Siposné Tavaszi Virág: Egy kiállításról

Bodóczky István festőként végzett 1968-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán. Ekkor, saját bevallása szerint, egyáltalán nem tervezte, hogy tanár lesz. Véletlenül került ebbe a szerepkörbe egy alkalmi helyettesítés kapcsán, és „horogra akadt”. Művészet vagy tanárság, vagy a kettő együtt is működőképes lesz? 1974-től elkezdett tanítani a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában, az átélt belső konfliktusát sok kollégája megélte, s megéli ma is. Ő ekkor úgy gondolta, hogy majd csak addig tanít, amíg örömét leli benne. Sok művész, aki tanításba kezd, kudarcként éli meg ezt a tevékenységet, amelyre esetleg rákényszerülnek annak okán, hogy művészetükből nem vagy nagyon nehezen tudnak megélni. A művészet tanítása lesz számukra olyan lehetőség, mellyel megpróbálják művészeti tevékenységüket finanszírozni. Mindeközben görcsösen próbálnak művészek maradni, s ez gyakran görcsös, kudarcos tanításhoz vezet.

Bodóczky Istvánban is, aki pedig jól érezte magát ebben a helyzetben, ott lebegett a kérdés egy ideig: „mi is vagyok valójában: művész vagy tanár?”. Ő azon szerencsések közé tartozik, akik felismerték, hogy „nem szükséges erről dönteni.” Így tovább folytatta pedagógiai munkásságát, 1993-tól a Magyar Iparművészeti Főiskola Tanárképző Tanszékének tanára lett, 1997 óta docens, és több cikke, könyve, tanulmánya jelent meg már a vizuális nevelés kérdéseiről.

Azt írja kiállítása elején lévő tablóján, hogy: „a kérdés lebegtetése vezetett a felismeréshez, hogy a tanítás is a művészetem része.” Mi az alkotás valójában? Az a cselekvés, amikor valami újat hozunk létre. Mi a tanítás? Mindaz, ami a tanulóban új képzeteket támaszt, a meglévőket más szempontból megvilágítja, ítéletek, és következtetések alkotását idézi elő.

Ebben a folyamatban a pedagógus különbözőképpen vehet részt. Kicsit talán kertészként, esetleg túravezetőként vagy szobrászként. Egyáltalán nem egyhangú feladat. A pedagógus olyan kertész, aki elülteti a magot, ez esetben megfogalmaz egy olyan vizuális problémát, amin a tanítvány elgondolkodik, ott motoszkál a fejében, majd kipattan a magból a hajtás, az ihlet. Továbbra is gondozni kell, időnként ”locsolgatni”, hogy növekedjék, erősödjék és kibontakozhassék. A kibontakozás útján együtt mennek végig. A tanár mint kulturális, esztétikai túravezető irányítgatja a tanítványt végig ezen a folyamaton. Szobrászként értelmezve ezt Michelangelo mondása juthat eszünkbe: ”Megláttam az angyalt a márványtömbben, és addig véstem, míg ki nem szabadítottam”. A jó pedagógusnak arra kell törekednie, hogy meglássa a tanítványban a lehetőséget, aki a tevékenység során valóban kiszabadulhat saját korlátaiból, formálódhat, átalakulhat. Ezáltal később saját szárnyain, a saját légterében szárnyalhat majd tovább. Ha stílusosak akarunk ez esetben maradni, akkor azt mondhatjuk, hogy ebben az életműben a tanítványok papírsárkányokként repülnek a légben, a kötelék talán örökre ott marad a mester kezében, de a folyamat végén már magukban szállnak.

„Számomra a tanítás művészeti alkotó tevékenység, aminek lényege az alakítás, amely során az alkotó és a médium kölcsönös együtthatásban van egymással, a tanár és a diák állandó interakciója mindkét aktív résztvevőt alakítja, formálja.” – mondja a kiállítása anyagáról Bodóczky, aki olyannyira horogra akadt, hogy negyven év örömét, művészetpedagógiai munkáját foglalta össze ezen a tárlaton. A tablók magyarázataként megjelenik a fejlesztendő képesség megnevezése, a tanítványok munkáinak megnevezése, az alkotások címe. Mindezeken felül értékes tanári kommentálást is olvashatunk az alkotásról, az adott probléma által keltett gondolatokról, a megoldási folyamatról, technikai eszközökről. Fontos módszertani és lélektani segédlet, hogy ilyen részletességgel, képben és szóban is egyaránt megfogalmazva bemutatásra kerül egy-egy kérdéskör. A kiállítás 2012. július 29-ig tekinthető meg a Budapest Galériában.

Kapcsolódó kiadvány: Bodóczky István: Kis könyv a vizuális művészeti nevelésről. Budapest, 2012, VKFA