Gécziné Laskai Judit: „A néphagyomány ébren van”, avagy élménybeszámoló egy nyári táborról

By knauszi on 2011. okt. 02. - 20:22

A szekrényében katonás rendben sorakozó rakott szoknyákról és a színben hozzávaló maga hímezte kendők mindegyikéről mesélt. „Jobb a szemem, mint új korában” – mondta, majd előkerültek Édesanyja szeretett emlékei és a saját menyasszonyi fejdísze is. A kislányok azonnal felpróbálták, miközben tátott szájjal hallgatták a menyasszonyi ruha történetének és a készülődés rituáléjának egykori emlékeit.

Gécziné Laskai Judit Vidéki kisvárosban születtem, most tanítóként, rajz szakos tanárként és főiskolai oktatóként a fővárosban dolgozom. Örökségem, hogy a családom őrizte és továbbadta a népi szokások egy részét, a tárgyak becsületét. Fontosnak tartom, hogy a tőlük kapott értékeket én is átadjam, nemcsak a magánéletben, de a tanítványok körében is.

Hát ezért is indultunk táborozni Szandára…

Szanda – a közel 700 lakosú falu és egy dombnyi távolságra található belterületi településrésze Szandaváralja a Cserhát Északi völgyeiben rejtőzik, ahova idén tavasszal az osztályommal látogattunk el. A kétnapos kirándulás kevésnek bizonyult a Várhegy és várrom megmászására, a geológiai bemutatóhely felfedezésére, de a népi pincesorok, a Máriácska káponkája, az éjszakai vadles, lepénysütés élménye, a váraljai Tájház és a megőrzött palóc paraszti porták kínáltak olyan látnivalót, amelyek megerősítettek abban, hogy ide hamarosan vissza kell térnünk!

A néptáncos-kézműves tábort közel húsz fővel, az idei július szinte egyetlen meleg hetére sikerült megszervezni.

A zömében alsó tagozatos fővárosi gyermekek a néphagyományok özönével találták – talán életükben először – szembe magukat, és amikor kicsit félrenéztek volna…, máris táncra perdültek. Tették ezt Giegler Ildikó vezetésével, aki az Alsóerdősori Bárdos Lajos Ének-zene Tagozatos Iskola néptánctanára. Köszönöm, Ildikó, hogy több mint tíz év szünet után eljöttél táborozni!

Szandán a Dudások Hagyományőrző Csoport vesz részt a néprajzi értékeink ápolásában. Őket látogattuk meg a falunapok estéjén, hisz’ akkorra értünk át a másik falurészből Marika néni vendégszeretetéből. Marika néni Szandán egy „fogalom”. A népviseletbe öltözött, ráncos arcú, pajkos szemű parasztasszony kukoricacsuhé (susnya) angyalkákat és virágokat jött készíteni a gyerekekkel. A mai szlenget („tök zsír, csá, csövi”) is ismerő, azokat huncutan elitélő, ízesen beszélő és meséivel tanító asszony egyszer csak dalra fakadt…, majd egyik dallamból újabb jutott eszébe, és mi azon vettük észre magunkat, hogy nem győzzük írni és ismételtetni vele. Közben mesélt a táborozó gyerekekről, élményeiről, a múltbeli és jelenlegi életéről, miközben olyan gondolatokkal látott el mindannyiunkat, hogy a korábbi kérdésre –„Avagy közvetíthető-e egyáltalán iskolában, iskolai metódusokkal a műveltségnek az az öröksége, amelynek alaptermészete, hogy nem iskolaszerű átadási metódusokkal, hanem a belenevelődéssel hagyományozódik, megannyi olyan tudás és képesség, mely az iskola mai formájától idegen? (Miközben tudván tudni, létkérdés, hogy ezek a tudások, képességek az iskolában közvetíttessenek, hiszen családi, kortárscsoporti, lakóközösségi kultúrából lényegében kivesztek.”1 – ismét megadta a választ; nem, az iskolában nincs és nem is lehet ilyen élményünk, ezért „ki kellett jönnünk a faluba!”

Másnapra kerítettünk egy magnót – mert Ildikó elhatározta, hogy az új dallamokra ősszel az iskolában táncot koreografál –, amellyel a dalokat rögzítettük Marika néni otthonában. Ekkor ért minket az újabb meglepetés. Az idős asszony a nem kis létszámú csapatunkat friss süteménnyel várta. Miután a portája épületeit és az állatait megmutatta, a „tiszta szobájába” vezetett minket. A szekrényében katonás rendben sorakozó rakott szoknyákról és a színben hozzávaló maga hímezte kendők mindegyikéről mesélt. „Jobb a szemem, mint új korában” – mondta, majd előkerültek Édesanyja szeretett emlékei és a saját menyasszonyi fejdísze is. A kislányok azonnal felpróbálták, miközben tátott szájjal hallgatták a menyasszonyi ruha történetének és a készülődés rituáléjának egykori emlékeit. „Csak az a baj – mondta –, hogy nincs kire hagynom, a fiamékat ez már nem érdekli. Ők hozzák a gépeket (háztartási), de a „mikrón” is csak tárolok.” Marika nénihez még egy kedves hajnali történet fűződik. A városban nevelkedő gyerekek közül páran hajnali ébresztőt kértek, hogy 6 órára elmehessenek az állatokat megetetni (hisz’ délután etethettek volna, de a jószágok reggel kapnak). Fél órával később visszaérve – az állatok ellátásán túl – nevetve mesélték, hogy képzeljük, hosszú ősz haja van Marika néninek (ugye addig csak kendőben látták), és többen megállították őket, hogy mit is keresnek olyan korán az utcán?

Egy másik nap a Tájház – ahova nem kell belépőt fizetni (!) – volt az úti cél. Útközben – a számozott, agyagos domboldalba épített pincék mellett elhaladva a gyerekeink megtanultak a kútból vizet húzni, a szembejövőknek köszönni és elcsöndesedve a falu zajait meghallani… Gábor, a falugondnok szeretettel és türelemmel mutatta végig a gyerekeknek az egykor használatban lévő tárgyakat, melyekről kiderült, hogy a sámfa nem facipő, és a disznópörzsölő sem porszívó. Nem kis büszkeséggel töltött el, hogy az inkább népmeséket hallott gyermekeim a mosósulykot, mozsarat, vagy a gyalogszéket is felismerték. Aztán találkoztunk a tarka népviseletbe öltözött csupa mosoly Ilonka nénivel, aki elmagyarázta a helyi népviselet ruhadarabjait, majd a kislányok kezébe adta gyöngysorát, miközben ő is dalra fakadt.

A tárgyakkal, viseletekkel, szokásokkal való ismerkedés másnap is folytatódott egy „nyári természet- és néprajz órán.” Az erdész János bácsi, több mint ötven évet felölelő interaktív pajtakiállításán kipróbálhattuk, megtapogathattuk, megszagolhattuk azt a több száz tárgyat, melyek múltja, egykori feladata a városi gyerekekhez közelebb hozta a falu egykori világát és életmódját.

Az íj és íjászat történetét is megismerő gyerekek kedvükre összemérhették ügyességüket.

A közeli tanyán, Terényben – amely a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert szülőfaluja – a sajtkészítés folyamatát – melyet lépésről-lépésre bemutattak – ismertük meg, és ezt kóstoló is követte. A gyerekek találkozhattak a tejet adó kecskékkel – a fejést is kipróbálták – szürke marhával, tehenekkel, lovakkal és birkákkal is. A nyugdíjas pedagógus gazda és felesége részletesen bemutatta a tanyát, mesélt a gépesítésről, az állatokról (pl. a pajta több száz fecskéjének legyeket ritkító hasznáról vagy a kecsketej allergiacsökkentő hatásáról, de megtudtuk azt is, hogy egy kecske évente 200 liternyi tejet ad), az időjárásról (a nagy melegben még a lovakat is kímélni kell, ezért maradt el a lovaglásunk), az emberek mindennapi tanyasi munkájáról.

Talán nem véletlen, hogy a néphagyományokkal – eddig leginkább a néptánc révén – már találkozó gyerekek és mi tanárok is különleges tábori élményben részesültünk, a hely- és a helybéliek szerető gondoskodása, mesterségbeli tanítása és gazdag ajánlata nyomán. Elmaradtak a fegyelmezési, motiválási teendők, a tábor végi fáradtság a szó szoros értelmében (a kívánságra készített és helyi tájjegű falusi ízek is besegítettek) „jóllakottan távoztunk”.

És mi a folytatás? Jövő nyáron ismerkedés egy újabb tájegységgel és hagyományaival, a néptánccsoportba néhány új, táborozó gyerekek csatlakozása, a népdalgyűjtés táncos feldolgozása, a palóc ételek kipróbálása, a faluval, a természettel, természetességgel való találkozás jó példája és hirdetése – mint az alsóerdősori iskola idei évnyitóján.

„Minden gondolatunk, minden tervünk azt célozza: hogy lehetne benneteket vidámabbá, életrevalóbbá, műveltebbé, derekabbá tenni.” (Karácsony Sándor)

Kattints a nagyobb képekért!