Bihari Péter: Nőtörténeti tankönyv – végre

Mint a címből is látszik, ilyen (nálunk) még nem volt. Ha mégis, akkor nem ilyen minőségben – a Pető Andrea által összeállított kötet már nem kísérleti tankönyv, hanem komoly, kiérlelt, csinos külsejű, bár korántsem hibátlan munka. Rögtön a címe kissé megtévesztő: „A nők és a férfiak története Magyarországon a hosszú 20. században”. Valójában azért nőtörténet ez, s mellette a családoké is, férfiakról csak az elkerülhetetlen mértékben esik szó. A szerzők nyilván – és indokoltan – el akarták kerülni a férfiellenes feminizmus látszatát. A hosszú 20. század fordulat szintén kissé rejtélyes: feltehetően a nőemancipáció 19. századi felbukkanásától a 21. század elejéig terjedő időszakot jelöli – a karcsú kötetben bőven vannak a 19. századdal foglalkozó szövegek, képek és kérdések.

Az alapos bevezető után nyolc nagy tematikus fejezetet találunk: a szerelemről és a polgári családmodellről; a testről; az ideális nőről; az oktatásról; a munkáról; a politikai szféráról; a háborúkról és a forradalmakról, s végül („keretes szerkezet”!) a szerelemről és a kommunista családmodellről. A könyvet összefoglaló feladatlap és kronológiát, továbbá ajánlott irodalmat és képjegyzéket tartalmazó függelék zárja.

Az első, amit okvetlenül le kell szögeznem: nagyon sokat tanultam belőle. Például, hogy Magyarországon az első kifejezetten női egyesület az 1817-ben alakult Pesti Jótékony Nőegylet volt, hogy a magyar országgyűlésen már 1872-ben javaslatot terjesztettek elő a nők és férfiak politikai jogegyenlőségéről, hogy a II. világháború után először 1955 májusában ünnepelték az anyák napját, hogy 1956-os forradalmi szerepvállalása miatt hat nőt végeztek ki. Röviden: a tankönyv tartalmilag is sok újdonságot nyújt. Különösen értékes a 14 oldalas (!) kronológia, amely eddig alighanem példátlan alapossággal sorolja fel mindazt, amit a „társadalmi nemek” 1780–2005 közötti történetéről tudni érdemes. (Kár, hogy egy sajtóhibával kezdődik.) Ha valamit mégis hiányolok, az a jelenkor (az 1990 utáni időszak) problémáinak kissé részletesebb bemutatása vagy legalább érzékeltetése: akár több társadalomismeret a történelem rovására. Ez nyilván sok diákot érdekelne, a tankönyvben viszont csak pár bekezdésre futotta, azok is elszórtan jelennek meg.

A tartalom gazdagságához hasonlóan örömteli a források sokfélesége, illetve a hozzájuk kapcsolódó feladatok változatossága. A szerzők alig bejárt terepen mozognak, de tudják, hogy a személyesség, az egyéni sorsok bemutatása az érdeklődés felkeltésének legbiztosabb módja. Mindenesetre végig nagyon ötletes és sokrétű feladatokat adnak az ifjú olvasóknak (és persze a tanáraiknak). Párhuzamos női életrajzokhoz kapcsolódó táblázat kitöltése, a Nemzeti Galéria történelmi tárgyú képeinek megtalálása, szépirodalmi művek (pl. Kosztolányi, Csehov) és filmek (Abigél, Kölyök stb.) elemzése, interjúkészítés, önálló kutatómunka: ha ezek csak pár tucat tanár fantáziáját megragadják, már diákok százait lehet velük lelkesíteni. Megjelenik a sokat emlegetett „multiperspektivitásos” látásmód is: először a traktoroslányok életének szépségeiről olvashatunk egykorú propagandaszöveget (sajnos itt kivételesen forrásmegjelölés nélkül), majd Farkas Gyöngyi történészi értékelését az ötvenes évek női traktorosairól.

A Bevezető helyesen közli, hogy a könyvet elsősorban a 11–12. évfolyamok diákjainak szánják. A tematikus összegzés, amely egyúttal egy érettségi témakör alapos feldolgozása, valóban a 17–18 évesek számára a leghasznosabb – ha a „rendes” tanórába nem is fér bele, az emelt szintű kurzusba („fakultáció”) feltétlenül, akár egy-egy téma erejéig. De ezzel azt is jelzem, hogy azért az átlagos tanulóknak nem könnyű feldolgozni – akadnak olyan részletek, olyan források, amelyek komoly tanári segítséget igényelnek. Van, ahol azt írtam a margóra: nagyon jó, de nehéz. Ilyen Rajk Júlia és Kovács Béláné említett párhuzamos életrajza, amelynek megértéséhez elég sok háttér-információra van szükség. Szintén elég nehéz – viszont szerintem sokkal kevésbé fontos és érdekes – a „Nők a filmgyártásban” című betét, amely után üdítően hatnak a konkrét filmismertetők. Nem könnyű követni a 1915-ös egyetemi vitát a nőhallgatók beengedéséről; sok és meglehetősen nehézkes a választójogi törvények és rendeletek ismertetése – ez utóbbit ügyes táblázattal is meg lehetett volna oldani.

A tankönyvet a Szociális és Munkaügyi Minisztérium adta ki. Ha azért vállalkozott rá, mert nem sikerült „profi” tankönyvkiadót találni, az nem a hazai nőtörténetírás, hanem a befogadó közeg fejletlenségének jele. Én azt kívánom, hogy ugyanez a tankönyv „profi” kiadóhoz kerüljön, és javított, bővített kiadásban (akár valamivel vékonyabb, könnyebb papíron) lásson újra napvilágot. Jó lektorok és korrektorok segítségével ki kellene szűrni a fogalmazási döccenőket, a helyenkénti önismétléseket, a számos elírást és sajtóhibát. (Pl. Tormay Cecil helyesen Tormay Cécile, Tweegy pedig valójában Twiggy.) Talán az egyébként nem rossz minőségű illusztrációkon is lehetne még javítani. Soha ne legyen ennél rosszabb történelemtankönyvünk – de a téma fontossága és a kötet minősége veti fel a jogos igényt: ugyanez kellene, de még tökéletesebben.

(A nők és a férfiak története Magyarországon a hosszú 20. században. Kiegészítő tananyag a középiskolák részére. Írta és összeállította Pető Andrea. Szociális és Munkaügyi Minisztérium, Budapest, 2008., 168 oldal.)