Fókuszban a reziliencia…

...avagy hogyan működik a pszichológiai immunrendszerünk? Kramarics Rita írása

A családon kívüli tényezők között a barátok nyújtotta érzelmi támogatottság és a baráti kapcsolatok révén megismerhető alternatív életmód és perspektíva nyújthat menedéket.

A reziliencia kifejezést számos diszciplína alkalmazza a mérnöki tudományoktól az ökológián át egészen a pszichológiáig. A kifejezés széleskörű alkalmazhatóságának oka abban áll, hogy általános rendszerszinten magyarázható meg általa a különféle anyagok vagy struktúrák sokkhatással szemben tanúsított adaptív ellenállóképessége. Tágabb értelemben azonban úgy is tekinthetünk erre a jelenségre, mint egy szervező-erőre, azaz a rendszer a vele szemben megnyilvánuló erőhatások következtében kibillen, és egy másik szinten újraszerveződve áll ismét helyre (Békés, 2002).

Pszichológiai értelemben a reziliencia olyan képesség, amely az egyént alkalmassá teszi arra, hogy megküzdjön a magas fokú stresszel és traumatikus helyzettel (Bowlby, Ainsworth, Boston & Rosenbluth, 1956). Miért képes egyikünk a reziliens viselkedésre, és miért szinte ismeretlen lehetőség ez mások számára? Tanult viselkedésről beszélhetünk, vagy tudattalan mechanizmusról? Milyen szocioökonómiai, társas és pszichológiai mintázatai vannak a reziliens viselkedést sikeresen alkalmazó egyéneknek?

A pszichológiai gyakorlatba jól beilleszthető volt a reziliencia rendszerszintű megközelítése, amely a jelenségek magyarázatának egy újfajta értelmezési keretét nyújtotta. A korai kötődéselmélet atyja, John Bowlby figyelt fel arra, hogy az általa vizsgált súlyosan traumatizált kisgyermekek egy része nem az elvártnak megfelelő patologikus viselkedési mintákat produkálta. Bowlby elmélete helytálló az érzelmileg elhanyagolt, bántalmazott, mélyszegénységben élő és háborús körülmények között szenvedő gyermekek többségének esetében. Vannak azonban, akik a nehéz körülmények és negatív hatások ellenében is képesek megóvni önmagukat, személyiségük integritását és lelkük, szellemük egészségességét. Többek között ez a jelentős ellentmondás hívta fel a szakemberek figyelmét a reziliencia mögött meghúzódó mechanizmusok feltárására. A reziliencia komplex jelenség, és mint ilyen nem írható le egyetlen magyarázó modellel.

Az egyén rezilienciája

Számtalan elmélet látott napvilágot, több empirikus kutatási adatokkal alátámasztott elképzelés született a reziliens viselkedés kialakulására, előfeltételeire és működésére vonatkozóan. Masten az egyénen belül kereste a magyarázatot, az egyéni személyiségjegyekre helyezve a hangsúlyt. Masten megfigyelései alapján a reziliens egyénre jellemző vonások többek között az aktív megküzdés, rugalmas válaszreakció, leleményesség, én-hatékonyság, koherencia-érzet, egokontroll, érzelmi intelligencia, optimizmus, a negatív történések kognitív átértelmezésének képessége, szociális kompetencia, a társas támogatás keresése (Masten, 2001).

Hol van a reziliencia felső határa egyéni szinten? Behatárolható-e? Hol van az a pont, ahol az egyén már nem képes megküzdeni az őt ért hatásokkal? Hogyan lehetséges az, hogy extrém körülmények között is előfordulhat sikeres megküzdés? Gondoljunk csak Ishmael Beah történetére, aki gyermekkatona volt Sierra Leonéban. Tragikus történéseken ment keresztül, olyan, idegrendszerét és személyiségét torzító eseményeknek volt tanúja és előidézője, amelyekkel egyikünk sem szembesül szívesen. A legtöbb ember megtört volna, Ishmael mégis képes volt – segítséggel – újraépíteni az életét.

Ishmael 1980-ban született Sierra Leonéban, az ENSZ segítségével 1998-ban költözött az Egyesült Államokba, jelenleg New Yorkban él. 2004-ben szerzett diplomát az Oberlin Főiskolán, tagja a Human Rights Watch gyermekjogi részleg tanácsadói bizottságának és nemzetközi konferenciák rendszeres előadója.

Természetesen nem cél a nehézségek és negatív hatások teljes mértékű elhárítása, kiküszöbölése. A nehézségek inspiráló módon hatnak ránk, de a súlyos traumák és tragikus sorshelyzetek emberpróbáló ereje pusztító hatású lehet a fizikai és mentális egészségre. Selye János (1976) a stresszről úgy beszél, mint szükséges és semmiképpen sem kerülendő állapotról, amely minden élőlény sajátja. A distressz viszont egyértelműen negatív hatású, azt jelzi, hogy az egyén fizikai, mentális és lelki értelemben is teljesítőképességének határához érkezett; és ha ez az állapot hosszabb ideig fennáll, akkor maradandó károsodásokat eredményez. A negatív hatásokat azonban kiüthetik, s ezáltal sikeresen ellensúlyozhatják a pozitív környezeti és társas kapcsolódások (Ceglédi, 2012/2; Rayman-Varga, 2015). Jó példa erre azoknak a gyerekeknek az esete, akik szegénységben és nélkülözésben nőttek fel, de tehetségük okán tanárok, patronáló szervezetek segítségével sikeresen kiemelkedtek és lehetőségekhez jutottak.

Családi reziliencia

A reziliencia hátterét vizsgáló kutatások során az egyéni személyiségjegyeken és vonásokon kívül a társas kapcsolatok is fontos szerephez jutottak; ilyen a szülői/gondozói kapcsolatok minősége és mélysége, a hatékony szocializáció, a biztonságos és szervezett lakókörnyezet, a befogadó és hatékony iskola, lehetőség a személyes értékek kibontakoztatására, megfelelő szocioökonómiai környezet (Masten, 2007).

A családi reziliencia akkor nyilvánul meg, amikor nehéz a helyzet, tragédiák és sorscsapások ellenére is képes jól funkcionálni a családi közösség; a problémákkal való megküzdés érdekében kreatív és sokféle megoldást alkalmaz. A családi rendszerek és alrendszerek kapcsolata stabil, és a szerepek még ha átalakulva is, de megmaradnak és betöltik funkciójukat. A család reziliens mivolta mennyiben függ a családot alkotók reziliencia-képességétől? Amennyiben a Gestalt-pszichológia jól ismert mottójára gondolunk, miszerint az egész több, mint a részek összessége, akkor itt is azt kell látnunk, hogy a családi reziliencia magasabb rendszerszinten megvalósuló komplex folyamat, amely magában foglalja ugyan az egyének rezilienciáját, de azon egyúttal túl is mutat, és kilép a korábbi értelmezési keretrendből. Mint ahogy az egyén nem szakítható ki az őt körülvevő szűkebb vagy tágabb kontextusból, úgy a családi reziliencia sem értelmezhető csak önmagában. A család része egy tágabb társadalmi és kulturális hálónak, mellyel együtt hat, és mely nélkül működése nem értelmezhető.

Rizikótényezők és protektív mechanizmusok

A pszichológia egyik irányadó megközelítésében (Rutter, 1987) a rezilienciát a veszélyeztető, az egyén fejlődését negatív irányban befolyásoló faktorok és védelmező mechanizmusok irányából közelítik meg. Fontos tényező továbbá ezen faktorok egymáshoz viszonyított aránya. A kutatások azonban még nem tisztázták, hogy pontosan milyen rendszerszintű kapcsolatban állnak az ellentétes előjelű tényezők. A rizikótényezők gyakran mutatnak együttállást, azaz nem magukban jelentkeznek, hanem kumulatív módon terhelik az egyént, sok esetben a szülők alkoholizmusa, az anyagi nélkülözés, valamint az érzelmi elhanyagoltság egy időben jelentkezik. A családon belüli protektív jellemzők között az egyik legfontosabb a korai életszakaszban kialakuló szoros kötődés az édesanyával vagy az elsődleges gondozóval. A családon kívüli tényezők között a barátok nyújtotta érzelmi támogatottság és a baráti kapcsolatok révén megismerhető alternatív életmód és perspektíva nyújthat menedéket. Ezen kívül az elfogadó iskolai környezet, valamint a tanárok, mentorok szerepe kiemelkedően fontos. A támogató tanári kapcsolatok és az általuk közvetített szerepmodell erős kapcsolódási lehetőség a reziliens gyermekek számára, a jól működő, biztonságot és támogató közösséget nyújtó iskolai közeg pedig jó alternatívája lehet a diszfunkcionáló családi miliőnek (Werner és Smith, 1977). Ezen túlmenően a civil szervezetek és szakkollégiumok nyújtotta támogatási formák képesek további hidakat verve elősegíteni a tehetséges diákok önmegvalósítását, bármilyen messziről is érkezzenek! Az egyén sikeressége attól függ, hogy milyen módon képes a rizikótényezőket leküzdeni a kínálkozó protektív mechanizmusok segítségével.

A vizsgálatok során természetesen nem minden személyre volt jellemző a reziliens működés. A kutatók arra jutottak, hogy a sérülékeny gyerekek többnyire negatív megküzdési stratégiákat (pl. különféle elkerülési módok, elutasítás) alkalmaztak, vagy egyáltalán nem rendelkeztek ilyenekkel. Kevés kutatási tapasztalat áll azonban rendelkezésre a nem reziliens gyerekek viselkedésével és stratégiáival kapcsolatban. Elképzelhető, hogy ők is képesek lennének reziliens módon működni, csak kevésbé eredményesen alkalmazzák a külső és belső erőforrásaikat. A veszélyeztető faktorokkal kapcsolatban többen úgy gondolják, hogy a társadalmi hovatartozás hatással van ezek előfordulási gyakoriságára, minőségére. Ebből következik, hogy a protektív elemek is kapcsolatba hozhatók a társadalomban betöltött szereppel. A társadalmi rendszer magasabb szintjein az erőforrások szélesebb spektruma érhető el, így a megküzdést több elem segítheti (Kapitány & Kapitány, 2007).

Záró gondolatok

Felmerül a kérdés, hogy a fenti tulajdonságok mindegyike szükséges-e a sikeres megküzdéshez és ha igen, akkor milyen összetételben? Melyek a reziliencia küszöbminőségei, azaz mely minimális feltételek megléte mellett válik az egyén rezilienssé? Ha a rezilienciát dimenziónak tekintjük, akkor milyen minőséget képvisel az egyik és a másik végpont? A vizsgálatoknak ki kell terjedniük azokra a gyerekre, akik nem reziliensek, vagy csak kismértékű rezilienciát mutatnak. Továbbá többet kell tudnunk arról, hogy a reziliencia fejleszthető-e, és ha igen, milyen módon és mértékig. Érdekes kérdés továbbá, hogy a nehézségekkel gyermekként nem szembesülő, de sikeres életet élő fiatalok reziliensek-e annak ellenére, hogy nem találkoztak komoly krízisekkel és sorstragédiákkal útjuk során. Létezik-e rejtett reziliencia? A reziliens habitus az egyén vagy a társas környezet „érdeme” vagy mindezek optimális összjátéka? A szakirodalmi hivatkozásokból és az empirikus kutatásokból jól látszik, hogy a reziliens működés rendkívül összetett jelenség, és még távolról sem ismerjük minden titkát. Újabb megközelítésekre és mérési technikákra van szükség ahhoz, hogy az esetleg mindeddig rejtve maradt elemeket a felszínre hozhassuk.

Irodalom

Beah, I. (2008): Gyerekkatona voltam Afrikában, amíg ti játszottatok, Nyitott Könyvműhely, Budapest.

Békés V. (2002): A reziliencia-jelenség avagy az ökologizálódó tudományok tanulságai egy ökologizált episztemológia számára. In: FORRAI G., MARGITAY T. (szerk.): Tudomány és történet. Typotex, Budapest. 215–228.

Ceglédi, T. (2012). Reziliens életutak, avagy hátrányok ellenére sikeresen kibontakozó iskolai karrier. Szociológiai szemle 22 (2), 85-110

Kapitány Á. – Kapitány G. (2007): Túlélési stratégiák. Társadalmi adaptációs módok. Kossuth Kiadó Masten, A. (2001): Ordinary Magic. Resilience Processes in Development. American Psychologist, 56(3), 227–238

Masten, A. S. (2007): Resilience in Developing Systems: Progress and Promise as the Fourth Wave Rises. Development and Psychopathology, 19, 921–930.

Rayman Julianna – Varga Aranka (2015): Rezíliencia és inklúzió. Romológia, 10. sz.

Rutter, M. (1987): Psychosocial Resilience and Protective Mechanisms. American Journal of Orthopsychiatry, 57, 316–331.

Selye, J. (1976): Stressz distressz nélkül. Akadémiai Kiadó, Budapest

Werner, E. E., Smith, R. (1977): Kauai’s Children Come of Age. University of Hawaii Press, Honolulu.

Werner, E. E. (2000): Protective Factors and Individual Resilience. In: Meisels, S. J., Shonkoff, J. P. (eds.): Handbook of Early Childhood Intervention. Cambridge, England, Cambridge University Press, 155–132.