Aki megment egy életet…

Bárány Zoltán monor-nagytemplomi református lelkipásztor emlékező beszéde a holokauszt 80. évfordulója alkalmából Monoron 2024. július 12-én

Egyelőre nem tudunk pontos adatot mondani a különböző módszerekkel előállított hamis keresztlevél-igazolások számáról, de a gyülekezet keresztelési anyakönyvében fellelhető ugrásszerű változás és az anyakönyvekben néhol előforduló üres foltok arra engednek következtetni, hogy megfeszített munka folyt.

Tisztelt Megemlékezők!

Aki megment egy életet, egy egész világot ment meg – olvasható az antik zsidó vallási és jogi gyűjteményben, a Talmudban.1 Ez a jelmondat egészen új értelmet nyert, mikor a második világháború borzalmai után elkezdték számba venni azokat a személyeket, szervezeteket, titkos és nyílt mozgalmakat, amelyek valamilyen formában segítették az üldözött zsidóságért folytatott életmentő tevékenységeket. A mai alkalomra azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy a településünkön lévő egyházak embermentő tevékenységeiről szóljak.2 A téma rendkívül érzékeny. A 20. század első felében a magyar társadalom zöme valamilyen keresztény egyházhoz volt köthető, alig volt ember, aki ne lett volna valamilyen formában egyháztag. Adódik a kérdés: mi történhetett egy keresztény Magyarországon? Mielőtt arról szólnánk, hogy mit tettek az egyházak a zsidóságért, szembe kell nézni azzal is, hogy mit nem tettek meg. Ha őszinték vagyunk, és méltóképpen szeretnénk megemlékezni az áldozatokról és azok családjairól, akkor először a bűnbánat hangján kell megszólalni. Bocsánatot kérni minden helytelenül megfogalmazott gondolatért, gyűlölettel teli szóért, embertelen tettért és jóvátehetetlen mulasztásért, amit a Mindenható örök törvénye ellenében tettünk egyházként, egyháztagként, közvetve vagy közvetlenül. Kérjük azok bocsánatát nyolcvan év után is, akiknek kettétört a gyerekkoruk, nem ismertek nagyapát, dédmamát, szégyen árnyékolta be az életüket, és jogos haragot cipeltek ezidáig. Bízunk abban, hogy a monori egyházak együttérzéssel és őszinte testvériességgel osztozhatnak az emlékezésben.

A monori egyházközségek – így a római katolikus, evangélikus és református felekezetek – képviselőinek embermentő tevékenységéről van dokumentált feljegyzésünk, egy helyen szeretném is kiemelni a közöttük történt összefogást, ám a rövid idő, a hiányzó adat és a téma nagysága miatt engedtessék meg nekem, hogy elsősorban református részről villantsak fel néhány példát, amelyek arra utalnak, hogy szerény, ám annál veszélyesebb próbálkozásokkal hogyan igyekezték a lehetőt tenni.

A református lelkipásztor, Dr. Fónyad Dezső visszaemlékezéseiből többször is fogok idézni az előadás folyamán, felütés gyanánt olvasok fel az írásából, amelyben a következőket fogalmazta meg a zsidótörvények bevezetése kapcsán.3

Mit sem éreztünk abból, amit mások olyan sötét felhőnek láttak. Kinek volt útjában a monori zsidóság? Senkinek! Popper bácsi joviális arca, derűs mosolya, udvariassága, Derera úr finom műveltsége, közvetlensége. Itt szemben velünk a Hermann-féle forgalmas üzlet csöndes, komoly tulajdonosa. A Pfeiffer Izsák rabbi arcából áradó írástudói fény, meg a többi szorgalmas, kedves ember. Azt kell mondanom, szinte nem is éreztük, hogy ez ellenük megy.

Később igenis megérezték ennek a súlyát. A legelső monori református egyházat érintő atrocitás először a lelkipásztort érte, amikor a Hadkiegészítő Központból telefonon faggatták, hogy miért a zsidó Popper nyomdával adják ki az egyházi lapokat – a válasz logikus volt: mert olcsóbb és jobb. A következő felháborodott kérdés így szólt: miért rendel tüzelőt zsidónál? Szintén magától adódott a válasz: mert kiment helybe és hitelt adott. E rövid párbeszéd után Fónyad Dezső vette a bátorságot és visszakérdezett: miért nem biztosítják a fehér karszalagos (vagyis kikeresztelkedett) munkaszolgálatosok templomba vezetését? A kérdésre adott válasz más formában érkezett: rövid időn belül SAS-behívót kapott Fónyad. Csupán egészségügyi alkalmatlansága miatt nem került ki frontvonalra.4

Ezután sűrűsödtek a felhők Monor felett is. A már idézett személyes visszaemlékezéseiben Fónyad Dezső néhány részletet közöl abból az időszakból, amikor Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye egyik legnagyobb gettójának városába, Monorra is elért a nyílt zsidóüldözés. Már az „alagúthoz közeledve” Fónyad beszámolt arról, hogy az 1939. évi IV. törvény, vagyis a második zsidótörvény után százával üzentek levélben a keresztlevél-igazolásokért, amelyek segítségével bizonyítani lehetett a nem-zsidó származást. A lelkipásztorok nagy erőkkel próbáltak igazolásokat adni.5

Mivé lett a hivatásunk? Rejtvényeket fejtettünk: hogyan találjunk nagypapát Fint asszonynak Berlinbe? Vallattuk a dohos oldalakat és olvashatatlan írásokat, latinban és magyarban. Míg hetek után felfedeztük: Fint-Fink-Finta.

A keresztlevél-igazolások egy idő után azonban más irányt vettek, amiről Balla Péter zeneszerző leánya számolt be. Édesapjának a balatonszárszói református táborhelyen számos (Monorról is érkező) zsidót sikerült rejtegetnie6, sőt egyházi anyakönyveket is átadtak abból a célból, hogy a belőlük kinyert adatokból igazolásokat készítsenek. Az említett beszámoló szerint Fónyad olyan elhunyt személyek adatairól állított ki keresztlevél-igazolást, akik az igazoltakkal korban és nemben megegyeztek. A módszer azért volt hatékony, mert a keresztelési anyakönyvben nem vezették, hogy a megkereszteltek közül kik azok, akik már nem élnek, így a személyazonosságukat felhasználva érvényesnek tűnő igazolást sikerült készíteni. Egyelőre nem tudunk pontos adatot mondani a különböző módszerekkel előállított hamis keresztlevél-igazolások számáról, de a gyülekezet keresztelési anyakönyvében fellelhető ugrásszerű változás és az anyakönyvekben néhol előforduló üres foltok arra engednek következtetni, hogy megfeszített munka folyt.

Az egyik legmerészebb cselekedet a helyi egyházvezetők összefogásával valósult meg. Dr. Sandula Imre monori katolikus főesperes és apátplébános, illetve Dr. Fónyad Dezső református lelkipásztor (egyes források szerint Detre Lajos evangélikus lelkipásztor támogatásával) felkeresték a főszolgabírót, és tiltakoztak a monori egyházközségek nevében a zsidók téglagyárba való kihurcolása ellen. Sajnos ez a próbálkozásuk nem járt sikerrel, hiszen a jól ismert elhárítással védekeztek a hivatalos szervek: csak parancsot teljesítenek. Így másnap gyávaságból a főbíró elutazott, és az újsütetű helyettesének adta ki a kitelepítési parancsot.

Fontos adaléka a történteknek, hogy a két világháború közötti időszakban felerősödtek a felekezeti ellentétek, így a római katolikus és a református egyházak között évtizedeken át erős konkurens törekvések voltak, a tragikus események mégis egybehozták a keresztyén lelkészeket.

Akkor indult meg a „lavina”, amikor megtették az előkészületeket a Monor külterületén található téglagyárban. Fónyad Dezső szívbe markolóan emlékszik meg arról, hogy a gettókba hurcolás előtt még elbúcsúzott a zsidó hitközség vezetőitől: Herrman Izidortól és dr. Pfeiffer Izsáktól.7 Az előkészületek megtételekor Fónyad ekkor még egy utolsó próbálkozást tett, és egy hivatalos szervvel történt telefonbeszélgetés során a gettók kapcsán a járványveszéllyel érvelt, így javasolta a zsidók házaknál való elhelyezését. Az érv hatott, és „csendőri vonalon” sikerült elintézni a kérést, eleinte kijelölt házakba helyezték el a zsidókat. Hamarosan azonban megérkeztek az SS-tisztek, és a pestkörnyéki zsidókat a monori téglagyárba zsúfolták, embertelen körülmények mellett. Lelkipásztorként Fónyad így élte meg az eseményeket:

Ezen a vasárnapon a templom zsúfolt volt. Milyen jó, ha néha megtelik, legalább a mélység völgyében. Kihirdettem, ami köztünk történt. Arra kértem a híveket, hogy tegyenek meg mindent, amit megtehetnek. Rejtsék a bujkálókat, mentsék a menekülőket, keressék az utat, hogy a gettóba jusson étel, ital. Szánják és szeressék a szerencsétleneket, hiszen csecsemők, gyerekek, öregek vannak összezsúfolva. Köztük azok is, akik itt éltek velünk. Volt-e visszhangja? Volt! Éjnek idején asszonyok, férfiak másztak a dróthálóig és áradt az étel a gettóba. Pedig akkor már üres kamrák és megfogyott padlások, pincék jelezték a közelgő véget. Ilyen nép ez a mienk: ha jól megy dolga, akkor alszik és felejt, még a szíve is kihűl, de ha meglátja a nyomort és a tragédiát, akkor a semmiből is asztal terül az üldözötteknek.

Ma élő időseink visszaemlékezései igazolják mindezt, kiegészítve azzal, hogy felekezeti különbség nélkül igyekeztek egy-egy tál étellel, ruházattal segíteni a gettóban lévő zsidókat.

Fónyad Dezső elkeseredésében abban bízott, hátha egyéni mentésekkel valakit ki lehet hozni, például olyanokat, akik a rendeletek megsértésével kerültek gettóba. Egyetlen konkrét esetet tudunk ennek kapcsán felvázolni. Muraközy Gyula Kálvin téri lelkipásztor a püspöki hivatal pecsétjével ellátott igazolásokat küldött Monorra, amellyel Fónyad a gettóba ment, ahol a csendőrparancsnok fogadta. A szívszorító történetet így írja le:

Másnap kint voltam. Fogadott. Így felelt: Ez az igazolás téves. Az állítás hazugság, az illető nem diakonissza, hanem titkárnő. És már elém is állította a fiatal nőt, akit szülei vettek körül, és összetett kézzel könyörögtek: mentsem meg a lányukat. Arra a kérdésemre, hogy szabad-é nekem is kérdést tennem, igennel felelt: Kérdezze meg, Parancsnok úr, hogy diakonisszajelölt-é a missziói intézetben, vagy nem? A tolmácsolás megtörtént. Az igazolást elfogadta. A többit is. Aztán így szólt: „Legyen nyugodt, hogy holnap szabadok lesznek.”

Egy másik forrásból kiderül, hogy ez a missziói intézetben dolgozó diakonisszajelölt nem más, mint Éliás József „jobbkeze”, Bartos Zsuzsa. Fónyad későbbi, koncepciós vádak alapján kreált népbírósági perének során Éliás hivatalos nyilatkozatban mutatja be részéről ezt az esetet, amelyben azt írja, hogy „közvetlenül a vagonokba rakás előtti órákban”, július 6-án sikerült kiszabadítani Bartos Zsuzsát.8

Végül: Fónyad személyes visszaemlékezéseiben olvashatunk arról is, hogy a munkaszolgálatos zsidókat a templom mellett található Református Otthonban, a mai művelődési házban szállásolták el. A kerettagok kegyetlenkedései elől Fónyad rendszeresen elkérte az időseket, betegeket „dolgoztatni” – általában könnyű fizikai munkával juttatta őket levegőhöz. A börtönleveleiben utal egyéb különböző engedményekre: például a papi kertben lehetőséget adott a rokonokkal való találkozásra, illetve szállást intézett a szükségben levőknek.9 A munkaszolgálatosok kapcsán a mai alkalom szervezőjének, Szőnyi Attila monori református presbiternek született egy kéziratban levő írása Dömötör László monori református kántortanítóról, aki a munkásszázad parancsnoka volt, és zsidó túlélők visszaemlékezései szerint messzemenőkig emberségesen bánt a hozzá beosztottakkal, sőt az orosz front előtt a parancsát megtagadva feloszlatta a századot és menekülni engedte a felügyeltjeit.

Tisztelt Megemlékezők!

Aki megment egy életet, egy egész világot megment. Bár ne egyet, hanem az összeset. Noha mi ezt nem tudjuk megtenni, azért állok itt lelkipásztorként, mert hiszem, hogy Van, aki az örökkévalóságra ment meg minket. Mi a mi feladatunk? Alázattal beismerni a tévedést, elismerni a hőstettet, és felismerni a ma is lángoló gyűlöletet vagy éppen a tagadást. De ha csak egyet tehetünk, tegyük meg ezt: mentsük meg a történetüket.

Köszönöm szépen a figyelmet!

• 1. Misna, Szanhedrin, 4:5.
• 2. Jelenlegi doktori kutatásaimat a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Doktori Iskoláján végzem. Témavezetőm Földváryné dr. habil. Kiss Réka, a Kar docense és a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnöke. A készülő dolgozat részletesebben tárgyalja Fónyad Dezső népbírósági peranyagát, a második világháborús embermentő tevékenységét, illetve a lelkészi pályafutást egyaránt.
• 3. Fónyad László: Uram, látni akarjuk a Jézust, Budapest, Semmelweis Kiadó, 2011, 59–60. Hangsúlyoznám a „találjunk” kifejezést, amely arra utal, hogy mindenképpen igazolást akartak adni, még ha ehhez valótlan rokoni kapcsolatokat is kellett gyártani. Eredeti kiemelés.
• 4. Fónyad: Uram…, 64.
• 5. Fónyad: Uram…, 60. Hangsúlyoznám a „találjunk” kifejezést, amely arra utal, hogy mindenképpen igazolást akartak adni, még ha ehhez valótlan rokoni kapcsolatokat is kellett gyártani. Kiemelés tőlem.
• 6. Balla Vilma szóbeli közlése, eredeti a szerző birtokában.
• 7. Fónyad: Uram…, 67.
• 8. Éliás József nyilatkozata, az eredeti Glasz Endréné Fónyad Ágnes birtokában.
• 9. Fónyad Dezső börtönlevelei, Családi irattár, VIII. levél