L. Ritók Nóra: A jövő záloga a gyermek

A múlt héten az egyik vidéki iskolában kikapcsolták a fűtést. Kicsit szimbolikus most nekem ez az egész. A szép, új épület, mozgáskorlátozott feljáróval, lifttel, a minden teremben felszerelt interaktív táblával most hideg és üres. A gyerekek, akiknek 60%-a halmozottan hátrányos helyzetű, most mindenfele, lakásban, irodában, ahol még van fűtés, próbálnak tanulni. Esély sincs, hogy a tél végéig visszamenjenek. 

Közhely. De igaz. A gyermekekbe fektetett források adják a jövőt, a kilábalást a bajból, a biztonságos gazdaságot, a kultúrát, mindent. Értük élnek, értük dolgoznak a ma felnőttjei. Bennük van az örömünk, boldogságunk, szeretetünk. Azt akarjuk, hogy nekik jobb legyen.

Mégis, egyre messzebb kerülünk ettől. Lassan az esélyeket is elveszítjük.

Csúszunk egyre lejjebb, megállíthatatlanul. 

Csúszik minden. Egyre több az agresszió, a negatív dolog. Egy valami emelkedik csak. Az árak. Persze, mindenhol baj van Európában. De nálunk valahogy több. 

A közoktatási törvénytervezettel küzdünk. Reménykedünk. Érvelünk. Magyarázzuk. Próbáljuk hallatni a szakma hangját. Persze nem túl sokan. A pedagógusok többsége kivár. Kivár és fél. Észrevétlen akar maradni. Várni, hátha ő megmarad. A többi pusztulásán legfeljebb sajnálkozik. Nem, még a nevét sem írja fel a tiltakozók közé. „Kis pont vagyok én…” – keresi a mentséget. „Rajtam aztán csakugyan nem múlik semmi.” És hagyja. Hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok. Hogy döntsenek róla, a munkájáról, az életéről, a tanítványairól, a szabadságáról, a döntési jogáról, a szakmába vetett hitéről. Hagyja, hogy előírjanak, betartassanak, ellenőrizzenek, átszervezzenek, kinevezzenek, elküldjenek. 

Nem értem őket. Persze tudom, nem egyszerű. Talán az iskolaigazgatóknak kellene a szavukat felemelni. Akkor talán a tantestületük is merne szólni, hogy nem jól van így. Hogy van véleményük, tényleg másképp kellene, de nem így. De az igazgatók nem szólnak. Mert nekik is egy életük van, és a személyes érdek bennük is felülírja a közösségit, mert ők is ragaszkodnak a nehezen megszerzett pozíciójukhoz, az állásukhoz, ők is éppúgy félnek, becsukják hát az irodájuk ajtaját, és nem szólnak. Sőt igyekszenek úgy tenni, mintha nem is hallanának semmit.

A szülők? Ők sem szoktak hozzá az oktatással kapcsolatos véleménynyilvánításhoz. A szülői szervezetek az iskolákban átvállalják az átlag szülők felelősségét is, véleményeznek, aláírnak, ahogy a törvény előírja, de leginkább elfogadnak. Mert ez hagyományozódott. Hogy az egyetértő, az elfogadó szülő a jó szülő. És mindenki szeret jó szülő lenni. Kevesen gondolnak bele, hogy a gyermekeik jövőjéről van szó. És persze a tanárok sem mutatnak példát… egy szülő kérdezze meg, jó e így, mikor a pedagógus sem mozdul?

A múlt héten az egyik vidéki iskolában kikapcsolták a fűtést. Kicsit szimbolikus most nekem ez az egész. A szép, új épület, mozgáskorlátozott feljáróval, lifttel, a minden teremben felszerelt interaktív táblával most hideg és üres. A gyerekek, akiknek 60%-a halmozottan hátrányos helyzetű, most mindenfele, lakásban, irodában, ahol még van fűtés, próbálnak tanulni. Esély sincs, hogy a tél végéig visszamenjenek. 

Ez ma a magyar oktatás. Jó, tudom, nem mindenhol. De sokfele igen. Látszatlehetőségekkel, részben európai színvonallal, részben pedig múlt századi módon. Adott keretekkel, amelyek nem illeszkednek a magyar viszonyokhoz.

Azt, hogy ez is hogyan alakult így, azt sem tudom megérteni. Mert valakiknek kellett volna szólni, hogy nem így, nem ilyen tempóban, nem ilyen irányban kellene haladni az infrastrukturális fejlesztésekkel. Hogy az egekbe menő átalakítás nem fog tudni működni ott, ahol a működtetésre nincs forrás. Hogy egy csődbe ment falu nem tud felfűteni ekkora épületeket. Hogy ez még túl sok ide. 

De nem szóltak. Hát most itt vagyunk.

És épp ez történik most az oktatáson belül a tartalommal is. Megtörténik ez is. Annyiban más a példa, hogy itt még a keretek sem a modern, korszerű irányt mutatják. Itt még azzal is visszalépés körvonalazódik. Az új szerkezet nem fog illeszkedni az élethez, a valósághoz. Ugyanúgy, mint az infrastrukturális fejlesztések. Amelyek nem tudnak működni. 

Aztán meg majd nézzük, idegenül és értetlenül. Mint a felszerelt és hideg iskolaépületeket.

A gyerekek meg nem értik. Ők még naiv hittel hisznek nekünk, felnőtteknek. Számon majd csak később kérnek. És kérdezni fognak. Akkorra pedig meg kell tudnunk fogalmazni nekik a válaszainkat.