállította, s azt még nagyobb áldozattal fenntartja és segíti, azt hisszük, teljes joggal megkövetelheti, hogy gyermekei ezen iskolában nyerjenek kiképzést. Ez pedig, miként a jelek mutatják, a példák igazolják, a mostani állapotok mellett lehetetlen.”17

Az iskola nevében az igazgató válaszol a gimnáziummal szemben felhozott vádakra. Megjegyzi, hogy a természet a kiválóbb társadalmi állású szülők gyermekeit nem tünteti ki föltétlenül kiválóbb szellemi tehetséggel, ráadásul az ilyen növendékek figyelmét az anyagi jólét is elvonja a tanulmányaikról. Továbbá kikéri magának, hogy az érdemjegyek megállapításánál ne a gyerek tényleges tudását és magaviseletét, hanem a származását kelljen figyelembe vennie. A jó hírű intézeteket sem hagyja kommentár nélkül: szembesíti az olvasóközönséget azzal, hogy egyházi iskolákról van szó, amelyek szigor tekintetében meg sem közelítik az állami intézeteket.18 A gimnázium millenniumi történetében az állam szintén olyan ütőkártyaként jelenik meg, amit az iskola tanári kara sikerrel játszhatott ki a saját érdekei érvényesítése közben „drákói szigorára” panaszkodó helyi társadalom beavatkozása ellen.19

A gimnázium támadója viszontválaszában taktikát váltott. Egyrészt igyekezett megosztani a tanári kart: azt állította, hogy a tantestületben rendkívül nagy a fluktuáció, ráadásul, ha a „tanügybarát” polgárok alkalmanként „társadalmilag” érintkeznek a tanárokkal, mindig kiváló embereket ismerhetnek meg a személyükben, tehát nyilván a vezetésben van a hiba. Másrészt szalonképesebbé tette a probléma megfogalmazását, mondván, hogy az előkelőbb szülők jobban meg tudják ítélni gyermekük fejlettségét, s ha az ő gyerekeik sem képesek megfelelni a követelményeknek, az alacsonyabb sorból jövőknek sem lesz rá esélye.20

Vajon mennyire volt valós alapja a gimnázium ellen felhozott vádaknak? Ha szemügyre vesszük a lemorzsolódás arányait, az 1887-es államosítást követő években valóban nőtt intézetből kilépők aránya. Az intézet igazgatója, Rozsnyai Károly maga is megjegyzi bizalmas igazgatói jelentésében, hogy az államosítás első éveiben sok tanulót kellett megbuktatni és más pályára szorítani, mert a diákok nem rendelkeztek kellő előképzettséggel az előírt követelmények elsajátításához.21 Úgy tűnik azonban, hogy 1892-ben erőteljes visszaesés következett be, tehát csökkent a kilépők aránya, vagyis a közvélemény nyomása nem lehetett teljesen hatástalan.

3. táblázat: A tanári kar összetétele 1894-ben az értesítők adatai alapján

Érdemes még megvizsgálni a fegyelmi ügy kérdésében erőteljesen megosztott tanári kar összetételét is, feltételezésem szerint ugyanis alapvetően egy „évfolyamváltás” állt a konfliktus hátterében.22 Láthatjuk, hogy az iskola államosításakor valóban az egész tanári gárda lecserélődött, s két évre rá egészült csak ki az előírt létszámra, ugyanis ekkor népesült be a nyolcadik osztály és kezdődött meg az érettségiztetés. A tanerő fluktuációja a következő években is jelentős maradt: az „évfolyam” rubrikában azt tüntettem föl, hogy az államosítástól számítva hányadik évben érkeztek Szolnokra a tanárok. Koválik József, a különvéleményt megíró tanár az államosítástól számított negyedik évben került a főgimnázium tanári karába, az ő „évfolyamát” vízválasztónak is tekinthetjük.

A (relatíve) régebben érkezett, idősebb tanárok között voltak többen, akik a büntetésre szavaztak. Közöttük feltehetően még élt az a beidegződés, amelyet az igazgató szeretett volna „folyton ébren tartani és ápolni” bennük, miszerint a követelmények szigorú betartatása tekintetében egy állami gimnáziumnak mintaképül kell szolgálnia a felekezeti iskolák számára.23 A testülethez később csatlakozóknak azonban már egy türelmetlenebb, ellenérzéseinek egyre inkább hangot adó közvéleménnyel kellett szembesülnie. Ha a fentebb idézett cikkben említett társadalmi érintkezésre gondolunk a tanárok és a „tanügybarát” városi polgárok között, nagyon úgy tűnik, hogy az 1890-es évek közepére már kiépültek azok a bizonyos informális csatornák, amelyeken keresztül a befolyásos szülők el tudták érni, hogy gyermekeik kikerüljenek a magaviselet-osztályzatba épített csapdából.

A tanári kar már csak azért sem szigetelődhetett el mereven a szülőktől, mert a tehetősebbek anyagi támogatására szüksége volt az iskolának. A nyilvános sajtóvitával kezdődő és az 1894-es fegyelmi ügy végkimenetele által is jelzett „enyhülésnek” beérett a gyümölcse: a befolyásos szülők formálisan is megjelentek az iskola életében. Az 1895/96-os értesítő tanúsága szerint három városi elöljáró ösztöndíjat alapított az iskola számára, és létrejött a Főgimnáziumi Tanuló-segítő Egyesület, amelynek elnöke Lippich Gusztáv, a vármegye későbbi főispánja lett, a város krémjét felvonultató népes választmányban pedig Kléger Sándor apját is megtaláljuk.24 Hogy a folyamat végére milyen mértékben vált a városi elit érdekérvényesítési terepévé, kvázi játszóterévé az iskola, az további kutatások tárgyát képezi, mindenesetre Rozsnyai Károly Lippich Gusztáv új megyei főispán 1899. június 6-iki beiktatásán mondott beszédében már azt hangsúlyozta, hogy „a középiskola az állam és a társadalom érdekeit szolgálja.”25

• 1. Az oktatás társadalomtörténeti megközelítésére: Sasfi Csaba: Az oktatás társadalomtörténete. Oktatás és társadalom kölcsönhatásának történeti vizsgálata. In: Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Társadalomtörténeti tanulmányok. Budapest, Századvég, 2006. 509–539. o., Karády Viktor: A középiskolai piac társadalomtörténeti problémái Magyarországon. In: Sasfi Csaba (szerk.): Iskola és társadalom. A Zalaegerszegen 1996. szeptember 5–6-án rendezett konferencia előadásai. 41. Zalaegerszeg, Zala Megyei Levéltár, 1997. 19–34. o., Benda Gyula: Kisvárosi társadalom és gimnáziuma. Egy mezővárosi gimnázium helybeli diákjai a 19. század első felében. Korall, 2001. 3–4. sz. 104–127. o. Az oktatás új kultúrtörténeti megközelítésére: „An Absolut monarch in his school”: Images of Teacher Authority in the Seventeenth Century English Character Literature. History of Education Quaterly, 2001. Vol. 30. No. 4. 321–338. p.
• 2. A levél a fegyelmi ügy elbírálását kommentáló különvéleményben maradt fent az osztályozó konferenciák jegyzőkönyve mellékleteként a szolnoki Magyar Királyi Verseghy Gimnázium iratai között: SZML VIII/59/15. 1894/462.
• 3. Michel Foucault: Felügyelet és büntetés. A börtön története. Budapest, Gondolat, 1980.
• 4. Móricz Zsigmond Forr a bor című regénye II. fejezetének 6. részében a diákcsíny elkövetőinek főkolomposát consilium abeundira, „csendes eltávolítás”-ra ítélték, vagyis eltanácsolták, a többieknek pedig egységesen szabályszerűre rontották a magaviselet tanjegyét. Ez utóbbi pedig komoly büntetésnek minősült, igaz, csak érzelmi magyarázat alapozza meg e kijelentést. „Szabályszerű, az azt jelenti, hogy nem szabályszerű, vagyis kettes. Neki is többször volt szabályszerűje, rendszerint szórakozottsága vagy makacssága miatt. Olyankor otthon nagy keserűség volt, mert a szülők túlbecsülték az iskolai bírálatokat, s azt hitték, annak valami nagyot kell elkövetnie, akinek a magaviseleti kalkulusához hozzányúlnak. Mert ez az egész ifjúság hozzá volt fegyelmezve ahhoz, hogy a megszabott határokon túl ne lépjen.”
• 5. Ért. 1887/88. 66. o.
• 6. Ért. 1895/96. 68. o.
• 7. Ért. 1894/95. 38. o.
• 8. Ért. 1893/94. 69. o.
• 9. Ért. 1892/93. 56–57 o.
• 10. Ért. 1891/92. 80. o.
• 11. Ért. 1895/96. 70–71. o.
• 12. Ért. 1896/97. 18. o.
• 13. Gajzágó Salamon (1828–1898) családfáját, személyes adatait ld. Gudenus János József: Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája. Budapest, Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület, 2000. 103–123. o.
• 14. Kovács István Gábor – Kende Gábor: A tudáselit középiskolái. Korall, 2001. 3–4. sz. 176–179. o.
• 15. Például a főispán fia, Lippich István, aki a Czukor testvérek és Gajzágó István osztálytársa volt, és Kaszabhoz hasonló rossz tanuló, végig jó osztályzatot kapott a magaviseletére. Ld. Értesítők.
• 16. „Üdvözöljük őket mint olyan férfiakat, akikkel az intelligentia hatalmas szaporulatot nyert; kiknek nemcsak hivatalbeli, hanem társadalmi működésétől a város szellemi életének nagymérvű fellendülését várjuk. Sok szép intézményt teremtett a szegény város lakosságának áldozatkészsége [...] bátran állíthatjuk, hogy az államgymnasium koronáját képezi az eddigi culturalis intézményeknek [...] és mint e legfőbb dísznek erős oszlopait üdvözöljük újból és újból a tanári kart.” Szolnoki Híradó, V. (1887) 75. sz. 1. o.
• 17. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, III. (1892) 15. sz. 1–2. o.
• 18. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, III. (1892) 18. sz. 1–2. o.
• 19. Iványi Ede: A Szolnoki M. Kir. Állami Főgymnázium története (1931–1896). Szolnok, 1896.
• 20. Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Lapok, III. (1892) 16. sz. 2. o.
• 21. SZML/VIII/59/15. 305/90. 2–5. o.
• 22. Az iskola iratai között időközben megtaláltam az osztályozó konferencia jegyzőkönyvét is, amelyben megtalálható, hogy hogyan voksoltak a tanárok. SZML/VIII/59/15. 248/1894.
• 23. Ld. 6. lábjegyzet.
• 24. Ért. 1895/96. 72–73. o.
• 25. Ért. 1898/99. 134–135. o.