Az iskolai néptánctanítás történetéhez

„A jó táncost a szíve teszi, nem a betanult lépések” (Thomas Hardy). Riba Katalin interjúja Karcagi Gyuláné néptáncpedagógussal

Szólt a zene, és adta magát az öröm a páros táncra, a játékra, az egyének kibontakozására.

Karcagi Gyuláné, Éva néni, ahogy a tanítványai hívták, néptánc-pedagógusi életpályáján át jól bemutatható a népi játékok és a néptánc iskolai oktatásáért folytatott küzdelem. Ő ugyanis közel négy évtizedig, az 1960-as évek elejétől a századfordulóig küzdött a néptánc tanrendbe történő beemeléséért. Éva néni jórészt autodidakta módon, illetve neves koreográfusok és táncosok útmutatásai alapján képezte magát, úgy lett a népi játékok és a néptáncoktatás elismert tanára. A gyakorlati néptáncoktatás terén meghatározó szerepet töltött be, a táncpedagógiai elveket, módszereket, legtöbbször saját maga ültette át a gyakorlatba, hiszen nem állt rendelkezésére tapasztalat. Az általános iskolában a kísérleti periódusokat leszámítva legtöbbször az ő iskoláján, a mai Alsóerdősori Bárdos Lajos Ének-zenei Általános Iskolán kívül csak 1-2 iskolában oktattak tanterv szerint néptáncot, de ő a sokszor nagyon nehéz körülmények ellenére is kitartott. Őt kérték fel a néptánc tantervének és tanmenetének kidolgozására, és szakmai pályafutása végén, 1995-ben sikerült a néptáncot a Nemzeti alaptantervbe beilleszteni. Nemcsak tananyagkészítésben vett részt, hanem évtizedeken keresztül a pedagógustársak továbbképzését is vállalta, gyermekjátszó-vezetői tanfolyamokat tartott 1992-ig.

Éva néni még megtapasztalhatta a természetes élményszerzést, játékörömöt, amit megpróbált tanítványainak továbbadni. Alapelvének tartotta, hogy mindenki a saját örömére táncoljon, és  hogy minden gyermeket bevonjon a népi játékokba, táncba. Ugyanakkor elvárták, hogy az iskola tánccsoportja országos sikereket érjen el. Az elvárás több oldalról is fennállt: az iskola hírnevét az ének-zene mellett a néptánc öregbítette. A neves koreográfusok pedig szerették volna, hogy alkotásaik országos szinten is bemutatásra kerüljenek. Mindemellett a gyerekeket is inspirálta a fellépés, a verseny.

Találkozásaink alkalmával Éva néniben munkáját nagy szeretettel és alázattal végző és egy végtelenül szerény pedagógust ismertem meg, holott tánccsoportjaival rengeteg díjat nyert, és munkáját sok kitüntetéssel is elismerték (a legjelentősebbe–  Oktatásügy Kiváló Dolgozója,  1971, a Munka Érdemrend Ezüst fokozata, 1983, a Magyar Táncművészek Szövetsége Nívódíja, 1982, Karácsony Sándor Díj, 1998).

Honnan ered a népi játékok és a néptánc iránti érdeklődése, szeretete?

Bicskén születtem, de a háború alatt olyan mértékben bombázták Bicskét, hogy apám akkor elszegődött József főherceg birtokára, cselédsorsba, tehát cselédéletet éltünk, és ott a cselédgyerekekkel jártam iskolába. Én másodikos koromtól pusztán nevelkedtem. Az itteni gyerekektől egész egyszerű játékokat tanultam, amiket órák hosszat el tudtunk játszani a Hosszúvölgyben vasárnaponként meg az iskolai szünetekben is. Egész egyszerű kis játékokat, de a játékélmény megvolt, az egymással játszás öröme. Hályogkovács módon kitaláltam táncokat, és az osztálytársaimnak tanítottam meg ezeket. Csoda volt, hogy ezek a lányok mind szót fogadtak nekem. Gyermekkorom felejthetetlen szép vasárnap délutánjainak emlékei táplálták a ma is bennem élő játék- és táncszeretetet. Próbálkoztam a városi gyerekekbe is áttáplálni ezt az élményt, hogy megértessem, továbbadjam azt az örömet, amit csak a sok együtt eldalolt dal, eljátszott játék, és eljárt tánc közös élménye adhat meg.

Legelső találkozásunkkor említette, hogy hetedikes korában került Fehérvárra. Nagyon más volt ez a tanyasi világhoz képest?

Igen, és mivel nagyon kevés volt az ismeretem a tananyagban, Fehérváron nagyon sokat kellett pótolnom, de nagy volt bennem a tudásvágy. Szinte ott kellett megtanulnom rendesen olvasni, mondatokat elemezni, és nyolcadikban is még pótolni kellett a hiányokat, de ott már javultam annyit, hogy a Tanítóképzőbe elsőre felvettek.

Középiskolában járt-e néptáncszakkörbe, tanult-e ott táncolni?

Nekem nem volt táncos múltam. Az volt a táncos múltam, hogy a tanyasi gyerekekkel táncolgattunk, söprűvel meg egyebekkel, de tanulni nem tanultam. 1963-ban végeztem el a Népművelési Intézet 3 éves gyermektáncpedagógus-képző tanfolyamát, amelyen gyermeknéptáncokat tanultunk.

Először a székesfehérvári Ének-zenei Általános Iskolában kezdett tanítani az 1960-as években. Mesélne a székesfehérvári időszakról? Milyen körülmények között tanította ott a néptáncot, és kiknek? Csak szakkörben tanított néptáncot Székesfehérváron?

A hároméves gyerektánctanfolyam minden gyakorlatát ott vezettem be. 10 évig az ének-zenei iskolában néptáncot tanítottam, a Vasvári Pál Gimnázium diákjaival meg versenyekre készültünk. Ilyen volt a Helikon, az első aranyoklevelet ott kaptuk a csoporttal. Sopronba jártunk a diáktalálkozókra, kulturális versenyekre. Ott Nívódíjat kaptunk.

Három iskolában volt akkor néptáncoktatás órakeretben, Kecskeméten, Székesfehérváron, meg a Marczibányi téren, Budapesten. Mivel ilyen kevés helyen volt, a külföldi csoportok mind odajöttek. Fehérváron tanított Mihályi Gyuláné, aki országos hírű, jó énektanár volt, közismerten jó kapcsolatot tartott a Kodály-családdal, őhozzá többször is lejöttek, odaszervezték az országos bemutatókat, énektanításról szóló konferenciákat. És így központba került az iskola. Szőnyi Erzsébet kísérgette Kodály Zoltánékat, és ő felfigyelt ránk, küldte hozzánk Székesfehérvárra a külföldi csoportokat, hogy a Kodály-módszer tanulmányozása mellett látogassák a néptáncórát is. Szőnyi Erzsébet meghívott minket a Zeneakadémiára is bemutató órákat tartani. Ott tartottunk a fehérváriakkal az UNESCO évfordulójára nagy bemutatót színházban is, meg a Zeneakadémián is, Kodály születésnapjára. Attól kezdve nagyon sok látogatónk volt, külföldi csoportok. Azt mind magamnak kellett kitalálni, hogy mikor mit csináljak, hogyan csináljam. A módszert is szinte önállóan kellett kitalálni, mert nem volt rá minta. Tanítottak iskolákban néptáncot, mert máshol is működtek csoportok, de nem órakeretben. A Kodály Intézetben pedig voltak szimpóziumok minden nyáron, ahol a tanároknak, tanítóknak, énektanároknak kellett játékokat tanítani. Több nyáron át erre mindig meghívtak, hogy vezessem. Később Budapesten is a pedagógusoknak tartottam tanfolyamot. Tehát nem magamnak tartottam meg azt, amit ismertem vagy kitapasztaltam, hanem igyekeztem továbbadni.

A Falu a városban, város a falun… című cikkben olvashatjuk, hogy mindig nosztalgiával gondol Székesfehérvárra, mert ott naponta érezte a gyerekek és a szülők részéről a szeretetet és a hálát. Miben különbözött az ottani légkör az Alsóerdősori iskolától?

Az Alsóerdősori Iskolában nem voltam megelégedve néhány szülő és gyermek hozzáállásával. Ott meg kellett küzdeni, hogy bevezessük a néptáncot. Sok ellenállás volt. Aki nem jutott be, azért áskálódott, akik bejutottak, ők pedig mind a színpad első helyére akartak kerülni. Tehát ott nagyon sok szeretetlenség fogadott, de én azért ugyanúgy szeretettel végeztem a tanítást minden osztályban. Később, amikor a testnevelésóra keretében néptáncot lehetett tanítani, én soha senkit nem állítottam ki. Mindenkit táncoltattam, nem számított, hogy ki mennyire volt ügyes. És amikor nem készültünk versenyre, hanem az óra örömére dolgoztunk, az nagyon nagy boldogság volt. Az olyan volt, mint a gyerektáncházak általában, hogy önfeledten játszottak, énekeltek, táncoltak, és ha újra kellene kezdeni, akkor kizárólag ez lenne a fő szempont és nem a szereplés, a színpad. Bár sajnos az az igazság, hogy a gyerek mindig akkor fogható be gyakorlásra, táncolásra, ha van valami szereplési lehetősége, és a szereplés miatt felvállalja a gyakorlást. Akkor még nem volt annyi szakkör, mint most, és aki tehetséges volt, az kereste a lehetőséget, tehát jött táncolni. És nagyon nagy koreográfusok vettek engem pártfogásba, mert amit énnekem készítettek a gyerekek számára, azt én mindig olyan mértékben kigyakoroltattam, hogy egyszer Györgyfalvay Katalin azt mondta, hogy mintha a saját gyermekét bízná rám. Sajnos nem lehetett mindig a versenyek miatt közel kerülni a gyerekekhez, mert sok gyakorlást igényelt. Később tértem át arra, hogy nem ez a legfontosabb dolog.

Hogy jött rá, hogy nem a szereplésnek kell lenni a legfontosabbnak?

Nem volt olyan feszültség az órákon. Nem a kicsiknél volt a gond, mert ott nagyon szerettem az órákat. Szólt a zene, és adta magát az öröm a páros táncra, a játékra, az egyének kibontakozására. Úgy gondolom, hogy én a kicsikre voltam méretezve lelkileg, és nehezebben tudtam elviselni a kamaszellenállást, a pontatlanságot meg az óra alatti fecsegést, rendetlenkedést. De hát ez sajnos most is így van. A lányom, tudom, milyen tehetséges énektanár, fantasztikus sikerei vannak, a 25 év alatt mindig arany, kiemelt arany okleveleket szereztek, de az osztályközösségben a kamaszok ott is időnként pimaszok tudnak lenni. Szóval egyénileg aranyosak, de tömegben időnként túl felszabadultak.

Az 1-4. osztályokban tanított gyermekeknek népi játékokat és táncot. Felső tagozatban már csak szakkörben lehetett tanítani néptáncot, még az Alsóerdősor utcai Iskolában is?

Nem. Heti 1 tanítási óra volt, és a versenyekre készülés idején még délutáni különóra is, ami már szakkörben volt. Tehát megvolt a tanítási óra, és ezen kívül volt egy csoport azokból a gyerekekből, akik szerepelni szerettek. Nekik a koreográfiákat külön kellett gyakorolni, ha versenyre vittük. Márpedig a koreográfusok kimondottan azért adták a koreográfiákat, hogy országos szinten bemutassuk, tehát ahhoz kellett külön gyakorlás.

Könyvében írja, hogy a Györgyfalvay Katalintól tanult módszertani elveket követte, azokat fejlesztette tovább, s alakította ki a gyakorlati metodikáját. A kezdeti időszakból kiket emelne ki, akiknek munkája, tapasztalata segítségére volt?

A hároméves tanfolyamon Györgyfalvay Katalin volt a csoportvezetőm, és engem ő ki is választott, mert lelkiismeretesnek talált. Elsősorban vele volt kapcsolatom. Később Foltin Jolán, a Bihari Táncegyüttes koreográfusa szintén készített nekünk szép gyermektánc-koreográfiákat.

Volt-e olyan koreográfia, ami különösen a szívéhez nőtt?

Például gyönyörűen szerepeltünk Tímár Sándor Fehér Liliomszálával, aztán Györgyfalvay Katalinnak a Sárközi ugrós és csárdásával, a gimnazistákkal. Ez Sopronban is Nívódíjat kapott. Voltak dr. Osskó Endrénének is egyszerűbb kis játékfűzései, amiket könnyebb volt tanítani. Többen is alkottak gyerekjátékfűzéseket. Foltin Jolán készített Budakalászra is, meg más helyekre is koreográfiákat, és azokat kölcsön lehetett kérni, megtanulni. Ő sokat dolgozott a martonvásáriakkal. Nekik nagyon jó anyagi körülményeik voltak, a Kutatóintézet istápolta a néptánccsoportot, és megvolt minden feltétel.

Miért váltott iskolát? Hogyan került Budapestre?

A férjem egyetemet végzett tanárként nagyon hamar került az oktatási osztály élére Székesfehérváron, és mivel ott jó munkát végzett, úgy került be a minisztériumba (Művelődésügyi, később Oktatásügyi, majd Művelődési Minisztérium). Már öt éve naponta ingázott Székesfehérvár és Budapest között, sokszor az utolsó pillanatban ugrott a vonatra. Én mindig nagyon izgultam érte, és akkor volt egy akció, hogy aki a minisztériumban dolgozik, és nincs lakása, vidékről jár be, fővárosi lakáshoz juthatott.

Miért pont az Alsóerdősor? Ki hívta az Alsóerdősorra?

Említettem, hogy itt voltak külföldi tanárok, akik a Kodály-módszert tanulták. Azok, akik Hamvas Anna énektanárhoz jártak az Alsóerdősorra, ők Fehérvárra is jártak a néptáncóráimra. Amikor megtudták, hogy én Pestre jövök, egyből lecsapott rám Hamvas Anna, aki hallotta a többi tanártól, hogy én tudok néptáncot tanítani.

1963-ban végezte el a Népművelési Intézet 3 éves gyermektáncpedagógus-képző tanfolyamát. A táncoktatói tanfolyam elvégzése mellett hogyan fejlesztette tudását a gyermekjátékok és a néptánc területén?

Minden olyan módszertani könyvet megvettem, ami csak megjelent. Amit a leírásokból tanultam, azt rögtön tanítottam is. Amikor ezekből kifogytam, akkor engem már pártfogoltak a koreográfusok, készítettek számunkra jó táncokat. Engem szerettek. Mindegyikük szívességből készített koreográfiát. Nagyon sokan pártfogoltak, így tanítottam mindig jó koreográfiákat, amik gyerekekre voltak szabva.

Kodály Zoltán nevelési koncepciójának az ének-zene mellett a játék és a tánc is szerves részét képezte. Kétszer is sikeresen indult a néptánc iskolai tanításának a bevezetése, hiszen 1967-ben már több mint 100 ének-zenei iskolában folyt néptánc oktatás, majd azt az 1967-es utasítás eltörölte. Ugyancsak ígéretesek voltak az 1975-77 közötti kísérletek, amik szintén nagyon jó eredményeket hoztak, mégis zátonyra futott a néptánc iskolai oktatásának bevezetése. Miben látja ennek okait?

A minisztériumban variáltak mindig, hogy legyen-e benne a tantervben, ne legyen, engedélyezzék vagy ne, csak szakkörben, vagy ne csak szakkörben, és igazából kevés volt az olyan szakember, aki iskolában is magas szinten tudott tanítani, és nevelni is, oktatni is, táncolni is tudott. Tehát a szakemberekből nem volt akkor kinevelt pedagógustársaság. Most már sokan tanulnak felsőbb szinten.

Hogyan tudott kitartani a nehéz körülmények között, amikor többszöri kedvező előjel után sem vezették be a néptáncoktatást az általános iskolákban, s a martonvásári iskola mellett egyedül maradt. Az anyagi lehetőségek (oktatási segédeszközök, ruhák, terem, koreográfia, zenekíséret) is szűk körűek voltak, illetve nagy erőfeszítést igényelt a biztosításuk?

Nem volt könnyű, az biztos. Nagyon egyszerű kis ruhákat tudtunk biztosítani kékfestő anyagból. Megvettük, a szülők megvarrták, hozzá kis alsószoknyát, meg blúzt. Egész egyszerű dolgokkal oldotta meg az ember, hogy azért érezze a gyerek, hogy ő táncos. Táncos öltözetben másképp viselkedik. A zenének a kíséretéhez külső óraadókat fizettünk. Amikor meg versenyre vagy külföldi utakra mentünk, volt egy állandó zenekarunk, a Viola zenekar. Nagyon jó zenekar volt. Gyakorlásra ott volt a zongora, de mikor szerepelni kellett nagy versenyeken, akkor zenekar jött velünk, és akkor azt az iskola mindig kifizette.

Az írta, hogy az Alsőerdősorban az igazgató, a tantestület támogatta a néptánc ügyét, ezért tudott ott megmaradni a néptáncoktatás.

Igen, mert az iskolának ez kezdte a hírnevét hozni. Volt egy nagyon jó énektanár, Hamvas Anna, de mellette a néptánc hozta a sok elismerést, aranyokleveleket, nívódíjakat, és az országos fesztiválokra mindig bekerülhettünk, Kecskemétre, Kalocsára, Egerbe. Ahol rendeztek táncfesztiválokat, mi mindig ott voltunk.

Szakmai tudását maximálisan elismerték, ezért kérték fel a pedagógusok gyermekjátszó-vezető tanfolyamainak vezetésére, valamint az általános iskolai néptánctanterv metodikájának kidolgozására. Mégis a cikkekből az tűnik ki, hogy a díjakat főleg a tánccsoportjai magas színvonalú produkcióiért kapta. Miért maradt meg főleg az alsó tagozatosok oktatása mellett, amikor nyilván könnyebben lehetett volna sikereket elérni, ha államilag támogatott gyermekegyüttesek irányítását vette volna át?

Soha nem voltam nagyobbra vágyó, mint amire képes voltam. Én tudtam a határaimat, hogy mennyi az, amit én el tudok végezni. Illetve soha senki nem tudja, hogy a Jóisten milyen képességeket ad neki. Ki kell bontakozni. Ha tudja az ember, hogy mi a feladata, akkor azon a téren tud fejlődni, előbbre jutni. Ki gondolta volna, hogy én a Szupernagyikat (mai csoportomat, a XII. kerületi Szupernagyi népdalkört) most már 14 éve egyfolytában össze tudom fogni. A Jó Isten adta ezt a képességet és csodálatos közösség alakult ki, amiben csupa szeretet, meg jóság uralkodik. Tényleg, ezt a Jóisten rám bízta biztosan. Nem tudja senki, hogy mire képes, amíg meg nem próbálja. Amikor nyugdíjba mentem és szabaddá váltam, azt hittem, hogy már vége a világnak, és akkor elkezdtem szervezni klubnapokat, időseknek táncfoglalkozásokat, aztán megalapítottam a Szupernagyi népdalkört.

Gyermekeinek is sikerült továbbadnia a tánc szeretetét, ők tanultak táncot?

A fiam nem tanult. A lányom is csak addig, amíg Fehérváron laktunk, amikor Budapestre költöztünk, akkor már más iskolába került, és ott nem volt néptánc. Az az érdekes, hogy valami azért bennük van, az unokámban is, meg őbenne is, mert felnőtt korukban kezdtek ismerkedni a tánccal. Évi lányom egy német nemzetiségi iskolában tanít német nemzetiségi táncokat, meg éneket, tanulja a német táncokat, és koreográfiákat is alkot. Zsuzsi unokám kész tehetség. Zsuzsi társastáncokat is tanult, sőt a Testnevelési Egyetemen táncoktatói oklevelet is szerzett. Tanult salsázni, azt felnőtteknek tanította, ugyanakkor tanított iskolabálokra keringőket is. Már gyakorló tanítóként pedig néptáncoktatói tanfolyamra is járt a Hagyományok Házába. Mindegyikük, a már utánam következők túlhaladtak engem. Az is az igazság, hogy ennek így kell lenni, hogy akiket nevelünk vagy világra hozunk, ők többet adjanak a világnak, mint amit mi adtunk.

A pedagógus személye alapvető fontossággal bír a tanításban, annak sikerében. Milyen fontos tulajdonságokkal, képességekkel kell rendelkeznie egy táncpedagógusnak?

Én csak a magam dolgáról tudok beszélni. Én mindig kevésnek, kicsinek éreztem magam ahhoz, hogy ilyen nagy feladatokat megvalósítsak, de szorgalmas voltam és éjjel-nappal tanultam ahhoz, hogy a rám bízott dolgokat be tudjam tanítani. Rengeteget gyakoroltam. Sokszor például nem mentem a munkatársakkal fagylaltozni, hanem helyette gyakoroltam. Tehát az egész életem egy nagyon szorgalmas tanulás volt, mert sokszor kevésnek éreztem magam a táncos dolgok megtanításához, de hát ezek szerint mégiscsak sikerült, mert volt eredmény.

Olyan iskolában tanított, ahol sok volt a hátrányos helyzetű gyermek. Okozott-e ez problémát a tánctanításban?

Nekem azért nem, mert én a kezdet kezdete óta imádtam ezeket az elesett gyerekeket. Ők mind nagyon hálásak voltak azért, ha táncolhattak. Ha semmi többet, csupán csak betanítottam egy karikázót, már az is nagyon sokat jelentett nekik. Vagy ugye, nagyon ügyesek a kis roma gyerekek, és alsó tagozatban fantasztikus imádattal tudnak ragaszkodni, meg táncolni is, és csapkodhatta itt a lábát, ott a lábát… A folyosón, ha megláttak, megrohantak, öleltek, szerettek. A probléma a magukról sokat képzelő szülőkkel volt, akik azt hitték, hogy az ő gyereküknek kell mindig elsőnek lenni. Nem lehetett rájuk szólni, nem fegyelmezhettem, mert akkor már szaladt a szülő. Régen Fehérváron nem volt ilyen probléma, hogy egy osztályban ne lehessen tanítani, mert fegyelmezetlenek. Ott ment a zongoraalap, és állandóan mutattam, hogy mit csináljanak, ott nem volt idő fegyelmezetlenségre.

Voltak később kiemelkedő tanítványai? Kik ők?

Igen. Fehérváron szinte az egész csoportom aztán alapja lett a Fejér megyei Alba Regia Táncegyüttesnek. Az Alsóerdősoron is nemcsak az iskolában táncoltak a gyerekek, hanem a jó táncosok a híres együttesekbe is bekerültek, mint a Vasas vagy a Bihari. Ettől kezdve lett kicsit nehezebb a fegyelmezés, mert más követelmény volt az együttesekben, és másképp táncoltunk az iskolában. Sok tanítványom híres, jó táncos lett. Például Csutka István igen neves színész. Ő többször nyilatkozott rádióban, újságban, mindenütt, hogy ő az Alsóerdősornak köszönhette, hogy színészként táncos feladatokat is meg tudott oldani.

Nyugdíjba vonulása után tovább vitték-e munkáját, s ha igen ki, vagy kik?

Az utódom, a Vasasból került oda mint hivatásos táncos. Miután elmentem, már nem volt minden gyermek táncos, fokozatosan szűnt meg felső tagozatban a néptáncóra, és szakkörként működött tovább.

Nyugdíjba vonulása után maradt még kapcsolata az iskolával, követte a néptáncos eseményeket?

Nem volt nekem olyan könnyű abbahagyni a tanítást. Abban megállapodtunk, hogy amelyik osztályt elkezdtem alsóban, és kidolgozott játékfűzések voltak, azt ki kellett úgy gyakorolni, hogy videóra felvegyék tanítási célra. Tehát én még két-három évig visszajártam befejezni ezeket a munkákat, és addig még azokban a zenei osztályokban tanítottam, aztán az utódom fokozatosan vette át teljesen a tanítást alsóban. Nem volt könnyű abbahagyni… 92-ben, amikor nyugdíjba mentem, akkor úgy gondoltam, hogy még nálam sokkal idősebbek is tanítanak néptáncot, hát miért ne taníthatnék én is, és nehéz szívvel, de átadtam.

Hogyan látja az iskolai néptánc oktatás jövőjét?

Amit látok –  a színpadon, a versenyeken olyan magas technikával táncolnak a gyerekek, mintha tornagyakorlatokat mutatnának be, annyira be van gyakorolva. Nagyon sok helyen nem érzem a belülről jövő örömet, táncolást. Mintha hiányozna a játék alap, de még ha játékot is visznek a színpadra, az is kicsit mesterkélt. Az a természetesség, ami a gyerekekben falusi helyen vagy az én életemben még megtalálható volt, azt nagyon kevesen tudták színpadra hozni. Abban az évfolyamban, amelyikben én végeztem a hároméves tanfolyamot, ott voltak ilyen pedagógusok.

Mit üzenne a jövő pedagógusainak?

A gyerekekhez csak szeretettel lehet közelíteni és erre a néptánc az egyik legalkalmasabb eszköz.