Majzikné Lichtenberger Krisztina: A szupervízió valódi segítség lehetne a pedagógusoknak

Az V. Miskolci Taní-tani Konferencián (2012. február 3.) elhangzott előadás szerkesztett változata

A legnagyobb tanulság számomra mint pedagógus számára azt volt, hogy én is nagyon fontos vagyok. Nem lehetek úgy egy segítő pályán, hogy önmagamra nem figyelek, a szükségleteimet nem veszem komolyan, és belefeledkezem olyan feladatokba, amiket élvezek, amik látszólag energiával töltenek fel, ugyanakkor hosszabb távon kimerítenek. Önismeretben is fejlődtem – tulajdonképpen nagyon mély egyéni megerősödés és önelfogadás történt.

A szupervíziós munkaforma sajátosságai, a szupervízió európai modellje

A szupervíziós munkaforma egy önreflektív tanulási mód, amelynek segítségével fejlődhet a szupervizált önismerete, hatékonyabb lehet a munkájában, megtanulhat jobban gazdálkodni az energiáival, és így lelkesebben tud jelen lenni a szakmai és személyes életében egyaránt. A szupervízió a személyes tapasztalatokból kiinduló tanulási folyamatot jelent, melyben elsősorban a szakmai életben felmerülő problémákkal, kérdésekkel foglalkozunk. Ezek az elakadások adják a munka fókuszát személyes esetek formájában. 

A szupervíziós találkozások célja, hogy a hozott kérdések mélyebb megismerése és feldolgozása révén képessé váljunk önmagunkat külső szemmel is látni, és képesek legyünk megérteni, miért úgy reagálunk, viselkedünk ahogy. Ez a megértés hozzásegít ahhoz, hogy megerősödjünk, magabiztosabbá váljunk, és képesek legyünk felelősen döntéseket hozni akár nehéz helyzetekben is. 

A szupervízió központi fogalma a lelki egészség. Ez az a cél, amit fenntartani, vagy megvalósítani szeretne különféle módszereivel és eszközeivel. A belső erőforrások aktivizálása révén az egyén saját maga talál utat és megoldást az elakadásaiban. A szupervizált konkrét esetet, kérdést hoz, majd az egyes alkalmak végén egy mélyebb kérdéshez jutunk. Nem válasz és nem tanács az esetfeldolgozás eredménye, hanem egy mélyebb szinten megfogalmazott saját kérdés, ami egy új tanulási célt mutat meg.

A szupervíziónak helye lehet a pedagógusok körében, hiszen a személyiséggel dolgozó segítő szakma az övék, sajátos lelki terhekkel jár, ezeket saját szupervíziós folyamataimban is tapasztaltam. A mindent tudás terhe, a túlterheltség, a szakmai szerepnek és az elvárásoknak való megfelelés, a pedagógus magányossága, a tanuláshoz való ambivalens viszony, az egyenrangú kapcsolatok hiánya olyan témák és konfliktusforrások, amelyeket érdemes kezelni, feldolgozni, hogy a kiégést megelőzzük, a személyiséget óvjuk és őrizzük. Hosszú távon az foglalkoztat, hogy hogyan lehet kezdő pedagógusokat a szupervízióval megszólítani, hogyan lehetne ezt a reflektív tanulási formát a pedagógusképzés kereteibe még inkább beépíteni. Szeretném a szupervíziót a pályaszocializáció segítésére használni, igyekszem a pedagógusoknak abban segíteni, hogy a tanultakat, a tapasztaltakat, saját képességeiket és határaikat összhangba hozzák és elfogadják, hogy a képzésben tanultakat a sajátjukká tegyék, szakmai identitásukban hitelesek legyenek. 

Kezdő pedagógusok homogén csoportokban kaphatnának szupervíziós támogatást a pályájuk elején. A csoport mint támogató közeg működhet a hasonló szakmai élethelyzetű társak révén, a munka pedig a tanári pálya végleges elhagyását akadályozhatná meg az első kudarcok és konfliktusok feldolgozásával.

Az üzenet, amit elmondani szeretnék, amivel megszólítani szeretném az olvasókat, csak ennyi: a pedagógus a személyiségével dolgozik. Legnagyobb tanító, motiváló ereje a módszerek és eszközök előtt sokkal inkább a személyességnek, a személyiségnek van, de ebből csak egy van. Vigyázzunk rá, törődjünk vele, ápoljuk, tartsuk karban!

Személyes tapasztalatom pedagógusként a szupervízióval

A Károli Gáspár Református Egyetemen végeztem a szupervizor képzést. A felvételi előtt saját szupervíziós folyamatban vettem részt, tehát pedagógusként találkoztam egy olyan segítséggel, aminek létéről előtte nem is hallottam, nagy szükségét azonban már jó ideje éreztem. A folyamat indulása előtt egy nehéz döntést hoztam meg az iskolában, igen feszültségteljes és kimerítő időszak volt mögöttem, lendületre, szakmai felfrissülésre vágytam. A szupervíziós folyamatnak köszönhetően fél év múlva már össze tudtam hasonlítani, hogy mennyire másképpen voltam jelen az iskolában, mennyivel több energiám lett, mennyivel tudatosabban, önmagamra is figyelve tudtam a gyerekek között jelen lenni, mint az előző egy évben.

A legnagyobb tanulság számomra mint pedagógus számára azt volt, hogy én is nagyon fontos vagyok. Nem lehetek úgy egy segítő pályán, hogy önmagamra nem figyelek, a szükségleteimet nem veszem komolyan, és belefeledkezem olyan feladatokba, amiket élvezek, amik látszólag energiával töltenek fel, ugyanakkor hosszabb távon kimerítenek. Önismeretben is fejlődtem – tulajdonképpen nagyon mély egyéni megerősödés és önelfogadás történt. Ennek kiindulópontja a szakma volt, és a célja is a szakmai eredményesség, de erősen éreztem a szupervíziós folyamat hatását a magánéletemben is.

Pedagógusként a tanulásról is szokatlan, elgondolkodtató élményeket szereztem. Új értelmezést kapott számomra a tanulás, kitágult és emberivé szelídült az iskola tankönyvízű tanulásszemlélete, amit a tíz év alatt én is kezdtem a magamévá tenni. Nem is tanulásnak, inkább fejlődésnek, változásnak nevezném azt a folyamatot, amelyben a munkámra, mindennapi gyakorlatomra tudatosabban sikerült ránéznem, és célzott kérdések segítségével olyan összefüggéseket tudtam meglátni, amilyeneket korábban – talán a túlzott érzelmi bevonódás miatt – nem. Személyiségemben alakulni nem könnyű, hiszen egyszerre szeretném magam elfogadni és értékesnek látni, ugyanakkor szeretnék jobbá is válni, tehát változni. Úgy tapasztaltam, hogy ez a két vágy csak nagyon lassú tanulási folyamatban elégülhet ki egyszerre, amikor van idő megszokni, megszeretni, elfogadni, felfedezni a számomra is újat. 

A saját tanulási élményeim és tapasztalataim, amiket a szupervíziós folyamatban megéltem, lassan, de eredményesen visszahatottak pedagógusi munkámra is. 2009 szeptemberében elkezdtem a szupervizor képzést, és ma már egészen másképp tekintek a pedagógiára, a pedagógusságra, mint előtte. Őszintén vállalt küldetésemnek tekintem, hogy a pedagógusokat ezzel a segítő formával támogassam.

Kezdő pedagógusok szupervíziós csoportja – tanulságok

A kezdő pedagógusok csoportos szupervíziója azt mutatta, hogy a pályakezdők igénylik a támogatást, mert kérdéseikkel, bizonytalanságaikkal sokszor egyedül maradnak. Kíváncsiság, egymástól tanulás, tisztelet és segíteni vágyás voltak azok az értékek a csoportban, amik a közös munkát segítették. Sajátos és meglepő volt számomra, hogy a csoport igen érzékeny volt a reflektív és önreflektív szemléletre. Az önmagukról való tanulás motivációja már a folyamat elején érződött, és erősebb volt bennük, mint az a vágy, hogy a konkrét esetekre megoldásokat találjanak. 

A munka során a konkrétumokon túljutva, az érzések szintjére érkezve mély, az egész személyiséget érintő kérdésekhez jutottunk, olyan témákhoz, amelyek minden fiatal felnőttet – de az is lehet, hogy mindenkit – foglalkoztatnak. Az önbizalom, a siker, a teljesítmény, az önelfogadás, mások elfogadása, az önmeghatározás voltak a legfontosabb kulcsszavak, de érintettünk olyan témákat is, amelyek a kezdő pedagógus élethelyzetére jellemzőek, és ilyen hangsúlyosan talán csak ezen a pályán vannak jelen.

• A kezdő pedagógus türelmetlensége, lendületének veszélyei és hátrányai.
• Hogyan lehet úgy fejlődni szakmai téren, hogy közben elfogadom azt, aki éppen vagyok?
• Hogyan lehet a diákokhoz úgy kötődni, hogy a tekintély megmaradjon?
• Hogyan lehet egy tanórán egyszerre figyelni önmagamra, a tanulócsoport egészére és egyesével mindegyikükre?
• Hogyan bánjak a szülőkkel? Hogyan tekintenek rám ők? Hogyan tekintek én magamra velük szemben?
• Hogyan tudok megfelelni az iskola elvárásainak úgy, hogy a saját pedagógiai céljaim és vágyaim is szerepet kapjanak?
• Mit szeretek a tanításban, és hogyan tudok ennek nagyobb teret teremteni?

Érződött a hozott esetekben és a reflexiókban is a mindent tudás terhének cipelése. Pedagógusi teher ez, a tudás hordozójának terhe, aki tanít, és nem hibázhat. A folyamat része ennek oldása, a felszabadítás, felszabadulás e nyomás alól. Amiért ez fontos, az az önelfogadás, különösen kezdő pedagógusok esetében, akik óhatatlanul többet hibáznak, éppen mivel kezdők.

A folyamat zárása után, a következő tanév elején a csoport tagjai reflexiós levelekben fogalmazták meg személyes tanulásaikat és a folyamat hatásait pedagógiai munkájukban. Néhány gondolatot megosztok ezekből a levelekből.

„Számomra ez a közös munka arra világított rá, hogy tulajdonképpen én magamat nem tartom elég értékesnek, elég jónak, hogy elhiggyem, elég jól tudok tanítani (…) Meg a tanításról alkotott felfogásomra is hatással volt, kicsit másképpen fogom fel. Úgy gondolom, sosem leszünk tökéletes és elég jó tanárok, hanem egy úton vagyunk, és mindig megyünk tovább. El kell fogadjuk azt a lépcsőt, állapotot, ahol vagyunk, és abban jól érezni magunkat, illetve megnyugodni abban a helyzetben, még ha nem is ideális, és abból kihozni nyugodtan azt, ami abból kihozható.”

„Nagyon tetszett a találkozók felépítése, hogy mindig egy emberre, egy esetre koncentráltunk, és ezt jártuk körül. Mélyre menően tárgyaltunk egy-egy esetet, nem csak felszínesen érintve. Tetszett az is, hogy türelmesen álltunk hozzá minden emberhez, igazodva az ő tempójához, habitusához. Minden résztvevő lehetőséget kapott, hogy előadhassa azt a dolgot, ami a legnagyobb kihívást jelenti számára a tanítás során.”

A szupervízió lehetőségei a pedagóguspályán 

A fokozatosság, és a „szupervízióra nevelés” mindenképpen fontos szempontok. Úgy gondolom, a szupervízió szemléletét mindenképpen érdemes már a képzés során hangsúlyozni, az önképzés, személyiség-karbantartás fontosságára a hallgatók figyelmét felhívni. Ez nem szupervíziós munkaformában történne, hanem a hivatás elsajátításának önismereti oldalát is hangsúlyozná maga a képzés, és a már több intézményben élő reflektív tanárképzési szemléletet helyezné előtérbe. Ezek segítségével, a képzés zárásaként, mintegy útravaló lehetne a gyakorlati terepre indulva a folyamatos önképzés fontosságának tudatosítása és a szupervízió mint lehetőség. Fontos lenne ezután, hogy a pályakezdők az első gyakorlati kudarcok, a személyiségüket érintő kérdések megjelenésekor homogén csoportokban szupervíziót kapjanak. Csoporttapasztalataim alapján azt gondolom, hogy ez egy igen nyitott pedagógusréteg, valódi igényük van a szupervízióra, önként vállalják, motiváltak és a csoportos formát még anyagilag is vállalni tudják. Egy, a szupervíziós szemléletet megalapozó képzés után ez a lehetőség még keresettebb lehet, de most is érdemes ezen az úton próbálkozni és így a későbbi kiégett pedagógusok számát csökkenteni.  

Tapasztaltabb, több évtizede a pályán dolgozó pedagógusok esetében az egyéni szupervíziót tartom hatékony lehetőségnek. Ami ennek akadálya lehet, az az anyagi források hiánya, mivel egyelőre csak saját finanszírozásban lehetséges ennek a segítő formának az igénybevétele. Csoportos szupervízióra más szakmabelieket is tömörítő heterogén csoportba hívnék tapasztalt pedagógusokat. Itt a szakmából való kitekintés és szemléletváltás kikapcsoló, felüdítő és változásra ösztönző lehet. 

A team ezen a terepen is a legnehezebb szupervíziós forma. Olyan intézményekben azonban próbálkozni lehetne vele, ahol kialakult már valamiféle kultúrája az egymás közötti valódi szakmai beszélgetéseknek, a reflexiónak, az őszinte visszajelzéseknek. Fontos azonban, hogy lehetőség szerint párhuzamos folyamatokkal vagy több szupervizorral, de mindenki részt vegyen.

A szupervízió irányába mutató tendenciák a pedagógiai szakirodalomban és egy optimista jövőkép

Ígéretes a pedagógiai szakirodalom beszámolója és a pedagógusképzés alakulása, hiszen több olyan kezdeményezés és igény fogalmazódik meg a pedagógia oldaláról, amely a szupervízió felé mutat, amely kaput nyit egy külső segítő számára. Elindult ugyanis a reflektív szemlélet és a szakmai személyiség fejlesztése néhány felsőoktatási intézményben, így a képzésből kikerülő kezdő pedagógusok már tudatosabban tekintenek önmagukra, hivatásszemélyiségükre. Egyre többet foglalkozik a szakirodalom a pályakezdési sokkal és a pályakezdők mentorálásával, amely bölcsen értelmezve a személyiségbeli támogatást is megvalósítaná, optimális esetben szupervízió keretében. Gyakorló pedagógusok esetében pedig már beépült a köztudatba a kiégés fogalma és veszélye. Talán innen már csak egyetlen lépés a szupervíziós segítség elfogadása, amely ezt megelőzheti. 

Reményt adhat számunkra a szupervízió irányába mutató elgondolások sora, a pedagógusképzés alakulásának tendenciái, és a tudományos kutatások eredményeiből megfogalmazott célkitűzések. Bizonyosan egy nagyon lassú folyamatról beszélünk, de azt is szem előtt kell tartani, hogy minden apró eredmény, minden szupervíziós folyamat, a reflexió, önreflexió irányába mutató kezdeményezés a pedagógusok között siker, és ezekből épülhet tovább a hosszú folyamat.

Pedagógiai és szupervizori oldalról is tapasztalható tehát a közeledés, a lassú, de érzékelhető szemléletváltozás. Az egymásra találást kívánom a jövőben a szupervíziónak és a pedagógiának, olyan együttműködést, amelynek gyümölcsei az egész társadalomra kihatnak, hiszen tanulóként, szülőként, nagyszülőként, tanárként szinte mindannyian érintettek vagyunk. Remélem, hogy ehhez az együttműködéshez az anyagi források is megadatnak és azok is felismerik a pedagógusok lelki egészségének jelentőségét, akik a pénzügyekben, támogatásokban döntenek!

Kapcsolatfelvétel a szerzővel: lichtenk@yahoo.com