Az ének-zenei óra a múzeumpedagógiában

Borz Zsófia írása

A kép és zene kapcsolata, az érzékszervek együttes használata sok lehetőséget kínál a múzeumon belül.

Hazánkban a kétezres évekre általános tendenciává vált, hogy a legtöbb múzeumban működik múzeumpedagógiai részleg, amely a múzeumi nevelésben-oktatásban igen fontos szerepet kap. Lényeges, hogy a múzeumpedagógus hidat képezzen a tanulók iskolában megszerzett tudása és a múzeumban elsajátítható ismeretek között. Az ún. múzeumi órák hivatottak ezt a feladatot betölteni; teret adnak a tanórák múzeumi környezetben való megtartására, de nem az iskolában szokványos módszertannal. Legtöbb esetben a művészettörténet-, a történelem-, az irodalom- és a természetismeret-órákhoz kapcsolódnak az ilyen jellegű foglalkozások az adott múzeum gyűjtőköréhez igazodva.

Művészettörténeti-muzeológiai témájú szakdolgozatomban egy új terület bevonására tettem javaslatot, miszerint hogyan kapcsolhatunk össze két művészeti ágat, a zenét és a képzőművészetet; az ének-zene órákat a múzeumpedagógiával. Ehhez az esztergomi Keresztény Múzeum néhány késő gótikus magyar szárnyasoltár-töredékét vettem alapul.

A Keresztény Múzeumban több éve komoly múzeumpedagógiai tevékenység folyik. Az állandó és időszaki kiállításokhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások mellett tartanak múzeumi órákat is, melyek lényege, hogy kiegészítik az iskolai tananyagot, megkönnyítik annak befogadását, rögzítik az ismereteket, nevelnek és maradandó élményt nyújtanak (Csesznák, 2009, 60-67.). Elsődlegesen a művészettörténet, a történelem és az irodalom tantárgyak jönnek szóba, de folyamatosan bővíteni kívánják a kínálatot. Legutóbb például múzeumi hittanórákat készítettek elő az iskolásoknak. Mindezt tárgyközpontúan, a kiállításokban bemutatott művekre építve, kreatívan, az életkori sajátosságokat figyelembe vevő módszerekkel valósítják meg, szem előtt tartva, hogy szakrális gyűjteményről van szó. Ehhez a hagyományhoz kapcsolódva ajánlanék egy újabb lehetőséget, a rendhagyó ének-zene órát elsősorban a felsős évfolyamoknak.

Ahhoz, hogy a múzeum az iskolai tanórákhoz kapcsolódó foglalkozásokat tudjon kínálni, a múzeumpedagógusnak ismernie kell a tantervet, valamint ki kell választania a megfelelő műalkotásokat, amelyek valóban illusztrálják és kiegészítik a tananyagot, a tankönyvekben megjelenő képzőművészeti alkotások reprodukcióin túl. Saját emlékeim alapján és jelenleg is tanító ének-zene pedagógusokat megkérdezve azonban nem túl pozitív a helyzete a tankönyvekben megjelenő fotóknak, mert az amúgy is csekély számú (heti 1) óra nem teszi lehetővé, hogy közelebbről is megismerkedjenek a tanulók a könyvekben látott műalkotásokkal. Véleményem szerint a képanyag alaposabb megfigyelése változatosabbá tenné a tanítást, mert nemcsak a megszokott feladatok kerülnének elő az órán, mint az éneklés, ritmusgyakorlatok, zenehallgatás, hanem a vizualitás is, ezáltal pedig komplex művészeti nevelésben részesülhetnének a diákok.

Némelyik ének-zene tankönyvben képzőművészeti feladat is kapcsolódik a korszakokhoz, például: „Nézzetek utána a reneszánsz szó eredetének, jelentésének! Keressetek képzőművészeti alkotásokat ebből a korból!” Ez a példa jól szemlélteti az interdiszciplinaritást, hogy más tantárgyakhoz is próbálnak kapcsolódni; azonban sajnos ez a legtöbb esetben a gyakorlatban nem valósul meg. Pedig az ének-zene órán szerzett ismereteket több szempontból is össze lehetne kapcsolni a művészettörténettel (vagy a rajz és vizuális kultúrával). Például úgy, hogy megfigyelhetjük középkori hangszerek korabeli ábrázolásait, vagy dinamikus, mozgalmas barokk zenét és díszes barokk festményeket hasonlíthatunk össze. Ehhez miért ne lehetne eredeti tárgyakat megfigyelni, például egy múzeumi ének-zene óra keretén belül?

Affektív módszer – zenés elemek a múzeumpedagógiában

A múzeumpedagógiában a motoros és az affektív tanulást részesítik előnyben, előbbinek a mozgás, a készségek elsajátítása az alapja, utóbbi az érzelmek, érzékek megszólítását jelenti. Múzeumokhoz az affektív tanulást kapcsolhatjuk leginkább, hiszen a műalkotások (festmény, szobor, zenemű) megértése emocionális úton történik, érzelmeken keresztül közelíthetőek meg. Ehhez a tanuláshoz elsősorban az érzékszerveken alapuló metódusokat és játékokat köthetjük, amelyek igazán hasznosak a múzeumpedagógiai foglalkozások során, mert felkeltik az érdeklődést, fejlesztik az asszociációs és megfigyelőképességet, illetve minden új információ jobban rögzül.

Német nyelvterületeken igen kedvelt az affektív, vagyis érzékszerveken alapuló módszer. A briteknél az érzékszervekre ható metódusok közül elsősorban a tapintás hangsúlyos, a különböző interaktív és „hands-on” elemeken keresztül. Hazánkban is egyre gyakrabban alkalmazzák az ilyen típusú feladatokat, játékokat (Joó, 2015a). Mivel a múzeumpedagógiai módszertan szakirodalma igen csekély, hazai és nemzetközi szinten is, a zenés módszerek leírása is elenyésző a meglévő irodalmakban, ezért erre a feltáratlan területre kívánnék rávilágítani.

A kép és zene kapcsolata, az érzékszervek együttes használata sok lehetőséget kínál a múzeumon belül. A legfontosabb, leghatékonyabb módszereken túl (például: a megbeszélés, a vita, a drámapedagógia, a játékok, az alkotás) a halláshoz kapcsolódó, tehát a zenei módszerek is széles palettát mutatnak. Alkothatunk zenére, énekelhetünk, táncolhatunk-mozoghatunk. Különböző hangokat kelthetünk, elsősorban hangszerekkel, de gondolhatunk bármilyen más hang- és zajkeltésre, mint például papírcsörgésre, műanyagflakon megfújására, tapsolásra, fütyülésre és még sorolhatnánk. A zenehallgatás alkalmat adhat arra, hogy zeneműveket és képzőművészeti alkotásokat hasonlítsanak össze a gyerekek, tehát asszociációk alapjául szolgál a társművészetekhez. Hangfelismerő játékkal szintén közel kerülhetünk magához a műalkotáshoz, a legapróbb részletek megfigyelésére késztethetjük a látogatót. Az ábrázoláson megjelenő alakok hangjaival vagy akár a témakörhöz tartozó hangokkal is játszhatnunk. Hangerőváltással is izgalmas és élménydús feladatokat találhatunk ki. Például ha a látott műtárgyakat sorba rendezzük annak az alapján, hogy melyiknek a helyszíne a leghangosabb, melyiké a leghalkabb. A hangerőt a színek erősségével (halvány – halk, intenzív – hangos) is össze lehet kapcsolni, ezáltal a művek közvetlen megfigyelésére helyezzük a hangsúlyt.

Nézzünk meg néhány példát külföldi múzeumokból! A karlsruhei Staatliche Kunsthalle absztrakt alkotásai előtt hangszereket szólaltatnak meg, és a résztvevőknek kell az adott hangot a festményeken látott színekhez kapcsolni. Münchenben a Deutsches Museum szerencsés helyzetben van, hiszen saját hangszergyűjteménnyel rendelkezik, gyakran alkalmaznak kipróbálható, kézbe vehető hangszereket. A salzburgi Die Fürsterzbischöfliche Residenz kínálatában udvari tánc oktatása is megjelenik, kapcsolódva a 17-18. századi udvari élet bemutatásához (Krön, Bittricher, Wonisch-Langenfelder, 2004, 122-123.). A londoni Tate Modern Tate Sensorium kiállítása 2015 IK-díjat kapott. A projekt különlegessége, hogy a kiállítás mind az öt érzéket bevonja a modern műalkotások megfigyelésébe; ez lehetővé teszi a műalkotás minél teljesebb befogadását.

Zenés múzeumpedagógiai módszerekkel sokféle programot és múzeumi órát tehetünk színesebbé, ahogy felsorolásomból és a nemzetközi palettából bemutatott példákon is láthattuk. Az affektív tanuláson alapuló metódusoknak nem kell feltétlenül zenei témájú műtárgyakhoz kapcsolódniuk, azonban ha van rá lehetőség, akkor mindenképp érdemes muzsikusokat, táncoló sokaságot, hangszereket ábrázoló művekhez illeszteni, kiváltképp, ha ének-zene órához kapcsolódó múzeumi órát tervezünk.

Zenés múzeumi óra: „Musica Sacra” – avagy zenetörténet angyalok muzsikáján keresztül

Az általam választott téma – hangszerábrázolások a művészettörténetben  – különleges lehetőséget nyújt múzeumpedagógiai szempontból, hiszen a műalkotások befogadása emocionális úton történik, a különböző művészetek pedig érzelmi megnyilatkozások. Tantárgyspecifikusan kívántam felépíteni a múzeumi órát az általános iskola felsős évfolyamainak, értelemszerűen az ének-zene tantárgyhoz kapcsolódva. A továbbiakban ebből a múzeumi órából mutatnék be néhány részletet.

Kezdő feladatnak mindig érdemes valamilyen keresgélős, aktivizáló feladatot alkalmazni, ezáltal rögtön felkelthetjük a gyerekek érdeklődését, és felfedező tanulásra sarkallhatjuk őket. Az általam felvázolt foglalkozást úgy kezdem, hogy becsukott szemmel rövid zenerészletet hallgatunk meg, ami alapján meg kell keresnie a gyerekeknek, hogy melyik művel fogunk foglalkozni. Jelen esetben ez egy gregorián (Salve Regina) dallam, és az Atyaisten éneklő és zenélő angyalokkal szoborcsoport.

Amint a gyerekek megtalálják a szárnyasoltár-töredéket – amely egyébként a foglalkozáshoz kapcsolódó további művek mellett van kiállítva –, folytatódhat az ismeretszerzés különböző élményszerű, izgalmas feladatokkal, játékokkal és az ének-zene órához kapcsolódó témákkal.

Természetesen az éneklést is bevehetjük a programba. Az első feladatban hallott gregoriánrészletet énekelném el vagy énekeltetném el a gyerekekkel, illetve olyan dallamot, amit tanultak már a tanórán. Egyrészt összekapcsolhatjuk a múzeumi órát az iskolai anyaggal, másrészt barátságosabb hellyé tehetjük a múzeumot, ahol nem kell mindig csendben maradni.

Az énekes műfajokon túl másik nagy témakört képeznek a középkori hangszerek. A már említett szoborcsoport angyalai közül ketten is zenélnek, illetve B. E. mester késő gótikus szárnyasoltárához tartozó négy táblaképen is megjelennek további muzsikáló angyalok. Mivel nem csupán ének-zene órát szeretnék tartani, ezért néhány alapvető információval a művészettörténeti ismereteiket is szeretném bővíteni, így válhat komplex művészeti órává a foglalkozás. Ezen a ponton ismét előtérbe kerülhet az affektív tanulás, ugyanis érdemes a hangszerek hangját meghallgatni, kiegészítve a képi világot.

Az affektív módszerbe a tapintás is beletartozik. Ha rendelkezésünkre áll, érdemes a foglalkozásra vinni a képeken megjelenő hangszereket, hiszen tapasztalati úton jobban rögzül a tudás, nem véletlenül alkalmaznak egyre több „hands-on” eszközt a múzeumokban. Például fúvós hangszer bemutatására a hólyagduda, vagy régi síp, esetleg fafurulya is jó demonstráló eszköz lehet. Húros hangszerek közül pedig lantot vagy hozzá hasonló gitárt lehet körbe adni, kézbe venni.

Egy következő feladatban a régi hangszerek elnevezéseinek, jellegzetességeinek megismerését tűztem ki célul. Kis borítékokat osztok szét, mindenkinek egyet-egyet, amelyekben előre kinyomtatva található a három húros hangszeren játszó angyalábrázolás (fidula, lant, hárfa). Miután megbeszéljük, hogy melyik képen mi látható, ismertetem a feladatot. Különböző hangszerek hangját fogják hallani, és azt a képet kell felemelniük, amelyiken a hallott zeneeszközt látják. Akár kakukktojást is lehet a hangok között, így izgalmasabb a játék!

A zenehallgatás után mozgásos játék következik, kapcsolódva a hangszerek témájához. A gyerekeket két csoportra osztom. A fele társaság ülve marad, a másik fele pedig háttal áll a festményeknek. Amelyik hangszer nevét mondom, azt kell utánozniuk a testükkel, hang nélkül és az emlékezetükre támaszkodva! Akik ülve maradtak, magukban összehasonlítják a festményt és a társaikat. Majd csere, természetesen másik hangszerrel. Ezzel a feladattal az önkifejezésnek is teret adok, hiszen mindenki hasonlóan, de mégis máshogy fogja megformálni a hangszerét, megmutathatják az egyéniségüket. A megfigyelőképességükre is szükségük lehet. Az első csoportnak a lantot mondom, a másodiknak a fidulát. Irányított kérdésekkel közösen összehasonlítjuk a hangszereket és a bemutatott pozíciókat, illetve megemlítem a gitárt és a hegedűt, amelyek az előbb bemutatott régi hangszerekből fejlődtek ki. Fontos szempontok: a hangszerek formája, anyaga, mivel szólaltatják meg, milyen nyílások vannak rajtuk, és hol. Bár múltbeli a témánk, szeretném jelenorientáltan is megbeszélni a gyerekekkel a témakört, erre alkalmas a középkori és a mai hangszerek összehasonlítása.

Az új ismeretek alkalmazására és a téma feldolgozására kiváló lehetőséget kínál a múzeumi órához kapcsolódó műhelymunka. A gyerekek egyszerű eszközökből elkészíthetnek például egy lantmakettet. Készítés közben átismételhetjük a megismert hangszer részeit, és hogy melyik művön is látták. Miközben a gyerekek készítik a makettet, halkan aláfestő zenének elindíthatunk egy kis lantmuzsikát.

Összegzés

Az általam kidolgozott foglalkozás tehát az ének-zene tananyagához kapcsolódóan összeköti a zenetörténeti és művészettörténeti ismereteket, hogy milyen volt a vokális és hangszeres zene a késő középkorban, milyen hangszereket használtak akkoriban, és hogy ezeket hogyan ábrázolták. Célom, hogy a múzeum adottságait figyelembe véve a különböző művészeti ágak (képzőmévészet és zene) között hidat alkossak, a kiállítási tárgyakon keresztül integrált művészeti nevelésben részesíthessem a résztvevőket.

A bemutatott módszerek és a különböző példák is igazolják, hogy a zenének, a zenés metódusoknak helye van egy múzeumi foglalkozásban. Merjünk ezekből a feladatokból és játékokból bátran meríteni, így tehetjük még színesebbé a múzeumpedagógiai órákat, hiszen az affektív módszereknek köszönhetően több élménnyel és kutatások által bizonyítottan maradandóbb tudással gazdagodhatnak a résztvevők.

Felhasznált irodalom

Borz Zsófia (2016): Iskola és múzeum – zenei metódusok a múzeumpedagógiában. in: Parlando, 58. évfolyam, 2016/3. szám.

Brauer-Benke József (2014): A népi hangszerek története és tipológiája. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Zenetudományi Intézet, Budapest, 2014

Csesznák Éva (2009): Múzeumpedagógiai módszerek és eszközök – hogyan tanítsunk a múzeumban? in. Múzeumiskola 3. Pedagógusképzők képzése: Múzeumok közoktatási hasznosítása. Szabadtéri Néprajzi Múzeum – Múzeumi Oktatási és Képzési Központ, Szentendre, 2009. 60-67.o.

Joó Julianna (2015a): Múzeumpedagógiai barangolások a londoni művészeti múzeumokban. In: Museumcafé, A Múzeumok Magazinja. 2015/4. 9. évfolyam, 48. szám

Joó Julianna (2015b): Művészetközvetítés a bécsi múzeumokban. In: Taní-Tani Online. 2015. április 19.

Joó Julianna (2015c): Negyvenedik születésnapját ünnepli a karlsruhei gyerekmúzeum.

Joó Julianna (2016): Ötödik érzék a Tate-ben. In: Magyar Múzeum. 2016. január 28.

Vásárhelyi Tamás – Sinkó István (2004): Múzeum az iskolatáskában. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest

Vereckei András (2015): Hittanoktatás a múzeumokban. in: Szociálpedagógia. 2015/1-2. szám. 19-28.o.