Nagy Ferencné: Eszter egy napja...

„Az életben a legnagyobb boldogság, ha meggyőződhetünk róla, hogy önmagunkért szeretnek, vagy pontosabban: szeretnek bennünket, annak ellenére, hogy önmagunk vagyunk.”
Victor Hugo

Reggel van, kb. 6.30…

A reggel beköszöntése egyszerre jó és rossz. Jó, mert újra előbukkannak a szoba meghitt, megszokott tárgyai. Mindaz, ami az állandóságot, a nyugalmat, a biztos kereteket adja. Rossz az érzés és a gondolat: mi lesz ma? De már itt van Anya vagy Ferkó, aki ébreszt, és megmondja: ma iskolába megyünk.

A reggel további része az egyébként szokásos módon telik. Eszter egyedül készülődik. Ha nem készítik ki Anyával az aznapi ruhát, akkor mindig a legkedvesebb darabok kerülnek Eszter keze ügyébe. A kedvencek időnként változnak (persze elég ritkán), most a narancssárga póló és a fekete sportnadrág a nyerő páros. Eszternek az új ruhákkal meg kell barátkoznia, sajátjává kell válniuk testileg és lelkileg, ehhez időre van szükség. Ezt már tudjuk róla.

Gyors mosdás, reggelizés és indulás. Jaj! De hol az úszásfelszerelés, az este együtt tettük a táskába. Sajna az éj leple alatt kimászott… Nem akarsz úszni Eszti? – merül fel a kérdés. A válasz kissé bizonytalan „ nem tudom”. Végül a szekrény aljából előkerül az úszásholmi, tegyük be a táskába, és egy kicsit áthárítjuk a szóbeli meggyőzés lehetőségét a pedagógusokra. INDULÁS!

7.30 Az utolsó pillanat az indulásra!

Sikerült! Sikerült elérni azt a buszt, amivel még beérünk időre az iskolába. Eszter szépen áll, kapaszkodik, mégis kicsit szétválik a tömeg, ahol állunk. Többen felkapják a fejüket, amikor Eszter beleélve magát a reá váró feladatokba mesélni kezd Kriszti néniről, mit is mondott tegnap. Eszter is, én is elkapok néhány pillantást, mire vége szakad a megkezdett történetnek. Vajon mit gondolhat magában? Belefáradt a magyarázkodásba, vagy zavarja a körülötte támadt csend? Eszter nagyon érzékeny a legkisebb lelki rezdülésekre, feszültségekre, a ki nem mondott visszautasításokat remekül érzékeli, és hallatlan finomsággal reagál rájuk. Nem erőltetem én sem tovább a sztorit, csendben utazunk tovább. Végre megérkeztünk! Mint ahogy a palackból kiszabaduló szellem hagyja el börtönét, úgy szálltunk le gyorsan a buszról, és egymást átölelve mentünk az iskoláig.

8.00 Becsöngettek, kezdődik a tanítás

Az iskola nagy, kicsit felújítandó állapotban, itt-ott festék és vakolathiányok… Az Esztihez képest nagyméretű épület személytelenségét ellensúlyozza, hogy minden pedagógusnak minden diák név szerinti ismerőse. „Jó reggelt, Eszti, Peti, Dani, Anna… – hangzik innen-onnan. Rosszkedvű vagy ma ? De szép a sapkád!”  Szóval a külső hál’ istennek nem egyezik a belsővel. Az osztályteremben már bent ül Kriszti néni, és várja gyerekeket. Mindenki tudja, hol a kabátjának, cipőjének stb. utcai ruhájának a helye a folyosói szekrényben, ügyesen átöltöznek, könyveiket, füzeteiket a padba rakják, és figyelnek. Ma matematikával kezdenek, aztán a többi: olvasás, írás stb. Közben egy kis lazítás: reggeli. ÉLVEZD AZ ÉLETET!!! CARPE DIEM!!!

Kriszti néni és a „többiek” igyekeznek „az átéléssel hitelesített tudás” (Bagdy Emőke) birtokába juttatni tanulóikat. Sok-sok szenzomotoros élmény összekapcsolva a „ száraz tananyaggal”, váltakozva némi mozgással, ha már elgémberedtek a tagok.

Eszköztáruk csak rajtuk múlik. Mennyit bír a pénztárcájuk, leleményességük, kreativitásuk. Másra nemigen számíthatnak, csak egymásra. Így lesznek az órák szinte önerőből érdekesek, színesek, maradandóak.

12-14 óra

Következik a nap egyik fénypontja, a kulináris élvezetek csúcsa – a reformebéd. Van napos, mint mindenütt. Nagy a sürgés-forgás a megterített asztalok körül. A konyhás nénik kedvesek, ismerik a gyerekek ízlését. Tudják, ki mit szeret, illetve kinek  mire van szüksége. Ebéd után pihenés, játék stb.

Az udvaron kedves ismerősök, barátok.. A folyosón Józsi bácsi asztali focin játszik a vállalkozó szelleműekkel. Ez a nagy kikapcsolódás ideje. Mindenki azt csinálja, amihez kedve van: fogócskázik, hintázik, beszélget, focizik…

12-16 óra

Kicsit visszaülnek az iskolapadba. Délutáni tanórák, különórák jönnek, vagy egyszerűen csak leckeírás tölti ki ezt az időszakot aszerint, hogy kinek-kinek mi a saját, egyéni programja délutánra.

16 óra körül

Kezdenek a szülők a gyermekeikért szállingózni. Lassan kiürül a terem,  a folyosón nagy a búcsúzkodás. Gyere holnap is!!! Mi is elindulunk Eszterrel haza a szokott útvonalon. Talán már egyedül is hazatalálna, de ez szóba sem jöhet... „Mi történt ma? Mi volt az ebéd?” Szokványos kérdések, amelyeket szülők sokezrei tesznek fel e kora délutáni órában. Ennek kapcsán azonban megindul egy patakocska, mely hömpölygő szóáradattá duzzad. Ebből megtudhatjuk, hogy lökte fel Peti Julcsit, hogy karcolta meg Panni a kezét, és miket írtak a füzetbe, no meg mit üzen a tanító néni. Nagy és drága ajándék ez! Sokat vártunk rá, hogy a patakocska meginduljon. Emlékszem azokra az időkre, amikor a szakemberek azt mondták: „nincs beszédkésztetése”. Most jó, hogy van. Már nem is foglalkozunk a körülöttünk állókkal. Nem érdekelnek az ilyen vagy olyan tekintetek. Nem fontosak az elhúzódások (még jó, hogy 4 körül kevesen vannak a buszon), csak az a fontos, hogy szavakban kibuggyanó élmény jó talajra találjon. Élvezzük egymás társaságát, tervezzük, mit csinálunk ha hazaérünk... Ebből a kesze-kusza, de mégis euforikus boldogságot adó hangélményből csak a hazaérkezés zökkent ki. Itt újabb élmények várnak...

17-20 óráig

A délutánnak ez a része sosem egyforma. Lehet, hogy testvérek toppannak be, lehet, hogy valamilyen más érdekes program kínálkozik. Az igazat megvallva ezt nem mindig szereti Eszti, ilyenkor jobban kedveli, ha saját szobájában, kicsit egyedül számítógépezhet, könyvet nézegethet, egyszóval talán az egyedüllétet igényli. De ez nem törvényszerű, lehet hogy csak alkalmazkodni nincs már kedve. De ki nincs így ezzel?

20 óra körül

A szokásos esti tevékenységek és az elmaradhatatlan kedvenc sorozat. Alvás – és vége egy napnak.

Sok családban zajlik hasonlóan egy nap. Nincs ebben semmi különös. A különös Eszter, aki most 18 éves Down-szindrómás lány. 10 éves koráig intézetben élt, addig kizárólag gesztusokkal fejezte ki magát. Miért vajon? Nem volt elegendő élménye, tapasztalata a világról, nem volt akinek elmesélje, vagy csak nem hallgatták meg? Nem tartotta érdemesnek a környezetét, hogy megossza velük? Más önkifejezési eszközökkel is furcsán bánt. Szinte nem rajzolt figuratív képet, gyakorlatilag teljesen beszínezte a papírt, azt is feketére. Sok a megválaszolatlan kérdés. Az is lehet, hogy volt mondanivalója, de a mi versenycentrikus világunkban nem volt, aki meghallgassa. Nem mintha a verseny önmagában ne lenne jó. Hiszen erősíti a testet, az elmét, a lelket. De! Mire és hogyan használjuk? A verseny sok mindent diktál. A versenyben a  gyengeség, a másság elfogadhatatlan, no meg nincs is arra idő, hogy megértselek. Bizonyítani kell (és nem is egyszer): Én jobb vagyok! Tagadnom kell, hogy vannak gyengeségeim... De ha elfogadod  saját gyengeségeidet, akkor tudod igazán a más  gyengeségeit is elfogadni. A verseny a kapcsolatokat is más megvilágításba helyezi. Mi is a kapcsolat?  Örülök, hogy veled lehetek, elfogadlak úgy, ahogy vagy, te is elfogadsz, és szívesen vagy velem. De a verseny világában sérülnek a valódi kapcsolatok. A hatalom, a siker, a pénz parancsol.

Milyen kilátások vannak Eszter fejlődésére? Bizonyos iskolákban ma is azt tanítják, hogy a Down-szindrómások kb. 10 éves koruk után nem fejlődnek. Különös-e Eszter? Talán igen, hiszen jelenleg ír és olvas (kb. első osztályos szinten). Miért nem tette eddig, pedig szakemberek vették körül? Most nagyon szeret  táncolni is. A tánccal képes átlépni korlátait. Úgy tűnik, inkább bezárkózott, mint kinyílt élete első évtizedében. Mi az, amiért néha még most is így tesz? Mi az, amiért a sérült emberek szülei így tesznek? Bezárkóznak, elszeparálódnak barátaiktól, ismerőseiktől, hovatovább a világtól? Miért van az, hogy a szivet melengető szeretetet szinte csak egymás között élik át? Nincs helyük a világban, a társadalomban?

Részlet egy sérült gyermeket nevelő szülő leveléből:

„Fiatalok, gondtalanok, egészségesek voltunk, tele tetterővel. Boldog házaspár voltunk, örültünk, hogy gyermekeink lesznek, hogy családot alapítunk. Fogyatékos gyermekünk úgy érkezett hozzánk, hogy egyáltalán nem volt tekintettel képességeinkre, erőnkre, anyagi helyzetünkre. Küzdöttünk magunkkal, küzdöttünk fiunk életéért, de küzdöttünk a saját teljesítőképességünkkel, tehetetlenségünkkel, barátaink és rokonaink gyanútlanságával és az orvosok tanácstalanságával is. Kérdéseket tettünk föl, segítséget kerestünk, mindent megtettünk, hogy ezt a fogyatékosságot gyógyítsuk. Hosszú, többnyire eredménytelen út volt ez, de szükség volt rá a megismeréshez, az éréshez – ahogy akkoriban gyakorta mondogatták nekünk. A pokolba kívántuk ezt az »érést«, nem akartunk érni ezen az áron – egészséges gyereket akartunk, és szívesen maradtunk volna éretlenek. Következett a lázadás, a csalódás, a miért? keresése, azután pedig csatába szálltunk a gyermek megmentéséért. Ilyenféle gondolatok kergették egymást bennünk: szerencsétlenség történt, segítségre szorulunk, a segítség meg fog érkezni! Vártuk a segítséget, de az csak váratott magára. Senki sem jött, aki ezt mondta volna: »Segítek nektek, a dolog rendben lesz.« Megfagyott körülöttünk a légkör. Rokonok, barátok, szomszédok, munkatársak, főnökök, a háziorvosunk most talán rohantak hozzánk? Nem! Csak itt-ott észleltünk csekély, nagyon csekély közeledést, de az emberek nekünk akartak segíteni, a szülőknek – a gyermeket, a fogyatékos gyermeket egyáltalán nem fogadták el, ezt nekünk magunknak kellett megértetnünk e jóakaratú emberekkel. Amikor azonban fogyatékos gyermekünknek nem jutott hely a barátainkkal, rokonainkkal való kapcsolatunkban, akkor szülői mivoltunkban éreztük magunkat lealacsonyítva.

Eltökéltük, hogy olyan környezetet teremtünk számára, amelyben növekedni és fejlődni fog. Tudják-e, hogy hová vezet ez? Megváltozik az ember, megkeményednek a vonásai, hogy a fogyatékos gyermeknek életteret teremthessen. Védtük őt és fogyatékosságát a rokonsággal szemben, a baráti körben, végül az ABC-áruházban – és közben elvesztettük áramvonalas formánkat. Két tábor keletkezett. Egyesek megbotránkoztak és eltávolodtak, mások éppen a fogyatékos gyermek miatt jöttek hozzánk.”

Mi az igazság? Lehetne kevésbé bezárkózva élni, nyitott és szabad életet? Lehet-e hinnünk, tudnunk, hogy minden emberi élet értékes? Lehet-e úgy nevelni a következő generációt, hogy  belső meggyőződésből fakadóan higgye, hogy  a sérült gyermekek felnevelése, a társadalomba való integrációja nem lehetetlen. Ne kelljen  elhúzódnunk, elszeparálódnunk a sérült embertől, mert nem tudjuk, mit kell vele csinálni. Senki se féljen tőlük vagy utasítsa el őket emiatt. Nagyon nehéz kijutni a kiúttalanságból. Megértő, nem fogyatékos emberek tolmácsai lehetnek más nem fogyatékosoknak, akiknek nehézségei vannak. Kitűnő kezdeményezés e tekintetben a KAPCSOLDA.  Szalay  Krisztina és még sokak próbálkozása  sérült és nem sérült emberek találkozására, egész napos együttlétére, kapcsolatépítésére.

Szeretném hinni, hogy sokan lesznek Eszterhez hasonlóan különösek, akik meg mernek nyílni, mert érzik, tudják: érdemes. Szeretném hinni, hogy a velük való  kommunikáció természetes lesz, nem mesterkélten jókodó, csak egyszerűen odafigyelő. Jó lenne hinni, hogy a verseny helyett nő az őszinte érzelmek és a közösségek értéke. Mi a megoldás a sérültekhez való viszonyulásban? Légy önmagad! Törekedj valódi és tartalmas kapcsolatokra – ezekkel is mélyítve az emberi lét értelmét.