Bárány Botond: Fenn és lenn

Az alábbi beszélgetést egy nem mindennapi sport művelőjével készítettük. Az érdekelt minket, mi hajtja az embert hasonló teljesítmények elérésére, hogyan éli meg a kudarcokat és a sikereket, és nem utolsó sorban, milyen szerepet játszottak döntéseiben az iskolák. Ezért nem is a személye érdekes, hanem az eddig megtett útja.

 

Magasságok

– Melyik volt a legmagasabb csúcs?

– Az a csúcs, ahova sikerült is feljutnunk, az az Elbrusz volt a Kaukázus déli részén, az oroszgrúz határon 5642 méteren. Viszonylag elhanyagolt, elhagyatott terület, közel Csecsenföld, és emiatt inkább oroszok, kazahok, tatárok mászták a hegyet. A következő nagyobb túra Kínában volt, egy Musztagata nevű hegy 7504 m magasságában, amit sajnos nem sikerült elérnünk, csak 7000 m-ig jutottunk fel egy mászó társammal. Ez a világ vége volt, vagy ahol a madár se jár. Gyakorlatilag az alaptábort elérni, innen Budapestről egy hétbe telt, amiről az ember azt gondolná, hogy ilyen nem is nagyon van talán. A repülőgépes utazás négy óra volt, és onnantól kezdődött az egy hetes út, keresztül a Pamír hágóin, ahol Nagy Sándor is átkelt. Azok a területek tényleg a világ legvégén vannak. Azután következett igazából a legnagyobb vállalkozás, vagy legalábbis az eddigi legeredményesebb vállalkozás. Tadzsikisztánban a Kommunizmus csúcs (7495 m), mostani nevén a Szomoni hegy megmászási kísérlete, ahol csak 7235 m-ig jutottunk fel a mászótársammal, viszont azok a tájak...

– Hozzávetőleg hány magyar hegymászónak sikerült ilyen „kudarcokat” elérni?

– Azt gyanítom, hogy Magyarországon olyan 40-80 ember legfeljebb. A hétezer méteres csúcsok nehéz mászásnak minősülnek, tehát nem vagyunk még olyan sokan, ez persze a saját becslésem, a hegymászó klub statisztikáit átnézve.

 

 

Család

– Miket kaptál útravalóul a családból, az iskolából?

– Alapvetően pesti srác vagyok, ennek minden hozományával. Lakótelepen töltöttem nagy részét a fiatalkoromnak. Kis időt Zuglóban, egy bérházban töltöttem, az olyan mesébe illően emberléptékű volt. Onnan átkerültem az újpalotai építkezések talán legelső épületébe, és előtte az épp akkor felforgatott temető körül játszadoztunk. Ott volt először valamilyen természeti élményem. Előtte, ugye a bérházban volt egy olyan kis belső gang, de az olyan nagyon jól bekerített és védett terület volt. Innentől kezdve egyre inkább a természettől ellopott és lebetonozott területeken nőttem fel. Nem is volt jó sokáig ezenkívül más, bár a szülők igyekeztek kirándulásokra, tópartokra elvinni. Akkoriban divatos módon vízpartok környékére mentünk, kisebb helyekre, mint például Őrbottyán, de mégis az csak olyan „megy a család nyaralni feeling” volt. Amíg apu, anyu mondjuk a parton időztek, addig nekünk be kellett sötétíteni a kocsit plédekkel, és néztük a tévét. A természetbe ugyan kimentünk, de nem nagyon szakadtunk el a civilizációtól. Azután egyszer egy telket sikerült vásárolni, szántóföldek között egy elég nagy területet, ami szinte megközelíthetetlen volt. Ott volt első igazi természetélményem. Be kell, hogy valljam, kezdetben az első néhány alkalommal amikor kimentünk, akkor marha érdekesnek tűnt a dolog. Apuék föl is húztak egy hevenyészett házikót, amiben ott tudtunk aludni egyszer kétszer. Mire eljutottunk, hogy építkezni kellene, nekem, meg az öcséimnek elegünk volt a hétvégi telekből. Minden hétvégén ott voltunk kint, míg a többi gyereknek volt valami hétvégi élete a lakótelepen.

– Miről maradtatok le?

– Mondjuk a barátkozásról. Általában a lakótelepi srácok együtt lógtak a hétvégén, és mindig azt hallottuk, mikor visszamentünk hétfőn, hogy ezek ezt csinálták, azok azt csinálták, és azt mi is csinálhattuk volna. Mi hiába mondtuk, hogy mi a telken voltunk kint, az ugye nem volt érdekes, hanem mi hallgattuk azt, hogy az itteni srácok milyen kalandokban vettek részt hétvégente. Meg persze apunak mindig voltak elképzelései, amik a telek, illetve a ház környéki tervezgetéseket jelentették, és ezekre adott esetben ráment egy-egy nyár. Akkor valahogy elkezdtük: például anyuék vettek növényhatározókat, madárhatározókat, próbáltuk tanulgatni. Én már gyakorlatilag mindent elfelejtettem, de abban az időben vizsgálgattuk a bogarakat stb.

– Ezek csak elképzelések voltak vagy meg is valósultak?

Ezek úgy voltak, mint az én hegymászásaim, hogy valameddig eljutottunk. Egész szép eredményt értünk el, aztán mindig, és általában a csúcs, az eredményesség előtt abbamaradt. De közben azért kaptunk is valamit aputól, azt hogy állhatatos, ő sem adja fel, csak a legeslegvégén. Láttam az ő heroikus küzdelmét – az egyébként kicsi, de számára nagy dolgokban –, ami általában valami kudarcélménnyel ért véget, de az elképzelés az mindig jó volt. Ez az állhatatosság nálam már inkább makacsság és konokság, semmiféle szép és nemes jellegzetesség nincs benne, főleg, hogy fejjel tudok menni a falnak.

– Hiányzott valami ebből a gyerekkorból?

– Mindhármunknak problémája van a kapcsolatteremtéssel, az érzelmeink kimutatásával, így eléggé magunknak valóak vagyunk. Ha csak én lennék ilyen, akkor azt gondolnám, hogy én bennem van a hiba, de mivel hárman is ugyanazokat a hibákat követjük el, gyanítom, hogy inkább ez egy modell volt, amit a szülők kialakítottak, vagy használtak, és amelyet én a gyerekoromtól kezdve igen sokáig tökéletesnek gondoltam. Régen nagyon sokszor azt meséltem másoknak, hogy én tulajdonképpen burokban nőttem föl, védve szegénységtől, alkoholizmustól stb. Én egy csomó dolgot hírből sem hallottam, annak ellenére, hogy a lakótelep azért nem erről híres, így bennem nem nagyon tudatosult, hogy milyen drámák vannak az életben. Nekem a világról alkotott képem, leginkább csak a könyvek útján alakult, sokat olvastam.

– Mennyire hasonlított ez a két világ egymásra, az utóbbit nem érzed egy kicsit menekülésnek?

– Szerintem sosem volt bennem erős késztetés, hogy összeillesszem, hanem két, teljesen különböző. Visszagondolva is azt látom, hogy nem volt élményhiányos a környezet, mert a suliban is, meg a telken is – annak ellenére, hogy nem szerettünk kimenni – mindig volt valami olyan esemény, amitől úgy gondoltam, hogy az érdekes. Én tényleg burokban nőttem fel, elégedett voltam, jól éreztem magam, és bár rettentő sokat olvastam, sokkal többet voltam a könyvek által nyújtott világban, mint az itteniben, de nem gondoltam sosem menekülésnek. Egyszerűen csak rettentő jó volt ott lenni, de az hogy az olyan menekülés lenne ..., nem. Anyuék mindenféle eszközzel próbáltak hagyni kialakulni bennünket. Amikor már elég nagyok lettünk, akkor ők átcuccoltak a nagy szobába, nekik sokkal kényelmetlenebb volt, de nekem lett egy saját szobám. Az öcséméknek meg egy kicsit távolabbra tették az ágyaikat. Arra mindig igyekeztek gondot fordítani, hogy mindig legyen saját életterünk. A szülők láthatták úgy, hogy ez menekülés, mert a nap az úgy nézett ki, hogy amikor hazajöttem az iskolából, bezárkóztam, felhangosítottam a zenét, és olvastam. Vacsoránál, ebédnél valaki bekiabált nekem, nagy nehezen kimentem, leraktam a könyvet az asztalra és akármit mondtak, hogy beszélgessünk, az engem nem tudott onnan kiszakítani, úgy ettem végig az ebédet, hogy ott volt előttem a könyv, vagy ha nem engedték meg végképp, akkor a lehető leggyorsabban belapátoltam és visszamentem a szobámba. De utólag sem érzem, hogy ez menekülés lett volna.

 

 

Iskolák

– Hogy élted meg az iskolákat?

– Szabadságérzés volt a középiskolába kerülés, amikor már kijelenthettem, hogy most egy hétvégén nem megyek a telekre, és ilyen módon kezdtem elszakadni az iskola, az ottani osztálytársak miatt a telektől.

– A középiskola adta szabadságélménytől kalandoztunk el...

– A középiskola – szakácsnak készültem – úgy nézett ki, hogy egy hét iskola, egy hét szakmai gyakorlat. A gyakorlat konkrétan munka volt, ott igazából tanulási élményem nem volt, a hagyományos tanulásnak, ott semmi szerepe nem volt. Engem úgy seggbe rúgott, vagy szájon vágott az oktató, ha nem jól csináltam valamit, ahogy azt az iskolában nem tehették meg.

– A szakmát lehetett tanulni?

– A szakmát igen, az eléggé célirányos volt, hogy szakács legyek. Az iskolában, rettentő sok tárgy volt, amit az ember vagy szeretett, vagy nem. Amikor a konyhán voltunk, akkor ott dolgozni kellett, akár szerette az ember, akár nem. Ott egyébként kis felnőttnek kezeltek bennünket. Kicsit olyan volt, mint a katonaság alatt az az időszak, amikor kopasz az ember, csak sokkal keményebb. Olyan módon iskola volt, bár nem a hagyományos értelemben, hogy a harmadikos 17 éves, meg az elsős 14 éves együttműködött, mert egy tankonyhán voltunk. A konyha úgy üzemelt, hogy csak az 1. 2. 3. osztályosok üzemeltették. Nagyon dotált árakon a környékbeli időseknek főzött a la carte-ra, vagy ételhordós elvitelre. Annyira olcsó volt, hogy a nyugdíjasok is megengedhették maguknak, hogy minden nap beüljenek. és ott egyenek. Nekünk meg abból a szempontból volt jó, hogy tanultuk az étterem működését, ami tanulás volt, de én azt hangsúlyoznám, hogy ez a három évfolyam együtt működött. A harmadikosok voltak azok, akiknek az oktatók leadták, hogy aznapra mit szeretnének, mi az elvárás, mind az ételek összeállításában, mint pedig a tisztaság, rend stb. tekintetében. Ők gyakorlatilag szintén csak dirigáltak, utasították a másodikosokat, akik elvégezték a megfelelő munkafolyamatokat. Ők főztek, a harmadikosok legfeljebb a frissensültekkel foglalkoztak. Az volt a csúcsa a szakmának, amihez már tényleg kellett tapasztalat, a másodikosok megfőzték a leveseket, a főzelékeket, mártásokat, az elsősök takarítottak illetve előkészítették a dolgokat. Egy 14 és egy 18 éves srác között rettentő méretkülönbség van abban a korban, ez nagyon látszik, és nem késlekedtek kihasználni az erőfölényt. Mint az Iskola a határon című könyvben, nagyjából olyasmi tanulás volt. Mindazt megtanulni, hogy kivel meddig lehet elmenni, ki az, aki védelmet nyújt, ki az, akivel jobb, ha vigyáz az ember – erre kifejezetten jó volt. És persze, ha meg jöttek a konkrét szívatások, azokat elviselni. Nekem a katonaság már ehhez képest igen vicces volt.

– Összességében, hogy emlékszel vissza a szakmunkásképző iskola éveire?

– Az egy hét elméleti iskola mellett az egy hét gyakorlati rész volt a rendes iskola. Az egész érezhetően nagyon a szakmai tárgyakra volt kihegyezve, meg lehetett bukni történelemből meg magyarból, de nagyon érezhető volt, hogy erre egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt és ezt felismerve mi így is viselkedtünk. Akinek nem volt affinitása a történelemhez meg a többi humán tárgyakhoz, az nem is foglalkozott vele, de valahogy átment. Nekem a szívfájdalmam volt, hogy én szerettem a történelmet, de egy borzalmasan rossz tanárt kaptunk, olyat, aki teljesen erélytelen volt. Nem tudta az osztályunkat kordában tartani, ilyen módon történelemtanítás szinte nem is volt. Az irodalmat szintén nem tanította jól, aki tanította. Nem mondom, hogy bennem akkor felmerült az igény, de már akkor furcsa volt, hogy mennyire más az elvárás az ételkészítéssel, vendéglátóipari ismeretek tantárggyal és a magyar irodalommal szemben. Nagyon disszonáns volt, és utólag persze nagyon sajnálom, hogy ez így alakult. Érezhető volt, hogy ott szakmunkásokat képeznek. Nekem ez akkor kifejezetten jó volt, azzal együtt, hogy volt pár osztálytársam, akikkel másra is érdemesek lettünk volna. Például volt egy osztálytársam, akiről az utolsó képem a szakmunkás suliból úgy maradt meg, hogy áll kint az órán, feleltetik, tűzvörös a feje, mert kérdésekkel összezavarták, teljesen tanácstalan, és szerencsétlen módon áll kint a tábla előtt. Azóta elvégzett egy főiskolát és talán egy egyetemet is. Úgy gondolom, hogy voltak mások is így az osztályban, főleg inkább a visszahúzódók, a hangoskodóktól távolabb húzódó, perifériára szorult srácok, akik inkább fogékonyak lettek volna, vagy akár voltak is talán ilyen dolgok iránt. Még csak annyi a középiskoláról, hogy így egy kicsit kerekebb legyen, hogy itt kezdtem igazán eltávolodni a természettől. Egyre kevesebbet jártam a telekre, én döntöttem el, hogy megyek-e vagy nem, és gyakorlatilag tényleg innentől kezdve lettem én igazából pesti. Igazi városi, aki egyébként meg tökéletesen jól érzi magát ebben a közegben, és ez nagyon hosszú ideig így is maradt. Teljesen más dolgok foglalkoztattak, egy mondatban össze foglalva, milliomos akartam lenni. Nem csináltam ezért semmit, csak ez volt a terv. Ha az ember nem tesz érte, úgy nem is jön össze. Azután csak el kellett kezdeni dolgozni, de a természet, mint olyan az teljesen kiesett.

 

 

Katonaság

– Jött a katonaság, ami „embert faragott” belőled, vagy csak eltelt és elveszett idő maradt?

– Hosszú volt, az kétségtelen, bár sosem éltem meg olyan tragikusan, mint ahogy azt sokaktól hallom. Jó barátaim mesélik a történeteiket, láthatóan élvezettel és teli szájjal röhögve, hogy mik történtek velük, miközben elmondják, hogy mennyire undorító ez az egész. Én ezzel így nem tudtam sohasem azonosulni, én azt gondolom, hogy a katonaság számomra nem feltétlenül szükséges, de hasznos volt. Nem örülök, hogy a kötelező katonaság megszűnt, amit annak fényében mondok, hogy nekem a katonaság nem tört félbe semmilyen karriert. Elképzelhető, ha már van családom, vagy egyetemre készültem volna, akkor vélhetőleg ez nagyon komolyan befolyásolta volna, tehát értem az ellenérveket is. Amire engem megtanított, az a családi fészektől való távolság. Amikor Sopronba vittek, még a vonaton ülve döbbentem rá, hogy ilyen távol még soha nem voltam a szülőktől egyedül, és ez valószínűleg egy jó darabig így is lesz. A vonaton belém hasított, hogy innentől mindent egyedül kell megoldanom – ez az érzés, úgy hogy nincs semmi támogatás, nincs apuci által megvásárolt lakás, egy egészen más érzés. Ez egy érdekes felismerés volt akkor, meg ijesztő is. A másik, hogy a szakács suli kiképzésében már elég jó alap gyűlt nekem össze ahhoz, hogy a katonaságnál viszonylag gyorsan felismerjem, hogy ki milyen jellem. Azt gondolom, hogy az én életemben fontos emberismeretre ott szert tettem. A katonaságnál az emberek egyforma katonaruhában jártak, egyforma zöldben. Nem volt más lehetőség különbséget tenni ember és ember, jellem és jellem között, csak ha megfigyeltem a minimális eltéréseket, és így érezhettem meg, hogy ki lehet barát, kiben nem bízhat az ember. Azt gondolom, hogy nekem viszonylag jól sikerült felépítenem egy ilyen belső lexikont, tudástárat. Legalábbis eddig sikerült ebből táplálkoznom, és már hosszú ideje apró jelekből, mozdulatokból, mimikából számomra fontos következtetéseket tudok levonni.

– Nem éreztél semmilyen megaláztatást, romboló hatást?

– Jó kérdés. Ha magamra gondolok, akkor lehet, hogy okozott valamiféle deficitet is,ezt én felmérni nem tudom, én csak azt érzem, hogy roppant mód megerősített. Az akaratérvényesítés szempontjából érdekes tanulság volt, amit meg kellett tanulni. Bár nagyon szűk határok közé volt szabva, de erre mindenképp megtanított. De ha végigpörgetem azokat az arcokat, akiket én sajnáltam ott, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy lehetett olyan, akinek rémálom volt. Akkor is azt éreztem, hogy ez alkalom lenne, hogy kitörjön, de ha ezt nem tudja megtenni, akkor lehet, hogy nagyon rombolja. Az ilyen ember után nem meséli nevetve a katonatörténeteket. Az én környezetemben mindenki egy jó heccnek élte meg a katonaságot, mindenki azt mondja, hogy hosszú, csak lehet, hogy sokkal rosszabbat mond, mind amilyen volt.

 

 

Konyha, ami nem kell

– Hogy folytatódott a katonaság után?

– Igazából nem ment a szakma, lassú vagyok, és nem szeretem a nagy konyhát. Próbáltam dolgozni, de már az első héten mondta az oktatóm, hogy szerinte nekem ezt a pályát abba kell hagynom, nem leszek erre alkalmas. Tulajdonképpen ebben igaza volt, hogy sokkal szöszmötölősebb vagyok annál, hogy gyorsan és lendületesen meg tudjam csinálni a dolgokat, pedig egy konyhán a gyorsaság nagyon sokat számít. Egy kisebb étteremben, ha beesnek az összes asztalra, akkor pokoli gyorsan kell dolgozni, hogy mindenki a megfelelő időn belül megkapja a dolgokat, és ahol én dolgoztam, mindenhol egyedüli szakács voltam, egymást váltottuk. Én nem voltam gyors, ilyen szempontból alkalmatlan vagyok szakácsnak, meg az volt a bajom mindig a konyhával, hogy számomra túl nedves, túl büdös, és át kell öltözni. Ezért is gondoltam azt, hogy ha lehet, olyan irányba változtatok, ahol ugyanabban a ruhában dolgozom, amiben bemegyek. Ez így furának hangzik, de ez nekem lényeges. Nem szerettem a konyhaszagot, ami mindig beivódott az öltözőben hagyott ruhába, tehát nekem mindig ilyen kellemes sülthús-zsír szagom volt.

 

 

Rendszerváltás

– Hova mentél a munkakönyveddel?

– Ekkor jött a rendszerváltás, és ennek környékén azt éreztük többen is jó barátok, hogy most ez a mi időnk. Végre nekikezdhetünk élni, és mi úgy képzeltük el – mivel az látszott abban kaotikussá vált, lavírozós időben –, ha ügyesek vagyunk, és olyan közegben vagyunk, akkor valószínűleg gyárakat, meg nem tudom miket privatizálunk. Az elképzelésünk az volt, hogy milliomosok leszünk, de munka nélkül. Nekem a következő öt évem a szinte semmit tevéssel telt, pitiáner ügyeskedéssel, sefteléssel, néha-néha átlépve a jog határát is. Kimentünk Pozsonyba, vásároltunk osztrák Auer csokoládét, amit átvittünk Ausztriába, és eladtuk, 15-szörös, 16-szoros áron. Taxiztam is feketén, amíg le nem buktam. Kezdetben taxióra nélkül, de kínossá vált, hogy mindig arra hivatkozzam, hogy elromlott a taxiórám és fizessen annyit, amennyit szokott. Amikor megpróbálták felírni a rendszámomat, akkor úgy döntöttem, hogy nézzek úgy ki, mintha hivatalos taxis lennék, és vettem egy taxiórát. Ilyenekből éltünk hárman. Egy lány karkötőket készített. Így mindegyikünknek volt annyi, hogy a hétvégi balatoni leruccanásokhoz elég pénze legyen. Így töltöttünk el öt évet, azután meg elkezdünk egy kicsit rázósabb dolgot. Vásároltunk használt autót, följavítottuk, ami azután egy kicsit összetört. Ezekből éltünk, mindig valamilyen kisstílű, de semmiképpen sem egyenes úton próbáltunk pénzt szerezni, amiből akkor viszonylag jól lehetett élni. És egyikünk sem érezte, hogy ez így nincs rendjén, mígnem szakítottunk azzal a sráccal, akivel az autóbizniszt csináltuk. Azt mondta, hogy sokkal jobban tudja egyedül csinálni, és ebben volt is valami igazság, mert bennem nincs üzleti érzék, nem vagyok ez a kis kedves stiklis, én ennél sokkal ügyetlenebb vagyok. Én nem vagyok dörzsölt, ő meg az volt, és ő meg nyilván azt érezte, hogy az ő farvizén evezgetek igen kényelmesen. Amikor olyan munka volt, hogy rendbe kellett tenni egy autót, akkor persze nem volt rossz, hogy ketten csináltuk, mert gyorsabban ment a munka. De onnantól kezdve az eszmei részét ő intézte, én tényleg fölöslegessé váltam. Szétváltunk, én kifizettem őt, nálam maradt egy Mercédesz, ami abban az időben egészen jó értéknek minősült, és sikerült is eladnom. Írtunk egy adásvételit egy ismerőssel, amit nem fizetett ki, hanem ezzel az autóval kiköltözött Németországba, és így elbuktam az összes hasznot.

 

 

Munkahely, karrier

– Hogyan tovább?

– Valamit elölről kellett kezdenem, így az első és egyetlen megoldás a munkaügyi központ volt. Először munkanélküli segélyért mentem, de nem adtak, mert az eltelt öt évből egy év munkaviszonyt sem tudtam igazolni, ezért nem kaptam segélyt. Azt mondták, hogy az egyetlen lehetőség, hogy pénzhez jussak, ha valamilyen tanfolyamra elmegyek. Kénytelen-kelletlen kiválasztottam egy olyat, amihez nem kell átöltöznöm, nem leszek büdös. Ez volt a számítástechnika, ami ’93-ban még egészen gyerekcipőben járt, és akkor elvégeztem egy tanfolyamot, ami kezdetben főiskolának indult, aztán leminősítették egy egyéves OKJ-és tanfolyammá. A matek mindig is nehezen ment, de nagyon kellett volna a programíráshoz. Nyilvánvaló volt, hogy ebben a számítástechnikában sem fogok én hihetetlenül nagy karriert befutni. Nem is lettem igazi szakember, de pont egy olyan helyre jutottam, ahol ez nem derült ki, és a tudásom elegendő, talán még bőséges is volt abban az időszakban. A munkára megkaptam a cégnél a kiképzést, el tudtam látni minden feladatot, úgy nézett ki mintha tudnám. Ez egyébként a mai napig is így van. Még mindig a ’93-ban összeszedett ismereteimet sikerül eladnom 2009-ben. Egy olyan kisvállalkozáshoz kerültem, ahol egy terület adatait adták ki CD-én, amin egy viszonylag összetartó csapat dolgozott, beleértve az akkori főnököt is. A lojalitást egyébként ő nagyon ügyesen megteremtette, aminek az egyik igen sarkalatos pontja volt, hogy megfizetett minket, de igen alaposan. Innentől kezdve a karriervágyam, vagy az ambícióm, ha volt is ilyen, tökéletesen eltűnt, ugyanis viszonylag kevés befektetéssel és minimális tudással, szakmai tapasztalattal bőven az átlag feletti fizetésem volt. Teljesen elmúltak a vágyaim.

– Illetve teljesült valamennyire, hogy pénzt keressél, még ha nem is lettél milliomos.

– Igen, egyrészt ezért, meg ez egy családias vállalkozás volt, nem volt hova feljebb lépni, tulajdonképpen mindenki egy szinten volt, csak a munkájából kifolyólag volt fontosabb, avagy kevésbé fontos. Aztán amikor átvette a céget egy multi, az egy kicsit furcsa élmény volt, amikor jött bemutatkozni a minket megvásárló cég, és bemutatták az új főnökeinket, szám szerint tizenkettőt, s így egy kicsit furcsán éreztük magunkat, hogy ennyien váltják fel azt az egyet. Nekik az első néhány hónapban sikerült szinte tönkre tenni azt, amit felépített az az egy ember. Amikor átkerültünk az új céghez, a jól kialakított hierarchiába, akkor mi régiek viszonylag alulra és mélyre kerültünk. Nem motiváltak gyakorlatilag semmivel, hogy több és felelősségteljes munkát végezzek kevesebb pénzért. Így ezzel a kedvemet szegték teljesen. Kétszer szóba jött a nevem csoportvezetőként. Két ilyen felkérés után már nem jön több. Én már mindig ebben a pozícióban maradok amíg a cégnél leszek, ami nem is fáj egyébként.

 

 

Világjárás, hegyek

– Hogy kezdődött a világjárásod?

– Érdekes volt, amikor megkaptuk a világútlevelet, ámbár sohasem éreztem igazán, hogy be vagyok zárva, mert nem is volt sem igényem, sem ötletem utazni. Külföld az egész hosszú-hosszú időn keresztül nekem megfoghatatlan fogalom volt. Egyszer aztán, a délszláv háború idején érdekes hírek jöttek. A horvát tengerpart kong, mert senki nem mer kimenni, és fillérekért adják a legjobb szállodákat. Befizettünk egy ilyen szállodai útra Porecsben a Neptum szállodába, aminek most még az ajtajáig nem tudnék eljutni. Akkor ebben a szép dalmáciai városkában hirtelen meghökkentem, hogy jézusom, így tök jó külföldön lenni, van mit nézni, érdekes tapasztalni. Onnantól minden évben utaztam legalább egyszer egy nagyot, mert ott megéreztem, hogy milyen kevés egy tíznapos út ahhoz, hogy az ember át tudja adni magát az élményeknek. A következő utam már három és fél hét volt az Andorrától a Riviéráig, ami attól volt számomra nagyon érdekes, hogy rettentő sokat olvastam a francia történelemről, és azt éreztem, hogy a gyerekkorom olvasmányainak helyszínei elevenednek meg a valóságban. Ez egy érdekes élmény volt. Miután sokat kerestem, arra gondoltam, hogy nem kényelmes szállodákra költöm a pénzt, hanem azért, hogy a lehető legtöbbet akartam megtapasztalni. Ha ez azzal jár, hogy esténként kell szállást szereznem, ne adj’ isten egy sátorban, az nem baj, csak érdekes legyen. Így alakult ki bennem, hogy azt szeretném látni, ahova kevesen juthatnak el, és lehet, hogy jelentőségét tekintve kisebb, kevesebben látogatják, de maga a látnivaló bájosabb, kedvesebb, érdekesebb. Egyre távolabbi pontokat találtam. Minden nagyképűség nélkül mondom, hogy a világ ember alkotta csodáinak nagyon nagy százalékát láttam, a Tadj Mahalt, Angkort, vagy Kadzsurahot Indiában. Már az utazásaim alatt is sokkal jobban lenyűgöztek a természeti képződmények, például a Grand Canyon, vagy egy európai lélegzetelállító élményem volt a Verdun nevű szintén kanyonszerű képződmény Franciaországban, ami olyan gyönyörű volt és hatalmas, amilyet én előtte soha nem tudtam elképzelni. Lassan így közeledtem a természet felé.

 

 

Hegyek

– Hogy bukkantak fel a hegyek?

– Nepálba egy társasággal keveredtünk ki, akik nem voltak kíváncsiak a hegyekre, míg én azt gondoltam, hogy az országról, aminek a 98%-át hegyek borítják, akkor kap teljes képet az ember, ha megnézi a hegyeket is. Az, hogy a többiek nem jöttek velem, nem tartott vissza, és elindultam Katmandutól északra. Ha már a tanításról és a tanulásról beszéltünk, akkor ez volt a legnagyobb tanítás, amit kaptam eddig. Volt még néhány, amiknek a többsége szintén iskolán kívüli élmény vagy tanítás volt. Itt igazából az egyedüllét – merthogy teljesen egyedül voltam – volt egy egészen érdekes tanulás. Annyira egyedül, ott fenn, ahogy még sohasem voltam. Ilyenkor az ember a saját működését is akarva akaratlan górcső alá veszi. Már csak azért is, mert bizonyos helyzetekre valamilyen válaszreakciót kell adnia. Ilyenkor ezek a válaszok belülről jönnek, és át kell jó alaposan gondolnia azt. Amikor nincs segítség, akkor az ember csak a belső erőforrásaira, tapasztalataira hagyatkozva tud lényeges döntést hozni. Egy hétig voltam teljesen egyedül. Olyan területen, ami bár lakatlan, de azért minimális lehetőségem lett volna a helyiekkel kontaktusba kerülni. Én a hülyeségem folytán engedély nélkül mentem be ebbe a nemzeti parkba, és ezért azt gondoltam, hogy mindenki az ellenségem, ezért kerültem a helyiekkel való érintkezést. Ebben a szituációban, amikor az embernek nem teljesen tiszta a lelkiismerete, mert egy kicsit tilosban jár, és ez összekapcsolva azzal, hogy nincs kivel megbeszélni, hogy a döntése jó vagy nem jó – ez kemény. Néha azt éreztem egy rossz döntésem után, hogy jön majd dominóelv-szerűen az összes többi. Nem is a döntések, hanem azok a helyzetek, amikben nekem igen komoly döntéseket kell hoznom. Emellett egy nagyon komoly terepen, monszunesők idején, és még csak a hegyekből sem láttam semmit, csak a közelségüket éreztem. Esőben és ködben gyalogoltam. Igazából a célomat ott sem értem el, mert a hegyeket nem láttam. Bár az önmagam megismerésében mindenképpen egy komoly lépést jelentett a hegy. Ráadásul ahol visszafordultam, mert vissza kellett fordulni, a belátás visszafordított, az egy olyan terület volt, ahol egy egészen szűk kis keskeny ösvényen mentem, bal oldalt gyakorlatilag függőleges szikla, jobb oldalon meg függőleges szakadék volt, már amikor láttam és alul, nagyon mélyen hallottam, hogy zubog valami folyó vagy vízesés. Mindenesetre ezen a kis ösvényen kanyargott a sziklába vájt út. Ezen a kis ösvényen azt éreztem, hogy milyen veszendő vagyok, azt éreztem, hogy egy rossz mozdulat, és úgy zuhanok le, hogy még csak azt sem tudom, hogy hova. Akkor éreztem, hogy a hegy az erősebb és fordulni kell vissza. Ez arra sarkallt, hogy egyszer azért meg kellene nézni, meg kéne úgy is tapasztalnom őket, hogy látom is, hogy hol vagyok. Az utolsó mozzanata ennek a túrának az volt, amikor visszaérkeztem a civilizált területre, az első olyan falucskába, ahonnan indult a túra. Az egy heti esőzés után, aznap délelőtt, a buszra várva, végre kisütött a nap, és végre felbukkantak azok a hegyek, amelyek között gyalogoltam és megláttam a 6000 méter feletti hegyet, ami uralta a környezetét, és elképesztően szép látvány volt. Ez az élmény, hogy ámbár közel voltam már, de nem értem el, és nagyon-nagyon szép volt, meghatározó nyomot hagyott bennem. Ez volt az oka, ez volt az a pillanat, amikor elindultam. Ahhoz, hogy a hegyek közelébe kerüljek, kellett az is, hogy egy régi jó kollégám fölvetette, másszunk falat, pusztán a testünk karbantartása céljából. Ez akkor nagyon jónak tűnt, tél volt, és neki is kezdtünk. Annyira megtetszett mind a kettőnknek, hogy teljesen egyértelmű vált, hogy a következő tavasszal elmegyünk egy sziklamászó tanfolyamra, hogy adott esetben a természetben sziklán is tudjuk ezt gyakorolni. Innen már csak egy ugrás volt, hogy a sziklák között, ha nem is hegyek, de mindenképpen sziklák között töltöttük azt a néhány hónapot amíg a képzés tartott, és utána már mind a kettőnkben felmerült, hogy lássunk komolyabb sziklákat is. Elmentünk Horvátországba is, de ki akartuk ismerni a hegyet amennyire csak lehet, és ezért elmentünk egy úgynevezett gleccserjáró tanfolyamra. Igazából én ott kaptam meg azt a kezdő lökést, amivel elkezdtem a sziklamászáson túl, mondjuk úgy, hogy a hegymászással foglalkozni.

– Sziklamászásról beszéltél most, de felmerült már az úgynevezett hegyjárás vagy magashegyi túra is. Miért választottad az utóbbit, ha a sziklamászás olyan érdekes volt?

– Az ember a gyengébb ellenállás felé mozdul el, és én is így működtem. A sziklamászás nagyon tetszett, és adott esetben, ha tehetem, most is gyakorlom, de az mindenképp nagyon nagy erőnlétet igényelt és ráadásul tériszonyom is van, ami egy mászótársammal közösen derült ki, amikor egy sziklán gyakoroltunk a tanfolyami vizsgára. Ennek a könnyű falnak nagyjából a közepe táján volt egy sziklaperem, amire felmentünk, ahonnan a környezetet nagyon szépen be lehetett látni. Leültünk, háttal a sziklának és meredtünk bele a tájba. Amikor úgy gondoltuk, hogy mászunk tovább, lenyúltam, hogy a mászócipőmet megigazgassam. Egy kicsit megbillentem, és bár rögzítve voltunk a sziklához, de ez elég volt ahhoz, hogy hirtelen hátrahőköljek és elkapjam a társam karját, aki szintén megbillent ettől, ő is hátrahőkölt, és akkor mind a ketten rátapadtunk a falra. Néztünk egymásra, hogy te félsz a magasban? Mondtam, hogy igen, ő is mondta. Valószínűleg mind a ketten ezt a fajta félelmet próbáljuk meg leküzdeni, amire egyébként tökéletes is a hegymászás, mert ha ügyesen és okosan csinálja az ember, akkor biztonságosnak mondható. Éreztem, hogy ebben eljutottam egy szintig, ami nekem már majdnem a plafon. Lehetett volna azt még valamennyire fejleszteni, de kínnal, keservvel. Akkor azt gondoltam, hogy megpróbálom azt, amire talán alkalmasabb vagyok, és hosszú távú, nagyobb fizikai igénybevétel. Ehhez jó a hegymászás magashegyi iránya. Mászás a neve, de a mászás ritkán kerül képbe.

– Inkább magashegyi túra?

– Igen. Bár a mászás szó annyiban jó, mert a túra szó egy kicsit leegyszerűsítő. Ha az ember ezt mondja, akkor a laikus képes azt gondolni, hogy azt bárki megcsinálhatja. Ami egyébként igaz is, csak bizonyos felkészülés szükséges, és ismeret a hegyekről, vagy adott esetben a menekülési lehetőségekről.

– Milyen ott a nagy hegyek között?

– Az előbb említettem, hogy volt egy gleccserjáró tanfolyam. A tanfolyam Ausztria legmagasabb hegye, a Grossglockner mellett zajlott. Az volt az oktató terve, hogy majd az utolsó nap, mondjuk vizsgafeladatként, megpróbáljuk megmászni a Grossglocknert, ami hírhedten nehéz, vagy legalábbis szeszélyes hegy. Nem is sikerült, még csak neki sem indultunk, előző nap egy vihar lezavart bennünket a táborhelyről. Olyan erős hóvihar volt, hogy sátrakat szaggatott, el kellett hagyni a tábort. Viszont az alatt a durván egy hét alatt, amíg fenn voltunk, és belekóstoltunk, hogy milyen téli körülmények között a sátrazás, az ételkészítés, adott estben a jégkunyhó készítése, és ezeket elsajátítottuk, megismertük, na ott éreztem azt, hogy ehhez nekem nem, hogy csak kedvem van, hanem alkalmasnak is látszom rá. Akárhogy szépítjük, de a komoly nehézségeket, kényelmetlenségeket kibírom. Nagyon sok embernek például riasztónak tűnik a hideg sátorban alvás, reggel a hideg ruhába való bebújás. Ez úgy látszott, hogy én bírom. Ezek után azt gondoltam, hogy én alkalmas lehetek ilyen szempontból is, meg adott esetben fizikailag is, és jött az a gondolat, hogy ha már itt voltunk a Grossglocknert közelében, és láttuk, milyen a környezete, illetve minimális helyismerettel is rendelkeztünk, akkor próbáljuk meg valamikor megmászni magunk a tanfolyamon kívül. Innen kezdődött, de az elkötelezettségem sokkal kevésbé hangzik jól, az nem ennyire egyenes és jól hangzó történet. Én azért lettem igazán az elkötelezettje, mert amikor a legközelebb megpróbáltuk megmászni, akkor sem sikerült. Vélhetőleg ez a sikertelenség volt az, ami engem elindított ebben az irányban. Mondjuk a sértett önbecsülés. Nem is tudom, kicsit olyan furcsa érzés volt, vagy inkább úgy fogalmazom, hogy az akaratom nem tudott diktálni és vissza kellett visszafordulnom. Ebből a szempontból a szenvedély kifejezés nem is jó, inkább mánia illik az első néhány mászásomra. Ez az erős görcsös ragaszkodás, hogy én akkor is megcsinálom.

– Ha már ennyi rosszat felsoroltál, és említetted a dafkét, akkor volt valami jó is?

– Igen, ezt a kérdést mindenki felteszi. Minden mászó maga is találkozik ezzel a kérdéssel egyszer élete során. Gyakorlatilag egy magas hegy megmászásakor az ember cselekedetei négy dolog körül forognak: alvás, reggelikészítés, gyaloglás A-ból B-be, és a kisebb meg a nagyobb dolgok, tehát az életszükségletek. Ez a négy életszükséglet, amire leszűkül az ottani lét, és ezek biztosítása roppant nagy nehézséggel jár mindenféle szempontból, azon túl, hogy a magashegyen még nehezíti ezeket az oxigén csökkenése is. A test sokkal nehézkesebben mozog, mintha megöregedne, tehát egy roppant erős fizikai fáradtságnak megfelelő folyamatos állapot nehezíti az összes eddig felsorolt dolgot. Ha így nézem a hegyjárást, akkor nincs benne tulajdonképpen semmi jó. Jó csak átvitt értelemben van. Jó az, amikor az ember meg tudja csinálni az aznapi penzumot, bármilyen kicsi is az. Arról nem beszélek, hogy meg tudja-e mászni a hegyet, mert ámbár sok hegyen voltam, de viszonylag sok zárult sikertelenséggel. Idézőjelbe tett sikertelenséggel zárultak ezek a hegymászások, tehát a hegy elérése felett érzett örömöt én viszonylag ritkán tapasztaltam. Az lehet euforikus, meg lehet egy békésebb megnyugvás is, igen, ennyi volt. Igazán jó az, hogy olyan helyekre, olyan tájakra juthat el az ember adott esetben, amiket csak természetfilmekben láthat. Jó az, amikor megtapasztalja az ember a természet igaz erejét. Látja a gleccsert hatalmasnak, látja a hegy rombolódását, épülését. Ezen túl személyes nyereségként tapasztaltam meg a döntéshozatalt. Majdnem minden percben valamilyen módon döntést kell hozni az embernek, és ezek a döntések nagyon komolyan vérre mennek, még ha kicsit teátrálisan is hangzik.

 

 

Dönteni

– Ha az ember rossz időben rossz döntést hoz, akkor az bármilyen szituációval végződhet. Nekem azért fontos ez a nyereség mert a „síkvidéki” életemben kerülöm a komoly döntéshozatallal járó helyzeteket, sodródom, ha úgy vesszük. Vélhetően azért, mert itt lenn azt látom, hogy ezek nélkül is el tudok vegetálni, és még nem kerültem olyan komoly szituációba, mint a hegyek között. Ott fönn muszáj vagyok dönteni, és ez kifejezetten jó. Elképzelhető, hogy talán ennek lesz hatása majd későbbiekben, hogy majd jobban fogok dönteni,vagy legalább gyorsabban.

– Lehet, hogy ott fönn könnyebb dönteni a látszólag szélsőséges körülmények között, de jobban érezve a határokat, mint itt lenn a nagyobb kuszaságban.

– Ez megállja a helyét. Megismerni a hegyeket igazán nem lehet. Ha lehetne, akkor a nagy hegymászók sem hagynák ott a fogukat adott esetben, tehát nincs olyan, hogy valaki ismeri a hegyet. De azért van egy fajta kiszámíthatóság, amihez az ember többé-kevésbé alkalmazkodni tud. Mintha láthatóak, érezhetőek lennének ezek a határok, még akkor is ha ezek a határok néha borulnak természetesen. Míg egyéként itt lenn, a mi társadalmunk, ahogy én látom, a szabályozatlanság és a túlszabályozottság két véglete között kavarog. Én egyikben sem tudok működni. Nagy szerencsém a hegyekkel, hogy a próbálkozásaim rendre sikertelenséggel zárultak, mert a pökhendi, budapesti, lakótelepen felnőtt srác arroganciájával mentem oda, azt képzelve, hogy ha én azt akarom, ha én úgy döntöttem, hogy én megmászom, akkor az sikerülni fog. Ez az akarás nagyon sokszor megtört a hegyek sokkal nagyobb akaratán és meg kellett –, ha nem is sikerül mindig – tanulni elviselni a vereséget és megpróbálni valamilyen módon beépíteni adott esetben a mindennapokba, és nem csak a következő túra szervezésekor. Ez a fajta arrogancia a hegyekkel – és néha már más dolgokkal – szemben csökkent le és alakult át majdhogynem alázattá. Innentől kezdve belépett a szenvedély, most már tényleg használhatom a szenvedély kifejezést. Ehhez kellett nagyon sok kudarc, még abban a szakaszban is, amikor én már szenvedéllyel másztam. Bár kérdés, hogy mennyiben kudarc az, ha feljutottam 7230 méterre, de nem értem el a pár száz méterrel magasabb csúcsot. Ez az én személyes csúcsom, és ez talán elég extrém magasságnak számít. Egy más tapasztalást is adtak a hegyek. Az ottani csöndet, ami végtelen tud lenni és ez a csend adott esetben át tud ragadni belülre, lenyugszik az ember valamilyen módon, illetve egy bizonyos dologra, a feladatára tud koncentrálni. Ez a mászás újabb hozadéka, hogy roppant erősen kell koncentrálni. A mászásnál kevésbé intenzíven, ott hosszabb ideig kell a figyelem. A sziklamászás nagyon-nagyon koncentrálóképességet követel. Egyszer egy olyan sráccal másztam párban, aki buddhistaként most Koreában él mint szerzetes. Ő mondta azt, hogy neki a sziklamászás azért jó, mert egyrészt testmozgás, másrészt pedig tökéletesen kiváltja a napi meditációt. Másképp, de hat. Ezt a koncentrációt, ami egy nagy és kellemes élmény, a mindennapi életemben nem sikerül megcsinálnom, kerülöm még a döntéseket és azok következményeit. Ezért fontos a városból és ebből az életből való kilépés, mert a pihenés ott valósul meg a számomra.

 

Drámai helyzetek, dilemmák

– Kifejezetten drámai helyzetek is előfordulnak a hegyekben. Itt elsősorban a menteni vagy magára hagyni kemény kérdésére gondolok.

– Ez a mászótársadalom komoly dilemmája. Van a teljesítményért önmagáért mászó emberek nagy tömege, akik adott esetben sok pénzt, időt energiát áldoznak erre.

– Arra a nagyon rövid időre, amire éveket kell várni és nagyon sok pénzt áldozni.

– Van olyan, akinek élete egyetlen és utolsó lehetősége, hogy a vágyott hegyet megmássza, vagy legalábbis megpróbálja. És ha ilyenkor mások szorult helyzetbe kerülnek, akkor jön a dilemma. Aki éppen fönn van, egészséges és mindenét arra áldozta, hogy azt a hegyet megmássza, az föladja-e ezt a lehetőségét, hogy lementse-e azt a mászótársát, aki vétlenül, vagy saját hibájából került olyan helyzetbe, hogy le kell menteni. Gondolok itt arra, hogy bizonyos jeleket, amik a magashegyi betegség kialakulását jelzik, vagy a rossz időjárás jeleit figyelmen kívül hagyja. Tehát ha saját hibájából került valaki veszélyhelyzetbe, akkor is le kell-e menteni? Ilyenkor kerül komoly dilemma elé a hegymászó. Az ember vagy figyelmen kívül hagyja, hogy a másik bajban van, és csak a saját önös érdekére koncentrál, illetve elkezd menteni úgy, hogy adott esetben évek felkészülése és nem kevés pénze kárba vész.

– Alulról nézve a hegyre egyértelmű, hogy fel kell adnia, és le kell mondania csúcsról.

– Erről nagyon sok történet, cikk mesél – leginkább az Everest mászásával kapcsolatban halljuk –, hogy sokszor valóban átlépnek a haldokló emberen akár fölfele, akár lefele. Legtöbbször már tényleg nem lehet lementeni valakit. Bizonyos helyzetekben, bizonyos magasságban ezt minden mászónak tudnia kell!

– Sok helyzetben – bármilyen nehéz is kimondani – a másik mentése, a mentő halálát jelentené.

– Igen, az azt jelentené, mert van egy halálzónának nevezett terület, azt hiszem, 7800 méter felett, amiről mindenki nagyom pontosan tudja, hogy amikor oda föllép, akkor egyedül van, ott mentésre már nem nagyon lehet számítani. Vannak csodaszámba menő sikeres mentések, de a jelenlegi helyzet az, hogy ebben a magasságban mindenki csak magára számíthat, és ha adott esetben összecsuklik, akkor vélhetően mindenki elmegy mellette. De ezzel minden komoly mászó tisztában van. Persze lejjebb is rengetegszer alakulhat ki ilyen szituáció. Ott ha a környezetben lévő hegymászóknak van felszerelésük, energiájuk és idejük, akkor van lehetőségük lementeni a másikat. De ilyenkor is felmerülhet az, hogy továbbmegy-e vagy segít lementeni, ezt nagyon nehéz megítélni. Hozzáteszem, hogy amikor én voltam magashegyen, volt olyan szituáció, amikor úgy éreztem, hogy semmiképpen sem tudnék menteni, ha kellene sem. Tengerszinten még azt sem tudom pontosan megítélni, hogy ott fönn hogyan döntenék, még ennyi tapasztalat után sem.

– Tudnál példákat mondani ilyen esetekre a saját útjaidról?

– Még egy mondatot az előzőhöz. Ami engem adott esetben a mentés felé hajtana, az az, hogy eddig mindig azt éreztem, hogy adott esetben megismételhetem az utamat. Persze egy Everest mászásnál, amikor adott esetben hatalmas kölcsönt vesz fel a az ember, hát...
Két érdekes saját élményem volt. Az első a Kaukázusban történt, amikor az Elbruszra mentünk föl a 4800 méteres táborba. Az akkori felkészültségem alapján nagyon lassan haladtam és nálam voltak a sátor rúdjai. A többiek fönn a hóviharban vártak a sátorral. Nagy nehezen a hóviharban, szűz területen állítottuk fel a sátrat másfél órás küzdelem után. Átfagyva, hullafáradtan beültünk a sátorba főzicskézni, amikor egy amerikai lány jött lefelé 5200 méterről, valamilyen csoportot igyekezett utolérni. Bezörgetett a sátorba, és elmondta, hogy ő egyedül megy lefelé, már semmi kapacitása, hogy segítsen, de fönnrekedt négy mászó – két kazah, akik még mozognak és két román, akik a hegyi betegség nagyon súlyos stádiumában vannak – és egy ukrán hegyimentő lány próbálja lehozni négyüket, de természetesen nem bírja. Segíteni kellene. Mi természetesen azt gondoltuk, hogy az orosz hegyimentők ilyen szituációkra vannak. Rádión leszóltunk nekik, mire ők azt válaszolták, hogy ha mi kifizetünk nekik 100 dollárt, akkor följönnek, de egyébként ilyen viharban ők nem indulnak neki. Ebben a helyzetben kellett nekünk valamit csinálni. Választhattuk azt, hogy ez nem a mi felelősségünk, hanem az orosz hegyimentőké, de mi voltunk a legközelebb. A beszélgetés után, igazából szinte kommunikáció nélkül, csak néhány egymásra tekintésből megszületett a döntés, hogy mennünk kell. Ez mindenki számára nagyon fájdalmas volt, mert a vacsora még igazából el sem készült, de a döntés pillanatában mindenki elmondta, hogy mit tud, mit nem tud vállalni. Volt olyan, aki már nem tudott felmenni, de tudott teát főzni, amire majd nagy szükség lesz. Az összes gázmelegítőn gyorsan megfőzött valamennyi kaját, hogy minimális mennyiséget egyenek a felmenők. Bár a kilenc órás gyaloglás után, amikor tökéletesen kidőlve feküdtünk be a sátorba, és senkinek semmi más vágya nem volt, minthogy megegye azt az ételt, és lefeküdjön, de mindannyian újult erővel, ha nem is túl frissen, fogat összeszorítva gyalogoltunk fölfele. Egy román srác, valami csoda folytán magához tért és snowboarddal abban a néhány perces eszméleti állapotban, amíg magához tért, lesnowboardozott. Már csak három embert kellett lesegíteni. Ketten, ha nagyon fáradtan is, de még jártak a lábukon. A román srácot, aki szinte kék volt, eszméletlen állapotban kellett fölnyalábolnunk, és el kezdünk vele futni lefelé, ő meg kezdett egyre jobban lenni. Először félrebeszélt, aztán lassan megtudtuk, hogy mi történt. Tulajdonképpen az ő hibájuk volt, mert az első kísérletnél vihar miatt vissza kellett fordulniuk, lenn egy tüdőgyulladásszerű betegség jött rá, láz satöbbi, de ő ennek ellenére elindult, és egy ilyen fizikai állapotban gyorsabban beüt a magashegyi betegség. Amire leértünk este 10-re, felértek az orosz hegyimentők a táborhelyünkig, és ellátták a srácot, köszönetet mondtak az oroszok a gyors és szakszerű segítségért. Az orosz orvos szerint durván két-három órája lett volna hátra. Ami érdekes számomra, az a döntéshozatal néhány másodperce a sátorban, amikor érdekes dolog volt látni, hogy nem billegett a dolog. Ennek a történetnek volt egy másik oldala is. Egy lengyel srác állt a táborban, amikor megérkeztünk, és mondta a fejét csóválva, hogy ezzel a sebességgel nem fogjuk mi megmászni a hegyet. Aztán amikor elkezdtünk öltözni, hogy mentsünk, bezörgettünk hozzájuk, hogy segíteni kellene, amire az volt a válasz, hogy ők fáradtak, nem tudnak. Tehát van ilyen válasz is. Ez még fenn is elítélendőnek tűnik. Egy másik mentés, amiben én nem vettem részt, egy másik jó barátommal történt, mellettem. Az Elbrusz Kommunizmus csúcsáról jöttünk lefelé, amikor egy társaságba botlottunk, ahol az egyik mászó eszméletlenül feküdt, és le kellett menteni. Amit véghezvittek, ha nem is emberfeletti, de mindenképpen embert próbáló. Másfél napon keresztül gyakorlatilag egyfolytában egy eszméletlen embert húztak-vontak le és föl. Közben be kellett adni egy injekciót, ami az utolsó erőtartalékokat mozgósítja. A sérült srác barátnője beadta az injekciót, akkor néhány erőteljesebb rúgás után teljes merevség állapota állt be, és mindenki megrémült, hogy most megölték. Egy negyedórán keresztül olyan erős izomfeszültség állt be a srácnál, hogy még a száját sem tudták szétnyitni, nehogy a nyelvét elharapja. Volt ebben a mentésben néhány olyan mozzanat, amikor ők is elég kritikus állapotban voltak. Gleccserhasadékokon kellett átemelni az eszméletlen testet fölfelé menet is, lefelé jövet is. Nagyon komoly mentés volt, az orosz hegyimentők is elismeréssel adóztak. Ez a barátom is lehetett hős anélkül, hogy megmászta a csúcsot, ami valószínűleg jóval kisebb örömérzetet és elismerést keltett volna mások és önmaga előtt, mint ez a teljesítmény.

 

Két túra között sík vidéken

– Mi történik két expedíció között?

– Amikor az első nagyon komoly utam a Kaukázusban sikerrel zárult, és hazafelé már a következő expedíció előkészítésével foglalkoztunk, ami tizenegy hónap, miközben természetesen az ember jár dolgozni, éli a hétköznapokat. A következő, kínai út számomra annyira nehéz és komoly kihívásokkal teli mászás volt, hogy amikor lejöttem, azt éreztem, hogy ez nekem sok volt, és én többet ilyesmivel nem foglalkozom. De három-négy hónap után megint kezdődött az elméleti felkészülés, aztán lassanként a fizikai felkészülés is. Ez van két mászás között. Ezen túlmenően az életem viszonylag gyorsan visszaáll a régi kerékvágásba. A hely és a hegymászás fönti csendje, kiegyensúlyozottsága, meghatottsága, áhítata, alázata szinte teljesen elmúlik, amire leszállok a reptéren. Onnantól kezdve már csak meséli az ember, és kezdődik a verkli. A két hegy közötti időszakban, ha nem a hegymászásra készülök, akkor a hegyek világa teljesen idegen lesz a számomra. A felkészülési időszak, inkább vágyálomszerű még annak ellenére is, hogy kezd összeállni a kép, szerveződik az út. Részletekbe menő tervezés és szervezés zajlik, de amíg össze nem pakolom itthon a felszerelést, addig az egész olyan, mint egy soha meg nem valósuló nagyon erős vágy. Olyan képtelenségnek hat, hogy az embert az érdekli, hogy elmenjen több ezer kilométert, és kínlódjon, ez nekem is abszurdnak tűnik. Amióta a hegyekben töltöttem bizonyos időt, és megtapasztaltam azt, amiről már egy kicsit beszéltem, azóta ebben a világban is egy kicsit idegenül mozgok. Sokkal kevesebb és sokkal másabb dolgot látok fontosnak, attól függetlenül, hogy számomra még nem került közelebb az, amit az emberek többsége szükségesnek, fontosnak lát, például a családalapítás, a gyerek. Egyébként látom annak a fontosságát – s tán még értem is –, hogy mások miért vállalják a szerintem sokkal nagyobb kihívást és helytállást igénylő – számomra riasztó hosszan, akár az élet végéig tartó –, felelőséggel és feladattal teli eseményeket, helyzeteket. Ilyen szempontból is határozottan elismerem, hogy könnyebb út a hegy mászása, legalábbis én úgy látom. Mindenesetre emberi játszmák, meg a társadalomban fölbukkanó feszültségek lettek számomra kevésbé érdekesek.

– Mi az, ami fontos lett, ami fölértékelődött?

– Érdekes módon, bár ennek különösebb jelét nem adtam még, de a barátok és a család (a szüleim és a két öcsém). A család értéke nagyobb lett. Amióta sokat járok a hegyek közé, azóta szeretetet érzek. Lehet, hogy tényleg hülyén hangzik, de bizonyos helyzetekben, bizonyos emberekkel kapcsolatban jön ez a nagyon erős érzés. Régen elnyomtam volna, most meg érzem, hogy kikkel jó nekem együtt lenni, és kik azok, akik fontosak lettek a számomra. A szülőkkel való kapcsolatom egészen jól alakult, az öcsémékkel is sűrűbb lett és bensőségesebb, vagy nem is tudom. Úgy általában az emberekkel való kapcsolatom egy is kicsit módosult. Elnézőbb tudok lenni nagyon sok dologgal kapcsolatban. Mostanában az bukkant fel bennem, hogy szívesen adnám át azokat a tapasztalatokat, amiket én szereztem, de ezt csak kicsiben lehet. Nem is úgy pontos, hogy szívesen mutatnám, adnám át az én élményeimet, hanem szívesen teremtenék olyan körülményeket, ahol ők maguk is tapasztalhatnak. Valami hasonlót kellene megtapasztaltatni, mint amikor az ember egy olyan helyzetbe kerül, ahol a léte is kérdésessé válik, ilyen mondjuk a magashegy. Egy mászó mondta, hogy a hegymászás az utolsó olyan emberi tevékenységek egyike, ahol meg lehet tapasztalni az emberi őserőt, azt az erőt, ami a nehézségek és a képtelen helyzetek ellenére is működőképessé teszi az embert, ez igaz. Amikor az ember azt érzi, hogy kicsin múlik, hogy adott esetben ő visszatérjen, akkor teljesen automatikusan jönnek azok gondolatok, hogy kinek okozna fájdalmat, ha nem menne vissza. Ki az, aki miatt nem volna érdemes ott maradni. Milyen dolgokat nem volna jó abbahagyni örökre.

– Számvetésre késztet?

– Azt mondják, hogy az ember a halála előtti pillanatban végigpörgeti az életét. Előnye a mászásnak, hogy az az egy pillanat 10 óráig is tarthat, és van ideje az embernek, hogy a filmet az elejétől visszapörgesse.

– Úgy hangzik, mint egy önismereti tréning.

– Olyan szempontból mindenképpen iskola a hegymászás, hogy az ember a saját fizikai és a szellemi képességeinek a határait viszonylag pontosan megismeri. Ez mindenképpen fontos lenne bárki számára, és nem csak a hegyek között. Mondhatjuk, hogy egy nagyon kemény önismereti tréning a hegymászás. Iskola is lehetne, mert az életre való felkészülést segíthetné, annál, aki ebből tanul. Én ugyan még a mai napig nem alkalmazom igazán az ott felgyülemlett tudást, de attól ez még kitűnő gyakorló terep az élet többi részére. Határhelyzetekbe kerül az ember, döntéseket kell hoznia, ott helyt kell állnia. Pontosan ki kell tapasztalnia, mire képes akár fizikailag, akár szellemileg, és bizonyos helyzetekben pedig dönteni, hogy mi fontos és mi nem fontos. Ilyen szempontból iskola.

– Kellenek-e hozzá különös képességek?

– Nekem olyanok, amik az átlag felé emelnének, nem nagyon vannak. A fizikumom az átlagnál egy kicsit talán jobb, de az sem a hegymászástól, hanem általában a sok mozgástól. Az igazi hegymászók között semmiképpen nem állná meg a helyét az állóképességem. Amit lényegesnek gondolok, hogy az embernek legyen erős akarata, hogy az elejétől kezdve végigvigye a mászást. Legyen önismerete. Onnantól kezdve, hogy felméri a fizikai és a lelki erőit. Ezt én egy párszor elmértem. Ezért nagyon fontos és szükséges, hogy tudjak lemondani, ha kell. Ez legyen akár a hegy csúcsának hegymászásáról való lemondás is. Akár a sikerről való lemondás.

 

Iskolákról, távoktatásról

– Kijártál egy-két iskolát ilyen-olyan tapasztalatokkal, a hegyek iskolájában is eljutottál a valahányadik évfolyamig. Milyennek tűnnek egymáshoz képest?

– Az általános iskolát nem tudom idevenni, ott az ember a saját akaratától teljesen függetlenül megy iskolába, tehát nekem teljesen evidens volt, hogy iskolába járok és a szülők kívánalma alapján hellyel-közel közepesnél jobb teljesítményt érek el. Az az iskola természetesen volt az életem része. Az életem egyik legfontosabb ismeretét, az olvasás képességét ott kaptam meg.

– És nem vették el a kedved az olvasástól.

– Igen, ez így pontos. Már ott is nagyon szerettem olvasni, meg később is. A szakács suliban szakmát kellett tanulni. Abban az iskolában a tantermi rész annyira elsikkadt a konyhai tanulás mellett, hogy nem érzem azt, hogy bármire is tanított volna a szakmán túl, ami ugye a fő célja volt.

– Arra megtanított?

– Igen, az kétségkívül igaz, Az iskolapadban elméletben tanult dolgokat meg tudtuk nézni a szakmai részben, és a vizsgán élesben megtapasztalni. Igazából ez jól volt kitalálva. Nagyjából így lehet szakembert képezni. Lehet, hogy talán az elmélet egy kicsit elsikkadt. Akkor én azt éreztem, hogy az elméletet csak azért kell megcsinálnom, hogy meglegyen a szakmai oklevelem. Azt nem éreztem, és azóta sem érzem, hogy sokat adott volna. Pedig sokunknak sokkal jobb képességei voltak. Egy srác is ügyvédként dolgozik azóta.

– Van olyan, amit nagyon sajnálsz, hogy nem adott meg az iskola?

– Én csak fiúkkal jártam iskolába, így a középiskolában nem tanultam meg a lányokkal való kommunikációt, ez nekem tökéletesen kimaradt. Kialakult rengeteg olyan gátlás, aminek nem kellett volna létrejönnie. Ha van valamilyen kapcsolatom a másik nemmel, akkor ez valószínűleg valahogy kialakult volna. Van egy rendszerbeli hiba is. Azt látom hibának, hogy mindenkit minden tárgyból azonos tudással akarnak felvértezni, pedig vannak humán és reál beállítottságú emberek, és az egyik beállítottságú embernek kínszenvedés ugyanúgy tudni a másik területet. Így nagyon sok emberben marad kínkeserves élmény a másik területről. Az gyanítom, hogy az volna jobb – bár lehet, hogy azóta ez már működik – ha nem azonos nyersanyagnak gondolnák a tanulókat.

– Az iskola adhat többeknek hasonló élményt, mint a magas hegyek keveseknek?

– Ha eltekintünk attól, hogy én a hegymászáson keresztül szereztem valami ismeretet önmagamról, akkor azt gondolom, hogy adhat. Nekem például nagyon jó élmény volt a főiskolán egy önismereti kurzus a futottak még kategóriából, de föl kellett néhány ilyet is venni. Erre viszonylag kevesen jelentkeztek, azt láttam, hogy ettől mindenki tart, nem is annyira önmaguk miatt, hanem inkább mert mások előtt kell produkálni valamit, ami nekem is félelmem volt. Én kifejezetten ezt a félelmet leküzdendő mentem el erre a kurzusra, kíváncsi voltam, hogy mit tud ez adni, másrészt ideje volt már az ilyen félelmeken túl lennem. Az a tanár, aki ezt levezényelte, az nagyon szenzitív és befogadó, ügyes szakember volt. Magával tudta húzni a közösséget, sikerült azt összekovácsolnia úgy, hogy valamennyire megismerhettük magunkat. Ezzel kapcsolatban az merül fel bennem, hogy miként lehetne az önismeret egy kicsit hangsúlyosabb az oktatási rendszerben. De azt is el tudom képzelni, hogy az egymás előtt végzett önismereti feladatok adott esetben még a visszájukra is fordulhatnak. Mondjuk, kiderül valaki gyengesége, aki már eddig is gúnyolódások céltáblája volt. El tudok képzelni egy ilyen helyzetet.

– Milyen iskolai élményeid voltak felnőtt fejjel, levelező hallgatóként?

– Még csak nem is levelezőként, hanem távoktatásban, még kevesebb személyes kontaktussal. A rendszert nem tartom rossznak, de hiányzott nekem a folyamatos személyes kapcsolat, bár abban nem vagyok biztos, hogy ezen a levelezőrendszer segített volna. Amit egy kicsit fájlalok, hogy nem nappali oktatás keretén belül végeztem el. Nem biztos, hogy sokkal több energiát fordít rá akkor a fiatal, de még is csak az az igazi, mert ott csak azzal kell foglalkozni, fiatalon. Azt is sajnálom, hogy nem vidéken voltam, kollégiumban. Az szintén egy hosszú önismereti tréning lehet, ahogy hallottam másoktól. Visszatérve a távoktatásra, az nagyon célirányos, kifejezetten csak felnőtteknek való oktatási forma. Annak, aki lógni akar, annak nem való a távoktatás, mert itt az embernek magának kell megszereznie a tudást valahogy, bár szerintem elég könnyen. Nagyon sok írásbeli anyagot kellett leadni kézírással. Én írásra már alig használtam a kezem és megdöbbentett, hogy mennyire olvashatatlan az írásom. Az előbbit folytatva, azt láttam, hogy itt azok maradnak meg, akik tényleg meg akarják szerezni ezt a papírt, bár egy idő után itt is előkerültek különféle trükkök. Azt éreztem, hogy minimális erőbedobás is elég, nem éreztem, hogy istenigazából megszorongatnak. Nem örültem volna annak, ha ez akkor megtörténik, de így meg nem nagyon lett megmozgatva az agyam.

– Hogy tovább?

– Ez a legnehezebb kérdés. Hegyen is viszonylag régen voltam, az iskolát is már pár éve befejeztem, a hatásuk kezd egy kicsit eltünedezni. „Flash”-ként a hegy köszön vissza többször, de ebből megélni nem lehet. Jövőképem még, és talán már nincs. Elvégezve a főiskolát azt éreztem, hogy viszonylag könnyen ment, de még így is több energiát vitt el, mint amennyit szerettem volna, mert elég sokszor öncélúnak tűntek a feladatok, nem beszélve arról, hogy a ma napig nem tudom egy-két tárgyról, hogy miért is tanultuk. Most azt érzem, hogyha bármilyen területről szeretnék többet tudni, akkor nem feltétlenül választanék felsőoktatási intézményt. Inkább ilyen „Mindentudás Egyeteme”-félét, mert ha az ismereteimet célirányosan akarom bővíteni, akkor a felsőoktatási intézmények nagyon nagy vargabetűnek látszanak. Az más kérdés, hogy egy szakmához szükséges lehet egy ilyen végzettségre. De a főiskola is csak félig-meddig adja ezt meg, mert például az andragógiával nem biztos, hogy el tudnék boldogulni, ha arra kerülne sor. Jó lenne egy munkahelyre, vagy fizetésre beváltható szaktudás. Annak teljesen híjával vagyok. Ami visszatart, a tanulástól az az évek rááldozása. A hegymászáshoz is kell kitartás, de az egy rövid távú befektetést és energiát igénylő cselekedet. Van kitartásom egy hónapra, napi nyolc órás gyalogoláshoz, de az nem biztos, hogy elég lenne egy újabb főiskolához, vagy valami hasonlóhoz. És akkor negyvenöt évesen lehetnék egy pályakezdő.

– Tananyagod volt az életen át tartó tanulás!

– Ahhoz túl lusta vagyok, még a nagy hegyek ellenére is. A saját helyzetem változtatásához igen. Nekem fontos, hogy érdekeljen, de az még nem látszik olyan fontosnak, hogy ebből a helyzetből továbbjussak. Itt is kellene talán egy olyan határhelyzet, mint fenn az élet elvesztésének a lehetősége, ahhoz hogy döntsek. Fönn egy gyors döntésnek viszonylag gyorsan lezajlik a következménye. Itt lenn mindennek hosszú távú, életfogytiglani következményei vannak. Nincs gyors döntési kényszer rajtam. Jobb lett volna, ha a család, az iskola segített volna felkészülni a hosszú távú döntések meghozatalára, a felelősségvállalásra. Visszatérve az egész életen át tartó tanulásra, az tök jó szerintem is, de azért már az elejétől kezdve lényeges valami használható tudás. Nekem az az alaptudásom hiányzik, ami elavulhat ugyan, de fejleszthető további tanulással.

A szerző e-mail címe: hajbar@gmail.com