A tanítás szabadsága

Szarka-Bögös Réka interjúja Tornai Tünde osztálytanítóval

Ez az egyik legzseniálisabb dolog, amit az életemben kaptam, számomra a tanítás egy adomány.

Az interjú 2014. július 23-án készült, egy meleg nyári napon. Tornai Tündét ajánlásra kerestem fel azért, hogy tanítói hivatásáról, a tanítás során közvetített nevelési értékekről kérdezzem. Készségesen adott időpontot, akkor már 11 éve tanított a Fóti Szabad Waldorf Iskolában. A Tündével való találkozás, a vele készített interjú meghatározó élmény volt. Kibillentett megszokott kérdéseim sorából, kényszerített, hogy szabadon, az engem érdeklő kérdéseimet is feltegyem. Kutatásom új lendületet kapott.

Kedves Tünde, mikor és miért döntöttél úgy, hogy tanítani fogsz?

Mindig is pedagógus akartam lenni. Úgy hozta a sors, hogy miután lediplomáztam, egy nagy kitérőt tettem. Egy intézetnek voltam az igazgatója, és amikor lehetetlenné vált, hogy úgy tudjak ott maradni, ahogy akarnék is, akkor elkezdtem keresni állásokat. Látszólag véletlen, hogy egy Waldorf-iskolába jutottam, de ide jutottam, és itt kezdtem el tanítani.

Mit jelent számodra a tanítás, miért választottad ezt a hivatást?

Nekem mindent! Ez az egyik legzseniálisabb dolog, amit az életemben kaptam, számomra a tanítás egy adomány. Nekem ehhez van tehetségem, ez most már egyre nyilvánvalóbb, és kedvem is van ebben fejlődni, önmagamat fejleszteni, úgyhogy ez egy zseniális rátalálás a hivatásra.

Mennyiben tartod a tanító feladatának a nevelést?

Egyértelműen a tanító feladata a nevelés is. Nem ő a nevelés egyetlen gazdája és ura, de anélkül nem tud tanítani. Nem is értem a kérdést, de lehet, hogy azért nem, mert ha valaki valamit nagyon egyértelműnek tart, akkor nehéz elképzelni, hogy mások nem. De nem vagyok vaskalapos, nem csak azt tartom jónak, amit én gondolok.

Sokan mondják, hogy manapság „a szülők nevelnek, a tanár, a tanító csak tanítson!”. Te erről a feladatfelosztásról hogyan vélekedsz?

Ha nem nevelem, akkor nem tudom őket tanítani! Amennyiben a gyermek fejlődéslélektanát nézem, 7 éves kora körül, amikor elveszti a fogait, és a tanulási erők felszabadulnak, akkor kell neki egy autoritás, szüksége van olyan felnőttre, akire felnéz. Azt szoktuk mondani, szüksége van egy tekintélyszemélyre. Akár hagyományos, akár alternatív iskolában tanul egy gyerek, neki a tanító, ha jól végzi a feladatát, akkor az „Isten”. Amit a tanító mond, az úgy van. Nem feltétlenül azért, mert annyival okosabb, meg jól tud számolni, hanem az emberségében, a világszemléletében, mint ember olyan, akit követni lehet.

Ha nem jól csinálja, akkor a gyerek elkezd utálni iskolába járni, mert pont ez az igénye nincsen kielégítve, hogy egy olyan személy álljon előtte, akit követni tud. De olyan tekintélyt is követnek a gyerekek, akiket esetleg mi felnőttek nem gondolnánk, hogy követni kellene, mert nagy belső igényük van erre. Nem azért mert a szüleiket nem szeretik, vagy ők nem alkalmasak példaképnek, hanem mert ez az élet rendje. Ezért nem tudom elképzelni, hogy a nevelés ne legyen fontos, ez a világszemléletemnek, a gyerekről való gondolkodásomnak az alapja, szerves része.

Melyek azok az értékek, amelyek neked fontosak a tanításban, a gyerekek nevelésében?

A leges-legeslegfontosabb, hogy csak úgy lehet nevelni, ha önmagadat neveled. Ez a „gandhis elv”: ha meg akarod változtatni a világot, akkor önmagadat kell! Addig úgysem lehet semmit elérni egy gyereknél, amíg önmagamban nem értem el valamit. Ahhoz, amit szeretnék, hogy ő erőfeszítést tegyen a tanulásban, ahhoz nekem nagyon sokat kell magamon csiszolni, nevelni azért hogy hiteles legyek. A nevelés legfontosabbjának az önnevelést tartom.

Nagyon fontos még, hogy észrevegyük a gyereket, hogy lássuk őket. Ne csak abból álljon a tudásom, hogy emlékszem még, tanultam egy könyvből, hogy ennyi idősen ezt kell csinálni, hanem lássam meg, az a gyerek hol tart, milyen körülmények közül jött be az iskolába, mit hozott ebbe a világba, mit jelez nekem. Törekszem látni a gyereket, megfigyelni, érezni őt, átlényegülni a gyerekkel szemben. Legalábbis én ezt csinálom.

Nem is tudom… Szerintem ez két olyan nagy és lényeges dolog vagy érték, ahogyan te kérdezted, hogy amikorra már a tanító ezeken túl van: felismerte és alkalmazza, akkor a fél élete eltelt. (Nevet.) Természetesen van még nagyon sok lényeges elem: a következetesség, a hitelesség, a kíváncsiság a világra, ezáltal kíváncsiság a gyerekre. Valamint ezeket állandóan fenntartani.

Az önneveléshez kapcsolódva, tudnál egy olyan példát mondani, amikor valamit szerettél volna elérni egy gyereknél, de te még nem tartottál ott a saját életedben, és rájöttél arra, hogy ez az oka a megtorpanásnak?

Igen, csak ez bonyolultabb kérdés. Ha van egy tehetséges, polihisztor jellegű gyerek, akivel én például találkoztam, akkor én hozzá bizonyos szempontból kevés lehetek. Simán. Egyszerre jól teljesíteni a rajzban, a sportban, a zenében… És akkor nekem meg kellett tapasztalnom, hogy nem az az önnevelés lényege, hogy gyorsabban fussak nála, vagy ha én furulyázni akarom őket tanítani, akkor tökéletesen tudjak furulyázni, hanem hogy én a furulyázásnak a lényegét átéljem, hogy a nehézségeken hogyan viszem át magamat, az az önnevelés. Nem az a lényeg, hogy én nem tudok tökéletesen furulyázni – 28 évesen tanultam meg furulyázni –, 10 éve még énekelni sem tudtam. Az a lényeg, hogy megtanultam, és közben hogyan küzdöttem le önmagam, hogyan gyakoroltam, hogyan volt bennem tűz.

És akkor ezeket a dolgokat, amik a furulyázás tanulásának lényeges elemei, már meg tudom tanítani: hogyan legyen benne is tűz, hogyan küzdje le a nehézségeket, meg tudom érteni, ha elbátortalanodik, ha fél, ha túl magabiztos, és csalódás éri. Ez az önnevelés, hogy önmagamat is figyeljem az egészben.

A kémia tanításában nem az a lényeg, hogy megtanuljam a kémiát a-tól z-ig, bár az egy nagyon fontos rész, de csak egy kicsike szelet. Ha én nem tudom, hogy a kémia tanulásában valaki hogyan jut el a megértésig, akkor nem tudom megtanítani azt a gyereket, aki nehezen érti a kémiát, teljesen mindegy, mennyire tudom a tananyagot. Ezt tudom példának mondani a kérdésedre. Nem csupán az a fontos, hogy én tudom-e az adott cselekvést, elméleti anyagot, hanem hogy át tudom-e érezni azt az utat, amin végig kell mennie a gyereknek.

Van a válasznak egy egyszerűbb része is, most a nehezebbel kezdtem. Például volt olyan, hogy a rendszerességre szoktatás részeként azt kértem egy gyerektől, hogy ne késsen el, legyen meg minden füzete, feladata. Egy változást kértem, ami nehézséget okoz neki, de mert ő szeret engem, ezért ha lehetne, akkor mindig minden füzete ott lenne, minden feladata, mindig készen lenne, de valami más gátolja. Ezt nem lehet úgy megoldani, hogy „egyest kapsz!”, hanem akkor valamit nekem is kell tennem a saját életemben. Én tudom mi az, hogy lustaság. Teljesen meg tudom érteni. És akkor minden nap megpróbáltam valamit, amit nekem is nehéz volt megtenni, azért, hogy őnekik megmutassam, adjak egy erőt ahhoz, hogy milyen az, amikor legyőzöd önmagadat. Ebben az esetben például minden nap hamarabb keltem fel, és hamarabb értem be az iskolába, mert nekem az volt akkor nehéz. Ezek magasabb szinten működő dolgok. Az ember nem csak úgy hat egy gyermekre, hogy beszél, és mondja-mondja: egyszerűen azzal, ahogy megéli a dolgokat. Én például 1. osztályt fogok most indítani, és minden 6 év körüli gyermek vonzódik most hozzám. Akárhol vagyok. Leülök a buszon, elkezdenek mosolyogni, és tudom, hogy 6 évesek. Mert valamire a bensőmben most nagyon készülök, valami nagyon foglalkoztat, áthatja az egész lelkiségemet. Ha engem áthat az, hogy amikor valamit kérek tőled, én is teszek érte, meg sem említem, hogy „én minden nap hamarabb jövök, és te gyerek meg nem hoztad be a füzeted!”

A gyerek ezt érzi, ez nem humbug, ezek valós érzelmek. Érezzük a szimpátiát egymás között, érezzük az antipátiát mindig, nem? Érzik a te erőfeszítésedet az ügy érdekében, és erről nem kell beszélni, ezt ők tudják. Ez ugyanolyan, ha te nem vagy lelkes a tananyagért, hiába játszod el, hogy lelkes vagy, ott fog ülni egy unott osztály előtted! A legunalmasabb tananyagért is olyan nagyon lelkes tudok lenni, mert tudom, hogyan kell magamat fellelkesíteni. Jó, hát unalmas tananyagot nem tanítok, ez butaság volt. (Mosolyog.)

Szóval a saját tapasztalataim szerint az önnevelés hatása így működik. Nem a szavak szintjén hat, magasabb szinten, de működik. A huszonvalahány éves tanítványaim is visszajönnek. Nem tudom miért, de szeretjük egymást, ezek úgy megmaradnak.

Ezt honnan meríted, honnan hozod az értékeidet, személyiségedet, gondolkodásodat?

Ha nagyon meredeket akarok mondani, akkor azt mondom, a tudásomat, egy nagy életbölcsességet hoztam, nem tudom érted-e. Vannak olyan szegmensei a dolognak, amit nem tudom, honnan hozok. Van egy ilyen rész. Ez az egyik lehetséges forrás.

Aztán persze az emberre rakódik. Van a családja. Nekem nem érzem, hogy olyan nagy hátteret tudott volna adni a családom, a legjobb szándékaik ellenére. Viszont hozzásegített a lázadáshoz, ahhoz az érzéshez, hogy elképzelhető, hogy nem így kell. Ezzel egy erős érzékenységet alakítottak ki bennem, ebből biztos, hogy merítettem. Meg a tapasztalataim, a hitem Istenben meg a kozmikus erőkben, ez például egy nagyon nagy merítő tó, amiből nagyon sokat lehet meríteni, az imákból, amikből mindig válaszokat kap az ember, de ezek nincsenek benne a könyvekben. És biztosan könyveket is olvastam, amiben rengeteg hasznos információt találtam. (Ironikusan mondja.) Tehát kedves egyetemisták, olvassátok a könyveket!

Viccen kívül, én sokat jártam továbbképzésekre, és mindig tanulok. A kislányom születése óta kevésbé, de most is sokat másokhoz képest, csak magamhoz képest kevesebbet. Tegnap is az egyik kolléganőmnél voltam sokáig, megnézni, hogyan tanít, mert valamit láttam, nagyon jól csinál, és megkérdeztem róla. Én nagyon sokat kérdezgetem az embereket arról, amiről azt látom, jól csinálják. Vajon mit gondol ez az ember?

Meg a gyerekektől tanulok. Hú, hát a legtöbbet a gyerekek tanítanak önmagamról, a világról. (Mosoly, nagy levegő.) Szeretném kihúzni az előző válaszaimat, valójában én a gyerekekből merítem a tudásomat. Igen, ezt kellett volna először mondanom, mert a gyerekek zseniális, milyen tanítómestereim voltak.

Hogyan működik az, amikor valami olyan dolgot adsz át, amit csak tőled vehet át a gyerek? Például a hited.

Az iskola, ahol tanítok, nincs elköteleződve egyetlen vallás mellett sem, de ez az, amit mondok, hogy önnevelés nélkül nincs nevelés, mert minden, ami te vagy, átmegy a gyerekekre. Ha nem csinálsz semmit, az is. Ha ott állsz, mint egy fadarab, azt is letapogatják, amikor kicsit (mutatja a letapogatást) eggyé is válnak veled. A legkisebbekkel a legnehezebb a pedagógiai munka. Az óvónőknek van még nehéz feladatuk, meg az alsós tanítónak. Ott akkor emberként teljesen ott kell lenni. Ha ötödikesek, akkor keresik, hogy igaz-e, amit mutatsz. Amikor már 14-18 évesek, akkor meg, hogy itt van-e a helyed. Az előző osztályomban, amikor elsősök voltak, hónapokig azt tanultam, hogy lelassuljak. Én egy hebrencs, gyors ember vagyok, tudatosan arra figyeltem, hogy lassabban tudjak menni, lassabban, nyugodtabban beszéljek, az összes mozdulatomra ügyeltem.

A hit igen érdekes, nem véletlen, hogy a katolikus egyházban is ebben a kisiskolás korban van az első áldozás, mert ez az a kor, amikor a gyerek fogékony ilyesmire. Biztos vagyok benne, hogy soha nem mondtam egyik gyereknek sem, hogy hiszek Istenben, de minden egyes mondatomban ott van. Nem azért, mert kimondom, hanem mert így látom a világot. Nem kell mondanom, mert érezni lehet, ahogy megélem ezeket a szituációkat. Nem vagyok egyedül a problémákkal, mert mindig ott van Isten, aki boldog, hogy segíthet nekem. Meg amikor mesét mondok, gondolom, átérződik, ami a magyar népmesékben még benne van, az egységben való hit.

Negyedikben kérdezte meg tőlem két gyerek, akik éppen ezzel küszködtek, hogy akkor mi is a hit. Mert otthon – még az is lehet, hogy templomba járnak a szülők – nem érzik az egységet. Amikor megkérdeztek, akkor válaszoltam, de egyéb esetekben nem beszélek erről.

Ha valaki nem hisz a tündékben, manókban, és úgy mesél róluk, akkor a gyerekeknek az semmi. De amikor én mesélek a tündérekről, manókról, törpékről, akkor a gyerekek teljesen megzavarodnak, szólnak is: De, figyelj, azok nincsenek! Az lehet, hogy valakitől meg se kérdezik, léteznek-e, de tőlem igen, mert érzik, hogy én hiszek bennük.

Egy pedagógusnak hatalmas felelőssége a hitelessége, nem lehet 8-tól 2-ig tanítónak lenni. Mert nem lehetséges az, hogy amikor kilépek az iskolából, akkor én egy másmilyen ember vagyok. Nem lehetek másmilyen ember, mert a gyerekek észreveszik a hamisságot.

Mi a teendő akkor, ha egy tanítói személyiség hiteles, de szülőként mégsem szeretnéd rábízni a tanítóra a gyerekedet?

Akkor nem szabad rábízni, mert azt a gyerek megérzi, és boldogtalan lesz, mert tudja, hogy nem érzed őt biztonságban. Én most a beiratkozó osztályomnál is azt mondom a szülőknek, hogy ha nem tudtok engem szakmai tekintélyként elfogadni, akkor ne gyertek ide. Azt hiszik, ultimátumot kaptak, nem érzik most még ennek a lényegét, de majd meg fogják látni, érteni, miért mondom. Van olyan is, hogy a szülők megérzik a hitelességemet, azt, hogy túl nagy hatalmam van a gyerekükön, és megijednek.

Szülőként nem szabad olyan tanítóra bíznod a gyereket, akiben nem bízol, nem lehet olyan helyzet. Ha pedig mégis olyan helyzet van… Én is a legjobbat akartam a kislányomnak az óvodában, de legjobb nincs, én is csak elég jó vagyok. Akkor el kell fogadni, hogy ez így most a jelen körülmények között a legjobb, amit nyújtani tudok a gyerekemnek. Akkor a gyerek be tud menni minden reggel az óvodába, fel tudja venni az ott tanultakat, nincsen fal előtte, hogy nem jöhet be a dolog, mert anya nem biztos a dolgában.

Amint már mondtad, az nekem is egyértelmű, hogy a tanító nevel. De az a kérdés merült fel bennem, hogy mi alapján nevelek én bármilyenné is valakit? Mert ami nekem korábban egyértelmű volt, hiszen egy erős erkölcsi háttérből érkeztem, az egyáltalán nem elfogadott feltétlenül mások számára, így azonban nehézkessé válik a nevelés. Úgyhogy kutakodni kezdtem, hogy a „jó”, a „kiváló” tanítók számára milyen értékek fontosak, vagy mindenki más személyiség, és azt tudja belevinni csak, amilyen ő maga?

Ezt teljesen értem, csak én meg pont a másik irányból éltem meg. Nagyon irigyeltem azt, aki tudta, mi a jó és mi a rossz, de nekem ez nem volt meg. Most már megvan, hogy én mit tartok helyesnek, mit helytelennek. Én nem kaptam erős erkölcsi nevelést, mégis egyszer csak észrevettem, hogy mennyire hiszek a Jóistenben. Mindig hittem, pedig körülöttem senki. Ezek számomra nagyon erős dolgok. Ez a másik oldal is érdekes, amikor az ember azt érzi, mindenkinek van bizonyossága, csak neki nincs.

Ugyanakkor meg valóban azt gondolom, ez nagyon bonyolult, nem lehet egyszerű válaszokat adni. Sokszor az is fontos lehet egy gyereknek, hogy megtapasztalja, a szülei kiállnak érte, ha nem jó az a tanár. Ettől függetlenül azt gondolom, igenis egy pedagógusnak, egy nevelőnek mégiscsak integrálnia kell fontos dolgokat, „nagy igazságokat”, hogy nevelni tudjon. Ezek a nagy alapigazságok mégiscsak épüljenek be a személyiségébe.

Te konkrétan mit mondanál nagy igazságnak?

Az embernek önmaga felé kötelessége a tanulás. Ez is valahol egy szentség, ezt nem lehet úgy, hogy laza meg könnyű legyen a gyereknek az élete, hogy ne terheljük, nem erről van szó. Az iskolának a tanulás egy nagyon erős alapköve! Ezt meg kell adni a gyereknek és az embernek önmagának. Ez is egy alapigazság, hogy megadod magadnak a tanulást. Nem feltétlenül a szorzótábla tudására gondolok, hanem általában az emberi tanulásra. Az ember maga is egy szentség. Én a gyerekekre és önmagamra is így tekintek. Nem bánthatom, nem alázhatom meg, mert egy szentség. És nincs olyan, amikor ezt valaki átlépi. Az alapigazságok lényege szerintem az, hogy mindig érvényesek, egy másik embernek az emberségét tiszteletben kell tartani.

Tapasztalataid szerint a gyerekeknek szükségük van alapigazságokra?

Ha dogmatikus vagy, ha semmi más nem létezik, csak a te alapigazságaid, az nem jó, nem működik. Én az alapigazságok mellett mindig arra törekszem, hogy megértsem, a másik ember miért gondolkodik úgy, ahogyan gondolkodik. De szerintem a gyerekeket megnyugtatja, és a szülőket is, ha érzik, van egy stabil értékrended, és tudod, mit akarsz, tudsz döntéseket hozni tanítóként. Most nagy divat, hogy a gyerekek mindenben döntsenek. Hogy milyen ruhát vegyünk fel, hogy hova menjünk nyaralni, milyen iskolába menjenek. Olyan dolgokban kell dönteniük, amire éretlenek lelkileg. A végén már nem is akarnak dönteni semmiben. Már minden jó, ahogy van, csak hagyjanak engem békén. Ha a felnőtt, a tanító, a bizonytalan helyzetekkel tud mit kezdeni, akkor az nagyon megnyugtató, a gyerek érzi, hogy neki nem kell eldöntenie, mi legyen a vacsora. Nem kell semmi olyat eldöntenie, ami nem az ő korának való. Azt kell eldöntenie, hogy kockákkal játszik vagy fogócskázik. Amikor pedig azzal találkoznak, az iskolában, hogy nem kell dönteniük, akkor először valamelyik fellázad, aztán szépen belesimul az életünkbe, játszik önfeledten, és nem nyomasztja többé a döntés felelőssége. Szerintem ez olyan jó.

Amiket nagy alapigazságoknak neveztél most, ez is jött veled, „hoztad”, vagy ezt megtanultad, átvetted valakitől, valahonnan merítetted?

Mindkettő. Nekem nagyon nagy adomány az, hogy gyerekeket taníthatok, mert akkor még ott van egy tiszta lélek előttem, akinek ez annyira egyértelmű igazság. A „legrosszabb” gyereknek is egyértelmű az ember szentsége. Hatottak rám emberek, gondolkodók, de mindkettő. A fontos tudást tanulni és érezni is kell.

Mondtad, hogy néha tartasz „lelki fröccsöt” a gyerekeknek. Az milyen?

Borzasztó. Néha egy mese, egy történet sokkal jobb hatású, mint a lelki fröccs. Ezekben a lelki fröccsökben érzem, hogy a gyerek egyre jobban megszilárdul, megkeményedik. Tehát általában értelmetlen. Mégis van olyan szituáció, hogy kell, hogy el is mondjam, én ezt így gondolom, és ezáltal valami a közösségen belül törvénnyé válhat. De ez egy gyenge pedagógiai eszköz. Ritkán szükséges élni vele, ritka, amikor a gyerekek nem megmerevednek tőle, hanem tényleg valami értelme van. Én legtöbbször nem éreztem, hogy hatásos lenne, csak a haragomat így vezettem le, vagy túlbeszéltem valamit. Amikor pedig nagyon belejövök, akkor érzem, ez a lelki manipuláció nem méltó egy pedagógushoz. De emberek vagyunk, úgyhogy nincsenek illúzióim, hogy nem fogok még ilyet tartani, igyekszem minél kevesebbet.

Volt olyan veled, hogy megborult benned a biztos alapigazságokban való hited? Azt hogyan kezelted?

A legbiztosabb ember is megborul. Életkorral is jár egy hullámzás, léteznek hétéves ciklusok az ember életében. Muszáj, hogy dolgok kitörlődjenek, mások becsontosodjanak. Volt, amikor nagyon padlón voltam mint tanító. Kollégák tudnák megmondani, hányszor jöttem ki úgy az osztályból, hogy én alkalmatlan vagyok tanítónak, elmegyek például fejőnőnek.

Ezt a hullámzást a gyermekek hogyan követik le?

Amikor csúcsformában vagyok, az sem én vagyok, amikor a padlón vagyok, az sem, illetve mindkettő én vagyok. Ha azt látják a gyerekek, hogy van egy egészséges mozgás: jobb nap, rosszabb nap, ők ezt a hullámzást jól lekövetik. Ha itt maradok (vízszintes egyenest mutat), fellázadnak. Ebből elég.

Nem az a baj, hogy van hullámzás, az a kérdés, mit kezdek vele. Hogyan kell a padlóról felállni, hogyan vitt a hited, a gondolkodásod, a tetterőd. Mindezt látják, azt az erőt, amit te beleteszel az életedben, azt megtanítod az osztályodnak, ha akarod, akkor is, ha nem, akkor is. Ez az, amire az ember rájön, egy Waldorf-iskolában főleg, mert ott nagyon erős a tanár-diák kapcsolat. Ezt elmondani nem is tudom, csak érzem. Nem tudom, egy hagyományos iskolában milyen, de a Waldorf iskolában rendkívül erős a tanár-diák kapcsolat. A szavak nélküli kapcsolat.

Azt tapasztaltam, hogy minden egyes lépést, amit az önfejlődésért teszek, azt ők is megtanulják. Amikor megszületett a gyerekem, ugyanezt tapasztaltam. Az az erőfeszítés, amit megteszek azért, hogy jobb legyek, azzal tanítottam, azzal valamit adtam neki akkor is, ha türelmetlen voltam. Vagy akkor is, amikor bocsánatot kértem. Vagy azzal, hogy nem kértem bocsánatot, mert igazam volt. Ezzel mind tanítunk. Rudolf Steiner is ezt mondja, a nevelés önnevelés.

Waldorf-iskolában ezt minden tanító megvalósítja?

Mi kicsit burokban vagyunk, mert olyan értékeket közvetíthetünk, amilyeneket nem szokás. Ez felelősség, de boldogság is! Szabadságot ad, hogy én most ezeket mondhatom, amiket gondolok. Megélhetem, hagyományos iskolákban nem feltétlenül, ahogy én beszélek kollégákkal, ahogyan figyelünk egymásra, segítjük egymást. Az az egyetlen szerencse, hogy nem Waldorf-katonákat nevelünk. Nem babaház, vannak problémák természetesen. Van olyan tanító, akit a szülők nem támogatnak, de van, akit visznek. A Waldorf-iskola kicsit leképezése a társadalomnak.

Miért gondolod úgy, hogy a hagyományos iskolában nem mondható ki?

Waldorf-iskolában az a lényeg, hogy amikor a tanító becsukja az ajtót, neki ott szabadsága van. Neki a gyereket ott nevelnie kell. A tanterv kereteket ad. Azt kell néznem, hogy a gyerek hol tart. Minden gyerek esetében.

Az írás, a számolás, az a társadalomba való kapcsolódás, ez benne van a gyerekekben. Nálunk hihetetlen fontos a tanár szabadsága! Ennek meg is kell felelni persze. Tehát nekem úgy kell ott lennem, hitelesen. A gyerekeknek, a szülőknek el kell hinniük, hogy ezt a szabadságot nekem adhatják. Tehát bizalom legyen felém a szülők, kollégák gyerekek részéről. De a szabadságom sérthetetlen kell, hogy legyen! Azt csinálhassak, amit akarok (idézőjelet mutat), amit jónak tartok, mert ez egy óriási felelősség. Önkényesen, agyatlanul nem lehet szabadság. Kötött szabadság, mert a felelősséged ott van, hogy a gyereket 1-8. osztályig el kell vinni, és ezalatt egy ívet be kell járni a gyerek fejlődése és személyisége szempontjából. Nem tudsz kétszer ugyanúgy tanítani valamit. Ezek nagyon érdekes és csodálatos dolgok, de egy hagyományos iskolában ez a szabadságod – úgy érzem – sérül. Olyan határozottan, erősen megadják a tantervet, már az óravázlatokat, tervezeteket is szó szerint, így nem lehet szabadon tanítani. Nekem például a folyóírás megtanításában szabadságom van, taníthatom 2., 3. osztályban vagy 1. osztály végén, amikor azt látom, tapasztalom, hogy a gyerekek erre érettek.

Jelenleg például azt érzem, hogy a gyerekek alapérzékei olyan mértékben sérültek, hogy legszívesebben kivinném őket az udvarra naphosszat: kússzanak, másszanak, tapintsanak, halljanak, egyszóval érzékeljék a természetet, a saját testük helyzetét a térben. A tanításban a ritmikus részt, ami az érzékek fejlesztése, a tanulási készségek erősítése a Waldorf-iskolában, ezt nem bent csinálnám. És ezt megteszem, ebben van az én szabadságom például. Hol teheti ezt meg egy tanár? Kicsi szabadsága sincsen. Én tényleg a szakmámnak adhatom a lelkem, a gondolataim, a szívem. Nem tudom, hogyan tanítanék, ha a kezembe adnának egy olyan tantervet, amiben meghatároznák, hová jusson el októberre a gyerekcsapat, minden egyes gyerek. Ez a szabadság egy adomány, és azért adomány, mert szeretem a szakmámat. Mert úgy tanítani nagyon jó, hogy áttüzesít a munkám, teljesen az adott helyzetekre, gyerekekre figyelhetek. Egyben a nehézsége is ez: nem mehetek be úgy az osztályba, hogy van egy óravázlatom két évvel ezelőttről vagy nyolc évvel ezelőttről. Ez a szabadság akkora nagy kincs, ezért gondolom úgy, hogy a világ legszerencsésebb embere vagyok, amiért Waldorf iskolában taníthatok ma Magyarországon. 

Köszönöm szépen a beszélgetést!