Bárány Botond: Az alkotás szabadsága és felőssége

Helyreigazítás

Az alábbi beszélgetés Csovcsics Erikával, a Gandhi Gimnázium hajdani igazgatójával készült annak ürügyén, hogy ebben az évben Várhegyi-Díjat kapott.

Milyen út vezetett a Gandhi Gimnáziumig?

A Gandhi Gimnázium ötlete 1991 őszén fogant meg Bogdán János és Derdák Tibor fejében először. Akkor még persze nem volt neve, csak az volt biztos, hogy az akkor már világosan látszó iskolai szegregációs törekvésekre kell valamilyen választ adni. A következő év azzal telt, hogy létrehoztak egy alapítványt, szervezték a kezdő tanári csapatot, felkutatták a gyerekeket, kerestek épületet, vitatkoztak célokról, tartalomról, szóval elkezdett körvonalazódni, mi is történik majd és hogyan a bejövő cigány gyerekekkel.

Ezekben az időkben én csak „kívülről” vettem részt a munkában, hiszen gyerekeket neveltem otthon, de egy rendkívül izgalmas, mozgalmas alkotó korszakra emlékszem így is, hiszen János úgy gondolkodott, hogy megosztotta mindig velem, hogy hol tartanak. Megbeszéltünk minden lépést, mindig tudtam, milyen nehézségek támadtak, mikor haladt előre „az ügy”.

Azt hiszem, fantasztikus volt mindenki számára, aki akkor a Gandhi közelében volt, hogy a saját bőrén érezte a teremtés, az alkotás szabadságát, és persze a felelősségét is egyszerre. Nehéz volt igazi, minőségi oktatási programot kitalálni egy addig még soha nem volt roma nemzetiségi iskola számára. Rengeteg felesleges harccal is járt, ami itt-ott felőrölte az idegeket, az energiákat. De aztán mutatkoztak az első eredmények, az első sikerek. Kezdett a Gandhi egy elismert „márkanévvé” válni, mindinkább látszott, hogy valami más történik itt, mint, amit általában megszoktunk addig, ha szóba került a cigány gyerekek oktatása, a cigány gyerekek iskolája.

Mindenkit mélyen lesújtott a hír, hogy Bogdán Jánost autóbaleset érte. Senki nem gondolt arra, hogy annak a mérhetetlen mennyiségű és mélységű munkának ára lehet – nagyon súlyos ára. Mindenkinek természetes volt, hogy János mindenhol és mindenkor ott van, megbeszél, konfliktust kezel, meghallgat, megold, segít… De addigra már sikerült a Gandhit „pályára állítani”, a következő igazgatónak már könnyebb dolga volt. A következő igazgató pedig én lehettem, bizalmat kaptam azért, mert János társa voltam, mert rám is sugárzott valami abból a hitből, ami ehhez a munkához elengedhetetlen volt. És nekem bizonyítanom kellett. Bizonyítanom, hogy képes vagyok továbbvinni a Gandhi ügyét a megkezdett úton.

Milyen tanulságokat, tapasztalatokat hoztak az igazgatói évek a gimnázium élén?

Rengeteget tanultam, tapasztaltam ez alatt a tíz év alatt. Csak megköszönni tudom annak a sok embernek, aki velem dolgozott, hogy képesek voltak követni a sokszor bizonytalannak látszó ötletek kivitelezésében, hogy örültek a sikereknek, hogy tudtak igazán együttműködni.

Ha valaki a Gandhiban dolgozott, és megértette, hogy itt a gyerekek, mint egyének számítanak, nem állandóan a „cigányság képviselőit” kell bennük látni, hanem azt, hogy mindenki saját személyiség, és így, eszerint kell vele foglalkozni, egy idő után már azt nem értette, hogy a betévedők, a „külsősök” min csodálkoznak, hiszen mi csak azt csináljuk, amit tennünk kell, és amit tennünk lehet.

Folyamatos kísérlet volt a Gandhi, és korántsem fejeztük be, csak abba kellett hagyni. Kerestük a jó példákat, a kapcsolatokat, olvastunk roma kultúráról, szegénységről, kirekesztésről és befogadásról, pedagógiáról és pszichológiáról. Úgy gondoltuk, hogy „közeget” kell jót csinálni, és abban lehet aztán dolgozni, tanulni. Úgy gondoltuk, az iskolai-kollégiumi élet megélése a legjobb tanítás, a napi beszélgetések, problémamegoldások, az együttlét hat leginkább. Jó lett volna még feldolgozni a tapasztalatokat, mert ugyan sok mindent megbeszéltünk, de keveset rögzítettünk arról, hogy hogyan is alkot rendszert az itt folyó munka, ha valami beválik, azt hogyan illesztettük be a gyakorlatba. Mindenki, aki járt a Gandhiban, leginkább a nyitott, nagyszerű légkörre, a barátságos fogadtatásra, a mozgalmas életre emlékszik.

^{Orsós Annával}

Mindig elsődleges kérdés volt, hogy szegregál-e a Gandhi? Ha nem, akkor más intézményekre, ahova kizárólag vagy többségében cigány gyerekek járnak, miért mondják, hogy szegregáltak? Azt gondolom, fontos kérdés mindenképp, hogy valódi választás legyen a roma gyerekek előtt is, amikor döntenek, hogy hol tanulnak. Ha csak „besuvasztják” őket valahova, vagy elmenekülnek előlük, az szegregáció, de ha azért jelentkeznek nemzetiségi iskolába, mert ott valami többletet kapnak, akkor az már teljesen mást jelent és a megnyilvánulása, a hatása is teljesen más. Ebben az esetben az iskolát már nem a „szegregál-integrál” szűkös mátrixában kell jellemezni.

Miért kellett eljönnie a Gandhiból?

Az igazgatói pályázat után a kuratórium azt a döntést hozta, hogy Gidáné Orsós Erzsébet vigye tovább az intézmény vezetését. Ezzel azonban nem értett egyet a tanárok, a diákok, a dolgozók és a szülők többsége. Kezdetben az volt a kuratórium indoklása, hogy nekem nincs megfelelő végzettségem, de azóta már kiderült, hogy a jelenlegi igazgató óvónői végzettsége pedagógia diplomával sem elegendő egy középiskola vezetéséhez. Nyilvánvaló volt, hogy az új vezetés meg akart szabadulni azoktól, akik őt nem fogadták el. Kitől nyíltan, kitől burkolt, „elutasítható” ajánlataival. Az az érvelés, hogy azoknak kell menniük, akiknek nincs meg a megfelelő végzettségük, az azért nem állja meg a helyét, mert egyrészt kollégának egyetemi diplomával is kiadták az útját, másrészt megtartottak jó pár végzettséggel nem rendelkező pedagógust is, ha beálltak a sorba.

Én is megkaptam a magam ajánlatát, miszerint taníthatok részmunkaidőben az esti tagozaton, de a kuratórium elnöke – aki rendszeresen jelen volt a gimnáziumi dolgozók munkaügyi megbeszélésein – azonnal kérte az igazgatónőt, hogy azért minél előbb állítson fel egy fegyelmi bizottságot, hátha olyat mondok vagy csinálok, hogy … Ekkor Simon Dezső alelnök kérte, hogy menjek ki, és mire visszaértem, már mindenki egyetértett abban, hogy az lesz a legjobb, ha én nem dolgozom ott. Ezzel én is egyetértettem, mire az igazgatónő közölte, hogy szerinte én nem vagyok pedagógusnak való. Szemmel láthatólag nagy örömmel töltötte el, hogy ilyet mondhat.

Valóban nem lett volna egészséges, ha ott maradok, hisz megosztottam volna a tantestületet, és valószínűleg csak elodáztam volna egy viharosabb elválást.

Azután, hogy nem folytathatta igazgatóként a Gandhiban, hogy és hol tudja folytatni?

Az a csapat, aki a magját alkotta az „egykori” Gandhinak továbbra is együtt gondolkodik, de amíg ezek a tervek határozottabbak nem lesznek, addig nem érdemes beszélni róluk. Az biztos, hogy nagyon körültekintőek vagyunk, csak abban az esetben vágunk bele bármibe, ha szakmailag kiváló és megbízható emberek vesznek körül bennünket. Nem hagyjuk magunkat még egyszer kiszolgáltatni az „etnobiznisz” „kiváló” képviselőinek. Most egyelőre szabadúszóként, illetve különböző projektekben dolgozom, és gondolkozunk, tervezgetünk, próbáljuk a felhalmozódott tapasztalatainkat – amire a jelenlegi Gandhiban nem tartottak igényt – valahol kamatoztatni.

Biztos, hogy most másfajta szeletét látjuk az oktatásnak, a civil életnek, és ez egy másfajta szemlélet, ami szintén segíthet nekünk, hogy még több dolgot építhessünk be bármilyen innovációba.

Hiányzik Pécsett egy alternatív iskola, valami, ami azoknak a gyerekeknek nyújthat „otthont”, akik nehezen találják meg a helyüket a „normális” iskolákban, pedig azért még értékes emberek, csak ezeket az értékeket senki sem keresi bennük, illetve nem is segítenek nekik felismerni ezt magukban. Ez egy tágabb kör, mint pusztán a roma gyerekek, de köztük is szép számmal akadnak ilyen „zűrösek”. Elég sok tudást és tapasztalatot gyűjtöttünk ezen a téren, amin és amivel jó lenne továbbdolgozni. Az egy kérdés, hogy lesz-e energiánk, meg megtaláljuk-e a lehetőségeket, illetve megtalálnak-e minket a lehetőségek. De gondolkodunk iskolán kívüli munkában is, mert az még nagyobb szabadságot biztosít, és még összetettebb feladat lehet. Benne vagyunk pályázatokban, keressük a lehetőségeket.

Az általános iskolák jelenlegi felzárkóztatási eredményei mellett mit tehet a szakképzés rövid, illetve hosszú távon?

Nagyon nehéz bármilyen programot, vagy perspektívát vázolni, mert valódi, átfogó helyzetelemzéssel sem rendelkezünk. „Átmenetileg” minden pontra be van építve a felzárkóztatás, a hátrányos helyzet kompenzálása, de azt nem látjuk, hogy a pontokból hogyan lesz összefüggő egyenes. A szakképzésben nagyon sokat lehetne tenni a roma fiatalok „helyzetbe hozásáért”. Sajnos, még az sem történik meg, hogy sokan elmenjenek szakképzésre, és akkor „legalább” szakmájuk legyen, és majd elhelyezkedjenek a munkaerőpiacon, és majd az ő gyerekeik meg elmehetnek egyetemre, meg nagyobb választási lehetőségük lehet stb., stb. Ahogy az egy szabályos, régimódi mobilitási trendben történhetne. A roma gyerekek többsége eleve szakképzésre kerül - valószínűleg azért, mert nem a gimnáziumokban vannak -, és onnan ugyanúgy lemorzsolódik, vagy olyan képesítést szerez, amivel nem tud megélhetést teremteni magának. Azt gondolom, hogy a nagy rendszer tesz erőfeszítéseket (TISZK, Arany János Szakiskolai Program, ösztöndíjak stb.), de a sorsok a konkrét iskolákban, a konkrét vezetők és konkrét pedagógusok mellett dőlnek el. A szakképző iskolákban ugyanúgy „küldetéssel” és lelkesedéssel kell pedagógiai munkát végezni, mint bármilyen másik oktatási intézményben. Ott is ki kell találni az egész keretet, a tartalmat, a „testet és a lelket”. A törvények, a lehetőségek sok esetben támogatóak, de életet a terepen dolgozók lehelnek bele.

Roma fiatalok piacképes szakmájának megszerzésében mi a felelőssége, feladata a társadalom többségi részének és a mi a romáknak?

Azt hiszem, én nem tudom így kiosztani a feladatokat. Azt gondolom, hogy az iskolának nagy a felelőssége. A pedagógusnak, akinek eszközei vannak arra, hogy megmutassa a lehetőségeket a gyerekeknek, illetve aki felismerheti a gyerekben rejlő lehetőségeket. A piacképes szakmaszerzés előtt van az általános iskola, ahol szinte minden eldől, már ami a bizalmat, önbizalmat, önismeretet, készségeket illeti. Pályaválasztáskor már elég szűk a keresztmetszet, addigra már kész az „ítélet” a gyerekekről. És sajnos léteznek olyan utak aztán, amikről nehéz vagy lehetetlen letérni. Ha a gyerek felkészült a piacképes szakma tanulására, akkor jön a következő megoldandó probléma, hogy oda be is kell kerülnie. Már megint az iskola felelőssége, csak a következő fokozaton. Ha felkészül aztán a szakma gyakorlására - megtanulja azt, elvégzi az iskolát -, akkor a következő akadály, hogy be kell őt fogadnia a munkaerőpiacnak, nem szabad elküldeni azért, mert roma. A munkáltatók felelőssége, és az esélyegyenlőséget, az egyenlő bánásmód betartását ellenőrzőké. Aztán helyt kell állni, ez meg az egyén felelőssége, azé akit addigra már felkészítettek, és fel is készült. Aztán a kölcsönös jó tapasztalat már megkönnyíti a következők dolgát. Csak eddig túl sok helyen csúszhatott homokszem a fogaskerekek közé.

A romáknak mi a felelőssége? Én inkább csak a politikai-közéleti romákról mondanám, hogy a saját példájuk az egy minta, és ez felelősség. Nem mindent lehet etnicizálni, és persze nem is szabad, nem is kell minden problémát etnicizálni. Adekvát válaszokat és adekvát megoldásokat kellene találni. Szét kell választani, mikor kisebbségi vagy emberi jogi, avagy kulturális, szegénységből fakadó probléma, és arra kell reagálni.

Ma valami attól „roma probléma” valami, hogy romák a szereplők, az érintettek. És valóban nehéz felfedezni az okokat sok esetben. Valahogyan azt kellene megmutatni, hogy igen, látjuk a különbséget aközött, hogy nem teljesítettem valamilyen feladatot, és ezért kritika ér, vagy azért bántanak, mert roma vagyok. Amíg a kettő között lehet csúszkálni, addig ezt mindkét fél használgatja, mert a rasszista minden konkrét negatív helyzetet általánosít, az etnobizniszből élő pedig minden kritikát rasszizmusnak titulál. Természetesen a két véglet között pedig számtalan árnyalat megfigyelhető, de viszonylag kevés az egészséges és arányos szemléletmód.

Még valamiről, ami kapcsolódik az utóbbi hónapok híreihez. Érdekes lehet megfigyelni a „roma-gyilkosságok” kifejezés életútját. Mi a roma-gyilkosság, amit roma ember követ el, vagy amit roma emberen követnek el? Az első esetben, ugyebár az a sugallat, hogy létezik valami speciális „roma- etnikai” elkövetési mód, „roma” vagy inkább cigánybűnözés, míg a másik esetben az indíttatás látszik etnikainak: azért követik el valakin, mert ő roma, más baj nincs vele, de ez elég súlyosnak látszik.