A szótanulás művészete

Suzana Guoth írása

A szavak eredményes tanulásának négy fontos tényezője van: a megfelelő tankönyv, a szavak elsajátítása megfelelő tanári segítséggel a tanórán, a tanuló otthoni egyéni tanulása és természetesen a motiváció.

Olvastam valahol, hogy nincs egyetlen olyan iskolai tantárgy sem, amelynek a tanításához annyi módszertani útmutató állna a rendelkezésre, mint az idegen nyelvek esetében. A 19. század végéig azonban metodika mint tudományág a mai értelemben még nem létezett. Addig csupán az autodidakta és a házi tanítás keretén belül folytatott nyelvoktatás céljára kiadott grammatikákban, illetve nyelvkönyvekben fordultak elő bizonyos módszertani útmutatások.

Csak a 20. század második felében vezették be az egyetemeken az idegen nyelv szakos hallgatók számára az idegen nyelv oktatásának módszertanát. Visszagondolva az akkori tanulmányaimra, és a mostani ismereteimre alapozva, állíthatom, hogy mind elméleti, mind gyakorlati szempontból eléggé kezdetleges volt a módszertant tartalmazó tananyagunk. Ez a tény némileg mentesíti az akkori gimnáziumi német nyelvtanáromat az eredménytelenség felelőssége alól. Semmilyen arra vonatkozó útmutatást nem kaptunk, milyen módszerrel sajátíthatunk el könnyebben ezt vagy azt, csak feladták otthoni megtanulásra, és mindenki úgy tanulta, ahogyan akarta, ahogyan tudta. Milyen jó eredményt hozhatott volna valamelyik ma ismeretes módszerrel tanulva az ott semmittevéssel eltöltött sok idegen nyelvi óránk!

És ma? Miért vagyok mégis kénytelen magyarázatot keresni korunk németnyelv-oktatási eredménytelenségére, amikor rengeteg jobbnál jobb módszertani tanulmány áll a rendelkezésünkre? Talán az a baj, hogy a bőség zavarában szenvedünk? Vagy az a baj, hogy nálunk a nyelv szakos tanárképzésben nem szerepel kötelezően olyan tárgy, aminek az a neve, hogy pszicholingvisztika? A modern nyelvészet az eredményesebb nyelvelsajátítás érdekében felhasználja, pontosabban felhasználhatná azoknak a pszichológiai kutatásoknak az eredményét, amelyek azt elemzik, hogy a nyelvelsajátítás folyamatában milyen tényezők játszanak pozitív szerepet, és melyek gátolják azt. 

Mi okozza a legnagyobb problémát a nyelvtanulók számára a német nyelv tanulása során? A nyelvtanulóktól kapott információk szerint a nyelvtan. Ezen nem csodálkozom, már megszoktam, csupán nagyon tanulságos információ a probléma felismeréséhez. A német nyelvtan ugyanis rendkívül logikus, könnyen megtanulható, ha a nyelvtanár egyszerűen, átgondoltan mutatja be és gyakoroltatja. Érdekes, hogy nem a szótanulást említik problémaként, kivéve a névelőket, de azokat nem is tartják fontosnak megtanulni, nem is érzékelik, milyen fontos szerepük van a német nyelvben, nem értik, hogy nélküle nem lehet mondatokat szerkeszteni. Ebben az írásomban a nyelvtanulás legnehezebb részével, a szótanulás kérdésével foglalkozom, hiszen a legjobb nyelvtani ismeretek is csak annyit érnek szókincs nélkül, mint a matematikában a képletek, amelyek akkor kelnek életre, amikor megtöltjük őket tartalommal, és felhasználjuk valamilyen adat kiszámításához. Minden nyelvben a szókincs jelenti a nyelvi kommunikáció alapját. 

Sajnálatos módon a nyelvtanárok jelentős része nem foglalkozik azzal, mi okozza a nyelvtanulás során a legnagyobb nehézséget, és nem is ad a nyelvtanulóknak erre vonatkozó útmutatásokat. Talán azért nem, mert a szótanulást nem tekintik a közös munka részének, hanem a tanulók magánügyének. Tanulja meg csak mindenki maga a szavakat, ahogyan akarja, ahogyan tudja – a legnevesebb gimnáziumokban is (!). Tanárnő, holnap szódolgozatot írunk, jelenti be nem egyszer és nem egy magántanítványom. Tájékoztatásképpen: 80 vadonatúj szó, aminek a megtanulását semmilyen tanórai gyakorlási forma nem előzi meg. Ez az a tény, ami arra késztetett, hogy megírjam A szótanulás művészetét.

Amikor a nyelvtanulás eredménytelenségéről esik szó, szinte kizárólag az alacsony óraszámot nevezik meg ügyeletes problémaként. Egy amerikai német nyelvész (Emil Dapprich, 19. sz.) szerint minden élő nyelv tanulásához az iskolai órarendben legalább napi egy órát biztosítani kell, nálunk mégsem a heti három óra a legnagyobb probléma, mert a megszokott oktatási formában akkor se lenne eredményes a nyelvoktatás, ha háromszor annyi óránk lenne, mint amennyi most van. 

A szavak eredményes tanulásának négy fontos tényezője van: a megfelelő tankönyv, a szavak elsajátítása megfelelő tanári segítséggel a tanórán, a tanuló otthoni egyéni tanulása, és természetesen a motiváció.

A tankönyv

A szókincs sikeres elsajátításában a tankönyv rendkívül fontos szerepet játszik, olyan fontos szerepet, mint a filmművészetben a forgatókönyv, vagy a zenében a partitúra. Vannak kollégák, akik a nyelvtanulás esetében a tankönyvet fölöslegesnek tartják, mert abból tanulni szerintük nem életszerű, nem természetes elsajátítási módja egy nyelvnek. Én sem tartanám életszerűnek, ha felsőfokú nyelvvizsgára történő felkészüléshez klasszikus felépítésű nyelvkönyveket használnánk. De a nyelvtanulás kezdetén, mondjuk az első négy évben rendkívül fontos szerepet játszanak a tankönyvek, egészen addig, amíg a nyelvtanuló nem jut el egy jól megalapozott, a legfontosabb 2000-2500 szót, lexikai egységet tartalmazó nyelvtudásig, amit szabadon, az anyanyelvi beszédtempójához közelítő tempóban tud alkalmazni. Ez a megfelelően összeválogatott szókészlet képezi bármely német írott szöveg ill. beszéd legalább 80 százalékát. A jó tankönyv egyik fontos kritériuma, hogy ezek a lexikai egységek (amik gyakran használatos mondatok is lehetnek), tervszerűen, bizonyos intervallumban háromszor-négyszer ismétlődjenek különböző szituációkban. Nálunk a közoktatásban négy év alatt egy jó tankönyv segítségével el lehetne jutni egy jól megalapozott, biztos alapnyelvtudás szintjére, ami aztán már egyéni tanulással továbbfejleszthető lenne. Ezeknek a kezdő nyelvkönyveknek tehát rendkívül átgondoltan kell(ene) tartalmazniuk a szókincset, ami tankönyv nélküli improvizációval emberi számítás szerint nem oldható meg. A közoktatásban kötelezően választható nyelvkönyveink alaposan kiveszik a részüket a nyelvtanulás eredménytelenségéből. Milyen sorrendben tartalmazzák a szavakat a jó nyelvkönyvek? Egyértelműen az előfordulás gyakorisága legyen a legfontosabb szempont. A leggyakrabban előforduló szavaktól kell haladnunk a relatíve ritkábban előforduló szavak, kifejezések felé. Nagyon érdekes, hogy minden tankönyvnél más és más az első olvasmányok szókincse! Ez azt jelenti, hogy már a szókincs kiválasztásánál se vették figyelembe a szó előfordulásának gyakorisági szempontját. 

Az is rendkívül irritáló, amikor egy nyelvkönyv borítóján azt olvashatjuk, hogy Európa számos országában jól bevált nyelvkönyvről van szó. Ez már elég alap arra, hogy szkeptikusan fogadjuk. Egy nyelvkönyvnek ugyanis a már meglévő ismeretekre, ill. ennek hiányában az anyanyelvi rendszerre kell támaszkodnia. Éppen ezért teljesen másra kell helyezni a hangsúlyt még az indoeurópai nyelvcsaládon belüli nyelvek esetén is, ha szláv, germán, vagy újlatin nyelvcsoportba tartozó nyelvről van szó, vagy pedig teljesen más nyelvről, esetünkben magyar anyanyelvű nyelvtanulókról, akiknek az anyanyelve nem is az említett nyelvcsaládba tartozik.

Azt is nagy hibának tartom, hogy a kezdő nyelvkönyvek első leckéi után már olyan szövegeket találunk, amelyek ritkán előforduló szavakat, kifejezéseket tartalmaznak. ("…Ringfinger ist ein Ziegenbock mit dem langen Zottelrock…"), nem beszélve az idegen nyelvű utasításokról. Anyanyelvi megfelelőt a legtöbb könyvben hiába keresünk. Az ilyen könyvekkel azt az érzést keltjük és erősítjük a tanulóban, hogy ezt se érti, azt se érti, és a kedve szép lassan el is megy az egésztől, mert elbizonytalanodik. Nem vitatom, hogy a nyelvtanulásnál fontos a passzív szókincs megléte, de nem az első két-három évben! Akkor csak a legfontosabb szavak forduljanak elő, és mindegyiknek aktívnak kell lennie! Ez az alapozás a nyelvtanulás során, amire a továbbiakban építeni fogunk. Azt pedig mindenki tudja, hogy bármit csak szilárd alapokra lehet építeni, másképpen bedől.

Ha egy nyelvkönyvet kinyitunk, először többnyire arról akarunk tájékozódni, hány leckéből áll, és már keressük is a szószedetet. Vannak nyelvkönyvek, ahol a könyv végén van egy szószedet ábécé sorrendben, az egyes olvasmányok után pedig semmi! Mivel a szóismeret bővítése, gyakorlása, egy nyelv tanulásának mondjuk a 80-90%-át teszi ki, nem tartom megfelelőnek azt a megoldást, hogy az egyes olvasmányoknál a szójegyzék számára általában csupán 10-15% helyet biztosítanak. Akkor lenne jó és használható a szószedet, ha minden egyes lecke után megfelelő helyet kapna, a szükséges példamondatokkal, útmutatásokkal együtt, és természetesen anyanyelvi megfelelővel. 

Egy nyelv alapvető szókincsét, a leggyakrabban használatos szavakat, kifejezéseket, mondatokat, legjobb párbeszédes formában megtanulni. Ezek az egyes nyelvkönyvekben igen szélsőséges formában találhatók meg. Van olyan könyv, amelyben kétmondatos, egymással tartalmi összefüggésben nem álló mini párbeszédek találhatók, és olyanok, amelyek 2-3 oldalasak. Az előző azért nem jó, mert nem teszi lehetővé a tartalmi logika követését idegen nyelven, ami egyben a memóriát is fejlesztené, az utóbbi pedig a terjedelme miatt nem szimpatikus. A rövid, kétmondatos párbeszédeknél a nyelvtanuló csak azt tanulja meg, hogyan kell mondani valamit idegen nyelven, de hogy mit mondjon, azt kívülről kell „vezényelni”. A természetes konverzációban azonban a beszélőnek nem csak arra kell figyelnie, hogyan kell valamit elmondani, hanem arra is, mit fog mondani.

Tanári munka

A nyelvtanár feladata a szókincs fejlesztésében:

• segítségadás a lexikai egységek (szavak) hosszú távú memóriában történő elsődleges rögzítéséhez;
• a szókincs aktiválásával kapcsolatos gyakorlatok végzése, az egyes szavak további jelentései az éppen aktuális párbeszédekben előforduló jelentésén túlmenően;
• gondoskodás a megfelelő számú ismétlésről.

A német nyelv szókincse rendkívül gazdag, szókészlete 300-tól 500 ezerig terjed. Ez a hatalmas szókincs tartalmazza a különböző nyelvjárások szókincsét, a szakmai szókincset, a zsargont és természetesen a standard német szókincset is.  

Ma egy német anyanyelvű diplomás átlagban 20 ezer lexikai egységet tartalmazó passzív és 10 ezer szót tartalmazó aktív szókinccsel rendelkezik, míg felsőfokú végzettség nélkülieknél ez a szám 5 ezer. 2500 szóra van szükségünk ahhoz, hogy gyakorlatilag mindenről képesek legyünk beszélgetni, illetve körülírni azt a kifejezést, amit nem ismerünk. Véleményem szerint a középiskolai nyelvoktatásban (4 év, heti 3 óra esetén) a 2500 lexikai egységből álló szókincs elsajátítását tűzhetjük ki reális célként, ami valamivel több, mint hat új szót jelent tanóránként. Ehhez hozzátartozik még természetesen a jól megtervezett megfelelő számú ismétlés is. Ennél több új szót a szükséges mennyiségű ismétlés mellett nagyon kevesen tudnak megtanulni. Nemrég olvastam egy német tanulmányt, mely szerint napi 3-4 új szó megtanulása az ideális, 10 szó már nem is vezet eredményre. 

A tanár a szótanulásból, az idegennyelv-tanulás legnehezebb részéből a tapasztalataim szerint  nem veszi ki a részét, legalábbis a szűkebb környezetemben található iskolákban nem. A szavakat egyszerűen feladja otthoni tanulásra, az órán pedig a szokásos módszerekkel, szinonimák, antonímák, mondatszerkesztés, szócsaládok, témákhoz tartozó szavak gyűjtése, szókártyák készítése stb. formájában gyakoroltatja. Ez a munka azonban nem konstruktív akkor, ha elmarad az elsődleges rögzítés, az a fázis, ami a szótanulás legfontosabb mozzanata. Sokan nem értik, hogy lehet az, hogy százszor elolvassák a szavakat oda-vissza, de az eredmény mégis elmarad. Ha ezzel a módszerrel tanuljuk meg az új lexikai egységeket, állítólag másnapra a 90%-uk elszáll, és kezdhetjük előröl a tanulást. Ez érthető is, hiszen a „megtanult” szavakat a rövidtávú memóriából egy más megtanult anyag kiszorítja, mert az agy igyekszik megszabadulni a „fölösleges” dolgoktól. Mit tudunk tenni abban az esetben, ha a szó nem jut eszünkbe? Semmit, mert elmaradt az a fázis, amikor a szót valamihez rögzítve bevéssük a hosszú távú emlékezetünkbe. A hosszú távú emlékezetbe vésés azt jelenti, hogy az új szót, kifejezést egy korábban tanult szóhoz kötjük, vagy egy másik nyelvben tanult szóhoz. Ha ilyen nincs, akkor az anyanyelvhez, bármilyen szóhoz, amire hasonlít, vagy bármilyen szituációhoz, aminek csak a fantáziánk szabhat határt. Csoportban történő tanulásnál általában sok arra vonatkozó ötlet születik, miről jegyezhető meg az új szó, az új főnév névelője. Ha következő nap a szó, vagy a kifejezés nem jutna eszünkbe, felidézzük azt, amiről megjegyeztük, és szép lassan körvonalazódik az új szó. A következő lépés a szavak, kifejezések minél gyakoribb előcsalogatása a hosszú távú emlékezetből. Minden egyes művelettel ez a folyamat lerövidül. Amikor már automatikusan megjelenik a szó, az agy ki is törli a fölösleges dolgokat, esetünkben azt a körülményt, ami segített a szó megjegyzésében. 

A szó gyakorlásának metodikáját már ezerszer leírták, ezért erre vonatkozó példákat nem kívánok leírni, csupán azt említem meg, hogy a szótanulásnál vegyük figyelembe, hogy az asszociációkat nem csak az anyanyelvi és a tanult idegen nyelvi szó között kell létrehoznunk, hanem a jelenség, esemény, történés, állapot… és az idegen nyelvi megnevezése között is.

A szavak megfelelő számú előfordulásáról, ismétléséről nemcsak a tankönyvnek, hanem a nyelvtanárnak is gondoskodnia kell. Célszerű a korábban tanult szavakat jól átgondolt tervezéssel folyamatosan különböző nyelvtani, lexikai feladatokkal gyakorolni, ismételni, hiszen a nyelvtanulásnak ebben a kezdeti szakaszában az a feladatunk, hogy egy stabil 2500 alapvető, leggyakrabban előforduló szavakból álló aktív szókincset hozzunk létre. A nyelvtanulás során a nyelvtanuló olyan emlékezetfejlesztő, memóriajavító gyakorlatokat végez, amit bármely tantárgy tanulásánál, és bármely hivatás gyakorlásánál hasznosítani tud. A memória ugyanis jól begyakorolt technikák összességét jelenti, ami nagyvonalúan a következő fázisokból áll: megismerésből, az ismeretek tárolásából és a hosszú távú emlékezetből történő egyre gyorsabb előhívás képességéből, ami egyben a felejtés elleni harcot is jelenti. 

A nyelvtanuló önálló munkája

A tanulás lélektana nagyon nehéz és fontos területe a pszichológiának, ezért a pszichológusok folyamatosan kísérleteket végeznek a minél eredményesebb tanulás megvalósítása érdekében. A tanulási folyamat kutatására fordított nagy erőfeszítésekre szükség is van, hiszen a tanulás az egyik legfontosabb emberi tevékenység. Amiről bebizonyosodott, hogy hasznos, bevált, azt érdemes megfogadni, érdemes alkalmazni, még akkor is, ha egyelőre sok mindenre még nincs magyarázat, miért úgy működik, ahogy.

Pszichológia szakos hallgatók végezték el a következő kísérletet: 12 értelmetlen, nem létező szót állítottak össze, és azt vizsgálták, milyen ismétlésekkel lehet azokat legjobban rögzíteni.

A kísérleti alanyok 12 szót különböző memotechnikai módszerekkel (ez egyénenként változó) rögzítettek, majd 24-szer átismételtek.

1. verzió: 3 napon át, napi 8 alkalommal ismételhették át az új „szavakat”. Eredmény: kettes-hármas.
2. verzió: Az ismétlést újabb 12 „szóval” 6 napra osztották el, napi 4 ismétléssel. Eredmény: hármas-négyes.
3. verzió: Az ismétlést 12 napra osztották be, napi két-két alkalomra. Eredmény: négyes-ötös.

Ez a kísérlet egyértelműen azt mutatja, hogy eredményesebb az ismétlést hosszabb távra tervezni, mintsem néhány napra bezsúfolni.

A szavak gyakorlása mindig hangosan történjék.

Az új szavakat, kifejezéseket lehetőleg írásban is gyakoroljuk, mert arra kell törekednünk, hogy a szókincs aktiválásában minél több érzékszervünk vegyen részt.

A motiváció

Motiváció nélkül nincs tanulás, tanulás nélkül pedig nincs eredmény. A nyelvtanulásnak is, mint minden tanulásnak megvan, a külső és belső motivációja. Leegyszerűsítve a kérdést, az idegen nyelv tanulásánál számtalan külső motiváció létezhet. Ilyen például az, ha egy áhított külföldi állás betöltésének a nyelvtudás a feltétele, ugyanúgy lehet például a diploma megszerzésének a követelménye, vagy a könnyebb hozzáférés az idegen nyelvű szakirodalomhoz… A felsoroltak azonban igen távoli célokat testesítenek meg, amelyek éppen ezért a napi feladatok elvégzését közvetlenül nem mindig motiválják. Ezért szükség van rövidtávú, külső-belső motivációra is, ha azt akarjuk, hogy a tanulásunk eredményes legyen. 

Ahhoz, hogy folyamatosan motiváltak legyünk a tanulásban, szükség van azonnali pozitív visszajelzésekre, amelyeket kellemes élményként élünk meg, és amelyek éppen ezért belső késztetést ébresztenek a kitűzött rövidtávú célok megvalósítására. Ilyen késztetés pl. egy versenyhelyzetben történő helytállás, érdeklődés egy konkrét tanagyag iránt, tudásvágy, egy feladat eredményes megoldásakor érzett önértékelés, önbecsülés javulása. Ezek a belső motivációk arra késztetik a nyelvtanulót, hogy törekedjen a képességeinek megfelelő legjobb teljesítmény elérésére, amihez szüksége van a folyamatos visszajelzésre abból a közegből, ahol helyt kell állnia. A tanuló esetében ez elsősorban a család és az iskola, a tanárai és társai elismerése.